Cikk a Leleplezőben

Drábik János: A Wall Street és a bolsevik forradalom Fantasztikus üzlet volt Oroszország kifosztása

,,Világ monopolistái, egyesüljetek!"

Bármilyen meglepő is, a kapitalizmus és a szocializmus a legfontosabb jegyeit tekintve egy és ugyanaz a monopolista rendszer. A Wall Street urai és a szocialista forradalmárok közötti kibékíthetetlen ellentét sohasem volt több puszta mítosznál. A Wall Street pénzmonopolistái kezdettől segítették az állammonopolista bolsevikokat. Hiszen a szupergazdag fináncoligarchia ugyanúgy egy elit uralmát akarta, mint a hatalomra törő bolsevikok. A történelem tanúsága szerint a szocializmus mindenütt egy monopolhelyzetű elit uralmának bizonyult, tehát mindössze annyiról volt szó, hogy a privátszocialisták segítséget nyújtottak államszocialista társaik történelmi kísérletéhez. Százharminc évi próbálkozás után a Wall Street nemzetközi bankárainak 1913-ban sikerült magántulajdonba venniük az USA pénzügyi rendszerét, majd pedig erre támaszkodva kiterjeszteni ellenőrzésüket Amerika gazdasági és politikai életére is. Ezzel monopolista, azaz szocialista útra terelték a hatalmas országot.

Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat aláírói és az alkotmányt megfogalmazó alapító atyák többsége a Grand Orienthez hasonló irányzatot követő szabadkőműves volt. A francia forradalomban döntő szerepet játszó Grand Orienttől azonban több lényeges vonatkozásban különböztek. Egyrészt nem álltak az akkor már megszerveződött nemzetközi pénzhálózat által finanszírozott – kvázi szabadkőműves – illuminátusok ellenőrzése alatt, másrészt ellenezték, hogy a pénzrendszert egy tőlük független központi bank irányítsa, harmadrészt nem voltak vallásellenesek, szigorúan tartották magukat a keresztény értékrendszerhez.

Az Egyesült Államok függetlenségének kivívásához a döntő lökést az adta meg, hogy a Bank of England által Angliában bevezetett, és az amerikai gyarmatokra is kiterjesztett kamat- és adószedő uzsorás pénzrendszer hálójából kiszabadítsák magukat. Az Egyesült Államok megalapítói tehát egy vállalkozói szabadságon és versenyen alapuló piacgazdaságot, kamatfüggőség és eladósítás, valamint kemény adóztatás nélküli szabad társadalmat akartak. Monopóliummentes jogállamot. Az amerikai alkotmányt – amelynek módosításán egyébként most dolgoznak a nemzetközi szerződések elsőbbségének módszerével – az alapító atyák kifejezetten úgy fogalmazták meg, hogy ne lehessen a népszuverenitást megtestesítő, választott törvényhozó szervektől elvonni egy magánirányítású központi bank segítségével a pénzkibocsátást és a pénzviszonyok szabályozását. Több mint száz év kellett ahhoz, hogy az USA-ban – az alkotmány kijátszásával – mégis bevezessék az államot és a társadalmat eladósító magánpénz-monopóliumot. Ezzel nemcsak a Wall Street által jelképezett új hatalmi központ jött létre, de Amerika, sőt az egész világ történelmében új korszak kezdődött. A monopolista elit uralmának, vagyis a szocializmusnak a korszaka.

a politika

Az Egyesült Államok iparának a múlt század végére kialakult monopolellenőrzése nem elégítette ki a Morgan és Rockefeller nevével jelzett pénzügyi érdekeltségeket, mert a Wall Street belső köreiben tisztában voltak azzal, hogy a gazdaság és a társadalom monopolista kontrolljának leghatékonyabb módja a politika feletti ellenőrzés megszerzése. Kézbe kell tehát venni a politikai szférát, s ennek segítségével elérni, hogy a ,,közjóra" és a ,,közérdekre" hivatkozással az egész társadalom a monopolisták számára dolgozzon. A ,,big business" új szabálya így hangzott: ,,Szerezz egy monopóliumot, és dolgoztasd a magad számára a társadalmat. Ne feledd, hogy valamennyi közül a legjobb üzlet a politika. Az állami támogatás, a szubvenció, az adómentesség és más kedvezmények többet érnek, mint az érclelőhelyek, mivel a segítségükkel minden munka nélkül lehet nagy haszonhoz jutni." (1)

Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy napjainkban a legjobb üzlet az államok eladósítása és a kamat beszedetése – állami adóztatással. Ez folyamatosan hatalmas összegű és rizikómentes, munka nélküli jövedelmet biztosít a pénzvagyon-tulajdonosok számára, akik viszont a központi bankok kézbentartásával bármely időpontban, gyakorlatilag tetszés szerinti összegeket tudnak előteremteni az államok eladósítására, amelynek kamathozadéka aztán őket gazdagítja. (Ennek részletes kifejtése megtalálható a Valóság című folyóirat 1999. júniusi számában megjelent Magánpénzrendszer vagy közpénzrendszer című tanulmányomban.)

A nemzetközi pénzvilág és a nemzetközi szocialista forradalmárok között, rejtve ugyan, de folyamatosan megvolt az együttműködés. Már 1919 elején ezeket mondta egy ismert Wall Street-i olajmágnás, E. H. Doheny egy pénzügyi szakújságírónak: ,,Ha hiszel a demokráciában, nem hihetsz a szocializmusban. A szocializmus az a méreg, amely elpusztítja a demokráciát. A demokrácia egyenlő esély mindenki számára. A szocializmus azt az ábrándot terjeszti, hogy az embernek nem kell dolgoznia, mégis jól élhet. A bolsevizmus a szocializmus igazi gyümölcse.” Megállapítva, hogy az amerikai professzorok többsége szocialista és bolsevik szellemben oktat, Doheny így folytatta: ,,Amerikában nem az egyetemi tanárok a legrosszabb bolsevisták, hanem a pénztőkések. William Boyce Thompson (a New York-i Federal Reserve Bank igazgatója, a Rockefeller ellenőrizte Chase Bank egyik főrészvényese) bolsevizmust hirdet, és úgy néz ki, hogy megtéríti Thomas W. Lamontot (a Morgan-pénzcsoporthoz tartozó Guaranty Trust elnökét, az 1921-ben megalakult Council on Foreign Relations egyik alapítóját és vezetőjét). Frank A. Vanderlip, a National City Bank igazgatója is bolsevik, és ugyanezt lehet elmondani Charles R. Crane-ről (a Crane Company alelnökéről, a bolsevik hatalmat pénzügyileg támogató Root Bizottság tagjáról is, aki 23-szor látogatott 1890 és 1930 között Oroszországba). Henry Ford is az, mint ahogy annak a száz történésznek a többsége is, akiket Wilson magával vitt külföldre." (2)

A Wall Street és a bolsevikok együttműködésének története egyben az orosz forradalom elárulásának története is, hiszen a cárt és korrupt politikai rendszerét csupán azért döntötték meg, hogy lecseréljék egy másik, még korruptabb és despotább rendszerre. A Wall Street urainak sokkal inkább megfelelt egy centralizált marxista diktatúra a szabad prédaként rendelkezésre álló erőforrásaival és függő helyzetű piacával, mint egy decentralizált, szabad, gazdaságilag is versenyképes, erős Oroszország.

A kommunizmus, mint világtörténelmi kísérlet

Történészeink, egy-két kivételtől eltekintve (például Fejtő Ferenc, aki Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvében egy egész fejezetet szentel a szabadkőművesség szerepének), mellőzik a háttérszervezetek, köztük a szabadkőművesség meghatározó szerepének bemutatását századunk történelmének elemzésénél. A kommunizmus és a bolsevik forradalom története, így többek között a Wall Street és a bolsevikok együttműködése azonban nem érthető meg, ha nem vizsgáljuk meg behatóan azt a történelmi szerepet, amelyet a különböző szabadkőműves irányzatok játszottak benne. Ennek megfelelően az is fontos körülmény, hogy a múlt században az egymással rivalizáló angol és francia szabadkőművesség – a kommunizmus világtörténelmi kísérletével összefüggésben – átmenetileg félretette nézeteltéréseit. Az egymással gyakran harcban álló különböző szabadkőműves irányzatok évszázados közös célja már akkor is egy utópikus világállam és világkormány létrehozása volt földünkön, amely mindenki számára biztosítja a ,,Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" megálmodott rendjét. A századforduló idején még nem lehetett eldönteni, hogy melyik politikai rendszer fog világszinten győzedelmeskedni.

A háttérerők minden lehetőséget számba vettek és elemeztek. Németországot már nem az önálló német szabadkőművességhez tartozó vaskancellár, Bismarck kormányozta. Az elsősorban nem a pénzgazdasági spekuláción, hanem az értéktermelő reálgazdaságon nyugvó gazdasági ereje egyre veszélyesebb versenytárssá tette a – szabadkőművesség és a londoni City által fémjelzett – pénzvilág kontrollja alatt álló Anglia és Franciaország számára. Az Egyesült Államok pénzrendszere sem volt még ekkor annak a nemzetközi bankárok által irányított, és az elmúlt század végén új és modern szervezeti formát öltő Hálózatnak a kezében, amelynek kulcsemberei egyben magas rangú szabadkőművesek is voltak. De talán a legnagyobb akadályt a szabadkőműves világállam útjában a földrésznyi Oroszországot uraló Romanov-dinasztia jelentette. Ezért a világ-szabadkőművesség legfőbb vezetői a cári birodalmat választották ki a kommunista kísérlet lefolytatására. Ha ez a kísérlet sikerül, akkor az egyetemes szabadkőművesség és a hálózat eredményesen oldhatja meg Kelet és Nyugat egyesítését az ideálisan felfogott kommunizmus új világrendjében. Ha pedig nem sikerül a kísérlet, akkor a kommunizmust felszámolják, és a szociáldemokráciát teszik az új világrend politikai és társadalmi rendszerévé.

Mindez nem volt előzmények nélkül való. Itt röviden csak arra emlékeztetnék, hogy Marx és Engels egy illuminátus titkos társaság, az Igazak Szövetsége megbízásából jelentette meg 1848 februárjában a Kommunista Kiáltványt, amely Adam Weishauptnak, az Illuminátus Rend megalapítójának könyveiben fellelhető nézeteket frissíti fel és foglalja össze olvasmányos, tömör változatban. E híressé vált pamflet megírását követően Marx a német szabadkőműves Arnold Rüge lapjának szerkesztője lett Párizsban. Engels, Rüge, Giuseppe Mazzini (az olasz carbonarik vezetője), Marx és Heine, valamennyien a francia Grand Orient (Nagy Kelet) szabadkőművesség tagjai voltak. Angol partnerük, Lord Palmerston pedig a Scottish Rite (Skót Rítus) szerinti magas rangú szabadkőműves volt. Eredetileg ez a hat személy vetette fel és vitatta meg komolyan egy kommunista kísérlet lefolytatásának lehetőségét a cári birodalomban.

A kommunizmusra vonatkozó tervekkel egyidőben elkezdődtek a Romanov-dinasztia elleni akciók. Oroszországba 1772-ben, Skóciából érkezett a szabadkőművesség. A kommunista kísérlet tervezésekor azonban már nemcsak az Angol Nagypáholyhoz tartozó szabadkőművesség működött, hanem igen erős volt a sokkal radikálisabb francia Grand Orienthez tartozó szabadkőművesség is. Ezek a páholyok az Adam Weishaupt által kidolgozott hét célt tűzték maguk elé:

1. minden fennálló kormányzat megdöntése,

2. a magántulajdon eltörlése,

3. az öröklés megszüntetése,

4. a patriotizmus felszámolása,

5. a vallás megszüntetése,

6. a házasság eltörlése,

7. egy világkormány létrehozása.

A bolsevik hatalomátvétel első számú vezére, Lenin 1889-ben, még a kazáni egyetem joghallgatójaként csatlakozott a Grand Orient szabadkőművességhez. Ekkor fogott Marx műveinek tanulmányozásába is. 1895-ben pedig kilenc társával, köztük Trockijjal (1879-194O) megalapította az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot, a bolsevik párt elődjét. A párt szélsőséges, terrorista szárnyának Lenin, radikális, liberális szárnyának pedig Trockij volt a vezetője. Lenin csoportja, miután a párt 1903-ban tartott londoni kongresszusán többséget kapott, felvette a bolsevik elnevezést. A kisebbségben maradt csoport tagjai pedig mensevikként váltak ismertté.

Trockijtól eltérően Lenin és bolsevikjei elzárkóztak a burzsoá liberális erőkkel való szövetségtől. Ennek ellenére Lenin mindig elfogadta tőlük a pénzügyi támogatást. 1905 tavaszán Lenin Londonban tárgyalt a szocialista Fábián Társaság vezetőivel, akik olyan közép- és felső osztálybeli szabadkőművesek voltak, mint például H. G. Wells, G. B. Shaw és Annie Besant. E tárgyalások eredményeként a fabiánusok nagy összegű támogatást adtak Leninnek. 1904-ben, amikor kitört az ellenségeskedés Japán és Oroszország között, a Grand Orient szabadkőművesség nyomban felismerte, hogy ez jó alkalom a cári uralom meggyöngítésére és a Lenin által 1905 tavaszára tervezett forradalom támogatására. A New York-i Kuhn, Loeb and Co. elnöke, a Grand Orient szabadkőműves Jacob Schiff 30 millió (mai árfolyamon 3 milliárd) dollár kölcsönt nyújtott Tokiónak az Oroszország feletti győzelemhez. (3)

Lenin és Trockij így tehát lényegesen kedvezőbb körülmények között kezdhette meg a forradalmat Oroszországban 1905. május 1-jén, az Illuminátus Rend megalapításának évfordulóján. A két rivális vezér ekkor még külön lapokat jelentetett meg. Ebben a sajtóküzdelemben Trockij jóval sikeresebb volt félmilliós példányszámú lapjával, mint Lenin, mivel lényegesen több pénzt tudott szerezni magának a gazdag pénzemberekhez fűződő kapcsolatai révén. Trockij 19 éves korában a nyikolájevi Grand Orient páholyt használta fel egy forradalmi titkos társaság megszervezésére. 1899-ben letartóztatták és Szibériába száműzték, 1902-ben azonban megszökött, és Nyugat-Európába menekült. Utazásai közben többször is találkozott Leninnel, így például Londonban is, ahol mind a ketten pénzügyi támogatókat kerestek. Trockij Londonból Ausztriába, majd Párizsba utazott, ahol szintén a Grand Orient páholyokban próbált pénzt és politikai támogatást szerezni. A párizsi marxista és radikális szociáldemokrata körök bizalmát megszerezve szoros kapcsolatba került az orosz forradalom szabadkőműves központjával. 1905 tavaszán már mint nemzetközileg ismert személyiség tért vissza Oroszországba, a francia Grand Orient támogatásával.

A németországi Warburg-bankház akkori vezetője, Max Warburg (aki szintén Grand Orient szabadkőműves volt, és aki az első világháború idején a német hírszerző szolgálatot irányította) felfigyelt Trockij írásaira, mivel az orosz forradalmár világforradalomra vonatkozó nézetei megegyeztek az övével. Warburg meg volt róla győződve, hogy egy olyan ember, mint Trockij, elmegy a végsőkig a világforradalom győzelme érdekében, ha megfelelő pénzügyi és politikai támogatást kap. A kormányzás feladatára azonban az intellektuálisabb Lenint találta alkalmasabbnak. Lenin és Trockij későbbi együttműködésében is nagy szerepe volt a Warburg-háznak. Már ennyiből is látható, hogy a bolsevik mozgalmat nem Oroszország szegényei és elnyomottjai kezdeményezték, hanem dúsgazdag berlini és párizsi és ugyancsak gazdag baloldali angol szabadkőművesek.

Trockij, a Wall Street vendége

1916-ban a már ismert nemzetközi forradalmárként számon tartott Trockijt száműzték Franciaországból, mert lázító cikkeket írt a Párizsban megjelenő, orosz nyelvű Nase Szlovo újságban. Trockijt 1916 szeptemberében francia rendőrök kísérték át a spanyol határon. Néhány napra rá azonban Madridban is letartóztatták, és drága napidíjért egy első osztályú cellában őrizték, majd rövid idő elteltével Barcelonában a spanyol hatóságok feltették a Monserrat óceánjáróra. Ezzel a hajóval érkezett Trockij és családja 1917. január 13-án New Yorkba. De más trockisták is átkeltek az Atlanti Óceánon ugyanebben az időben. Miből élt Amerikában az angolul nem tudó Trockij? My Life (Életem) című önéletrajzi írásában azt írja: ,,Egyetlen foglalkozást űztem New Yorkban: forradalmi szocialista voltam.” Ez azt jelenti, hogy alkalmanként cikkeket írt a Novij Mir című orosz szocialista lapba, amely New Yorkban jelent meg. Heti 12 dolláros csekélyke jövedelméből azonban luxuslakásban lakott, és gyakran közlekedett családjával együtt soför által vezetett limuzinban. Trockij – saját bevallása szerint – amerikai tartózkodása idején összesen 310 dollárt keresett. Ugyanakkor a kanadai hatóságok 1917 áprilisában, amikor őrizetbe vették Halifaxban, elkoboztak tőle 10 ezer dollárt. Nyilvánvaló, hogy Trockij titkos pénzforrással rendelkezett.

Még ma is sokan azt hiszik, hogy a bolsevikok azért voltak sikeresek, mert az orosz nép, amelynek elege volt a cári önkényuralomból és a világháborúból, melléjük állt. A bolsevik államcsínyt azonban csak 1917 novemberében, hét hónappal a cár lemondása után hajtották végre, és az akció már nem a cár ellen irányult. II. Miklós cár ugyanis már 1917. március 16-án átadta a hatalmat Lvov herceg kormányának, amely nyugati típusú alkotmányos kormányzást akart bevezetni. Ettől a kormánytól azonban Kerenszkij demokratikus szocialistái vették át a hatalmat. Kerenszkij a Grand Orient szabadkőművesség ,,fehér", szociáldemokrata irányzatához tartozott. Ő vezette egészen addig az ideiglenes kormányt, amíg azt át nem vették tőle a Grand Orient ,,vörös" irányzatát követő bolsevikok, Lenin és Trockij vezetésével.

