HONFOGLALÁS ÉS A KÁRPÁT-HAZA

A vérszerződéssel megpecsételt egységes magyar félnomád állam a területének központját valamikor a IX. század végén helyezte át a Kárpát-medencébe (egyezményesen elfogadott dátum a 895. év). A magyar honfoglalás egy tudatosan tervezett, katonai irányítással kivitelezett honszerző vállalkozás volt, és abba a Kárpát-medencébe irányult, mely az eurázsiai sztyepprendszer nagy bővizű folyókkal tagolt, hegyekkel körbefogott nyugati végpontja. A katonai előkészítést követően valószínűleg több hullámban, néhány év alatt telepedett be az egész törzsszövetség. A magyar vezérek által kiválasztott terület birtokbavétele nem hirtelen kitalált ötlet volt, hanem több jelentős környezeti hatás és politikai, stratégiai érdek miatt következett be. A besenyő támadásról szóló fejvesztett menekülést vizionáló honfoglalás képe egy történetileg nem alátámasztható toposz. A honfoglalás kori temetők rendje, nemi aránya, a nők és férfiak típusbeli eloszlásának arányai egy jelentősebb népesség viszonylag zavartalan betelepülését mutatják inkább, amelyet a jelentős állatállomány megléte is tanúsít, valamint a Honfoglalást rövid idővel követő számos, nagy haderőt (tehát létszámot) is igénylő hadivállalkozások sikere is mutat.

Az aktív magyar jelenlétet már a 895. évi időpont előtt néhány évtizeddel ki lehet mutatni. A Felső-Tisza mellékén több magyar katonai tábor (régészeti leletek alapján a fejedelmi katonai kíséretnek is szokták leírni), előkelő temetkezési lelete bizonyítja, a magyar csapatok – törzsrészek első megtelepülését hazánk mai területén (karosi temető, bodrogkeresztúri temető, rakamazi temető).

A Kárpát-medence birtokbavétele teljesen egyértelmű döntése lehetett a magyar törzsszövetség vezéreinek és magának a Turul –nemzetségből származó Fejedelemnek. A IX. század végén hatalmi vákuum keletkezett a medencében. A kedvező geopolitikai helyzet kiváló alkalmat biztosított a magyar vezetésnek az ideális adottságokkal rendelkező Kárpát-medence birtokba vételére. A magyar törzsek hatalmas katonai fölényükkel élve hamar benépesítették a későbbi Magyar Királyság területét, és kiszorították, illetve magukba olvasztották a (mediterráneum vagy a korabeli balkánhoz képest) viszonylag gyérebben lakott Kárpát-medence különböző népeit. A rokon lovasnomád kultúrájú és szintén keleti eredetű bolgár-törökök Dél-Erdély területéig bővítették birodalmuk határait, a Morva Fejedelemség a mai Felvidék (Szlovákia) északnyugati területéig húzódott. Magyarország területén elszórtan jelen lehetett valamennyi szláv közösség illetve falu, azonban döntően a szintén rokon, eredetileg keleti eredetű avarok (akik a letelepedésük után szláv, germán és balkáni néptöredékekkel keveredtek) lakták az alföldi síkságot, és a Felvidék valamint a Dunántúl legtöbb területét. Ebbe a közegbe érkezett a mai álláspont szerint hozzávetőleg 3-4 százezer főt számláló magyar nép. A különböző szakemberek népességbecslés adatai eltérnek egymástól, a 30 ezertől az 1 millióig, de a legtöbb kutató 3-5 százezerre teszi a magyarok számát, egyrészt a forrásokban szereplő haderejük alapján, másrészt pedig a magyar nyelv megőrzése szempontjából, ellentétben például a bolgár törökök viszonylag gyors nyelvi asszimilációjával, akik a Balkán jelentős részének elfoglalása után nyelvileg beolvadtak a balkáni trák-illír alaplakosságba, amely a szláv vándorlás során már maga is nyelvileg elszlávosodott.

