1. MINTATERÜLET
Az észak-nyírségi mintaterületen, Petneháza környékén a változatos, részben meredek, magas, részben szélesebben elnyúló buckák között egyaránt találunk nagyobb kiterjedésű laposokat és szűkebb völgyeket. Ezen a természettől fogva fás vidéken a XVIII. század végén még jelentős kiterjedésű ősi erdőkből mára egyetlen hektár sem maradt. A jelenlegi kiterjedt akácosok és nemesnyarasok az elmúlt néhány évtized telepítésének eredményei. A magasabb, víz által nem járt térszíneken a földeket már igen régen szinte teljes egészében művelésbe vonták, kis kiterjedésben maradtak csak száraz gyepek. A legutóbbi időkben viszont ellentétes tendencia indult meg: egyre-másra hagynak fel szántókat, ahol a száraz homoki gyepek egyes fajai újból megtelepednek. Az ősi folyóvölgyek helyén kialakult buckamélyedéseket valaha nagy kiterjedésű lápok, vízállások foglalták el. Noha a vízrendezéseket követően ezek száradásnak indultak, nagyrészt kaszálóvá alakultak. Területük a későbbiekben a szántók és a telepített erdők előnyére csökkent, továbbá jelentősen fel is darabolódtak (a legkisebb kiterjedést a XX. század közepén érték el). A növényzet folyamatossága csak a legmélyebb részeken maradt fenn. A legújabb időkben a vízvisszatartás, valamint a kaszálás intenzitásának csökkenése miatt a lápi-mocsári vegetáció egyes helyeken újra terjedésnek indult. A természeti területek aránya a XVIII. század végétől a mai napig 38%-ról 23,5%-ra csökkent.
Még megmenthető
Az egykori száraz gyepek természetes növényvilága csak nyomokban maradt meg
néhány meredek rézsűn, utak mellett, és a kevésbé intenzíven művelt gyümölcsösök
és szőlők környékén. Ez a néhány kis folt biztosítja a hazai homokpuszták néhány
jellemző növényének fennmaradását. Ilyen a magyar csenkesz, a homoki imola,
valamint egy sztyepréti ritkaság, a védett selymes boglárka. A vízállásos
mélyedések és völgyek sokkal nagyobb arányban őrzik az egykori ősi növényzet
maradványait. Ezeket a területeket hagyományosan kaszálóként, legelőként
hasznosítják, de a vízrendezések óta egyre nagyobb arányú a beszántásuk,
beerdősítésük. Az ősi lápos területek zsombékosainak, rétjeinek egyik legnagyobb
kincse az európai ritkaságnak számító, fokozottan védett mocsári angyalgyökér,
de a megőrzendő értékek közé tartozik többek között a lápos területeken élő
tőzegpáfrány, a rostostövű sás és a rétek színes orchideafajai: a pompás kosbor
és az itt igen nagy állományokkal rendelkező hússzínű ujjaskosbor. Az egykori
természetes időszakos vízfolyásokat mesterséges csatornákba kényszerítették, az
ezeket korábban kísérő ligeterdők növényzetéből csak pár hírmondó maradt a
nagyobb csatornák völgyében. Ilyen az Alföldön ritkaságnak számító erdeikáka és
az acsalapu.
Hogyan,
merre tovább?
A tájhasználat mai változásai lehetőségeket és veszélyeket is magukban rejtenek.
A magasabb buckákon a régió kiszáradásával párhuzamosan egyre több szántót
hagynak fel a silány homoktalajokon. Az így kialakuló parlagokat már most is
részben legeltetik, ami hosszabb távon az ősi homokpusztai vegetáció részleges
regenerációját és a hagyományos állattartás újraéledését teszi lehetővé.
Ugyanakkor félő, hogy ezeket a parlagokat tájidegen fajokkal (akáccal,
nemesnyárral, fenyővel) telepítik be, jóllehet a legmagasabb buckák
szélsőségesen rossz vízgazdálkodású váztalaján ma már a szárazságtűrő akác is
alig él meg. A mélyebb, vizes területeken veszélyes tendencia az általános
kiszáradás és a szélsőséges vízszintingadozás. A szárazabb években a réteket
gyakran beszántják, majd belvizes esztendőkben magukra hagyva agresszív,
tájidegen gyomnövényzet (leginkább az Amerikából származó magas aranyvessző)
foglalja el őket. Ezzel szinte lehetetlenné válik a növényzet helyreállása, de a
további szántóföldi művelés is megnehezedik. Számos helyen a részben
kiszárított rétekre és lápokra nemesnyarat telepítenek (jóllehet, ezek a
kiszámíthatatlan talajvíz-ingadozás miatt gyakran kipusztulnak), ami szintén
tönkreteszi az eredeti értékes élővilágot. Ugyanakkor a területen található
Laskodi-tározó jó példa arra, hogy vízvisszatartással a mocsári-lápi élővilág
részben újjáéleszthető, és egyben az intenzíven művelt és a lakott területeken
csökkenthető a belvíz kockázata. Az ősi vizes területeken tehát a
vízvisszatartás és a hagyományos, kaszálóként, legelőként való hasznosítás lehet
az ésszerű, és egyben természetvédelmi szempontból is kívánatos tájhasználat.
I. katonai felmérés | II. katonai felmérés | V. katonai felmérés | VII. katonai felmérés | Napjaink | |
1763-87 | 1807-69 | 1953-59 | 1975-90 | 2004 | |