Kerenszkij már 1916-ban jelzéseket küldött Londonba, hogy hatalomra kerülése esetén tovább folytatná a háborút, ha brit részről finanszíroznák államcsínyét. Nagy-Britannia erősen érdekelt volt abban, hogy az orosz hadigépezet továbbra is lekösse a német hadsereget, mentesítve ezzel a nyugati frontot a német nyomástól. A Rothschild-ház közbelépésére London nyomban válaszolt, és 1916 őszén már titokban találkoztak az angol szabadkőművesek Kerenszkijjel. (5) Az angol szabadkőművesek feltételeiről Lord Alfred Milner (1854-1925) 33-as fokozatú szabadkőműves állapodott meg Kerenszkijjel. Milner annak a titkos kerekasztal-társaságnak volt a vezetője, amelynek utódszervezetei (a londoni Royal Institute of International Affairs és a New York-i Council on Foreign Relations) neves történészek, például Carroll Quigley szerint ma is központi szerepet játszanak a világot háttérből irányító Hálózat működtetésében. Milner tárgyalásairól így ír a Macmillan's History of the Times:

,,1917 januárjában egy szövetséges küldöttség élén Milner Petrográdba utazott Londonból. Ott tartózkodásának három hete alatt kidolgozták azokat a módozatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy az orosz erők nyugati hadianyag-szállításokkal tovább harcoljanak… Ekkor széles körben úgy tartották, hogy a februári forradalmat (Kerenszkij hatalomra juttatását) a brit követségen tervelték ki.” (6)

Kerenszkij hatalomra kerülése bizonyos fokig váratlanul érte Lenint és Trockijt, de még a gondosan tervező és előrelátó Warburgokat is. A Warburg-ház németországi tagjai több okból is ellenezték a Kerenszkij-kormányt. Először is azért, mert Oroszországot, Németország ellenfelét továbbra is benntartotta a háborúban. Másodszor azért, mert Kerenszkijjel ugyan a szabadkőművesek kerültek kormányra, de ez a túlságosan polgári szabadkőműves csoport nem volt elég radikális a terveik szempontjából. Harmadszor az sem tetszett a német Warburgoknak, hogy a Kerenszkij-kormány mögött a londoni Rothschildok álltak pénzügyileg, akik egyszerre voltak a példaképeik, akikkel főként üzletileg szorosan együttműködtek, de akikkel rivalizáltak is, különösen a háború alatt.

Kerenszkij tehát folytatta a háborút a császári Németország és szövetségesei ellen, de a bolsevikok és más forradalmárok részére általános amnesztiát hirdetett. Nemcsak Szibériából jöttek vissza a politikai száműzöttek, de külföldről is visszatért mintegy 250 ezer forradalmár, akik a sikertelen 1905-ös forradalom után emigráltak. Az Ideiglenes Kormány napjai tehát meg voltak számlálva, és ezt Kerenszkij is tudta.

Az első világháború történetében fordulópontot jelentett az 1917-es esztendő. Ebben az évben a Hálózat stratégái nemcsak Oroszországban indítják be a gondosan előkészített folyamatokat, de az Egyesült Államokat is beléptetik a háborúba az Antant oldalán, a központi hatalmak ellen. A cár az Antant kifejezett nyomására mondott le, miután komoly zavargások törtek ki a fővárosban, Pétervárott. Ezek közvetlen kiváltó oka a szállítási rendszer megbénulása volt, amely súlyos nehézségeket okozott az élelmiszerellátásban. A bolsevik vezetők külföldön voltak a cár lemondása idején, ezért a Hálózat radikális, német-amerikai (hamburgi-New York-i) szárnyának minél előbb vissza kellett őket vinniük Oroszországba, hogy átvehessék a hatalmat.

Lenin és 32 társa átszállítását a hadban álló Németországon keresztül Max Warburg, a német titkosszolgálat vezetője kezdeményezte. A forradalmi különítmény 1917. április 16-án utazott el Bernből – Németországon és Svédországon keresztül – Pétervárra. Az utazást az a Theobald Bethman-Hollweg német kancellár engedélyezte, aki édesanyja révén első unokatestvéri viszonyban állott a londoni Rothschildokkal. A kancellár engedélyét külügyminisztere továbbította Koppenhágába a bolsevik pénzember Parvusnak (Alexander Helphandnak), ő pedig Lenin közvetlen kapcsolatának, egy másik befolyásos pénzembernek, Ganetskynek (Jacob Fürstenbergnek) adta tovább. Mivel a Kerenszkij-kormány folytatta a háborút, ezért a német kormány és Lenin közös érdeke volt a meglévő hatalmi struktúra megváltoztatása, az Ideiglenes Kormány megdöntése. Németország katonai célja az volt, hogy a bolsevikok hatalomra juttatásával fegyverszünetet érjen el, és a keleti fronton felszabaduló német erőkkel a maga javára döntse el a háborút a nyugati hadszíntéren. Távolabbi német cél volt a háború utáni orosz piac megszerzése és a német befolyás biztosítása. Lenin viszont azért akarta megdönteni a szociáldemokrata irányzatú Kerenszkij-rezsimet, hogy marxista diktatúrát hozzon létre. Arra tehát, hogy a német hatalmi elit miért támogatta a bolsevikokat, racionális magyarázatot is lehet találni.

Nehezebb viszont megérteni, hogy a Wall Street miért nyújtott hathatós segítséget a bolsevikoknak az Egyesült Államokkal szövetséges Oroszország kormányának megdöntéséhez. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a Wall Street meghatározó körei a monopóliumok haszonélvezői és hívei voltak, a gazdasági versenyt pedig kártékonynak és veszélyesnek tartották, akkor a marxista kommunizmus iránti rokonszenvük már logikussá válik. A marxista kommunizmus ugyanis az eddig ismert legteljesebb és legtökéletesebb monopolrendszer, ahol az államot kizárólag birtokló elit hatalmát már semmilyen konkurencia sem veszélyeztetheti. A kommunista diktatúra az a totális politikai és társadalmi monopólium, amely önfenntartó és elvileg öröknek tekinthető. Ha pedig ezt a monopolrendszert globálissá lehet fejleszteni, például világforradalommal, akkor az megfelel a vezető pénzügyi körök távlati érdekeinek. Vagyis érdemes befektetni a világforradalomba és a kommunizmusba.

A Wall Street magatartását az is motiválta, hogy Oroszország hatalmas és kihasználatlan piac volt. Tisztában voltak azzal is, hogy ennek az ellenőrzése milyen óriási előnyökkel járhat a számukra. Ha viszont nem sikerül kontroll alá venniük ezt a piacot, akkor Oroszország az egyik legnagyobb versenytárssá válhat. A Wall Street vezető stratégái azonban nem akarták, hogy még egy olyan ipari óriás jöjjön létre, mint az Egyesült Államok. Ez utóbbi pénzrendszerének a meghódítása is több mint száz évet igényelt, és a gazdasági élet feletti monopoluralmuk még Amerikában sem volt szilárd ebben az időben. Ha viszont a bolsevikok segítségével sikerül leállítani Oroszország felemelkedését a legfejlettebb ipari hatalmak sorába és általuk szilárdan kézben tartott, ellenőrzött piaccá alakítani, akkor hatalmas lépést tettek előre a tervbe vett új világrend kialakításában.

Az angol szabadkőművesek által irányított februári forradalom aktivizálta a New York-i és a hamburgi Warburgokat. Max Warburg rendkívüli ülésre hívta össze a Grand Orient hamburgi páholyát. Kódolt üzenetek sorozata ment New Yorkba Jacob Schiffnek, hogy készítse fel Trockijt. A Svájcban tartózkodó Leninnel is közölték, hogy Pétervárott találkoznia kell Trockijjal. New Yorkban felgyorsult a Trockij által összegyűjtött forradalmárok titkos kiképzése a Rockefeller család tulajdonában lévő Standard Oil New Jersey-i birtokán. Volt úgy, hogy Trockij naponta többször is felkereste Schiff palotaszerű otthonát New Yorkban. 1917. március 26-án, amikor Trockij mintegy 300 tagú kíséretével elhagyta New York kikötőjét az S. S. Kristiania-fjord nevű, Schiff által bérelt hajó fedélzetén, amerikai útlevél és 10 ezer (mai értéken egy millió) dollár volt a zsebében. Kíséretét trockisták, Wall Street-i pénzemberek, amerikai kommunisták és üzleti feladattal megbízott személyek alkották. Közülük kiemelkedik a már hivatkozott Charles Richard Crane, az Amerikai Demokrata Párt pénzügyi bizottságának elnöke, Wilson elnök barátja, aki megszervezte a Westinghouse oroszországi gyárát, és akinek a fia az akkori külügyminiszter, Robert Lansing bizalmas tanácsadója volt. Lincoln Steffens amerikai kommunista – aki szintén a hajón utazott – megemlíti naplójában, hogy Crane és az orosz forradalmárok a Kerenszkij-rezsim megbuktatása és a ,,re-revolution"-nak nevezett kommunista államcsíny céljából tartottak az orosz főváros felé. A sikeres bolsevik hatalomátvétel után Crane visszatért Washingtonba és – noha magánember volt – a Külügyminisztériumból követhette figyelemmel az oroszországi események menetét.

Az Egyesült Államok Közérdekű Tájékoztatási Bizottságának Washingtonban nyilvánosságra hozott egyik jelentése szerint az amerikai kormány megfelelően tájékozott volt a Lenin és Trockij irányítása alatt álló kommunista mozgalomról. A hivatalos Washingtonnak tudomása volt arról is, hogy Trockij nevére bizalmi letétként 20 millió dollárt helyeztek el egy Warburg-bankban.

A pénzt a stockholmi Nya Banken nevű pénzintézetnél helyezték el. (Erről a svédországi bankról még többször lesz szó a továbbiakban.)

Az angol szabadkőművesség tehát pontosan ismerte a trockisták tevékenységét, nemcsak a Fehér Házba beépített megbízottjuk, House ezredes révén, hanem a brit hírszerzés útján is. Trockijt és társait szoros megfigyelés alatt tartották az angol hírszerzés ügynökei New Yorkban. A Kristianiafjordot a kanadai és a brit haditengerészet a kanadai Halifaxban nem a saját kezdeményezésére, hanem Londonból kapott távirati utasításra tartóztatta fel 1917. április 3-án, és vette őrizetbe a fedélzetén lévő Trockijt kíséretével együtt. Azonban a brit pénzhatalom fellegvárának, a Rothschild-dinasztiával fémjelzett londoni Citynek az angol szabadkőművességgel kötött szövetségét megtestesítő titkos kerekasztal társaság, amely a brit politikát a háttérből irányította, jócskán alulértékelte Jacob Schiff, John D. Rockefeller és a szorosan együttműködő német-amerikai Grand Orient szabadkőművesek befolyását. Másként kifejezve, a Hálózat angol szabadkőműves szárnya lebecsülte ugyanezen Hálózat másik Grand Orient-es, amerikai-német szárnyát. (A Hálózat mindig is olyan volt, akár a kétfejű sas: az egyik feje a City, a másik feje a Wall Street.) House ezredes segítségével Jacob Schiff rávette Wilsont, hogy intézze el az angoloknál Trockij és társai haladéktalan szabadonbocsátását. Wilson elnök figyelmeztette a kerekasztalt és a brit kormányt, hogy Amerika nem lép be a háborúba, ha London nem engedi szabadon a trockistákat. Az Amerikai Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent a központi hatalmaknak. A brit kormány is betartotta az alku ráeső részét, és 1917. április 29-én szabadon bocsátotta Trockijt, aki forradalmáraival egyetemben tovább hajózhatott Európa felé. Trockij útba ejtette Stockholmot, ahol magához vette a számára átutalt 20 millió dollárt.

A kerekasztal

Hálózat és a bolsevikok

Azt, hogy valójában a szabadkőművesség különböző irányzatait sikeresen koordináló kerekasztal Hálózat mindkét szárnyának közös akciója húzódott meg Lenin és Trockij államcsínye mögött, elég világosan mondta el Winston Churchill – aki ekkor még csak harmadik fokozatú, tehát ,,kék" szabadkőműves volt – 1919. november 5-én a londoni alsóházban:

,,Lenint hasonló módon küldték Oroszországba, ahogyan a tífusz-, vagy kolera-kórokozókat tartalmazó fiola tartalmát öntik egy nagyváros vízvezeték-rendszerébe. A hatás meglepően pontos volt. Alig érkezett meg Lenin, máris megkezdődtek az ujjmutogatások New Yorkban, Glasgow-ban, Bernben és másutt a háttérben meghúzódó személyekre, mivel Lenin olyan veszedelmes szervezet szellemi vezetőivel tárgyalt, amely a világ legfélelmetesebb szektája…” (8)

Néhány évvel később, amikor már ismertté váltak a Trockij és társai által a bolsevik államcsíny és az azt követő véres polgárháború alatt elkövetett vérengzések, a jogi eljárás nélküli tömeges kivégzések és más terrorista rémtettek, sok tisztességes angol polgár kutatni kezdte, hogy a brit vezetés miért engedte szabadon Halifaxban ezeket a hivatásos nemzetközi forradalmárokat. J. D. Dell, a tekintélyes londoni kiadó 1924-ben a következő levélben kért választ Lloyd George-tól, aki 1916 és 1922 között volt Nagy-Britannia miniszterelnöke:

,,Ahogyan ez ön előtt is ismert, ma már eléggé világos, hogy az 1917-es forradalom Oroszországban nem a tömegek spontán felkelése volt, hanem tudatosan szervezték meg belülről és kívülről Oroszország megátalkodott ellenségei. Németországot vádolják, hogy segítette ebben a véres akcióban Oroszország sírásóit Lenin titkos vonattal történő átutaztatásával, de eddig még semmi sem hangzott el Anglia bűnrészességéről azzal kapcsolatosan, hogy megengedte Trockij továbbutazását Kanadából Oroszországba.

Németországnak van mentsége, hiszen háborúban állt Oroszországgal. De milyen mentségünk van nekünk? Úgy elősegíteni egy háborús szövetségesünk meggyötrését, ahogyan mi segítettük megkínozni Oroszországot, olyan méretű bűn, amelyet szinte lehetetlen levezekelni, de meg kell próbálnunk. Azért, hogy tisztázzuk Nagy-Britannia szerepét (egyrészt, hogy megszabadítsuk az angolokat a lelkiismeretfurdalástól, másrészt hogy felelősségre vonjuk az elkövetőket), engedje meg, hogy megkérdezzem: felelősnek érzi-e magát a letartóztatott Trockij szabadonbocsátásáért Halifaxban és Oroszországba történő továbbutazásának engedélyezéséért? A brit kormány akkori vezetőjeként ön természetesen felelős. Ha azonban mégsem tartja magát felelősnek, akkor szükséges, hogy közölje ennek okait." (8)

A londoni kiadó nem kapott választ erre a levélre. Lloyd George nem védhette meg a Trockij elengedésére vonatkozó döntését anélkül, hogy ne kerüljön szóba a kerekasztal Hálózat és az angol szabadkőművesség szerepe Kerenszkij szociáldemokrata kormányának hatalomra juttatásában annak érdekében, hogy ez a kormány továbbra is benntartsa a teljesen kimerült Oroszországot a háborúban. Arra sem térhetett ki, hogy kormánya milyen tárgyalásokat folytatott a Wall Street vezető pénzügyi csoportjával, a Hálózat amerikai szárnyával, hogy az lobbizzon Washingtonban az Egyesült Államok háborúba lépése érdekében. Lloyd George legalább annyira gyűlölte a kommunistákat, mint Dell. Ha viszont Amerika nem lép be a háborúba, akkor az eladósodott és kimerült Angliának az összeomlással kellett volna szembesülnie. Trockijt tehát tovább kellett engednie Lloyd George-nak. Ezt diktálta az államrezon, Anglia létérdeke.

A londoni City,

a Hálózat Vatikánja

A nemzetközi bankárok és a bolsevikok kapcsolatának jobb megértése végett tegyünk egy kitérőt, és vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a pénzvilág londoni központját. A londoni City egy teljesen különálló gazdasági-pénzügyi vállalkozás, még pontosabban egy 2,7 négyzetkilométer alapterületű, szuverén állam London 1596 négyzetkilométer nagyságú területén belül. A City tulajdonképpen a nemzetközi pénzhatalom Vatikánja. A City-nek csak 4600 állandó lakosa van, de nappal mintegy félmillióan dolgoznak területén. London 32 kerületében pedig 7,5 millió ember él. A ,,Korona" nem az angol államot jelképező és a brit uralkodó fejét díszítő ékszerre utal, hanem annak a 12-14 tagú bizottságnak és egy klubnak a neve, amely a City of London nevű független államot kormányozza. A City ugyanis nem tartozik Angliához. Ott nem uralkodik a mindenkori angol király, vagy királynő. A brit parlament és kormány jog-fennhatósága, hatásköre és illetékessége sem terjed ki a Cityre. A Cityt, a világ leggazdagabb négyzetmérföldjét, a Lord Major kormányozza. Területén találhatóak Anglia leghatalmasabb pénzügyi és gazdasági intézményei: a legnagyobb és leggazdagabb magánbankházak, biztosítótársaságok, a Rothschild Family Trust által ellenőrzött Bank of England, a Lloyds of London, a londoni tőzsde és a vezető kereskedelmi konszernek központjai. Itt van a híres Fleet Street, a legfontosabb lapok szerkesztőségei és a kiadóvállalatok központjai. (10)

A Lord Major, akit mindig csak egy évre választanak meg, a City szuverén államfőjének tekinthető. Amikor II. Erzsébet látogatást tesz itt, a Lord Major a városállam jelképes kapujánál, a Temple Barnál fogadja őt. A királynő itt meghajolva engedélyt kér, hogy a Lord Major privát, független államába beléphessen. Ő az állami kard átnyújtásával megadja az engedélyt a királynőnek a belépésre. Ilyen állami látogatások alkalmával a Lord Major és kísérete középkori díszbe öltözik, amely pompájával felülmúlja a királynőt és kíséretét, mivel nekik csak a legegyszerűbb ruhát szabad ilyen alkalmakkor viselniük. Ezután a Lord Major bevezeti vendégét városállamába. A királynő csak egy-két lépéssel mögötte haladhat. Mindez azt szimbolizálja, hogy a Lord Major az abszolút uralkodó, és az angol királynő csak az alattvalója.

