ESSZÉK




Portré - vázlat Finta Éváról

A kárpátaljai magyar irodalom harmadik nemzedékének markáns alakja, aki Beregszászon született 1954. január 1-jén. Édesapja Finta Pál kályhásmester, édesanyja Szőllősi Julianna három lánygyermeke nevelése mellett varrodában, majd kerámiagyárban dolgozott rajzolóként. Alap - és középfokú iskoláit szülővárosában végezte, 1971-ben érettségizett a Kossuth Lajos Középiskolában. Ezután a város általános iskoláiban dolgozott úttörővezetőként, majd kirakatrendező lett, miközben az ungvári Állami Egyetemen levelező hallgatóként magyar nyelv és irodalomból tanári diplomát szerzett. Rövid ideig nevelőtanárként működött a város egyik bentlakásos iskolájában, majd állása megszűnésekor dekoratőr - díszítő festő lett a Beregszászhoz közeli Dédán. Szülőhelyén festőként és grafikusként is számon tartják, de igazi terepe - és sorsa - a költészet.

1986-ban házasságot kötött dr. Szabó Istvánnal, István Keve és Eszter Beregszászban születtek. Férje családegyesítése révén 1990-ben a család Magyarországra költözött, először Rakacán és Kenézlőn nevelte gyermekeit, közben szerkesztőként részese volt néhány kötet megjelenésének. (Váci Mihály, Dobai Péter, Pásztor Attila). Jelenleg Sárospatakon élnek, gyermekei felsőfokú tanulmányaikat végzik, ő pedig méltó feladatra talált: a Miskolci Egyetem Coménius főiskolai karán tanítja a leendő tanítókat.

Fiatalon kezdett el verseket írni. Az első szakmai eligazításokat a beregszászi Vörös Zászló nevű újság mellett működő irodalmi körben kapta, melyet tanárnője, a később baráttá váló Drávai Gizella vezetett. 1972-től csatlakozott a kör az ungvári Kárpáti Igaz Szó védnöksége alatt működő József Attila Irodalmi Stúdióhoz, majd az abból önállósuló József Attila Alkotóközösséghez, melyek a harmadik nemzedék fölnevelői lettek. A Magyar Írószövetség még Beregszászban rendkívüli tagjává választotta, melynek 1992-től rendes tagja.

Több mint három évtizedes költői pályája alatt eddig 6 kötete jelent meg: Vállalkozás az örömre (1979), Idő - korongon (1987), A lét dicsérete (1991), Párkák (1993), Földközelben (1993) - ez utóbbi már itt, Magyarországon. Hatodik kötete Vissza a vízöntőbe 2007-ben jelent meg, s már készül Szapphó a szirten címmel újabb összeállítása. Verseit Jurij Skrobinec és Iván Petróci fordításában ukránul is olvasni lehet Kárpátalján. Költeményei énekelt formában már otthon is terjedtek Ivaskovics József (Credo együttes) zenéjével, Magyarországon Bárdos Lajos, Rózsa Pál és Dinnyés József érdeklődését keltették fel.

Elkötelezettje a magyar nyelvnek, ezért lett költő s ez tartja őt a tanári pályán is. Elfogadta "mesterei": Drávai Gizella, Horváth Anna szobrász - keramikus -, élő és holt költők segítségét, de keményen és elszántan járja a maga számára kijelölt utat. Érzékeny, finom lélek, igényes felelősséggel alkotó költő. Poéta doctus, aki az emberiség kultúrkincsét sokoldalú poétikai tudással közvetíti. Innen keres önmetaforákat élete egy-egy periódusában, melyek nemcsak ráérzések a közös biográfiára, hanem tudatos vállalások is. (Solveyg, Klió, Orpheusz, stb.)

Kötetcímei gondolkodásának és költői fejlődésének tükrei. Az első versfüzet "vállalkozás" volt a feladatra, melyre fiatalsága lendületével az életét tette, mert hitte: a költészet örömforrás lesz számára. Az Idő - korongon címben egyszerre van jelen a képzőművész és az idővel viaskodó költő. Az anyaság élménye ébresztette rá "a lét dicséreté" -re, s a Földközelben pedig a megváltozott élethelyzet rögzítése. Költőisége a nagyon találó verscímeiben is jelen van, melyekkel kedvet csinál az együttes gondolkodásra: Óda ez, nem panasz - Eloldás megkötözéssel - Változatok a teljességre - Oldott összegezés , stb.

