 |
 Andrea szomorú sorsa |
 |
Andrea szomorú sorsa
Andreának
sajnos nem volt boldog a gyerek kora. A szülei nem
szerették, és ezt mindig is éreztették
vele. Ezt nemcsak ő érezte így, hanem sajnos ez
így volt. Öt éves volt, amikor a testvére
megszületett. Attól fogva még jobban
kirekesztették őt a szülei. Mert már csak a
testvére számított. De nem haragudott ezért
a testvérére, hiszen ő nem tehetett semmiről. Ha a
család elment sétálni, akkor ő mindig a
szülei mögött ballagott, mert nem engedték neki,
hogy mellettük menjen. Úgy cselekedtek vele, mintha ő ott
se lenne, vagy nem közéjük tartozna. Hogy ennek mi
volt az oka? Sajnos nagyon egyszerű. Fejlődési
rendellenességgel született, és ezért nagyon
szégyellték őt. Pedig pont nekik kellett volna
átsegíteniük a nehézségeken. De nem
így történt. Még az volt a
szerencséje, hogy a nagyszüleire mindig
számíthatott. Vagyis, csak rájuk
számíthatott. Ők nevelték fel, mikor a szülei
elhagyták őt és a testvérét. Nem
törődtek velük. Inkább lemondtak róluk. Ez
persze Andreának nagyon fájt, és
elhatározta, hogy soha többé nem áll
szóba a szüleivel. Akik ismerték mind azt
mondták neki, hogy ha idősebb lesz, akkor ez meg fog
változni. Hisz akkor biztosan nem így gondolkodik a
történtekről. De ő hallani se akart arról, hogy
valaha is megbocsásson a szüleinek. Pedig voltak, akik ezt
nem hitték el neki.
- Úgyis meg fogsz nekik bocsátani egyszer, hisz mégis
csak a szüleid, és ha majd szükségük lesz rád, akkor el fogod felejteni a
rosszat. A harag átváltozik szeretetté.
-Én ugyan soha -hangzott ilyenkor az őszinte szívből
jövő válasz. Hiszen ezt csak én tudom mit éltem át kiskoromba. Miken mentem
kersztül miattuk. Állandóan kisebb rendűségi érzésem volt miattuk. Ha a
nagyszüleim nem vettek volna magukhoz, akkor biztosan nem lett volna jó sorsom.
De ezt csak én érthetem meg, mert én éltem át a sok rosszat. Meg különben is,
nem szeretem, ha megszabják nekem, hogy mikor mit kell(ene) gondolnom, és
éreznem irántuk, velük kapcsolatban.
Teltek az évek, és az ismerősök nem piszkálták Andreát
a véleményükkel.
Közben sajnos meghalt Andrea nagyapja, és a halála
utáni napon ismét csengett a telefon.
-Igaz, meghalt az apám, kérdezte a telefonba a jól
ismert hang.
-Igen
sajnos igaz, de nem ajánljuk, hogy el gyere a
temetésére, mert már így is elég sok
fájdalmat okoztál nekünk, mondta Andrea
nagymamája a telefonba.
Ezután évekig nem halott az édesanyjáról semmit, de
nem is hiányozott neki. Egyszer az édesanyja elkezdte őket először telefonon,
majd személyesen zaklatni. Mindig kitalált valami indokot, hogy felkeresse őket.
Később már ott tartott, hogy elkezdett hazudozni róluk. Olyan dolgokat mondott,
amivel szégyenbe akarta őket hozni. De szerencsére azok, akikkel beszélt jól
tudták az igazságot, ezért nem hittek neki.
De mindez mintha nem lenne elég, még Andreát is
felkereste egyszer a kórházban.
-Hallom beteg vagy. –mondta neki aggódó
hangon.
-Semmi közünk egymáshoz, kérem, távozzon
innen.-szólította fel Andrea az édesanyját.
Látszott rajta, hogy nem ezt a választ várta, mert
eléggé mérgesen távozott.
Nem tudom honnan tudta meg, hogy itt vagyok, de ha
legközelebb idejön akkor újból el fogom küldeni.-gondolta
magában.
De szerencsére erre nem került sor.
Azóta eltelt pár év, és szerencsére az óta ismét nem
hallanak róla semmit.