Az a kislétszámú elit, amely a Cityt kormányozza a Hálózat sűrű és rejtett kapcsolatrendszerén keresztül, gyakorlatilag a brit parlamentet is befolyásolja, irányítja a háttérből. A City vezérkara mondja meg a színfalak mögött, hogy mit és mikor kell tenni. A formális jogi előírások szerint Angliát a miniszterelnök és kabinetje kormányozza. A formák betartásával azt a benyomást kívánják kelteni, hogy ők hozzák az érdemi döntéseket. Valójában a színfalak mögött hozott informális döntéseket öntik hivatalos formába. Erről írta Disraeli egykori brit miniszterelnök, hogy ,,a világot egészen mások kormányozzák, mint ahogyan azok gondolják, akik nem látnak a kulisszák mögé”.

A City hatalmát az 1694-ben privátbankként létrehozott Bank of England alapozta meg. A bank alapítóinak nevét soha nem hozták nyilvánosságra. A pénzkibocsátást, hitelezést, kamatszabályozást, az állam pénzügyi szuverenitását a királytól magához vonó központi bank hamarosan átvette a brit gazdaság irányítását is. 1815-ben a londoni City, a Bank of England és a brit gazdaság ellenőrzése a Rothschild Ház kezébe került. A napóleoni háborúk előtt Anglia gyarmatokat szerzett, és kereskedelmi célú támaszpontokat létesített a világ szinte minden részén. Amerika elvesztése után a világ más térségeiben igyekezett kárpótolnia magát. A brit birodalom hatalma csúcspontján angol hajók bonyolították le a nemzetközi kereskedelem 90 százalékát. A brit birodalom kifejezés azonban ismét pontatlan és félrevezető, ugyanis két különböző birodalom létezett. Az egyik a ,,Korona” impériuma volt, azaz a koronagyarmatok, a másik pedig a brit gyarmatbirodalom. A fehér lakosságú gyarmatok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, a Délafrikai Unió) a brit uralkodó fennhatósága alá tartoztak, és ezeken a területeken az angol jog volt érvényben. Lakosságuk azonban csak a brit birodalom összlakosságának 13 százalékát tette ki.

A koronagyarmatokhoz tartozott viszont India, Egyiptom, Bermuda, Málta, Ciprus, a közép-afrikai gyarmatok, továbbá Szingapúr, Hongkong és Gibraltár, vagyis zömében a színesbőrű népek által sűrűn lakott területek. Ezek nem álltak az angol kormány, az angol parlament és az angol jog fennhatósága alatt. Valamennyien a City uralkodó elitcsoportját tömörítő ,,Korona” elnevezésű privátklub tagjainak magántulajdonában voltak. A ,,Korona” klub képviselőinek a felsorolt területeken abszolút hatalmuk volt. Szó szerint élet és halál urai voltak, mivel a ,,Korona” helyi képviselőinek igazgatási és bírósági döntései ellen nem lehetett fellebbezni egyetlen brit bírósághoz sem, mivel az nem volt illetékes. Ha egy brit állampolgár követett el bűncselekményt egy koronagyarmaton, még ő sem fellebbezhetett az angol bírósághoz, mivel kizárólag a ,,Korona” joghatósága alá tartozott, és csak az dönthetett ügyében.

A City-től függő angol kormány gondoskodott – a brit haditengerészet és a gyarmati hadsereg segítségével – a koronagyarmatokon a rend és a ,,Korona" klub tagjai hatalmának a fenntartásáról, természetesen a brit adófizető polgárok pénzéből. Ha le kellett törni a zendüléseket, az egy pennyjébe sem került a ,,Koronának”. A City uralkodó elitje és igazgatási apparátusa a nemzetközi bankárokból, a gazdag kereskedőkből és az angol arisztokráciából kerültek ki. A City elitje mesés gazdagságban és pompában élt. A dolgozó lakosság pedig úgy, ahogyan azt Engels Anglia akkori helyzetéről írott több tanulmányában tudós alapossággal megírta: szegényen és nyomorultul.

E. C. Knuth az Empire of The City című könyvében így jellemzi a nemzetközi pénzhatalom ,,Vatikánját” és annak uralkodó elitjét:

,,Az angol fináncoligarchia ereje időtlen és önmagát továbbörökítő természetében, hosszútávú tervezésében és előrelátásában, ellenfelei türelmes túlélésében és megtörésében rejlik. Európának, különösen Angliának, gyorsan változó és rövid ideig hatalmon lévő államférfijai, akik megpróbálták ezt a monstrumot megszelídíteni, mind alulmaradtak. Elsősorban korlátozott hivatali idejük miatt. Mivel arra kényszerültek, hogy rövid idő alatt érjenek el eredményt, nehézséggel és gáncsoskodással elárasztva, mindig rászedték és kijátszották őket. Végül hajbókolásra és visszalépésre kényszerültek. Nem kevesen végezték tragikusan azok közül, akik felléptek a pénzoligarchiák ellen Angliában és Amerikában. Akik viszont kiszolgálták őket, busás jutalomban részesültek.” (11)

A Wall Street, a Hálózat amerikai központja

Most térjünk vissza Angliából Amerikába. Az első világháború előtt az Egyesült Államok pénzügyi és gazdasági rendszerében két üzleti konglomerátum, a Standard Oil, vagy Rockefeller üzleti csoport és a Morgan üzleti egyesülés, egy pénzügyi-ipari-közlekedési komplexum játszott domináns szerepet. A monopolhelyzetbe került Rockefeller- és Morgan-érdekeltség szövetségre lépve nemcsak a Wall Streetet uralta, de az igazgatói, tulajdonosi összefonódások révén gyakorlatilag az Egyesült Államok egész gazdasági életét. A Rockefeller-érdekeltség birtokolta a kőolajipart és kapcsolt részeit, a vasúti közlekedés egy részét és számos egyéb iparágat. A pénzintézetek közül hozzá tartozott többek között a National City Bank, a Hannover National Bank, továbbá két nagy biztosító társaság: az Equitable Life és a Mutual of New York.

A Morgan-érdekeltségbe tartoztak az acél- és villamosenergia-ipari, továbbá a szállítási vállalatok, a gumiipar és a vasutak jelentős része. A Morgan-csoport ellenőrizte a National Bank of Commerce-t, a Chase National Bankot, a New York Life Insurance Companyt és a Guaranty Trust Companyt. Ez utóbbi vállalatnak, amint majd látni fogjuk, kulcsszerepe volt a bolsevik forradalom és a szovjet rendszer konszolidálásának finaszírozásában. Századunk elején a Guaranty Trustot a Harriman-érdekeltség dominálta. A Morgan-csoport 1909-ben megvásárolta a Mutual Life-ot, a New York Life-ot, az Equitable Life-ot és a Guaranty Trustot is. Ez utóbbi magába olvasztott további hat vállalatot. Ezért aztán az első világháború befejezésekor a Guaranty Trust és a Bankers Trust volt az Egyesült Államok két legnagyobb monopóliuma, mindkettő a Morgan-érdekcsoport ellenőrzése alatt.

E két érdekeltség már a bolsevik forradalom finanszírozása előtt is részt vett forradalmi mozgalmak, felkelések pénzelésében. Többek között támogatták 1903-ban azt a felkelést, amelynek az volt a célja, hogy elszakítsák a Panama-földszorost Kolumbiától. Panama államocska létrehozásával nem kellett kifizetniük 40 millió (mai árfolyamon 4 milliárd) dollárt Kolumbiának a földszoros használatáért, és teljes ellenőrzésük alá vonhatták a Panama-csatornát. Kellően dokumentálható az is, hogy a Wall Street beavatkozott a Szun Jat-szen által vezetett kínai forradalomba 1912-ben. A pénzügyi támogatásért cserébe Szun Jat-szen pénzügyi, banki, vasútépítési és kereskedelmi koncessziókat ígért Kínában a New York-i szindikátusnak. A Wall Street bankárai támogatták az 1915-1916. évi mexikói forradalmat is. Pancho Villa, a felkelők egyik vezére számára például a Guaranty Trust 380 ezer dollár értékben vásárolt fegyvert és hadianyagot. A Wall Street az 1917-es bolsevik felkelést Olof Aschberg svéd bankáron keresztül finanszírozta. Ez a történet azonban a cári Oroszországnak nyújtott kölcsönökkel kezdődik.

A nemzetközi jog ugyan tiltja, hogy semleges állam (az Egyesült Államok státusa ez volt az első világháborúban egészen 1917 áprilisáig) kölcsönöket nyújtson a hadviselő feleknek, ez azonban nem akadályozta sem a Morgan-, sem a Rockefeller-érdekeltséget, hogy a ,,nemzetközi kereskedelem elősegítése” címén hatalmas hadikölcsönöket nyújtsanak Angliának, Franciaországnak és Oroszországnak is. A Wall Street számára ezt a hatalmas méretű hitelezést az tette lehetővé, hogy a FED tulajdonosai azonosak voltak a Wall Street két domináns érdekcsoportjának tulajdonosaival, még pontosabban a Hálózat mindkét szárnyának irányítóival.

A privát FED pénzkibocsátási technikái lehetővé tették korlátlan mennyiségű pénz kreálását a nemzetközi hitelezés számára. A FED által kibocsátott pénzből nyújtott hitelek nélkül a háborúnak már néhány hónap elteltével véget kellett volna érnie. Az Egyesült Államok hadba lépésének legfőbb oka az volt, hogy ne veszítsék el a világháborút a Wall Streetnek, azaz a Hálózatnak eladósodott Antant- hatalmak, mert akkor nem lesznek képesek visszafizetni a nekik juttatott kölcsönöket, ami óriási érvágást jelentett volna a nemzetközi bankárok számára.

Az amerikai elnöknek meg kellett mentenie ezeket a milliárdos összegeket a Wall Street pénzemberei számára. Az amerikai népnek fennkölt elvekre – az agresszor, militarista Németország megbüntetése, a háborúk végleges megszüntetése, új, békés nemzetközi rend megteremtése a nemzeti önrendelkezés és egyenjogúság alapján stb. – hivatkozva indokolták meg a Németország elleni hadbalépést. Walter Lippmann, a kerekasztal és a Wall Street által alapított és fenntartott Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, a továbbiakban CFR) egyik tekintélyes tagja 1943-ban megjelent Foreign Policy: Shield of the Republic (Külpolitika: a köztársaság oltalmazója) című könyvében viszont leszögezi, hogy ,,Amerika helytelen okból viselt helyes háborút 1917-ben, amikor Woodrow Wilson fennkölt elvekre hivatkozva fordult szembe Németországgal. A fennkölt elvek hangoztatása helyett az Egyesült Államoknak meg kellett volna mondania nyíltan, hogy azért visel háborút a birodalmi Németország ellen, mert az fenyegetést jelent a világban kialakult hatalmi egyensúlyra, amelynek fenntartása érdeke az Egyesült Államoknak.” (12) A hatalmi egyensúly fenntartása viszont (mint már láttuk) a nemzetközi bankárok által eladósított államok fizetési kötelezettségeinek betartatásához és az esedékes törlesztések és kamatok behajtásához szükséges.

A Hálózat és a szabadkőműves világmozgalom

Amikor a City, a Wall Street és a bolsevikok kapcsolatát kívánjuk felmérni, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a pénzhatalom sűrű és rejtőzködő Hálózatával állunk szemben, melynek egyes alközpontjai autonómok, és ezek a helyi központok az alapvető közös célok ellenére komoly vitákat folytatnak az egyes stratégiai és taktikai kérdésekről. Rivalizálásuk időnként nyílt konfliktussá is éleződik, például háborúk idején, vagy más krízishelyzetekben. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a különböző pénzügyi, társadalmi és politikai szervezetekből, titkos társaságokból felépülő Hálózat működésére komoly befolyással vannak a vezető szabadkőműves irányzatok, elsősorban az angol szabadkőművesség (a brit pénzoligarchia és a született arisztokrácia irányítása alatt), a külön irányzatot képviselő amerikai szabadkőművesség (amely a pénztőke által háttérbe szorított és a pénzvagyon túlsúlya ellen 1913 óta elkeseredetten védekező termelő tőkét képviseli) és természetesen a francia Grand Orient, amelyből kifejlődött az ateizmus, a szociáldemokrácia és a kommunizmus is. Az utóbbi időben mind fontosabb szerephez jut a Priory of Sion (Prieuré de Sion), amely az európai történelmi arisztokráciát és a dinasztiákat tömöríti, hitük szerint Jézustól származtatott vérségi kapcsolattal és történelmi küldetéstudattal, valamint hatalmi igényekkel.

Egyre több kutató foglalkozik részletesen a Black Nobility (der Schwarze Adel - Fekete Nemesség) történelmi szerepével és a Hálózat irányításában jelenleg is meghatározó szerepével. Ez a nemesség Európa leggazdagabb és leghatalmasabb ősi, nemesi családjaiból áll, akiknek elődei – többek között – olyan itáliai városállamok abszolút uralkodói voltak, mint Velence és Genova. Közéjük tartoznak a Grosvernorok, a Braganzák, a Savoyaiak, a Thurn und Taxis Ház, a Thyssen-Bornemisza Ház, a Bernadottok, a Hannoveriek, a Hohenzollernek, az Orániaiak, a Grimaldik, a Wittelsbachok, az Agnellik, Colonnák, Pallaviciniek, s talán a legfontosabbak, a Guelphsek, akiknek egyenesági leszármazottja például II. Erzsébet brit uralkodó. A Fekete Nemesség kiemelkedő szerepét jelzi, hogy megalapította a Háromszázak Bizottságát, amely a Hálózat három legfontosabb központi intézményének egyike, s amely számos titkos társaságot és más tekintélyes szervezetet irányít napjainkban is (például a Római Klubot).

A legfontosabb azonban a kvázi szabadkőműves illuminátusok szervezete, amelyet a történelme során többször is lényegesen átszervezett Hálózat alapítói hoztak létre. Az illuminátusok (megvilágosodottak) több mint 200 évvel ezelőtt már azt a feladatot kapták a Hálózat akkori vezetőitől, hogy világátformáló céljaik elérése érdekében vonják ellenőrzésük alá és használják fel a szabadkőműves világmozgalmat – lehetőleg annak valamennyi irányzatát, több évszázados tapasztalataival, konspirációs technikáival, nemzetközi kapcsolataival. Ezen a bizonyítható tényen nem változtat az, hogy a három fokozatú (tanonc, segéd, mester), úgynevezett ,,kék” (kékgalléros) szabadkőművesek ezt vagy tényleg nem tudják, vagy különböző motívumoktól vezérelve nem akarják tudomásul venni.

A Hálózat létének elfogadása ma még eretnekségnek számít. De minden előrehaladás eretnekséggel kezdődött. Nemcsak a mezőgazdasági, vagy ipari monokultúra hátrányos, a szellemi monokultúra is nagy károkat okozhat. A Hálózat megismerésének elmulasztása fontos térképet és iránytűt vehet ki a kezünkből egy olyan történelmi korszakban, amikor ismét válaszút előtt áll az emberiség. Néha nem árt a saját szkepticizmusunkban is kételkedni.

Munkában Oroszországban

Az első világháború idején a Hálózat első számú irányító központjának számító londoni kerekasztal csoport nemcsak a City, de a Wall Street kulcsembereit is kézben tartotta. (A Hálózat kétfejű sasának londoni feje ma is adja a kezdeményező impulzusokat naggyá fejlődött New York-i fejének.) A Hálózat brit és amerikai szárnya egyaránt elküldte ügynökeit 1917-ben Petrográdra. A Kerenszkij-kormányzat hatalomra kerülését Lord Milner, a kerekasztal elnöke finanszírozta. A pénzt a brit nagykövet, George Buchanan juttatta el a címzettekhez. II. Miklós cár meg volt győződve, hogy szövetségesei, az angolok nem vennének részt egy ellene irányuló összeesküvésben. Csalódnia kellett. A kerekasztal azonban amerikai ügynökeit is bevetette. Ők nem diplomatának, vagy üzletembernek álcázva érkeztek, hanem a Vöröskereszt humanitárius feladatot ellátó kiküldöttjeiként. Ezek a ,,vöröskeresztes” küldöttek mind New York-i bankok és beruházó intézetek pénzemberei, jogászai, könyvelői voltak. A Wall Street elárasztotta pénzügyi támogatásával az amerikai Vöröskereszt szervezetét, ezzel megvásárolta a lehetőséget, hogy a nevében szabadon működhessen. A háború alatt a Vöröskeresztet névlegesen a hadseregnek rendelték alá. A katonai hatóságok parancsot sohasem adtak, de lehetővé vált, hogy a ,,vöröskeresztesek” amerikai tiszti egyenruhában járjanak és katonai megbízatásnak feltüntethető titkos feladatokat teljesítsenek. Az oroszországi vöröskeresztes misszió összes költségét az a William Boyce Thompson ezredes fizette, akit Wilson elnök bízott meg vezetésével.