Baudelaire szerint a költőnek a természetről, a halálról, a szerelemről kell írnia, ezek Finta Éva témái is - bár szerelmes verseket ritkán publikál. Az érzelem, a hangulat, a gondolat és a forma sajátos összefonódásával éri el költészetének egyéni színezetét.

Minden egyes kötetét végigkísérik a természetről írott versei, melyek nem egyszerűen tájversek:

        kövekre ül a csend, csikos
        gyíkocskaként sütkérezik
        robog maga is, azt hiszi,
        a folyó otthagyja pedig.
                                    Borzsa - vidék

Mély kapcsolatban él az őt körülvevő természettel, mely számára több, mint látvány: eleinte csak "önmagammá ébredés", majd a 90-es évektől: "a táj - kimondja verseimet". Ez az otthon, a valahova tartozás vidéke, melynek szépségére nemcsak költőként és festőként, emberként is rá tud csodálkozni. A természet teljessége ébreszti fel benne a vágyat, hogy ebben a "lélegző, csillagos" világban akarja megélni a Mindenséget. Számára ezért nemcsak téma a természet, hanem kapcsolódási pont, minta, hivatkozási alap, melynek örök rendje védelmet nyújt számára. A táj a mögötte megbúvó hazát is jelenti, melyhez való ragaszkodásának megvallásában éppoly szemérmes, mint a szerelmes versekben. Így a látszólag csak költői játéknak tűnő tájversek képekkel, színekkel, sejtető apró mozgásokkal az évszakok árnyalatait jelenítik meg, de árad e versekből filozofikus lénye, világlátása is:

        Jánosbogárka - csillagok
        zümmögnek ránk, amíg vacog

        a rideg éjszaka velünk,
        kik egyszer csillagok leszünk.
                                            Éjszaka

A halál és az élet egymást váltó hangja is végigkíséri költészetét. Szeretteinek elvesztése, mély megrendülése váltja ki belőle ezeket a verseket, de tágabb veszteségeit is felméri bennük. Jól érzékeli, ez csak "eloldás, megkötözéssel", mert a halottak láthatatlan kötelékkel továbbra is tartanak bennünket. "Szellemi őseit" (József Attila, Nagy László, Radnóti, Chopin, Bartók, és újabban Szappho és Sylvia Plath) is így tartja számon, evokációi ezért érdekesek: föltárja bennük azt a világot, mely eszmélni, érezni, gondolkodni tanította. Ezek között is különleges a Juvan Sesztalovval való találkozása: ez adja látásának azt a kettős fénytörésű prizmát - kisebbségi sors, kisebbségi nyelv - mellyel rácsodálkozhat a nyelvrokonságra és a közös kisebbségi sors szemszögéből határozza meg sajátos helyzetüket:

        igazodásunk sorsunk
        egyikkel befalaztak
        másikkal falazódtunk
                                    A sámán

Már első kötete a "verskeresés" örömét fogalmazta meg, mert érezte, tudta, az élet értelme az alkotó munka, melyhez a költőnek kell teremtenie "ritmusból harmóniát". Ezt a szenvedélyét megőrizte egész életében, így a költészet számára menedékké is válhatott élete egy - egy nehezebb fázisában.
Ezért is fontos számára:

        Csak szabad legyen e sebezhető
        élettel terhes, sorssal átfedett
        időkön át igyekvő kis madár -
        akár dalos, akár csak csattogó -
        csak legyen szabad az én madaram.
                                                    Madaras

Világosan érzi és fogalmazza meg a világ rajta átáramló feszültségeit (Klió töprengő kérdései, Jónás panasza, stb.), de nyugtalanságát képes felülírni optimizmusával:

        és figyeld meg az életet,
        hogyan növekszik és szeret.
                                Oldott összegezés

