Írásaim

Egy szomorú családi történet

1997 December 18-át írunk. Délelőtt 9 óra van. A bejárati ajtónál megszólal a csengő. A szobában Mami és Én ijedten összenézünk, mert tudjuk, érezzük, ez a csengő most nagyon rosszat jelent! Ettől féltünk napok óta.

/Azóta mióta tatámat bevitte a mentő a kórházba./

Én már akkor tudtam, éreztem, hogy akkor látom őt utoljára. De szerencsére bemehettem vele a mentővel, és ahogy ott a hordágyon feküdt nem mertem ránézni, mert rögtön elfogott a sírás. Láttam a szemébe, hogy Ő már tudja, hogy soha többé nem jöhet haza. De ezt akkor én akkor még nem hittem el, nem akartam elhinni. Egész sokáig bent voltam vele a körházba, mert "valami azt súgta" ne menjek haza, mert ha otthagyom valami rossz fog történni vele. Amikor hazajöttem elkezdtem sírni. Magam sem értettem, hogy miért. ...

Másnap reggel bementem hozzá, hogy megnézzem hogy érzi magát. ...

De a kórházban közölték velem, hogy az éjszaka át kellett vinni az intenzív osztályra. Azt hittem, hogy ott rögtön összefogok esni annyira megijedtem. Az egyik nővér átkísért hozzá. Amikor megláttam az ágyon szinte alig ismertem meg. Olyan sovány volt, hogy szinte kilátszódtak a csontjai. Nagyon megijedtem attól amit láttam, de nem mutattam ki. Még akkor tudtam vele beszélni, igaz Ő akkor már nem volt vele tisztába, hogy hol van. Azt kérdezte tőlem, hogy vissza találok e majd. Meg arra is többször rákérdezett, hogy van e otthon pénzünk. ...

Akkor még nem tudtam, hogy miért kérdezi. Csak hónapokkal később jöttem rá, hogy azért mert tudta, érezte nem sok ideje van már hátra az életéből, és a pénz a temetésére kell.

Két nappal később meglátogattuk, de akkor már nem tudtunk beszélni vele. A szemét kinyitotta, ránk nézett, de a tekintete olyan színű volt mint a sűrű köd. Láttuk rajta, hogy zavarja ha ott vagyunk. Ha a kezéhez értünk, vagy szóltunk hozzá megpróbálta megmozdítani a kezét de már ahhoz sem volt ereje. Annyira tönkre volt menve. Csak feküdt mozdulatlanul, sápadt arccal, mint aki a halált várja. Ez a kép mindig előttem van Nem tudom kitörölni az emlékeimből. Így búcsúzott el tőlünk örökre! ...

... Mikor kinyitottuk az ajtót rájöttünk a sejtésünk sajnos beigazolódott. Az ajtóban egy postás állt. A kezében egy gyásztávirat volt. Miután átvettük a táviratot, és becsuktuk az ajtót, mamám ideges reszkető kezekkel felnyitotta a borítékot, és akkor világossá vált számunkra amit már eddig is sejtettünk, éreztünk. A kórház értesített minket, hogy meghalt tatám.

Az a személy, akit mi nagyon szerettünk, mindörökre elment, nincs többé. ...

Próbáltam mamámat vigasztalni, pedig akkor én is vigasztalásra szorultam volna. Egymás vállára borultunk, és sírtunk, csak sírtunk. Majd később értesítettük a rokonokat, testvéreket a tragédiáról. Ők is teljesen maguk alatt voltak a döbbenettől. Alig akarták elhinni a történteket. Felajánlották a segítségüket, és a részvétükről biztosítottak minket. ...

... A húgom akkor még nem tudott semmiről. Amikor hazajött a munkából, akkor közöltük vele a hírt. Ő is teljesen kétségbe volt esve! Bár ő is megérezte, hogy valami nagy baj történt, mert egész nap sírt a munkahelyén. ...

Este átjött hozzánk pár szomszéd, hogy részvétüket fejezzék ki és megpróbálták enyhíteni a fájdalmunkat. De szerencsére nem sokáig maradtak. Most nehezen viseltük el őket. Magunk akartunk maradni a fájdalmunkkal. Egy jó ideig nem szívesen mentem sehova, mert nem akartam találkozni senkivel!

... Később elteltek?- Inkább elvánszorogtak a napok, és eljött a máskor várva-várt karácsony. A szeretet ünnepe. Az a nap amit az emberek többsége régóta várt, és nagyon szeretett. - Mint ahogy mi is régebben. De sajnos nekünk most mást jelentett. A fájdalmas igazságot, hogy ezen a napon nincs velünk többé az, akit szerettünk. Nem oszthatjuk meg vele soha többé az örömöt, ami az ünnep természetes velejárója lenne. Ő már mindörökre holtan fekszik. ...

Pedig vettünk mindenkinek ajándékot. Be is csomagoltuk. Még Őneki is. Talán azért, mert elhitettük magunkkal, hogyha veszünk ajándékot akkor nem történhet semmi baj. De sajnos nem így történt. ...

Ettől a karácsonytól kezdve nincs örömünk az ünnepekbe. Mert minden ünnepi alkalomról hiányozni fog egy teríték, még akkor is, ha időközben a családtagok szaporodnak. Ezen az évek múlása sem fog segíteni. Azt a fájdalmat, amit éreztünk, érzünk azóta is, semmi nem enyhítheti. Mert Ő már soha többé nem vehet részt a család életébe, hisz a temetőbe nyugszik mindörökre. Csak odafentről figyelheti mi történik velünk. Emlékül már csak a fényképek maradtak. Onnan még vidáman ránk mosolyog. Sok szép emlék megmaradt a fényképeknek köszönhetően, de ezek most nagyon fájdalmasak. Látni, hogy ott, és akkor milyen boldogok voltunk együtt. Előtörnek a rég elfelejtettnek hitt emlékek. Egy egy mondat, gesztus. Amikor a fényképeket nézem, olyan érzésem van mintha nem is halt volna meg. Bármelyik pillanatba betoppanhatna a lakásba. Aztán rá kell döbbenem, hogy ez sajnos lehetetlen. Mert ő már soha nem fog belépni az ajtón. Sajnos onnan ahol ő van nincs visszaút. ...

Vissza