Thompson a Kerekasztal Hálózat tipikus figurájának tekinthető. Pályáját spekulánsként kezdte, de hamarosan bekerült a pénzvilág felsőbb köreibe. Számos nagyvállalat és biztosítótársaság igazgatója lett, továbbá a Chase National Bank főrészvényese. Irányította a Morgan-csoport értékpapír-műveleteit, majd a FED legfontosabb területi bankjának főállású igazgatója lett. Amikor Thompson megérkezett Oroszországba, egyértelművé tette, hogy nem tipikus vöröskeresztes megbízott. Válogatott luxussal rendezkedett be a pétervári Európa Szállóban, limuzinnal járt és állandó vendége lett a Kerenszkij-kormány minisztereinek. Az Operában a díszpáholyban ült, és a járókelők az utcán egyszerűen csak az ,,amerikai cárnak” nevezték. George Kennan, aki ugyancsak a Hálózat egyik fontos embere volt, azt írja róla, hogy ,,a Kerenszkij-rezsim hatóságai őt tekintették az Egyesült Államok igazi nagykövetének.” (13) Thompson volt az, aki a 10 millió aranyrubel értékű orosz államkötvényeket a Wall Streeten forgalmazta. Ezen túlmenően több mint kétmillió rubelt adott Kerenszkijnek propagandacélokra. A bolsevikoknak ugyanakkor 1 millió dollárnak megfelelő valutát juttatott forradalmi propagandájuk terjesztésére külföldön, elsősorban Ausztriában és Németországban.

A pénzt erre a célja J. P. Morgan utalta át a National City Bank pétervári kirendeltségéhez. J. P. Morganról, a kerekasztal felső vezetésének tagjáról ezt írja Quigley a Tragedy and hope 137. oldalán:

,,Morgan számára valamennyi politikai párt egyszerűen olyan szervezet volt, amelyeket fel kellett használni. Ezért vállalatbirodalma mindig ügyelt arra, hogy valamennyi táborban benntartsa a lábát. Morgan maga, valamint Dwight Morrow és mások, republikánusok voltak. Russel Leffingwell a demokratákkal szövetkezett. Grayson Murphy a szélsőjobboldal és Thomas W. Lamont pedig a szélső bal szövetségese volt.”

Figyelemre méltó, hogy miközben Morgan nagy összegekkel támogatta a bolsevikokat, ő finanszírozta a United Americanst, azt az élesen kommunistaellenes szervezetet is, amely a legharciasabban agitált a bolsevikok ellen. Ez a szélsőséges szervezet azzal rémisztgette az amerikaiakat, hogy az utcákon már készülődik a bolsevikok által pénzelt vörös csőcselék, hogy átvegye az uralmat New Yorkban. Sokkoló jelentéseket tett közzé a küszöbön álló pénzügyi összeomlásról, a terjedő nyomorról, éhezésről és arról, hogy a kétségbeesett munkásságnak nem lesz más választása, mint a kommunizmus elfogadása. Ennek a szélsőségesen kommunistaellenes szervezetnek a vezetői közé tartozott Allen Walker, a bolsevikokat pénzelő Guaranty Trust alkalmazottja. Ebben az időben a Guaranty Trust volt Szovjet-Oroszország pénzügyi képviselője az Egyesült Államokban. Ugyancsak a United Americans vezetői közé tartozott Daniel Willard, a Baltimore and Ohio Vasúttársaság elnöke, amely aktív szerepet játszott a szovjet vasút fejlesztésében. A másik antikommunista vezető H. H. Westing-house volt, akinek vállalata nagy erőművet működtetett Szovjet-Oroszországban. Végül meg kell még említeni a United Americans vezetői közül Otto H. Kahnt, a Kuhn, Loeb and Co. egyik igazgatóját. E befektető pénzintézet elnöke volt Jacob Schiff, Trockij támogatója és – John D. Rockefellerrel együtt – New York-i házigazdája, vagyis a bolsevikok egyik legfontosabb finanszírozója.

Oroszországban is több vasat tartott a tűzben a Kerekasztal Hálózat. A City és a Wall Street bankárai nemcsak a bolsevikokat és a mensevikeket pénzelték. Morgan a Szibériában a bolsevikok ellen harcoló Kolcsak admirális csapatait is finanszírozta. De tetemes összegeket kapott Kolcsak a brit pénzemberektől is, köztük Lord Alfred Milnertől.

Visszatérve az amerikai Vöröskereszt Misszió moszkvai tevékenységére: az volt a közkeletű magyarázat ottani tevékenységének céljáról, hogy meg kellett akadályoznia egy különbéke létrejöttét Szovjet-Oroszország és Németország között. Az érvelés menete ez volt: amíg fennállt a cári rendszer, addig azt kellett amerikai nemzeti érdekből támogatni. Amikor a szociáldemokrata Kerenszkij-rezsim került hatalomra, akkor azt kellett segíteni, hogy ne lépjen ki a háborúból. Amikor a bolsevikok vették át a hatalmat, akkor őket kellett támogatni, hogy ne nyújtsanak segítséget az Antant ellen harcban álló Németországnak. Az igazi motívum az volt, hogy a kerekasztal mindenkivel szemben érvényesíteni kívánta befolyását. A bolsevik államcsíny után a Milner-csoport belső embere, Bruce Lockhart lett a brit nagykövet. A New Yorkba visszatérő Thompsont pedig helyettese, Raymond Robbins váltotta fel, aki annak az Edward Mandell House ezredesnek volt a protezsáltja, aki a kerekasztal állandó képviselője volt Wilson elnök mellett. Bruce Lockhart könyvet írt oroszországi tevékenységéről. Ebben így jellemzi Thompson utódját:

,,A bolsevizált Szent-Pétervárott töltött első napokban megismerkedtem Raymond Robbinsszel, az Amerikai Vöröskereszt Misszió vezetőjével. Kulcsszerepet játszott 1912-ben Roosevelt elnökválasztási kampányában. Noha gazdag ember, mégis meggyőződéses antikapitalista. Eddig Roosevelt és Cecil Rhodes voltak a példaképei, most Lenin ragadta meg a képzeletét. Robbins volt az egyedüli személy, akit Lenin bármikor hajlandó volt fogadni, és akinek valaha is sikerült rákényszerítenie a személyiségét a hidegvérű bolsevik vezérre. Nem hivatalos értelemben Robbinsnak hasonló küldetése volt, mint nekem. Ő volt a közvetítő a bolsevikok és az amerikai kormány között. Azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ráveszi Wilson elnököt a szovjetrendszer elismerésére.” (14)

Az, hogy Cecil Rhodes, a Hálózat modern változatának, a Kerekasztalnak alapítója volt Robbins példaképe, nem egyszerűen az egyetemista évekből származó szentimentalizmus. Az Oroszországból való távozását megelőző éjszakán Robbins Cecil Rhodesról beszélt Lockhartnak és kiderült, hogy mindketten a Hálózat meggyőződéses hívei. Robbins a Hálózat amerikai, Lockhart pedig a brit szárnyának küldte jelentéseit és hajtotta végre utasításait. A bolsevik vezetők tisztában voltak e két személy fontosságával, és előttük semmilyen ajtó sem volt zárva. Nemcsak részt vehettek a bolsevik párt legfelsőbb testületeinek ülésein, de előzőleg minden fontos kérdésben konzultáltak is velük. Íme egy jellemző történet Lockhart könyvéből, hogy mekkora hatalma volt a ,,kapitalistáknak” az ,,antikapitalisták” felett már akkor is:

,,Hazatérve egy üzenet várt Robbinstól, hogy sürgősen keressem fel. Izgatott állapotban találtam. Összeszólalkozott a helyettes külügyi népbiztossal, Trockij unokaöccsével, Saalkinddel, aki goromba volt vele. Lenin korábban ígéretet tett az amerikainak, hogy bármi is történik, egy óra előrejelzéssel egy vonat mindig a rendelkezésére fog állni. Robbins elhatározta, hogy vagy bocsánatot kérnek tőle, vagy távozik. Érkezésemkor éppen csak befejezte a telefonálást Leninnel, akinek átadta az ultimátumát. Lenin azt ígérte, hogy tíz percen belül visszahívja. Vártam, miközben Robbins dohányzott. Ezután csöngött a telefon és Robbins felkapta a kagylót. Lenin kapitulált. Saalkindet elbocsátották állásából. De régi párttag volt. ,,Van-e kifogása az ellen, ha követnek küldöm Bernbe?” Robbins elégedetten mosolygott. ,,Köszönöm Mr. Lenin – mondotta. ,,Minthogy nem küldhetem ezt a gazembert a pokolba, ,burn’ (elégetés) az utána következő legmegfelelőbb dolog, amit tehetünk vele.” (15)

Mennyi pénzt kaptak a Hálózattól a bolsevikok?

A pénz a bolsevikok számára különböző személyektől, magán- és állami intézményektől érkezett. Tekintsük át az eddig ismertté vált tényeket!

1. A New York Journal-American 1949. február 3-ai száma szerint ,,John Schiff – Jacob Schiff unokája – szerint nagyapja mintegy 20 millió dollárt költött a bolsevizmus győzelmére Oroszországban.” (16) Arsene de Goulevitch, a bolsevikok ellen küzdő fehér hadsereg tábornoka Czarism and the Revolution című könyvében a következőket állapítja meg:

,,A forradalom fő pénzelői nem a rögeszmés orosz milliomosok és nem Lenin fegyveres banditái voltak. A nagy pénz bizonyos brit és amerikai körökből érkezett, melyek már hosszabb ideje elkötelezték magukat az orosz forradalom támogatása mellett… Az oroszországi eseményekben fontos szerepet játszott egy amerikai bankár, Jacob Schiff, akinek tevékenysége már nem titok többé, noha csak részben ismert.”

Boris Brazel World at the crossroads című könyvében a következőket írja:

,,Az Amerikai Orosz Forradalmi Párt 1916. február 4-én New Yorkban tanácskozást tartott, amelyen 62 küldött vett részt. Ismertették azokat a titkos jelentéseket, amelyek nemrég érkeztek Oroszországból a Párthoz, s amelyek arról számoltak be, hogy a belső helyzet kedvező a forradalom számára. A tanácskozás résztvevőit biztosították, hogy az orosz nép felszabadításával rokonszenvező személyek elegendő pénzügyi támogatást fognak adni. E vonatkozásban ismételten említették Jacob Schiff nevét.” (17)

Az említett tanácskozásra az 1905-ös orosz forradalomban aktívan részt vett személyek gyűltek össze. A Hálózat Wall Street-i szárnya, globális méretekben gondolkodó és tervező stratégái már akkor úgy döntöttek, hogy hatalomra fogják segíteni Lenint, Trockijt és a bolsevikokat, mert az jól szolgálhatja a nemzetközi pénzvilág hosszú távú érdekeit. Egy másik orosz tábornok, Alekszandr Nehvolodov ezt írja a bolsevik forradalomról, amelyet ugyancsak idéz Arsene de Goulevitch: ,,1917 áprilisában Jacob Schiff nyilvánosan közölte, hogy pénzügyi támogatásának köszönhetően győzött a forradalom Oroszországban. Még ezév tavaszán Schiff megkezdte Trockij finaszírozását. Ezzel egyidejűleg Max Warburg és Olof Aschberg a stockholmi Nya Banken-től, valamint Jivotovsky (aki később feleségül vette Trockij leányát) a Rajna-Vesztfália Szindikátustól ugyancsak segélyezte Trockijt és társait.” (18)

Ron Chernov The Warburgs című, 1993-ban a New York-i Random House kiadónál megjelent 820 oldalas könyvében – amely a Warburg-dinasztiának a család által is jóváhagyott története – utal rá, hogy Jacob Schiff nemcsak igen lelkesen üdvözölte a cár bukását és Kerenszkij hatalomra kerülését, hanem haladéktalanul 1 millió rubelt juttatott a forradalmi orosz kormánynak. (19) Jacob Schiff tehát milliókat költött a cár, később még többet Kerenszkij megdöntésére. Nemcsak a Schiff-Warburg-csoport, de a Morgan- és Rockefeller-érdekeltség is adott legkevesebb 1 millió dollárt a bolsevikoknak.

De Goulevitch kitér a brit pénzügyi támogatásra is:

,,Magáninterjúk során tudomásomra hozták, hogy Lord Milner több mint 21 millió rubelt költött az orosz forradalom finanszírozására.”

A Hálózat amerikai szárnya által a Fehér Házba juttatott amerikai elnök, Woodrow Wilson az Egyesült Államok legfőbb képviselőjeként nem habozott a bolsevikok segítségére sietni. Amikor meginogni látszott a kommunista diktatúra 1918-ban, személyes megbízottját, Elihu Rootot küldte Szovjet-Oroszországba azzal a feladattal, hogy az Egyesült Államok rendkívüli, 100 millió dolláros háborús segélyalapjából a rendelkezésére bocsátott 20 millió dollárral mentse meg Lenin és Trockij hatalmát. (21) Elihu Root, aki korábban külügyminiszter is volt, ekkor a Kuhn, Loeb and Co. jogtanácsosaként működött. A Root különleges háborús missziójára vonatkozó dokumentumok megtalálhatóak a washingtoni törvényhozás 1919. szeptember 2-ai keltezésű aktái között.

5. 1917 nyarán brit, amerikai, német, francia és orosz pénzemberek megvitatták Stockholmban, tehát egy semleges ország területén, hogy miként lássák el megfelelő pénzeszközökkel Lenint, Trockijt és a hatalom átvételére készülő bolsevik mozgalmat. Úgy döntöttek, hogy a New York-i Kuhn, Loeb and Company átutal 50 millió dollárt a számukra egy stockholmi bankba, feltehetően a Nya Banken-be Olof Aschberg bankjába. (22)

A Hálózat már az 1815-ben tartott bécsi kongresszuson kísérletet tett az általa irányított új világrend európai bevezetésére. Ez akkor elsősorban az orosz cár makacs ellenállásán hiúsult meg, mely lényegében már ekkor eldöntötte a Romanov-dinasztia sorsát. Nem légből kapott és semmivel sem bizonyítható spekuláció a feltételezés, hogy a háttérerők keze benne volt I. Sándor cár 1825-ben és I. Miklós cár 1855-ben történt megmérgezésében. Számos további merénylet következett a Romanovok ellen. Lenin bátyja, Alekszandr Uljanov például részt vett egy terrorista csoport tagjaként a III. Sándor cár ellen 1887-ben elkövetett merényletben, ezért elítélték és kivégezték. A Romanovok sorsa megpecsételődött II. Miklós cár lemondásával (1917. március 15-én) és megvalósult a cári család Jekatyerinburgban, szabadkőműves rituálé szerint történt kivégzésével 1918. július 17-én.

Nem érdektelen az sem, hogy mi történt II. Miklósnak, az akkori világ egyik leggazdagabb emberének vagyonával. Lenin és Trockij vörösgárdistái 1917. november 6-án elvitték a moszkvai Birodalmi Bank épületéből az ott őrzött cári birodalmi ékszergyűjteményt és az ugyancsak ott tárolt 700 millió dollár értékű aranyat. Összesen több mint 1 – mai dollárban számítva 100 – milliárd dollár értékű vagyont. Ehhez jön még a cári család mintegy 74 millió hektár nagyságú földbirtoka, amelyet szintén elkoboztak.

A New York Times ismertette, hogy mely európai és amerikai bankoknál, pénzintézeteknél helyezte el a cár készpénz-tartalékait: 5 millió dollárt a Guaranty Trustnál, 1 milliót pedig a National City Banknál. 1905 és 1910 után a cár további 400 millió dollárt helyezett el a Chase National City, a Guaranty Trust, a J. P. Morgan, a Hannover és a Manufacturers Trust nevű bankban, New Yorkban. Ez a hat bank vásárolta meg 1914-ben a FED legfontosabb területi bankjának többségi részvényeit. Több kutató adatai szerint a cár náluk elhelyezett pénzéből.

Az orosz cár 115 millió dollárt négy angol bankban helyezett el: 35 milliót a Bank of Englandnél, 25 milliót a Baringsnél, 25 milliót a Barclaysnél és 30 milliót a Lloydnál. A cár további 100 millió dollárt tartott a párizsi Banque de France-ban és 80 milliót a Rothschild Bank of Paris-ban. Az Oroszország hagyományos németországi bankjának számító berlini Mendelssohn Banknál volt még a cárnak 132 millió dollárja. Ezeket az összegeket – amelyek kamatostul már 55 milliárd dollárt tennének ki – soha senkinek nem fizették vissza ezek a bankok. (23)

Eddig két igénylő jelentkezett a cár rokonságából, Alexis és Anastasia. Peter Kurth Anastasia című könyvében ezt írja: ,,Lord Mountbatten teremtette elő a pénzt az Anastasiával szembeni bírósági eljárás költségeinek a fedezésére. Noha Alexandrának, a cár meggyilkolt feleségének az unokaöccse, ő volt az Anastasiával szembeni ellenállás fő szervezője.” (24)

Lord Mountbatten a brit királyi családdal, a Windsorokkal és házasságkötések révén a Rothschild-dinasztiával is rokonságban áll. Nyilvánvalóan megvolt az oka Lord Mountbattennek arra, hogy ellenezze a cár vagyonának a visszaigénylését bárki által. Peter Kurth idézi a londoni Observer című lapot, amely 1959-ben egész sorozatot szentelt a nagy angliai bankok történetének. A Baring Brothers cég kapcsán az Observer megemlíti, hogy ,,a Romanovok a megkülönböztetett ügyfeleik közé tartoztak. A Baringsnél még mindig megvan az a több mint 40 millió font, amelyet a Romanovok helyeztek el nála. Az Observer főszerkesztője szerint senki nem tiltakozott ez ellen az állítás ellen. Igaznak tekintik ezt a történetet.” (25)

Mit üzen a mának a cári család rituális kivégzése?

Lenin és hadügyi népbiztosa, Trockij, a Vörös Hadsereg parancsnoka meg akart szabadulni a cári családtól. Úgy gondolták, hogy puszta létük veszélyt jelent a kommunista forradalomra, mert az orosz nép bármikor visszahívhatja őket. A kivégzést a legfelsőbb bolsevik vezetőség, Lenin, Trockij és Szverdlov (az Össz-Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke) parancsára a CSEKA kivégzőosztaga hajtotta. (Ezt az urali várost 1924-ben, Szverdlov halála után 5 évvel Szverdlovszknak nevezték el. Mára visszakapta eredeti nevét.) A csekisták megölték a cárt és feleségét, a trónörököst, a négy nagyhercegnőt, a cári család orvosát, dr. Botkint, a férfi és női szolgálót, a szakácsot és a család kutyáját. A cári uralkodóház azon további tagjait, akik még igényt tarthattak volna a trónra, másnap ölték meg. Köztük volt Mihajlovics, Konsztantinovics és Vlagyimir Paley nagyherceg, valamint Elizabeth Ferodorovna nagyhercegnő. Mindannyiukat a szibériai Alapajevszkben dobták egy kútba. Mihail Alekszandrovics nagyherceget kíséretével együtt Permben gyilkolták meg.