Átköltözése után, a kizártság és bezártság kettős állapotában jutott el arra a felismerésre, hogy az írott és a természet által teremtett törvények összefonódása között állandó élethelyzetbe zárul az ember, - aki rész az egészből, sorsában ezért ott vergődik az egész. Hogy ki hova kerül, kívülre vagy belülre, tulajdonképpen mindegy, hiszen mindenütt megszabott a rend:

        Ki őriz kit - gyakran átláthatatlan...
        Mert őriző és őrzött körbe járnak
        egyazon kör körül, akár az óra
        az idő pedig gondosan feszül
        (ő Isten ujja) a két mutatóra.
                                            Zár - vers

Költészetének különleges ízét jelenti az anyaság - élmény feldolgozása, mert nemcsak a teremtés örömét, "az asszonyi égbolt félelem csillagait" is megmutatja, melyeket azonban a "kedves kicsi oák" feledtetnek. Természetesen, magától érthetően vállalja női sorsát, mert csak így élheti meg az annyira áhított teljességet, de a lírai szemlélődést ezekben a versekben olyan filozófiai magaslatra emeli, ahol az már az egyetemessel érintkezik. Erre legszebb példa A lét dicsérete című szonettkoszorúja, mely az élet örök körforgásának megindítóan szép himnusza. Első gyermeke születésekor meghalt édesanyja és fia annyi munkával látta el, hogy élni való energiája is alig volt - s a költő félt, rettegett, hogy ellepik a hétköznapok. Második gyermekét várva ébredt rá arra, hogy a nő számára, aki új életet teremt, a lét sohasem válhat értelmetlenné:

        s már feladat, hogy védened kell őt
        az anyagok s az emberek között.
                                    A lét dicsérete XV.

Megértette, emberként kell elsősorban és mindenképpen teljes értékűnek lennie, de emiatt az eredeti költői célokat sem kell feladnia, bár nagyobb árat kell majd érte fizetnie, mint férfi kollegáinak. De az anyaság, a család olyan erőforrás marad, mely azóta is képessé teszi őt a megújulásra.

A költői hang eltér mindennapi beszédünktől. Mint minden költő, Finta Éva költészetét is absztraháltság jellemzi, melynek szinte mindig filozófiai mélységű hátterét érzékletes költői képek segítségével mutatja fel. Minden témához megfelelő formát keres, melyet egyénít. Szívesen használja a klasszikus metrumokat - a Szapphó - kötet teljesen erre épül! - de sajátos formája a szabadvers, mely különös zeneiségét a gondolatritmustól nyeri. Azzal, hogy az írásjeleket elhagyja, az olvasó számára szélesre tárja a versek értelmezési tartományát. Igaza van a költőtársnak, Vári Fábián Lászlónak: Finta Éva verseit olvasva érezzük a vers léleképítő erejét, a mélyből fakadó sorok környezetükből kiemelve sem veszítik el lírai varázsukat. S ez nem egy lezárt életpálya, a költő alkotó ereje teljében van, aki változatlanul keresi az önkifejezés útjait. Hatodik kötete már Magyarországon, az ezredforduló tájékán született verseit tartalmazza, s a készülő Szapphó - kötet nagyszerű darabjai pedig költői pályájának megújulását jelentik...

 



A líratörténeti hagyomány újragondolása Orbán Ottó A keljföljancsi jegyese és a Kocsmában méláz a vén kalóz című köteteiben

Orbán Ottónak egész életében létszükséglete volt a költészet: az aszfalton termett kissrácnak csakúgy, mint a kissé kövérkés, kétgyerekes családapának, az őszülő kalandornak vagy a családjáért dolgozó józan felnőttnek. 1936. május 20-án csodagyerekként született Budapesten. Miután édesapját a nyilasok megölték, 1945 után árvaházba került, a Sztehlo - féle otthonba. Unokabátyja, Rákosi Zoltán itt nevelősködött, s az ő ösztönzésére - pszichológiai kezelés alanyaként - kezdett el verseket írni. Ezeknek olyan sikere lett, hogy nemcsak a rádióban, de az egyetemi bölcsészkar stílusgyakorlatain is bemutatták. Szörnyű gyermekkora - a háború, az üldöztetés, az árvaság - lett korai költészetének fő témája. Középiskolában Nemes Nagy Ágnes tanítványaként az Újhold nemzedékével talált kapcsolatot, már ekkor újságot is szerkesztett. 1954 és 1959 között az ELTE hallgatója, de nem szerzett diplomát, 1960-tól írásaiból élt. A Kortárs és az Élet és Irodalom rovatvezetője volt, de vendégtanárként megjárta Amerikát, s költői konferenciákra eljutott Indiába, Koreába - melyekről lebilincselő útikönyvet írt. A rendszerváltás idején ő volt a hazai PEN - CLUB alelnöke.