Itt érdemes kitérni a többszöri honfoglalás hipotéziseire. Maga a Kárpát-medence már ősi idők óta lakott terület, már a kőkorszak (paleolitikum) idején megjelennek az első embercsoportok. A neolitikumban pedig megjelenik (európai viszonylatban viszonylag korán) a Balkán felől a földművelés. A réz-, a bronz-, és a korai vaskor időszakában pedig már számos település és többféle népesség is megjelenik a Kárpát-medencében, több irányból is. Mivel ezeknek a népeknek nem ismerjük a nevüket és a nyelvükről sem tudunk semmit, a különböző főleg kerámia készítmények kapcsán a lelőhelyek illetve a kultúrák elterjedési területei alapján nevezzük el őket. Az tény, hogy az eurázsiai sztyepprendszer nyugati végpontjaként a Kárpát-medence területe már igen korán a keleti eredetű lovas-nomád népek birtokának számított. Az ősi kurgán kultúrák már az i.e. II. évezred elején megjelennek az Alföld területén. Majd a szkíta fejedelemségektől kezdve a szarmaták, a hunok az avarok, majd a magyarok építenek ki itt erős birodalmat. A szkíta uralom és kulturális hatás a Kr.e. VII. századtól volt meghatározó Duna és az ázsiai Altáj hegység között. A szkíta kultúra hatalmas területen sugárzott szét az Altaj-vidéktől, Közép Ázsián át, a Kaukázus-vidékig, valamint a Fekete-tenger északi partját övező sztyepp vidékeken át a Kárpát-medencéig. A Kárpát-medencében az i.sz. I. század közepétől jelennek meg a szarmata törzsek és II. század végétől már jelentős szarmata tömegekkel lehet számolni. A II. sz. elejére a szarmaták lakják a Tiszántúlt, és a Duna- Tisza közének jelentős részét, és a Duna a határ köztük és a Római Birodalom között. A szkíta népmegnevezést a görög történeti források előszeretettel alkalmazták minden íjfeszítő, lovas-nomád népre. Bár a szkíták (több törzs) – valószínűleg – (többségükben) iráni nyelvet beszéltek, a történetírók a türk (török) gyökerű népeket is szkítának nevezték -így a magyarokat is. Azonban a magyaroknak lehetett több kapcsolódási pontjuk is a szkíták felé, de érdekes módon nem elsősorban a Duna menti területeken – hiszen innen szinte teljesen eltűntek a szkíták –illetve csak a későbbi szarmaták hatalmas tömegei olvadhattak közvetetten a magyarokba (a szarmata kor után a hun-germán betelepedések, majd a több évszázados avar periódus következett) hanem a Kaukázusban és a Közép-ázsiai területeken már érintkezésbe kerültek egymással.

A hunok a 370-es években lépték át a Volga folyót, és a mindent elsöprő katonai erejük egy addig nem látott népvándorlást indított el. A hunok az V. század elején hatoltak be a Kárpát-medencébe, majd néhány évtized múlva ide tették át birodalmuk központját. Leghíresebb uralkodójuk, Attila örökségét minden későbbi íjfeszítő lovas nép a magáénak vallotta. Így a magyarok öntudatában is Attila ősapának számított és számít. Az nagyon valószínű, hogy a korai magyar törzsek is a Hun-törzsszövetségben már szerepeltek. Az viszont még bizonyosabbnak látszik, hogy az Attila nagyfejedelem, (helyesebben, magyarul Etele) halála után a szétesett Hun Birodalom egyik legjelentősebb utódállama a Fekete-tenger északi területeinél és a Kaukázus északi előterében állt fel, ahol később az onogur törzsszövetség is kialakult, vélhetően java részt a hun törzsszövetség utódnépeiből. Az onogur uralkodók Attilától és fiaitól származtatták hatalmukat, és a görög lejegyzésben fennmaradt, immár a Balkánra vonult onogur-bolgárok fejedelmi listája Attilától indul. Ebbe a törzsszövetségbe tartoztak a többek között a magyarok, a bolgár-törökök és a csuvasok is. Így a magyarok öntudatában, műveltségében és kultúrájában mindig is jelentős szerepet játszott a hun rokonság emléke. A nomád törzsszövetségek és az általuk létrehozott birodalmak sajátossága, hogy államukat, törzsszövetségüket általában egy -az aktuálisan vezető szerepet játszó- törzsről vagy annak elit nemzetségéről nevezik el. A törzsnevek többsége pedig valamilyen régi ős (felmenő), sokszor dicső emlékű vezér, harcos, vagy a törzs eredet-legendáiban is szereplő totemállat.