Már utaltunk rá, hogy a cári család kivégzésére szabadkőműves rituálé szerint került sor. Annak a szobának a falára, amelyben a kivégzés történt, vérrel egy misztikus jelet írtak, három nagy ,,L" betűt, aláhúzva. A falról készült eredeti felvétel szerint úgy tűnik, mintha ezek a jelek jobbról balra lennének írva. A betűk fordított helyzetének azonban nem ez az oka, hanem az, hogy aki írta, háttal állt a falnak, leszorított jobb karral, így formálva ki a három betűt valójában balról jobbra, igazi kabalista stílusban. 1920-ban, amikor ismertté vált ezeknek az okkult szimbólumoknak a jelenléte, számos publikáció jelent meg azzal a céllal, hogy megmagyarázza ezeknek a szimbólumoknak a jelentését. (26) Ezek a tanulmányok arra az eredményre jutottak, hogy két lehetséges jelentése van a falra írt jeleknek: Első jelentésváltozat: ,,Bűnei büntetéséül itt ütötték szíven a királyt.” A második jelentésváltozat: ,,Itt áldozták fel a királyt, hogy megvalósuljon királysága elpusztulása." De mit jelent a vonal a három ,,L" felirat alatt? A mágiával foglalkozó ,,tudományok" művelői szerint a horizontális vonal a passzív princípium jelképe. Kabalista interpretáció szerint tehát a vonal jelentése a következő: ,,Azok, akik megölték a királyt, nem saját akaratukból, hanem felsőbb parancsra cselekedtek."

John Daniel amerikai kutató szerint ez a ,,felsőbb parancsnokság” valamelyik szabadkőműves irányzat, így pl. a Priory of Sion vezetőiből is állhatott. A szabadkőműves titkos társaságoknak ez a századunkban, de különösen 1945 után dominánssá váló része mindig is ellenségesen viszonyult a Romanovokhoz, mert azok nem tartoztak a Szent Grállal szimbolizált leszármazási vonalhoz. (27) A Romanovok neve a Roma Nova, azaz Új Róma elnevezésből származik. Arra a régi jövendölésre utal, hogy Moszkva lesz az ,,Új Róma”. A család annak a Prus hercegnek volt a leszármazottja, aki Augustus római császár testvére volt, és megalapította azt a provinciát, amelyből később Poroszország lett. A keleti szláv fejedelemségek egyesülése után, az orosz állam létrejöttekor Mihály lett az első Romanov-cár. A Szent Grál vonalhoz tartozó dinasztiák ezzel szemben nem egy római előkelőségtől, hanem egyenesen Jézustól vezetik le családfájukat, mert immáron kétezer éves hitük szerint Jézust Mária Magdolna még élve levette a keresztfáról, majd pedig Palesztinából Dél-Franciaországba menekült vele, ahol összeházasodtak és családot alapítottak. Ebből a családfából származnak a Meroving-dinasztia tagjai. A Habsburg-Lotharingiai Ház tagjai is a Merovingok egyenes leszármazottai a Lotharingiai Ház közvetítésével.

A Priory of Sion történetével és mai szerepével komoly tudományos alapossággal megírt könyvek foglalkoznak. Itt csak Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln 1982-ben publikált Holy Blood, Holy Grail és 1986-ban megjelent The Messianic Legacy című műveit említem meg. A sok eredeti forrást tartalmazó két könyvet a tekintélyes New York-i Doubleday Dell Publishing adta ki. (28) E forrásból tudjuk, hogy a titkos társaság nagymesterei közé tartozott pl. Leonardo da Vinci 1510-1519 között, Robert Fludd (1595-1637), Karl Emanuel von Lothringen (1746-1780), Maximilian Franz von Habsburg-Lothringen, később pedig Victor Hugo, Claude Debussy és Jean Cocteau. A Priory of Sion kékvérű követői jól ismerték a Kabala ,,keresztény” változatban is létező tanításait. John Daniel szerint a cári család rituális kivégzésében szerepe lehetett a hivatalos szabadkőműves irányzatok által el nem ismert, szélsőséges Ordo Templi Orientis (O.T.O.) nevű, a fekete mágiát is gyakorló kvázi szabadkőműves szervezetnek. Ennek sok követője volt Oroszországban. Például ehhez hasonló okkult csoporthoz tartozott az 1916 decemberében meggyilkolt Raszputyin is, aki a misztikumra hajló cári család nagy befolyású spirituális és politikai tanácsadója volt. Bárki is rajzolta azonban a falra vérrel a rituális jeleket, jártasnak kellett lennie a szabadkőművesség, a fekete mágia és a kabala szimbolikájában.

A történelmet elsősorban az állami dokumentumok alapján feldolgozó szaktörténészek érthetően nem kedvelik a spekulációkat, feltételezéseket, a nehezen bizonyítható háttérhatások kutatását. Ha azonban lemondanak az úgynevezett puha bizonyítékok használatáról, akkor az állami archívumok kemény, hitelesen és jól dokumentált anyagai is egyoldalú és eltorzított képet eredményezhetnek. A kemény irattári dokumentum mit sem szól arról, hogy annak készítője milyen nem állami, rejtett struktúrákhoz is tartozott, azok milyen befolyással voltak magatartására, s ezek a gyakran misztikus és irracionális hatások mennyiben határozták meg gondolkodásmódját, stratégiai és taktikai döntéseit. Ezen hatásoknak csak elenyésző töredéke tárgyiasul az állami archívumok anyagaiban. A titkos szervezeteknek természetesen a dokumentumaik is titkosak, de létezőek. Hogyan lehet megírni a második világháború utáni korszak történelmét például, ha nem ismerem meg a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a CFR, vagy a RIIA titkos tanácskozásainak anyagait? Vagy a világ pénzügyeit ma irányító központi bankok évtizedekre letitkosított dokumentumait? Vagy ha nem tanulmányozzuk azokat a misztikumot sem nélkülöző titkos társaságokat, amelyekhez az előbb említett fontos szerepet játszó szervezetek vezetői nagy számban tartoznak ma is? Talán meseszerűnek és megmosolyogtatónak hat, hogy miben hisznek például a Priory of Sion tagjai, de azonnal komolyan kell venni ezeket a gyakran irracionális nézeteket, ha figyelembe vesszük, hogy sok esetben a világ sorsáról döntő emberek nézeteiről van szó, és ha akarjuk, ha nem, ezek a nézetek kihatnak sorsunkra. A kutató kénytelen nemcsak a saját agyával, de a hatalmi elit agyával is gondolkodni. Ezért sajnos nem lehet mellőzni az okkult és a misztikus szempontokat sem – bármennyire is viszolygunk tőlük –, amikor meg akarjuk érteni, hogy miért és merre halad a világ, amelyben élünk.

Egyesek azt állítják, hogy a nemzetközi bankárok azért likvidáltatták ennyire alaposan a cári családot, hogy ne maradjon örökös, amely a náluk maradt hatalmas pénzvagyont visszakövetelhetné. Mások azt állítják, hogy csupán a szorongatott bolsevik vezetés politikai és katonai szempontjai játszottak döntő szerepet. Megint mások okkult és misztikus erők kezét is látják ebben a véres tettben. A Hálózat szerepével foglalkozó kutatók rámutatnak, hogy a nemzetközi bankárok, a különböző szabadkőművesek és a bolsevikok mind kapcsolódtak így vagy úgy a Hálózathoz, vagyis a Hálózat akart egyszer s mindenkorra szabadulni a Romanovoktól. Olyanok is vannak (mint e sorok írója is), akik úgy vélik, hogy valamennyi válaszban benne van a komplex és teljesen soha ki nem deríthető igazság egy vagy több eleme, mozzanata. De még más szempontok is felmerülhetnek az idő múlásával. Ezért nyitottnak maradva tartózkodni kell a szellemi monokultúrától és az úgynevezett ,,mainstream” (fősodrú, hivatalos) történetírás klisékké merevedett és ezért sematikussá vált akadémizmusától, kihagyásos történelemszemléletétől és érinthetetlen tabuitól, dogmáitól.

120 Broadway, New York City

A Wall Street és a bolsevikok kapcsolata nem érthető meg anélkül, hogy mi játszódott le egy New York-i felhőkarcolóban, amely mellett e sorok írója is elhaladt naponta, mikor a New York-i tőzsdével pontosan szemben lévő Security Pacific Clearing and Sevices elnevezésű pénzintézetben dolgozott a Wall Streeten. A most is álló felhőkarcoló 1915-ben épült, miután a korábbi épület, az Equitable Life Assurance Company központja, leégett. Ez a vállalat ugyan nem költözött vissza az újjáépített felhőkarcolóba, mégis az Equitable Life Building nevet viselte ez a 34 emeletes ház, amely teljes mértékben elfoglalja a Broadway és a Pine nevű utca közötti utcatömböt. A ma már csak közepesnek számító irodaház 34. emeletén volt a tekintélyes Bankers Club. A ház többi használója 1917-ben szinte kivétel nélkül olyan amerikai intézmény volt, amelynek volt valami köze a bolsevik forradalomhoz, majd pedig az azt követő fejleményekhez. Így például a Federal Reserve System 2. területi – New York térségében illetékes – helyi bankjának is itt volt a székhelye. Itt volt a központja az American International Corporationnek (a továbbiakban AIC), amely kiemelkedő szerepet játszott a Wall Street és a bolsevikok kapcsolatában. Ludwig Martens, aki majd a szovjet hatóságok által Amerikába kinevezett első bolsevik ,,nagykövet" lesz, a New York-i Soviet Bureau vezetőjeként, 1917-ben annak a Weinberg and Posner Companynek volt az alelnöke, amelynek az irodái szintén a 120 Broadway alatt voltak. A bolsevikok támogatása szempontjából messze kiemelkedően legfontosabb két intézmény egyike a Federal Reserve Bank of New York, az FRB of New York, amelynek a vezetői között számos Morgan által delegált személy volt. A másik pedig az American International Corporation, az AIC, amely a Morgan-érdekeltség tulajdonában volt. C. A. Stone, az AIC elnöke egyben az FRB of New York igazgatója is volt.

Az American International Corporationt J. P. Morgan alapította a National City Bank és a Rockefeller-érdekeltség bevonásával. Az AIC központi irodái a 120 Broadway alatt voltak.

A vállalatot alapító okirata feljogosította arra, hogy a bankári és közszolgáltatási tevékenység kivételével világszerte bármilyen üzleti vállalkozásban részt vegyen. A korporáció okiratilag rögzített célja az volt, hogy olyan hazai és külföldi vállalatokat hozzon létre, amelyek kibővítik Amerika külföldi tevékenységét, elősegítik az amerikai és a nemzetközi bankári, üzleti és technológiai érdekek érvényesítését. Az AIC indulótőkéje 50 millió dollár volt, az igazgatóság a Wall Street pénzügyi elitjének a krémjéből állott. Két éven belül már mintegy 30 országban, köztük Petrográdban, Oroszországban is működtek az AIC vállalatai 27 millió dollár tőkével. Ezek vagy az AIC leányvállalatai, vagy közösen működtetett vállalatok voltak. Az Egyesült Amerikai Gépgyár teljesen az AIC tőkéjéből létesült. Az AIC alelnöke, Frederick Holbrook maga is egy nagyvállalat tulajdonosa volt. 1917 januárjában jött létre Petrográdban a Grace Russian Company, amelynek egyik főrészvényese az AIC volt. Az AIC volt annak a United Fruit Companynek az egyik tulajdonosa, amelyik fontos szerepet játszott a közép-amerikai felkelésekben az 1920-as években. Az amerikai Nemzetközi Hajóépítő Korporáció teljes mértékben az AIC-é volt. Az AIC a G. Amsinck and Co.-t irányította, amely (az időközben kutathatóvá vált zárt dokumentumok szerint) finanszírozta az Egyesült Államokban folytatott német hírszerzést. A felsorolást csak helyszűke miatt hagyjuk abba. A lényeges az, hogy az AIC-nak igen komoly érdekeltségei voltak mind az amerikai, mind a tengerentúli háborús megrendelésekben. Az AIC 22 igazgatója közül 10 a National City Banknak, az NCB-nek is az igazgatója volt. A Rockefeller és a Morgan érdekeltség között Stillman, az NCB elnöke volt az összekötő. A Kuhn-Loebnek és a du Ponts-nak egy-egy, a Stone és Websternek három tagja volt az AIC igazgatótanácsában. Ebből a 22 igazgatóból négy ekkor már a FRB of New Yorknak is az igazgatója volt, illetve az lett később. Itt emlékeztetnénk arra, hogy William Boyce Thompson, aki jelentős összegekkel támogatta a bolsevik hatalomátvételt, szintén az FRB of New York 9 tagú igazgatóságához tartozott.

Még csak Közép-Oroszország egy részére terjedt ki a szovjethatalom, amikor Robert Lansing akkori amerikai külügyminiszter kikérte az American International Corporation álláspontját. William Franklin Sands, az AIC ügyvezető titkára 1918. január 16-án, tehát amikor még csak Oroszország egy töredékén volt bolsevik hatalom, már hibáztatja az Egyesült Államokat, amiért oly soká halogatja Trockij elismerését. Válaszában ezt írja: ,,Bármit is mulasztottunk, azt most be kell pótolnunk még akkor is, ha ez bizonyos fokú személyi győzelmet jelent Trockij számára… Alapos okom van feltételezni, hogy a Kongresszus minden támogatást meg fog adni a kormányzat Oroszországgal kapcsolatos terveinek, és azokat az Egyesült Államok közvéleménye is jóvá fogja hagyni." (29) Tehát Sands, annak a cégnek az ügyvezetője, amelynek igazgatói a Wall Street legtekintélyesebb személyiségei, a legnyomatékosabban kiállt a bolsevikok és a kommunista hatalomátvétel mellett, szinte hetekkel azután, hogy sor került a bolsevik államcsínyre. A New York-i FED igazgatójaként pedig ezzel egyidőben átutalt 1 millió dollárt Leninnek és Trockijnak. Sands, aki felváltva volt a washingtoni külügyminisztérium és a Wall Street magas beosztású tisztségviselője, 1916-ban az amerikai ,,vöröskeresztes misszió" tagjaként az orosz fővárosban volt. Visszatérve New Yorkba az AIC ügyvezetőjeként ő volt az illetékes bizonyos – Oroszországra vonatkozó – ,,titkos szerződések"-et illetően. Az időközben hozzáférhetővé vált amerikai, titkos irattári anyagok számos ilyen dokumentumot tartalmaznak. 1918. július 1-jén Sands azt javasolta McAdoo amerikai pénzügyminiszternek, hogy alakítson egy bizottságot Oroszország gazdasági támogatására. Mivel egy kormánybizottság csak nehézkesen tudna ellátni egy ilyen feladatot, ezért célszerű ezt a magánérdekeltségek bevonásával elvégezni. Vagyis Sands minél előbb biztosítani kívánta a 120 Broadway alatti cégek számára a bolsevik Oroszországgal való gazdasági kapcsolatok lefölözését.

A Federal Reserve Bank of New York kilenc igazgatója közül négynek a 120 Broadway alatt volt az irodája. További kettő az American International Corporationnek is az igazgatója volt. Sands javaslatát nem fogadták el, létrejött viszont az American-Russian Industrial Syndicate Inc. a 120 Broadway alatt azzal a céllal, hogy felkutassa a gazdasági kiaknázás lehetőségeit. Ezt az új vállalatot az ugyancsak 120 Broadway alatt tevékenykedő Guggenheim-testvérek finaszírozták, akiknek korábban üzlettársa volt a már bemutatott William Boyce Thompson.

John Reed, a Wall Street udvari forradalmára

John Reed, a bolsevik irányvonalat követő Masses (Tömegek) című amerikai lap munkatársa, az American International illetékese William Franklin Sands szerint az ő cégének kontrollja alatt állott. Reed rendszeresen írt a Metropolitan című, a Morgan-érdekeltséghez tartozó baloldali lapba is. Reednek a bolsevik forradalmat dicsőítő könyve, a Tíz nap, amely megrengette a világot, amelyhez Lenin írt előszót, annak idején széles körben olvasott mű volt. Mai szemmel nem több, mint az aktuális események felületes ismertetése, teletűzdelve a bolsevikok felhívásaival, dekrétumaival és a bolsevikok iránti misztikus lelkesedéssel.

A bolsevik hatalomátvétel után Reed a Harmadik Internacionálé Végrehajtó Bizottságának amerikai tagja lett. Reed 1913 és 1918 között abból élt, amit a Metropolitan című laptól kapott. Ennek az újságnak a Guaranty Trust egyik igazgatója, H. P. Whitney volt a tulajdonosa. A másik lapot, a bolsevikbarát Masses címűt szintén egy gazdag bankár finanszírozta. De kapott pénzt Reed az amerikai vöröskeresztes megbízottól, Raymond Robbinstól is. 1920 márciusában, amikor a finn hatóságok letartóztatták Reedet, nemcsak több útlevelet, de bizalmas iratokat, köztük Lenintől és Trockijtól származó leveleket is találtak nála. Ismét a Guaranty Trust ügyvezetője, Sands volt az, aki interveniált az amerikai kormánynál, hogy érjék el a finn hatóságoknál Reed szabadonbocsátását. Mindez arra enged következtetni, hogy John Reed a Morgan-Rockefeller-érdekeltség szolgálatában állott. Antikapitalista írásai alkalmasak voltak annak a mítosznak a fenntartásához, hogy minden kapitalista szüntelen háborút visel a szocialista forradalmárok ellen. (Csak töredékét ismertettük azoknak a dokumentumoknak, amelyek arra utalnak, hogy a Morgan-Rockefeller-érdekeltség, a FED, a Kuhn-Loeb és a Wall Street más potentátjai folyamatosan támogatták a bolsevikokat, nemcsak a forradalom előtt, de utána is. Ennek a támogatásnak a központja pedig a 120 Broadway, New York City volt.)

