Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele! 

Téli szél a tar gallyakat fújja 
Mint az Isten égre tartott ujja 
Mint megcsúfolt, kikacagott álom 
Állunk egyedül a nagy világon. 

Elvették s most véle nagyra vannak 
Törött véres kardját a magyarnak. 
De még minden nép a sírját ássa 
Van szava, hogy világgá kiáltsa 

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk 
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk. 
Tiporhatják szűz tiszta igazunk 
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk. 

De hirdessük gúzsba kötött kézzel 
Sebes ajkkal, lázadó vérrel 
Idézve menny, pokol hatalmait 
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt. 

Kezünk bár nem pihen a kardvason 
A szíveinkben nem lesz nyugalom. 
Jöhetnek jövő századok s megint 
Csak felszakadnak régi sebeink. 

E sebek és e fájdalom örök. 
Ettől vonaglik minden magyar rög 
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág 
Ettől nem gyógyulnak az unokák. 

Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak 
Ettől reszket lelke minden zugnak 
Puha szívek kővé ettől vállnak 
Kemény kövek élő szívként fájnak. 

Amíg élünk ettől fájunk, égünk 
Sírban ettől nem lesz pihenésünk 
Ettől szorul a kezünk ökölbe 
Ettől sír a gyermek anyaölben. 

Fenyőmadár behavazott fákon 
Száraz haraszt téli pusztaságon 
A folyók, a fák, a füvek szelleme 
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele. 

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet 
Versailles-ig lobogjon az üzenet 
Hogy megroppant bár karunk ereje 
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!