Ezért a nomád világban igen nehéz nyomon követni (a kevés írott forrás, valamint a nagyfokú mobilitás miatt is) a különböző törzseket és nemzetségeket, amelyek néha más és más törzsszövetségi neveken vagy más és más államalakulatokban bukkannak fel. A kérdést tovább bonyolítja, hogy a különböző népeket, törzsszövetségeket különböző nyelveken, más és más neveken illetnek, illetve ezek nem esnek egybe az adott nép saját önelnevezéseivel. A régészeti, antropológiai és genetikai kutatások azonban egyre több arra utaló elemet tárnak fel, amely szerint a magyarság kialakulása több szálon is erősen kapcsolódik a hun törzsszövetség népeivel, valamint számos türk eredetű nép őstörténetével. Ezért a korabeli források legtöbbször az ősmagyarokat türk -nek nevezik (mind a bizánci, mind pedig az arab forrásokban) és némely esetben említik (arab és perzsa forrásokban) madzsar (tehát a mai magyar önelnevezésüknek is megfelelő) néven. A magyar népelnevezés (etnoním) eredete vitatott, több tudományos verzió is létezik. Az azonban biztos, hogy nagyon régi eredetű és a távoli múltban gyökeredzik, talán egy törzs név (itt többen gondolnak a megyer törzsnévre is), esetleg egy ősi vezér (Madiar, Madjar, Madzsar) vagy uralkodó (Muager- VI századi Fekete-tenger melléki hun uralkodó) nevéből. Mindezek mellett a magyarságnak hol a törzsszövetségi, hol pedig a nemzetségi neve bukkan fel a forrásokban, ami azt mutatja, hogy ezekben az időszakokban már jelentős politikai tényező volt azon régiókban ahol a források megemlítik.

A magyarság (és más keleti nomád népek) hagyományában is mély gyökere van a törzsek közötti, vérrel-esküvel megpecsételt szövetségkötésnek (szerződésnek). Ezáltal a magyarok törzsei és szövetségeseik ”Vérszerződésének” rendkívüli jelentősége volt, és valószínűleg sokban hozzá is járult a magyarság hosszú távú megmaradásához. Természetesen nehéz lenne rekonstruálni, hogy ez pontosan mikor és hol történhetett, de valószínűleg még a Kárpát-medencébe érkezés előtt. Ezt azért lehet valószínűsíteni, mert a bizánci forrásból) ránk maradt törzsneveink és azok későbbi helységnevekben való megjelenései azt mutatják, hogy a magyarság nem törzsenként lett letelepítve, hanem nemzetségenként.

A keleti sztyeppei hagyományban így a magyaroknál is a hetes számot bűvös tisztelet övezi és több szimbolikus jelentése is van. Ezért a Vérszerződés hagyományában is hét vezérről van szó. Az azonban szinte biztos, hogy a magyarságnak legalább nyolc -de inkább tíz- törzse lehetett és még ehhez csatlakozott a kabarok három törzse (vagy törzs töredéke) a bizánci forrásban egybe van írva a Kürt és a Gyarmat törzs, de tudjuk, hogy az két külön törzs, és a későbbi településnevekben is mindig külön-külön, önállóan jelenik meg.

Bíborbanszületett Konstantin császár 950 körül írt műve alapján a magyar törzsnevek a következők: Megyer, Nyék, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Kürt-Gyarmat, valamint említi a Kabart.

Honfoglalás kori törzsneveink még a nyelvészek szerint is, a Nyék kivételével mind türk eredetűek (türk etimológiákra mennek vissza, bár különböző és vitatott értelmezésük van). A Gyarmat és Jenő törzsnévnek máig létező baskír ( tehát törökségi) megfelelője van.

A „Megyer” törzsnévre, Berta Árpád (nyelvész professzor) a korábban hangoztatott (megy, mogy- ugor + er, török) összetett szó helyett pedig egy 'mancser'-'mandzser' átmeneten keresztül egy türk 'bancser'-'bandzser' alakot, végeredményben 'ban jer' „fő hely” alakot javasol.

A nemzetségenkénti letelepítés révén vélhetően szinte minden törzs több területen is kapott szálláshelyeket (legalábbis a főbb törzsek), ezáltal elkerülték a későbbi esetleges törzsek közötti háborút a területekért, amelyben már annyi nomád nép felemésztve magát eltűnt a történelem színpadáról.

A magyarság már egységes irányítású törzsszövetségi népként érkezik meg a Kárpát-hazába, a Turul dinasztia vezetésével. Társadalmi, hadvezetési és gazdálkodási rendszerének fejlettsége lehetővé teszi, hogy rögtön államot alakítson és egységes irányítás alá vonja a Kárpát-medencét, majd az ezt övező területeken is gyepű rendszert alakítson ki. Ez a fejedelmi rendszer pedig már a kiinduló formája a későbbi európai (keresztény) Magyar Királyságnak, amely az Árpádok leszármazottainak uralkodása alatt egy regionális nagyhatalommá teszik a magyar államot.

Forrás: Feszty körkép