 A Wall Street megvásárolt ellenségei

Miért vásárolt drága pénzért ellenségeket magának a Wall Street? Miért volt érdemes pénzelnie a bolsevikokat, hogy azok aztán az ,,ez a harc lesz a végső” jelszavával megsemmisítsék, és a történelem szemétdombjára küldjék bankáraival és felhőkarcolóival egyetemben, ahogyan fennhangon hirdették? És ha már ellenségekre volt szüksége, tényleg a bolsevikok voltak a lehető legjobb – pénzért kapható – ellenségek a számára? Mielőtt válaszolunk ezekre a furcsának tűnő kérdésekre, vegyük szemügyre, hogy mi szükséges egy sikeres forradalomhoz? Elsősorban két dologra, szervezetre és pénzre. A szegények és elnyomottak tömegei egyikkel sem rendelkeznek. A Morganok és Rockefellerek viszont mindkettőhöz hozzá tudnak segíteni. Nesta Webster angol történész írja a bolsevikokról:

,,Ha a bolsevikok valóban csupán forradalmárok bandája lett volna – ahogyan azt a legtöbbször állítják –, amely meg akarta szüntetni a tulajdont először Oroszországban, majd pedig más országokban is, akkor ez a banda magától értetődően az egész világon élő tulajdonosok szervezett ellenállásába ütközött volna, és a Moszkvában lángoló tüzet gyorsan eloltották volna. Csak a mögöttük álló hatalmas erőknek köszönheti ez a kis létszámú párt, hogy a hatalmat kézbe tudta venni és meg is tudta tartani.” (30)

A történelem azt igazolja, hogy szívélyes partneri viszony volt a nemzetközi monopolista fináncoligarchia és a szocializmusért küzdő nemzetközi forradalmárok között. Ez a viszony mindkét fél számára haszonnal járt. A számlát az oroszok, amerikaiak és más népek egyszerű polgárai fizették meg. Tévedés tehát az a mai napig élő hiedelem, hogy a nemzetközi pénzmonopolisták és a nemzetközi forradalmárok kibékíthetetlen ellenségei egymásnak. A történelmi tények, amelyből csak töredéket ismertettünk, azt bizonyítják, hogy a nemzetközi bankárok, mindenekelőtt a Morgan- és Rockefeller-érdekeltség, pénzelték a bolsevik hatalomátvételt. Az elég nyilvánvaló, hogy ez miért volt előnyös a bolsevikok számára. De mi hasznuk volt ebből a szuperkapitalista pénzembereknek? Az előzőekben már utaltunk a gazdasági, pénzügyi előnyökre, arra, hogy a nemzetközi pénzvilág vezérkara szívesen üzletel centralizált kormányzatokkal. Ezt nem valamiféle ideológiai meggyőződésből teszi, hiszen a nemzetközi bankárok nem voltak sem bolsevikok, sem kommunisták, sem hagyományos értelemben vett szocialisták vagy demokraták. Monopolisták voltak és a nemzetközi piac monopolellenőrzése volt az, amire törekedtek. Ezt a céljukat el is érték.

Ha a kommunizmus tényleg az lett volna, amit magáról állított, és aminek a Rockefeller irányította Hálózat feltüntette, akkor nem tudnánk értelmes választ adni az e fejezet elején feltett kérdésekre. Ha azonban a kommunizmust hataloméhes milliárdosok, valamint a szolgálatukba szegődött és jól megfizetett értelmiségiek, azaz a Hálózat egyik történelmi léptékű vállalkozásának tekintjük, akkor logikussá válnak a kérdések, és megadhatóak a válaszok. (Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy ez a Hálózat nem csak Rockefellerekből, nemzetközi bankárokból és a korporációs elit tagjaiból áll, hanem az emberi társadalom és tevékenység szinte minden szférájából származó elitből.

Voltaire-től és Adam Weishaupttól kezdve John Ruskinon, Sidney Webben át Henry Kissingerig és John Kenneth Galbraithig, mindig a tanult koponyák voltak azok, akik keresték a hatalomhoz vezető utat és a leggazdagabbak fiainak megmutatták, miként lehet vagyonukat felhasználni arra, hogy a világ urai lehessenek.

A monopolista szupergazdagokról – a tények kényszerítő hatására – elhisszük, hogy felosztják egymás között a világpiacot, felszámolják a szabad versenyt, diktálják az árakat, tervszerűen eladósítják az államokat, megvásárolják a politikusokat, korrumpálják a függő helyzetű alkalmazottakat, megszegik az üzleti etika szabályait, visszaélnek a pénz hatalmával, együttműködnek a ,,maffiokráciával”.

De azt már vonakodunk elfogadni, hogy ugyanezen szupergazdagok terveket szőhetnek, titkos hálózatot működtethetnek azért, hogy monopolhelyzetüket az egész világra kiterjeszthessék, s hogy ezt a privilegizált helyzetüket a világállam létrehozásával megszilárdítsák.

Ha pedig ennek a célnak az elérését a kommunista kísérlettel felgyorsíthatják, akkor a kommunizmust is használhatják eszközként a Globális Unió megvalósításához. Ha viszont nincs többé szükségük a kommunizmusra, mert kényelmetlenné vált – nyíltan diktatorikus módszerei és atombombái miatt –, akkor félre is dobhatják úgy, ahogyan az a szemünk előtt lejátszódott az elmúlt években.

Helyette a kontroll egy hatékonyabb és kevésbé látható módszerét vezették be: az államok világméretű eladósítását, a világ energia- és élelmiszerellátásának, valamint pénzrendszerének globális ellenőrzését.

1964-ben ismét láthatóvá vált a Wall Street hatalma. David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank és a Council on Foreign Relation elnöke, azaz a Hálózat még látható legfőbb vezetője 1964 júliusában a Krím-félszigeten töltötte szabadságát. Rockefeller ellátogatott a Kremlbe is, ahol két és fél órán keresztül tárgyalt Hruscsovval, a kommunista párt első titkárával, a szovjet kormány fejével.

Nyilvánvalóan nehézségek merültek fel, mert szeptemberben Johnson elnököt is be kellett kapcsolni a probléma megoldásába.

Rá egy hónapra, októberben Hruscsovot teljesen váratlanul leváltották. David Rockefeller napokon belül ismét felkereste a Fekete-tengert, ahol tárgyalt Brezsnyevvel, Kosziginnel és Podgornijjal, azaz a Hruscsovot a hatalomban követő ,,trojkával”. Minden jel arra utalt, hogy a Hálózat elégedetlen volt a Szovjetunió diktátori hatalommal bíró első emberével.

Ha igaz, amit számos nyugati politológus állít, hogy David Rockefeller döntött Hruscsov leváltásáról, akkor fogalmat alkothatunk arról, hol a hatalom igazi központja.

A fát a gyümölcséről ítélhetjük meg

Elérte-e a Hálózat a kommunista kísérlettel a maga elé tűzött célt? Uralmuk alá került-e Oroszország, közelebb jutottak-e a háttérerők a Globális Unió létrehozásához? A választ nem fogjuk megtalálni a történelemkönyvekben. Csak az események nyomon követése adhat eligazítást. Ha a bolsevikok hatalomra juttatása teljesen eredménytelen lett volna, akkor a Hálózat nem támogatja a szovjet rendszert még további 74 évig, hagyja jóval hamarabb összeomlani. Ha viszont sikeres volt a kísérlet, akkor támogatja a őát, sőt igyekszik hasznot húzni belőle, hogy legalább befektetései egy része megtérüljön. Áttekintve, hogy miként viszonozták a bolsevikok a Wall Streettől kapott milliókat, kezdjük Leninnek a Kommunista Párt X. kongresszusán elhangzott szavaival:

,,A tőke támogatása nélkül lehetetlen lesz számunkra megtartani a proletárhatalmat egy hihetetlenül elpusztított országban, ahol a parasztság, amely maga is tönkre van téve, alkotja a lakosság túlnyomó többségét. A tőke természetesen 100 százalékosan ki fog facsarni mindent belőlünk. De ezt meg kell értenünk. Vagy ilyen a gazdasági kapcsolatunk vele, vagy semmilyen…” (31)

Az alábbi hét példa mutatja, hogy a bolsevikok nem voltak hálátlanok Wall Street-i főnökeikhez:

1. A bolsevik államcsínyt követően minden bankot államosítottak Oroszországban, kivéve egyet, a Rockefeller-család tulajdonában lévő National City Bank petrográdi részlegét.

2. Oroszország valamennyi nehézipari üzemét is állami tulajdonba vették, kivéve a Westinghause erőművét.

3. 1922-ben a bolsevik kormány létrehozta az első szovjet nemzetközi bankot. Ennek a banknak – a kommunista elméletnek megfelelően – állami tulajdonban kellett volna lennie, és állami irányítás alatt működnie. A valóságban azonban egykori cári, német, svéd és amerikai bankárok privát szindikátusa irányította. A külföldi tőke többsége Angliából érkezett, maga az angol kormány is a bank tulajdonosai között volt. A szovjet bank nemzetközi részlegét Max May, a Morgan Guaranty Trust alelnöke irányította.

4. A bolsevik hatalomátvételt követő években a szovjet kormányzat folyamatosan és igen előnyösen – azaz nem versenyeztetés alapján – ellátta szerződésekkel a brit és amerikai érdekeltségeket, amelyek közvetve vagy közvetlenül kapcsolódtak a Hálózat angol és amerikai szárnyához. Ezek közül az egyik legnagyobb volt a chicagói húsforgalmazó céggel, a Morris and Companyvel 25 millió kilogramm élelmiszer szállítására kötött szerződés. Edward Morris cégtulajdonos felesége annak a Harold Swift-nek volt a testvére, aki az Oroszországban működő Vöröskereszt Misszió őrnagya volt.

5. Azért, hogy kifizethessék az ilyen szerződésekkel vásárolt árukat és törleszthessék a nemzetközi bankároktól kapott kölcsönöket, a bolsevikok Oroszország teljes aranytartalékát, beleértve a cári kincstárban tárolt aranyat is, amerikai és angol bankokba szállították. Egyedül 1920-ban 39 millió svéd korona értékű orosz arany érkezett New Yorkba Stockholmon keresztül. Három másik hajó közvetlenül Oroszországból szállított 540 láda aranyat több mint 97 millió aranyrubel értékben, és még egy negyedik szállítmány is volt ebben az évben. A teljes szállítmány értéke elérte a 20 millió dollárt. Ez mai értéken kétmilliárd dollárra rúg. Az arany átszállítását New Yorkba Jacob Schiff, a Kuhn-Loeb elnöke szervezte meg, és az arany a Morgan-érdekeltséghez tartozó Guaranty Trust trezorjaiban nyert elhelyezést.

6. Wilson elnök kormányzata ebben az időben 700 ezer tonna élelmiszert szállított Szovjet-Oroszországba. Ez nemcsak megmentette a bolsevik rendszert az összeomlástól, de Lenin és Trockij számára lehetővé tette a kommunista diktatúra konszolidálását. Az U. S. Food Administration (az Egyesült Államok Élelmiszer Hatósága), amely ezeket a hatalmas szállításokat intézte, szép hasznot hozott azoknak a cégeknek, amelyek ebben a programban részt vettek. A program irányítója Herbert Hoover volt, igazgatója pedig a Kuhn-Loeb egyik tulajdonosának a veje.

7. Óriási haszonra tettek szert a Hálózat érdekkörébe tartozó amerikai, brit és később már német cégek is, amikor beindult az üzlet a szovjet rendszerrel. 1921 és 1925 között a Standard Oil és a General Electric 37 millió dollár értékben szállított gépi berendezéseket. A német Junkers repülőgépgyártó cég pedig szó szerint létrehozta a szovjet repülőgépipart. A brit tulajdonban lévő Léna Goldfields Ltd. jeges szibériai bányáiban legalább 3 millió rabszolgamunkát végző fogoly pusztult el. Az amerikai bankár és vasútmágnás, Averell Harriman 20 évre szóló monopóliumot szerzett a Szovjetunió teljes mangántermelésére. Armand Hammer, a kommunista milliomos, Lenin közeli barátja ugyancsak szovjet kapcsolatainak köszönhette hatalmas vagyonát, mert ő kapta meg az azbesztbányászat ellenőrzését egész Oroszországban.

A bolsevikok tisztában voltak vele, hogy Wall Street-i ,,jótevőik” kifosztják Oroszországot. Amit odaadtak, az nem az ő pénzük és nem az ő vagyonuk volt. Számukra egyedül a hatalmon maradás volt a fontos. Hogy ez milyen nehéz volt, azt jól mutatja, hogy az államcsíny után ugyan kezükbe került az államgépezet, de Oroszország túlnyomó része még sokáig nem került uralmuk alá. (1919-ben Lenin például csaknem feladta a reményt, hogy a bolsevik hatalom túlterjedhet Petrográd és Moszkva környékén. (Dél-Oroszország egésze ekkor, Ogyessza kivételével Gyenyikin tábornok ellenőrzése alatt állott.) Így tehát elfogadtak minden feltételt.

Kiszabadulni a ,,bal-jobb” felosztás kényszerzubbonyából

A Wall Street és a bolsevikok kapcsolatának a feltárása újra arra figyelmeztet, hogy a politikai spektrum ,,bal-jobb”-felosztása értelmetlen, és végleg eljárt felette az idő. Ezzel a közhellyé vált igazsággal minden hivatásos politikus tisztában van, de mégsem mond le erről a szemfényvesztésről, mert igen jól lehet vele ködösíteni. A magyar reformkommunista utódpárt vezére ,,baloldali értékekről” (vajon mik ezek?) beszél, miközben nem lehetett volna a nemzetközi pénztőkét szolgaibban kiszolgáló – azaz a hagyományos politikai terminológia szerint jobboldalibb és főleg antiszociálisabb – politikát folytatni, mint amilyet ez a múltját szégyellő, és mindig is a forradalmi szervilizmusban jeleskedő párt folytatott, amikor kormányon volt. A másik oldal, a jelenleg kormányzó koalició polgári, nemzeti és keresztény értékekről beszél, miközben politikája a legfontosabb kérdésben szinte szemernyit sem tér el az előző koalícióétól.

Azt állítják még miniszterek is, hogy az MNB állami tulajdonban van. Papíron – de jure – valóban. De milyen tulajdonos az az állam, amely saját tulajdonú bankjának érdemi döntéseibe semmilyen formában sem szólhat bele, mivel az de facto teljesen független tőle? Az MNB csak akkor állami, amikor veszteségeit az állami költségvetésből kell pótolni. Az adófizető polgár, akinek ilyen veszteségpótlásra költik a pénzét, azonban még a demokratikus kormány útján sem tudhatja meg, mi történt a társadalom pénzével. (Például mi történt az MNB bécsi fiókjában elvesztegetett 70 milliárd forinttal?) A lefolytatott vizsgálat eredményei valójában már ismertek, de titkosították. A keretein túlfeszített, piedesztálra emelt ,,szent tehén”, a banktitok így szinte csábít, felszólít a visszaélésre. Ha valami tisztességes és közérdekű, akkor miért nem lehet ismert az állampolgárok számára? Miért kell törvényes és tisztességes pénzügyi műveleteket betegesen eltitkolni a közvélemény elől?

A másodlagos fontosságú adókérdésekről kemény viták folynak a parlamentben, de arról nem esik szó, mit lehetne annak érdekében tenni, hogy ne kényszerüljön a magyar állam a beszedett adó csaknem egyharmadát évről-évre kamatként átadni a nemzetközi pénzvilágnak és a magyar pénztulajdonosoknak. Arról sem esik szó kormánykörökben, hogy a valódi értékének töredékéért kiárusított nemzeti vagyonból és a mélyen alulfizetett magyar munkaerőből a legtöbb hasznot húzó multinacionális vállalatok és nemzetközi bankok, befektetők miért élvezhetnek adókedvezményeket, számos esetben adómentességet mind a mai napig. A kormányfő helyesen mutatott rá 1999 szeptemberében, hogy ha nem kellene például a jövő évi költségvetésből több mint 800 milliárd forintot ismételten adósságszolgálatra – kamatfizetésre – fordítani, akkor abból a kétszeresére lehetne emelni a nyugdíjakat, s jutna az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére, az ott dolgozók tisztességes megfizetésére. ,,Az ország korábbi, hozzá nem értő vezetői hibájából azonban eladósodtunk, és most már nem tehetünk semmit, viselnünk kell a hibás döntések következményeit, fizetnünk kell a kamatokat” – mondotta a miniszterelnök. Ehhez még hozzátette, hogy pénzügyi kérdésekben általában három személlyel szokott konzultálni, a pénzügyminiszterrel, a központi bank elnökével és a Statisztikai Hivatal elnökével.

Ha egy állam eladósodásának csak az adott ország kormányainak a hozzá nem értése és pazarlása lenne az oka (természetesen ez is növelheti az eladósodás mértékét), akkor a XX. században a világ demokratikus berendezkedésű, fejlett ipari országainak voltak eddig a ,,legpazarlóbb” kontár kormányai. A világ legeladósodottabb államai ugyanis nem Afrika, Dél-Amerika, vagy Ázsia országai, hanem az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Németország és Svédország. De a sort lehetne folytatni például Svájccal, a demokratikus, pénzhez jól értő bankárállammal. (A világ leghozzáértőbb kormánya pedig Ceaucescu Romániájáé lenne, hiszen a román diktátor kormánya teljesen visszafizette 10 milliárd dolláros adósságát.)