A 80-as évektől tragikus és kegyetlen betegség támadta meg, ezzel való viaskodása ("egyéni szabadságharca" - Somlyó György) közben is állandóan dolgozott. A 80-es évektől megújította költészetét, s ezzel a magyar irodalom számára is új nyomvonalat jelölt ki. Több mint 20 kötetet jelentetett meg költőként, műfordítóként, esszéíróként. Ezekért sokféle elismerésben részesült, többször kapott József Attila - díjat (1973, 1985), 1974 - ben Graves-, 1986-ban Déry-, 1987-ben Radnóti -, 1990-ben Weöres - díjat nyert el, a Soros Alapítvány irodalmi és életmű díját egyaránt birtokolta, 1992-ben pedig Kossuth - díjat kapott. Tagja volt a Széchenyi Irodalmi Akadémiának, a Művészeti Akadémiának, írásaival jelenleg a Digitális Akadémia alkotója. Bár 2000-ben életmentő műtétet hajtottak végre rajta, 2002. május 26-án Szigligeten meghalt.

Költői pályája a modern formák jegyében indult, az Újhold - líra és József Attila kései költészetének hatása alatt a metaforikus költői nyelvtől próbált eltávolodni. Költészete az 1970-es évektől vett új fordulatot (1976, Távlat a történethez). Ekkor alakult ki új költői arca, melyben köznyelvi hangütéssel, ironikus ellentétezéssel az érték hiteles továbbvitelére törekedett. Tájékozott, művelt költő - melyet diploma nélküli állapotában kicsit kajánkodva viselt - de ennek látszatát is kerüli, játékos hivatkozásokba csomagolja, amit tud. Imitációi - evokációi őrzik tudását, anyanyelvbe kötöttségét, hagyományőrzését. Az önéletrajzi vonatkozású versbeszédekben személyes hangú a lírája. "Ádáz szemtanúként" mindet tüzetes és részletes tanúvallomásként rögzít a megszenvedett élet hitelével. Tárgyias énlírája néha annyira kötődik egy - egy alkalomhoz, hogy akár naplóként is olvasható a modern ember állapotáról. De közben játszik, mások bőrébe bújik, akiknek egy - egy sorát, stílusát is elorozza, beragasztja verseibe. Alig van olyan XX. századi irodalmi irányzat, melyet ne próbált volna ki, de mindezek mögött ott van az egyedi, senki mással össze nem téveszthető Orbán Ottó is.

Többnyire önarcképverseket ír, önmagának folyamatos újrarajzolásával, de nem lelkizik. Egész figuráját mozgatva teremti meg verseinek senki mással össze nem téveszthető költői énjét: a "kozmikus gavallért", "a keljföljancsi jegyesét", "a kocsmában mélázó vén kalózt." Orbán remek önmetaforákat talált: olyan valaki beszél a versekben, aki nem óhajtja saját sorsát más számára is érvényes, kötelező példává általánosítani, nem kíván mások fölé nőni, szoborrá merevülni. A "morális ember" megszólalási lehetőségeit kereste "költőileg", ezért szállítottat alá a költői figurát a magas szférából a groteszk keretei közé. Ezzel egyszerre tudott szólni magas méltósággal és esendőn, s bebizonyította, hogy a hagyományos struktúrák teljes szétzúzása nélkül is lehet modern vagy új költészetet teremteni.