Az eladósodás elsődleges oka nem a kormányok hozzá nem értése, hanem az a magánirányítás alá került pénzrendszer, amely a központi bankok létrehozásával el tudta venni a szuverén államoktól a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás felségjogát. Ezzel lehetővé vált a nemzetközi bankárok számára az egyes államok eladósítása és kamatfizetésre kényszerítése. Független központi bankok nélkül sem kialakítani, sem fenntartani nem lehet a tartós eladósítás és kamatfizetés rendszerét. Az államok egy ilyen rendszer nélkül saját maguk bocsáthatnák ki – csekély önköltséggel – a gazdasági élethez szükséges közvetítő közeget, a pénzt. Ez volt például a helyzet 1913-ig az Egyesült Államokban. A világ országaira fokozatosan rákényszerített magánpénz-monopólium rendszere – amelyet többé nem ellenőrizhetnek a demokratikusan választott parlamentek és kormányok – az oka annak, hogy ezek a fejlett államok kénytelenek most lebontani jóléti rendszereiket azért, hogy viselni tudják a kamatok miatt exponenciálisan növekvő adósságszolgálati terheiket. A Hálózat hatalma elsősorban ezen a pénzrendszeren, saját zseniális és tökélyre fejlesztett találmányán nyugszik.

Egy időszerű konkrét példával szeretném megvilágítani, milyen óriási különbség van egy állam saját jegybankja és egy független központi bank között. Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari Németország pénzügyminisztériumának szakértője 1931-ben bebizonyította, hogy a konkrét feladathoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt. A magyarországi ár- és belvizek kárainak az elhárítása sürgősen 5 milliárd forintot igényelt 1999-ben. A kormány ahelyett, hogy ezt a pénzt – az állami felségjog alapján – kibocsátotta volna saját jegybankján keresztül, kölcsönt vett fel a biztosítóktól. A pénzforgalomba így bekerült az elfekvő pénzvagyonból 5 milliárd forint. Mivel ennek a pénznek konkrét gazdasági célhoz kötötték a felhasználását, ez a forgalomba bekerülő többletpénz nem növeli az inflációt. De 10 év múlva – kamatostul – vissza kell fizetni a biztosítóknak. Ez mintegy bruttó 15 milliárd forint újabb államadósságot jelent a költségvetés, azaz a magyar adófizetők számára. Ha ezt az 5 milliárdot az állam kibocsáthatta volna a saját jegybankján keresztül, akkor sem került volna több pénz forgalomba, akkor sem okozott volna inflációs nyomást, hiszen ennek a pénznek a felhasználását is konkrét feladathoz kötötték volna: az ár- és belvíz károk elhárításához. Az államnak azonban nincs többé saját jegybankja. Ehelyett van a kamatjövedelemhez ragaszkodó pénzvagyon-tulajdonosoknak független pénzintézetük Magyarországon, amely megtévesztésül a Magyar Nemzeti Bank nevet viseli.

A miniszterelnök most joggal válaszolhatja minderre, hogy az MNB-törvény jelenlegi rendelkezései már megtiltják az államnak pénz kibocsátását a legkisebb mennyiségben is. Ez 1996 óta, amikor – az MNB elnökének kezdeményezésére – módosították a jegybanki törvényt, valóban így van. Ezt a korlátozó rendelkezést, amely elveszi a demokratikusan választott magyar kormánytól a pénzügyi szuverenitás maradékát is, és azt átadja a nem választott, politikai felelősséggel nem tartozó MNB-elnöknek, az úgynevezett feles törvényben rögzítették. Ezt a jelenlegi kormánykoalíció rövid idő alatt megváltoztathatná, ha akarná. És ekkor már nem lenne akadálya annak, hogy az állam saját kibocsátású kamatmentes pénzből, azaz hitel helyett tőkéből finanszírozza a vízkárok helyreállítását. Ez mintegy 15 milliárd forintot takarítana meg a költségvetés a magyar adófizető polgárok számára.

Ki tudná erre figyelmeztetni a kormányfőt? A pénzügyminisztere? Ő 1990-1992-ig a Hálózat Vatikánjában, a londoni City-ben sajátította el a jelenlegi pénzrendszer működtetését. Nem fog ilyen eretnekséget javasolni. Az MNB elnöke? Részben ő is a Hálózattól kapta kiképzését (33 évesen, egy éven át volt konzultáns Washingtonban a Világbankban, a Wall Street-i fináncoligarchia egyik fellegvárában), s abban a kitüntetésben is részesült, hogy a Hálózat legexkluzívabb és legfontosabb titkos szervezetébe, a Bilderberg Csoportba immáron többször is meghívást kapott. Ő 100 százalékosan ellenérdekű fél. Nem személy szerint, de rendszerbeli funkciója szerint arra van kötelezve, hogy a pénzvagyon érdekeit képviselje, és megmentsen minden lehetséges kamatjövedelmet a pénztulajdonosok számára. A Statisztikai Hivatal elnöke kiváló pénzügyi szakember. De talán nincs sem illetékessége, sem elegendő befolyása, hogy ilyen horderejű kérdésekben tanácsot adjon a miniszterelnöknek.

A Hálózat természetesen árgus szemekkel figyeli, hogy mit tesz az Európai Unióba, a tervezett Globális Unió egyik fontos alkotórészébe igyekvő Magyarország. Nyilván nem tűrné a kettős bankrendszer, a független központi bank és a magánpénz-monopólium felszámolását. Kisebb változtatásokat azonban lenyelne. Ilyen lenne az, ha a nemzeti össztermék (GDP és GNP) 5-10 százalékáig a magyar állam továbbra is kibocsátana – pénzügyi szuverenitására hivatkozva – kamatmentes pénzt, hiszen Magyarország ezt jogilag még megteheti, mert nem tagja egyelőre sem az Európai Uniónak, sem a közös európai pénzrendszernek. Egy ilyen – a pénzrendszer egészét nem érintő – változtatás már lehetővé tenné például az egészségügy rendbetételét és nagy valószínűséggel a nemzetközi pénzvilág büntető szankcióját sem vonná magával. Egy túlzott mértékű reagálás régiónkban nem lenne célszerű politika a Hálózat számára, különösen Koszovó után. Ezért arra lenne szükség, hogy az adóreform keretében a magyar kormány – független szakértők bevonásával – vizsgálja meg, milyen lehetőségek lennének a költségvetést terhelő hatalmas kamatteher fokozatos csökkentésére.

Ma tehát nem az elavult ,,bal-jobb” fogalmi keretben, hanem ,,monopolista-antimonopolista” ellentétpárban kell gondolkodnunk. A Hálózat monopóliumokra – elsősorban a magánpénz-monopóliumra – alapozott világrendet épít. Ennek a folyamatnak része a megakorporációk, szupermonopóliumok világszinten történő létrejötte napjainkban. A monopolrendszer kétpólusú társadalma pedig az elituralomként felfogott szocializmus egyik változata, azaz a finánc- és korporációs oligarchia uralma a társadalom többi része felett, a formális demokrácia játékszabályainak betartásával. A Hálózat, ez a kétfejű sas ma már szinte az egész világot befedi globálissá nőtt szárnyaival. Sokat nem tehetünk ellene, de legalább tartsuk nyitva a szemünket. Ez az írás is a tájékozódáshoz, a Hálózat jobb megismeréséhez, megértéséhez kívánt hozzájárulni. Ne engedjük például, hogy még egyszer olyan választási kampány legyen Magyarországon, amelyben a legfontosabb kérdést – a szegénység fő okát –, a pénzrendszert és a kamatfüggőséget még csak meg sem említik.

Németh Miklós a Hálózat fellegvárában, annak egyik presztízsintézményénél tölt be évek óta jól fizetett állást. Legfeljebb olyan szocialista lehet, mint Tony Blair, a Bank of England teljes függetlenségének ismételt szavatolója, vagy Gerhard Schröder, a Bilderberg-csoport veterán tagja és régi bennfentese. (Németh Miklós semmi esetre sem egy plebejus Oskar Lafontaine, aki pénzügyminiszterként valóban tenni akart valamit a 4,5 millió tartós munkanélküli érdekében, s akinek erőfeszítései az Európai Központi Bank ellenállásán hiúsultak meg. Az egykori reformkommunista magyar miniszterelnöktől csupán a Hálózat maradéktalan kiszolgálása várható.) A nemzetközi szociáldemokrácia egyébként is ugyanazt a monopolista programot hajtja végre – országtól függetlenül –, mint politikai váltótársa, az ugyancsak monopolista programot követő, álkonzervatív és álkeresztény nyugat-európai kereszténydemokrácia. A Hálózat – ,,amerikai csapatai”, a demokrata és a köztársasági párt mintájára – az európai politikai arénában velük játszatja el négyévenként a választásnak nevezett rangadót. A kereszténydemokrácia a Hálózat ,,A” csapata, a szociáldemokrácia pedig a ,,B” csapat. Fontossága miatt megismétlem: mindkettő monopolista és lényegében ugyanazt a programot hajtja végre, csupán választási célból kreálnak köztük különbségeket másodrangú kérdésekben. Mert minél tartalmatlanabb a Hálózat oligarchikus hatalmát kulisszaként elfedő ,,modern demokrácia”, annál fontosabbakká válnak az elit uralmát legitimáló demokratikus látszatok, az üres formák és procedúrák. Valódi alternatívát csak a monopóliumellenes erők nemzetközi összefogása nyújthatna. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy sokkal többen értsék a világunkat a háttérből mozgató erők működését. A helyzet csak azért nem teljesen reménytelen, mert pontosan a reménytelenek kedvéért adatott meg számunkra a remény. Tehát: ,,Világ anti-monopolistái, egyesüljetek!” Amíg nem késő.

Idézetek jegyzéke:

1. 157 Frederick C. Howe, Confessions of a Monopolist, Chicago: Public Publishing, 1906, p. Antony C. Sutton, Wall Street and the Bolshevik Revolution, Arlington House-Publishers, New Rochelle, N. Y., 1974, p. 18

2. John Daniel, Scarlet and the Beast, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 484

3. Des Griffin, Die Absteiger, VAP Wiesbaden, 1981 S. 103

4. Daniel, Scarlet, p. 494

5. History of the Times: 1912-1920, vol. IV. (New York: Macmillan, 1952) p. 244

6. Daniel, Scarlet, p. 499

7. Clarence Kelly, Conspiracy against God and Man, Boston Western Islands, 1974 p. 4

8. Former Russian Commissar, Trotsky, 1937, Metairie, LA: Sons of Liberty, 1980, p. 28

9. Des Griffin, Die Absteiger, S. 60-61

10. E. C. Knuth, Empire of ,,The City", S. 65

11. Robert D. Schulzinger, The Wise Men of Foreign Affairs, Columbia University Press, 1984, p. 135

12. George F. Kennan, Russia Leaves the War: Soviet-American Relationas, 1917-1920, Princeton, Princeton University Press, 1956, p. 60

13. R. H. Bruce Lockhart, British Agent, New York and London, G. P. Putnam's Sons, 1933 p. 198-99, 204, 207-7,

14. Lockhart, p. 220

15. Gary Allen, None Dare Call It Conspiracy, Rosmoor, CA, 1971, p. 69

16. Boris Brazel, World at the crossroads, p. 69, William Guy Carr, Pawns In The Game, OMNI Book Club, Palmdale, CA, 1958, p. 89

17. G. Allen, None Dare Call It Conspiracy, p. 70

18. Ron Chernov, The Warburgs, Vintage Books, a Division of Random House, New York, 1993, p. 181

19. G. Allen, p. 71

20. Eustace Mullins, The Secrets of the Federal Reserve, Bankers Research Institute, Staunton, VA, 1991 p. 85

21. William Guy Carr, Pawns In The Game, OMNI Book Club, Palmdale, CA, p. 92

22. Eustace Mullins, The World Order, Published by: Ezra Pound Institute of Civilization, Staunton, VA, 1992 p.11

23. Peter Kurth, Anastasia, in The World Order by E. Mullins, p. 12

24. Mullins, The World Order, p. 12

25. J. Daniel, Scarlet, p. 527

26. J. Daniel, Scarlet, p. 527

27. Michael Baigent, Richard Leigh, and Henry Lincoln, Holy Blood, Holy Grail, Dell Publishing, New York, 1982, M. Baigent, R. Leigh, H. Lincoln, The Messianic Legacy, Dell Publishing, New York, 1986

28. A. Sutton, Wall Street and the Bolshevik Revolution, Chapter 8, p. 125-145

29. Gary Allen, Die Rockefeller Papiere, VAP Verlag für Angewandte Philosphie GmbH, Wiesbaden, 1976 S. 131

30. V. I. Lenin, Report to the Tenth Congress of the Russian Communist Party, March 15, 1921, in Sutton, Revolution, p. 157

Felhasznált könyvek jegyzéke:

Allen, Gary, None Dare Call It Conspiracy, Concord Press, Rossmoor, CA, 1971

Allen, Gary, Die Rockefeller Papiere, VAP Verlag für Angewandte Philosphie, Wiesbaden 1976

Allen Gary, Die Insider, Wohltater oder Diktatoren? VAG Verlag, Wiesbaden, 1974

Allen, Gary, Kissinger, The Secret Side of the Secretary of State, Seal Beach, CA, 1976

Allen, Gary, Richard Nixon, The Man Behind The Mask, Western Islands, Boston-Los Angeles, 1971

Attali, Jacques, Un Home D'Influence, Sir Siegmund Warburg, Librairie Arthéme Fayard, 1985

Baigent, M. - Leigh, R. - Lincoln, H., The Messianic Legacy, a Dell Publishing, a division of Bantam Doubleday Publishing Group, New York, 1989

Baigent, M. - Leigh, R. - Lincoln, H., Holy Blood, Holy Grail, a Dell Book, New York, 1992

Bainerman, Joel, The Crimes of a President, Shapolsky Publishers, New York, 1992

Chernow, Ron, The House of Morgan, A Touchstone Book, Published by Simon and Schuster, New York, 1990

Carr, William Guy, Pawns In The Game, OMNI Book Club, Palmdale, CA, 1958

Chernow, Ron, The Warburgs, Vintage Books, a Division of Random House, New York, 1994

Coleman, Dr. John, The Conspirators' Hierarchy: The Committee of 300, Joseph Publishing C., Carson City, Nevada, 1994

Daniel, John, Scarlet and the Beast, I, II, III, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995

Dülmen, Richard van, Der Geheimbund der Illuminaten, Darstellung, Analyse, Dokumentation, Friedrich Frommann Verlag, Günther Holzboog, Stuttgart, 1975

Ehrenberg, Herbert-Fuchs, Anke, Sozalstaat und Freiheit, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1980

Elon, Amos, Founder, a Portrait of the First Rothschild and His Time, Viking, New York, 1996

Gaylon Ross, Robert, Sr., Who's Who of the Elite, Members of the Bilderbergs, Council on Foreign Relations, Trilateral Commission and Skull and Bones Society, RIE, San Marco, Texas, 1995

Greider, William, Secrets of the Temple, How the Federal Reserve Runs the Country, A Touchstone Book, Published by Simon and Schuster, New York, London, Toronto, Sydney, Tokyo Singapore, 1987

Griffin, Des, Die Absteiger, Planet der Sklaven?, VAP Wiesbaden, 1981

Griffin, Des, Wer regiert die Welt?, C.O.D.E. Verlagsanstalt, Vaduz, Liechtenstein, 1984

Griffin, Edward G., The Creature from Jekyll Island, A Second Look at the Federal Reserve, American Media, Westlake Village, CA, 1994

Howard, Michael, The Occult Conspiracy, Secret Societies - Their Influence and Power in World History, Destiny Books, Rochester, Vermont, 1989

Hutin, Serge: Histoire mondiale des sociétés secretés, Les Amis du Club du Livre du Mois, 1959, Paris

Knight, Stephen, The Brotherhood, The Secret World of the Freemasons, Granada, London, Sydney, New York, 1984

Korten, David C., The Post-Corporate World, Life After Capitalism, Kumarian Press, San Francisco, 1998

Lennhoff, Eugen, Politische Geheimbunde, Amalthea Verlag, Wien-München-Zürich, 1931

Mullins, Eustace, The World Order, Staunton, VA, 1984

Mullins, Eustace, Secrets of the Federal Reserve, Bankers Research Institute, Staunton, VA, 1991

Mullins, Eustace, Murder by Injection, Staunton, VA, 1995

Quigley, Carroll, The Anglo-American Establishment, From Rhodes to Cliveden, Books in Focus, Inc. 1981

Quigley, Carroll, Tragedy and Hope, The Macmillan Company, New York, 1965

Ramsay, A. H. M. Captain, The Nameless War, London, 1952

Robison, John, Proofs of a Conspiracy against all the Religions and Governments of Europe, London, Edinburgh, 1798

Rogalla von Bieberstein, Johannes, Die These von der Verschwörung 1776-1945, Peter Lang, Frankfurt am Main, Bern, Las Vegas, 1978

Marx - Engels Művei, 1 és 4, Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1957 és 1959

Pozzi, Henri, A háború visszatér, Dr. Marjay Frigyes Kiadása, 1935, 1994. HOGYF Editio Budapest

Pozzi, Henri, Századunk bűnösei..., Dr. Marjai Frigyes, 1936, reprint HOGYF Editio, Budapest,

Sklar, Holly, Edited, Trilateralism, The Trilateral Commission and Elite Planning for World Management, SOUTH End Press, Boston, 1980

Sutton, C. Antony, Wall Street and the Bolshevik Revolution, Arlington House Publishers,

New Rochelle, N. Y. 1974

Sutton, C. Antony, National Suicide, Arlington House, New Rochelle, New York, 1973

Sutton, C. Antony, Western Technology and Soviet Economic Development, 1917 to 1930, Hooever Institution on War, Revolution and Peace, Stanford University, Stanford, CA, 1968

Sutton, C. Antony, Arlington House Publishers, New Rochelle, New York, 1975

Schulzinger, D. Robert, The Wise Men of Foreign Affairs, The History of the Council on Foreign Relations, Columbia University Press, New York, 1984

Villemarest, de P. F., Les Sources Financieres du Communisme, Collection ,,L'Histoire telle qu'on ne l'enseigne pas…" Tome I, Avec la collaboration de Daniéle de Villemarest et les archives du Ventre Européen d'Information, Cierrey-France, 1984

Wardner, Dr. James W., The Planned Destruction of America, Longwood Communications, DeBary, FL, 1994

Webster, Nesta H., Secret Societies and Subversive Movements, Boswell Printing and Publishing, London, 1924

Weishaupt, Adam, Über die Gründe und Gewissheit der Menschlichen Erkenntniss, Nürnberg, 1788

Weishaupt, Adam, Sendschreiben an die erhabenen Unbekannten, oder die achten und rechten Freimaurer, 1781

Államszocializmus és privátszocializmus

Úgy tanultuk, hogy a hagyományos bal-jobb felosztású politikai spektrum baloldali végén helyezkednek el a bolsevikok, a jobboldali végén pedig a nemzetközi pénzhatalmat szimbolizáló New York-i utca, a Wall Street pénzarisztokratái, a nemzetközi pénzvilág világuralomra törő, nagyhatalmú irányítói. Ebből a vélekedésből azt a következtetést is levonták a számunkra, hogy a két csoport nemcsak ellenségesen áll szemben egymással, de közöttük bármilyen együttműködés, vagy szövetség a képtelenségek sorába tartozik, mivel – marxizáló kifejezéssel élve – antagonisztikus, azaz kibékíthetetlen ellentét választja el őket. Ha pedig a tények mégis ellentmondtak ennek a feltételezésnek, akkor a hivatalos történetírás – a mai napig – megtett mindent azért, hogy elhallgassa ezeket a kényelmetlen, szalonképtelen tényeket.

Ugyanakkor azt is látnunk kellett, hogy a két politikai véglet – más fogalmi keretbe helyezve – több fontos vonatkozásban is erőteljes rokonságot mutat. Elemezve a közös tulajdonságokat, kiderül, hogy a szocializmus minden változata egy monopolista elitnek az egész társadalom feletti ellenőrzését tűzte ki célul, más-más elnevezés alatt. A szocializmusnak az állami (diktatórikus) és privát (formálisan demokratikus) változatával ismerkedhetett meg napjainkig az emberiség, köztük a magyar társadalom is. Az államszocializmusnak (állammonopolista rendszernek) is két típusa alakult ki: az internacionalista típusú változat (például a kommunista-bolsevik szocializmus, sztálinizmus, titóizmus, népi demokráciák, ázsiai kommunizmus) és a nacionalista típusú változat (például az olasz fasizmus, a spanyol fallangizmus, az argentin peronizmus és a német nemzetiszocializmus). Az államszocializmus mindkét típusa a politikai-gazdasági rendszer totális ellenőrzésére törekedett, és ezt különböző mértékben meg is valósította. A korporációs rendszerek átmeneti formák az államszocializmus és a privátszocializmus között. A német nemzetiszocialista rendszer is elituralom, totális politikai diktatúra volt, ugyanakkor erős állami kontroll alá he-lyezte, de megtartotta a magántulajdont.

A privátszocializmusban, vagy ismertebb kifejezéssel a kapitalizmusban, azaz a magántulajdonú monopóliumok rendszerében viszont az uralkodó elit a pénzrendszer magánmonopóliumával és a gazdasági élet monopolista ellenőrzésével – a formális demokrácia játékszabályait többé-kevésbé betartva – törekszik a kétpólusú szocialista társadalmi szerkezet kialakítására. Ennek lényege, hogy van egy privilegizált, monopolhelyzetű elit, és a társadalom többi része tőle függő alkalmazott, illetve bérmunkás, akikhez társulnak a hátrányos helyzetű, eltartásra szoruló, továbbá az élősködésre rászoktatott lumpenrétegek. Az egyenlősítő törekvéseket a privátszocialista állam a középrétegek aránytalanul nagy megadóztatásával és központi újraelosztással érvényesíti. Ehhez a privátszocializmushoz tartozik a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia irányítása alatt álló kapitalista állam minden válfaja. A kapitalista jóléti állam erőteljesebben egyenlősít a központi újrafelosztással, míg a globalizálódáshoz igazodó jelenlegi finánckapitalista állam minden eszközzel segíti az elit korlátlan gazdagodását, tolerálva a szélsőséges különbségeket a társadalom egésze és az elit között. Az egyik a szemérmes (puha), a másik a szemérmetlen (kemény) privátszocializmusnak nevezhető.

Ilyen fogalmi rendszerben meghatározva nyilvánvaló, hogy a jelenkori monopolista kapitalizmus is a szocializmus egyik változata, azaz olyan monopolrendszer, amelyben a pénzvagyon-tulajdonos elit a pénzrendszer magántulajdonba vételével és a megakorporációk tulajdonlása útján, továbbá az állam eladósításával gyakorolja a hatalmat. Tehát a szocializmus valamennyi változatának közös lényege az, hogy benne egy privilegizált elit monopolhelyzete segítségével uralkodik a társadalom többi, tőle függő része felett. Ebből fakadóan minden szocializmus a pénzügyi, gazdasági, politikai és társadalmi hatalom centralizációjára és koncentrációjára törekszik. Ez a rendszer szemben áll a vállalkozói szabadságon és versenyen alapuló piacgazdasággal, és nincs helye benne az egyenrangú, értékelőállító, független és szabad polgároknak, azaz a középosztálynak. Ez az oka annak, hogy a szocializmus minden változatában korlátozzák, túladóztatják, illetve felszámolják a monopolista elit által nehezen kontrollálható, és ezért kiküszöbölendő versenytársnak, ellenfélnek, sőt ellenségnek számító középosztályt.

A szocializmus ellentéte a monopóliummentes jogállam

A szocializmus ellenpólusa tehát nem a kapitalizmus – ahogyan az Marx nyomán tévesen ment át a köztudatba –, hanem az értéktermelő, egyenrangú polgárok magántulajdonon és szabadvállalkozáson alapuló, monopóliummentes, alkotmányos jogállama, amely nincs eladósítva. (Az eladósodás a pénz magánmonopóliumának, tehát a monopolrendszernek szükségszerű velejárója, és ebben a rendszerben a legnagyobb szakmai hozzáértéssel kormányzott, gazdag államok is – strukturális okokból – elkerülhetetlenül eladósodnak.) A szocializmus valódi ellentéte az olyan alulról ellenőrzött, decentralizált állam és társadalom, amelyben érvényesül a közvetlen demokrácia valamennyi eszközrendszere, amelyben nincs örökletes privilégiumokkal rendelkező elit, és amelyben mindenféle monopóliumtól és kamatfüggőségtől mentes, vállalkozói szabadságon és versenyen alapuló piacgazdaság működik. Vagyis nincs magántulajdonban, illetve magányirányítás alatt a pénzrendszer, nincs kamatszedő, ingyenélő és öröklődő uzsorás réteg, hanem a piacon a reálgazdaságban termékeket és szolgáltatásokat előállító, értéktermelő polgárok szabad cseréje folyik, és ahol ennek az egyenjogú cserének a közvetítő eszközét, a pénzt – ezt az önmagában értéktelen, de szükséges segédeszközt – az állam önköltségi áron, kamatmentes (vagy csekély kamatozású) közszolgáltatásként bocsátja polgárai rendelkezésére. Nem az élősködő és felfúvódott pénzpiac befektető pénzemberei, spekuláns kapitalistái a főszereplők, akik semmilyen értéket nem állítanak elő, hanem a reálgazdaságban értéket előállító, kockázat- és felelősségvállalással munkát végző szabad vállalkozók.

Tehát az elit a reálgazdaságban nyújtott teljesítménye alapján, nemzedékről nemzedékre versenyben választódik ki. A monopóliummentes jogállamban – a szocializmus függőséget kifejező alá- és fölérendeltségi viszonyai helyett – az egyenjogúságon alapuló mellérendeltségi viszonyoknak van meghatározó szerepük. Ebben az államban nincs erőszakkal kialakított kollektivizmus, túlzott adóztatással és állami újraelosztással kikényszerített szolidaritás, hanem egyenrangú polgárok szabad társulása, továbbá önkéntes és kölcsönös segítségnyújtása létezik. A szabályozó, rendfenntartó, szervező állam mindenki számára biztosítja a ,,laissez faire”-t, azaz engedi, hagyja, hogy bármely polgár szabad belátása szerint folytathassa gazdasági tevékenységét, bontakoztathassa ki képességeit. Mai valóságunkban a ,,laissez faire” mindenkit megillető demokratikus jogából csak a pénzügyi és korporációs elitnek kijáró privilégium lett. Azaz: a szabad cselekvés joga és lehetősége napjainkban a monopolistákra korlátozódik, mivel ebből is monopoljog lett. Az előbbiekben vázolt monopolmentes társadalom nem utópia. Ha nem is pontosan ilyen, de ehhez nagyon hasonló viszonyok voltak például az Egyesült Államokban egészen 1913-ig, amikor is a nemzetközi bankároknak, azaz a Wall Street urainak sikerült magántulajdonba venniük először a hatalmas ország pénzügyi rendszerét, majd gazdasági és politikai életét is. Magyarországon a rendszerváltás során az állammonopolista elit átalakult privátmonopolista elitté. A korábbi államszocialista állam hatalmi jogosítványainak jelentős részét nem a társadalom többségét alkotó polgárainak, azaz a civil társadalomnak adta át, hanem a privátmonopolista elitnek. A közhatalom szerepe gyengült, de a társadalmat irányító integrált elit privát hatalma nőtt. A demokratikus állam hatáskörének csökkentése – a népszuverenitás kontrollja alatt nem álló privátelit javára – nem az alkotmányos jogállamot, hanem az elit oligarchikus hatalmát erősíti. A jelenlegi privátszocializmus keményebb rendszer, mint elődje, a puha államszocializmus volt.

Az Illuminátusok Rendjét, azaz a megvilágosodottak titkos társaságát 1776. május 1-jén alapította Adam Weishaupt (1748-1830), aki már egészen fiatalon az egyházi jog tanára volt az ingolstadti jezsuita egyetemen. 1771-ben lemondott állásáról és minden idejét annak szentelte, hogy egy olyan – a szabadkőművességhez hasonló – titkos társaságot hozzon létre, amelyet sokkal szigorúbban irányítanak, mint a szabadkőműves páholyokat. Weishauptnak, akinek a tevékenységét – Cagliostro vallomásai és egyes kortárs történészek munkái szerint – gazdag frankfurti bankárok finanszírozták. Sikerült megnyernie a rendbe való belépésre számos arisztokratát, sőt német és európai fejedelmet, akik egyébként csaknem mind szabadkőművesek is voltak. Az 1782. július 16-án Wilhelmsbadban tartott kongresszuson, ahol valószínűleg elfogadták az új világrend kialakításának első átfogó programját, szorosra fűzték a szabadkőművesek és az illuminátusok szövetségét.

Az Illuminátus Rend szervezetét a jezsuitáktól vették át. Mindenki csak a vele hasonló fokozatú tagokat ismerte, továbbá személyes elöljáróit, akik kötelesek voltak évente kétszer minden tagról jelentést készíteni. De a tagoknak is kötelességük volt, zárt borítékban, rendszeresen jelentéseket tenni, és gyónási kötelezettségük is volt. Weishauptnak sikerült az illuminátus ügynökökből egy egész Európát kiterjedő hálózatot kiépítenie. Ezek rendszeresen jelentést küldtek neki, hogy mi történik a hercegek, bíborosok körében és a királyi udvarokban. Mivel az illuminátusok keményen támadták a Habsburg uralkodóházat is, ezért a bajor rendőrség 1784-ben valamennyi titkos társaságot betiltotta. Hivatalosan ekkor szűnt meg az Illuminátus Rend, valójában azonban csak áttért az illegális tevékenységre.

Weishaupt munkáiból kivehetően az illuminátusoknak a meglévő kormányok megdöntésére és a vallás felszámolására kell törekedni. Ezt a célt a tömegek megosztásával, belső konfliktusok szításával, adott esetben a szembenálló felek felfegyverzésével lehet elérni. Ha szükséges, igénybe kell venni a zsarolás különböző módjait is, hogy ellenőrizni lehessen a magas kormányzati funkciókban lévő személyeket. Ki kell választani a kivételes tehetségű diákokat és az internacionalizmus szellemében kell kiképezni őket.

Az így kiképzetteket magas kormányzati pozíciókhoz kell juttatni, hogy a világállam létrejöttét elősegítő politikát folytassanak. Teljes ellenőrzés alá kell venni a hírszolgálatokat és tömegtájékoztatást.

Az illuminátusok tevékenységét azonban megzavarta egy véletlen. Egy sokat idézett eset szerint 1785-ben az illuminátusok küldöttét, aki fontos iratokat vitt Párizsba, Regensburgnál a villám agyoncsapta. A nála lévő titkos iratok a rendőrség birtokába kerültek. Ezek részletekbe menő utasításokat tartalmaztak a tervezett francia forradalomra vonatkozóan. A dokumentumok a németországi illuminátusoktól származtak, és a Francia Nagypáholy Nagymesterének voltak címezve. Állítólag egyes rendtagok megdöbbentek a napvilágra került tények láttán. Mindenesetre többen tanúvallomást tettek a bíróságon. Ennek alapján razziát tartott a rendőrség egy vezető illuminátus lakásán, ahol további veszélyes tartalmú iratokat foglalt le. Ezeket a bajor kormány fehér könyvben nyilvánosságra hozta és megküldte az európai államok kormányainak, uralkodóinak, így az angol és orosz kormánynak is. Mivel ezen országok vezetői között is sok volt a szabadkőműves és az illuminátus, ezért az összeesküvésre vonatkozó bajor figyelmeztetés nem járt náluk komoly ellenlépésekkel.

A skót John Robison, az angol Walter Scott, a francia Augustin Barruel és más szerzők szerint is az illuminátusok kulcsszerepet játszottak a francia forradalom előkészítésében és egész menetében. Mirabeau, a forradalom egyik vezetője illuminátus volt, aki már a wilhelmsbadi kongresszuson is részt vett megfigyelőként. Fontos szerepe volt abban, hogy a francia szabadkőműves páholyok illuminátus irányítás alá kerültek. Már 1788-ra a Grand Orient nagypáholy – Weishaupt utasításainak megfelelően – nyíltan kiállt a politikai terror, a monarchia megszüntetése, a szexuális szabadosság és egy új világrend kialakítása mellett. Egy másik illuminátus, aki vezető szerepet játszott a forradalom előkészítésében, gróf Alexandre Cagliostro, igazi nevén Giuseppe Balsamo, a jakobinusokhoz tartozott. Részt vett az 1785-ös szabadkőműves kongresszuson, ahol az illuminátusok terveket dolgoztak ki a francia nép fellázítására. Cagliostro, aki az illuminátusok pénzén egész Európát beutazta, a francia királyné, Marie Antoinette lejáratására kitervelt hírhedt nyaklánc-ügyben is kulcsszerepet játszott. Cagliostrot 1989-ben letartóztatták, és az inkvizíció elé állították, ahol (hogy védje életét) részletes vallomást tett az illuminátusok összeesküvéséről. Vallomásában arra is kitért, hogy a jövőbeni forradalmak finanszírozására az illuminátusok nagy összegekkel rendelkeznek holland, olasz, francia és angol bankokban. Az osztrák és a porosz uralkodóházban megdöbbenést váltottak ki az illuminátusok nyilvánosságra került tervei. A porosz és osztrák rendőrség utasítást kapott a titkos társaságok betiltására. Bajorországban pedig súlyos bűncselekménnyé nyilvánították az illuminátusokhoz való tartozást.

Azért, hogy behatoljon az angol szabadkőműves páholyokba, Weishaupt meghívta a magas fokozatú szabadkőművest, az edinburghi egyetem tanárát, a Királyi Társaság titkárát, John Robisont, s átadta neki tanulmányozásra és megőrzésre az illuminátusok átdolgozott forradalmi programját. Ezt Robison Edinburghban A kormányok és vallások elleni összeesküvés bizonyítéka címmel publikálta, hogy figyelmeztessen a veszélyre.

A világkormány felállítására először a napóleoni korszakot lezáró bécsi kongresszuson tettek kísérletet az illuminátusok. Ez akkor az orosz cár ellenállásán meghiúsult.

Több kutató úgy véli, hogy Weishaupt tekinthető az első kommunistának. Gary Allen amerikai történész megállapítja, hogy mindaz, amit Marx a Kommunista Kiáltványban írt, már korábban közismert volt. Marx az Igazak Szövetségének a felkérésére nem tett egyebet, mint modernizálta és kodifikálta azokat a forradalmi terveket, elméleteket, amelyeket 70 évvel korábban már kifejtett műveiben Adam Weishaupt, az illuminátus rend alapítója. Az Igazak Szövetsége is az illegalitásba kényszerült illuminátusok egyik szervezete volt.

1834-ben az olasz carbonarik vezetőjét, Giuseppe Mazzinit bízták meg az illuminátusok forradalmi programjuk folytatásának irányításával. 1872-ben bekövetkezett halála után egy szabadkőműves amerikai tábornok, Albert Pike – akinek ma is áll a szobra Washingtonban – lépett örökébe.

Egyes szerzők szerint az illuminátusok most is léteznek, csak más név alatt. 1906-ban Theodor Reuss megalapította az Új Illuminátus Rendet, kidolgozta tanításait és szervezetét. Lényegében a régi, Weishaupt által kidolgozott elveket vették át. Hamarosan Theodor Engel is alapított Berlinben egy illuminátus páholyt, amelyet 1933-ban feloszlattak. Jelenleg is működik még egy magát illuminátusnak nevező csoport Svájcban. Vannak azonban olyan illuminátus célokat követő más szervezetek is, amelyek nevükben nem utalnak eredetükre.

Az elnevezéseknél azonban sokkal fontosabb, hogy mi történt az Adam Weishaupt által meghirdetett célokkal az elmúlt két évszázadban. Ezek a célok a következők voltak: a hagyományos kormányzás megszüntetése, a magántulajdon és az öröklési jog eltörlése, a hazafiság, a vallásosság és a család felszámolása, egy világállam és világkormány létrehozása.