Költészetének fordulatát a nyíltan imitációs költészet feltámasztása hozta. Első szinten költői alakoskodás ez, amikor kipróbálja, milyen az, ha Orbán Ottó "Balassi módján fohászkodik", vagy Epilógus - t ír, mint Arany, vagy hódol Kassáknak, "bemutatná" Apollinaire-t, stb. Játékosan, vagy komolyan szólal meg mások modorában, de közben saját hangját is megőrzi. Második szinten aztán sokkal többről van szó: a költői hagyomány vállalásáról és továbbviteléről. Ennek a hagyománynak a nyelv az alapja, melynek mozgósítása, állandó életben tartása jelenti a költészet természetes és folyamatos létmódját. Érték ez, melyet meg kell őrizni. A klasszikusok elegánsan vállalt imitációjával azt mutatja meg, hogy ő ugyanazt akarja megírni, de más személyiséggel, más körülmények között, amit a nagyok egyszer már megírtak. De mert ugyanazt ugyanúgy nem lehet, hiszen más világot élünk, legalább emlékeztessük magunkat és egymást a vállalkozás megszakíthatatalanságára.

Nyelvi bravúrja a stílusszintek gátlástalan keveréséből származik: egyazon pillantással fogja át a mindennapi nyelvhasználat széles skáláját és a hagyomány által szentesített költői nyelv kincstárát. Mindezt értékelő különbség nélkül, egymásba olvasztva önti elénk. Nem idézetek olvasunk nála, hanem felidézéseket, melyek eleven és működő valóságként varázsolják elénk a költészetet. Orbán az avantgárd egykori vad ihletésétől megszállottan ma is számon kéri az élettől a költészet jelenlétét. Ám igazi számonkérése és számadása a maga feltalálta gazdag, pompás, játékosan tarka költői nyelv, amely minden ízével, fordulatával ennek kifejezője.

1992-ben jelentette meg a Századvég Kiadó 12. köteteként A keljföljancsi jegyesé-t, mely 48 lírai - és prózaverset foglalt magába. Pontosan megkomponált kötet ez, nyitó és záró verssel, de ciklusok nélkül. A kötetcím - mely a költő én sajátos megjelenítése - a Kabala egyik strófájából származik:

55 éves lettem 91-ben,
versem a keljföljancsival jár jegyben.

Amúgy meg csak O előttem, O utánam -
a nevemet is: O.O., a porban találtam

Ez a verse játék a számokkal, 11 - 22 - 33 - 44 - 55. életévét szembesíti a történelemmel. A porban kezdődő és porban végződő élet uralhatatlansága köti össze egymással az egyes pontokat, s a felülkerekedés lehetetlenségét a versben is ábrázolt betegség bizonyítja. Ezt a személyes élettörténetet tágítja ki a nyitóverssel birodalom alkonyá- val. Ennek egyik rétege eseménytörténetként is felfogható - a Szovjetunió széthullása - de általánosabb a jelentése: a réginek az újba való átfordulása készteti számvetésre:

Egész életemben egy süllyedő korszakból beszéltem kifelé. Minden cselekedetemmel tagadni akartam, és minden cselekedetem az ő tükre volt.

Egy generáció életén keresztül szemlélteti a fiatalság és az öregkor közötti nézőpont eltolódását. Az emberi állapotokról szólva című prózaverse a fiatalságtól az öregségig, a meggondolatlan beszédtől a csend felé mutató folyamat végpontjára a műfogsort csattogását helyezi, kicsorbítva ezzel az elmélyülő beteljesedés klasszikus sémáját. De ez a kissé ironikus logika is alkalmas a saját életút egyes fázisainak értelmezésére. Mindezt ekkor az Elefántcsorda című versének az alaphangja szabja meg: HALÁL, HALÁL, HALÁL ! - hogy ezzel a barátkozó gesztussal a lomtárba, a használhatatlan kacatok közé süllyessze. Végérvényesen persze nem tudja, mert minden erre figyelmezteti. hajdani tanára, Nemes Nagy Ágnes halála - aki "költő a sírig", de nem lehet ott a temetésén, mert betegsége megakadályozta benne. Ez az állapot szülte a "végszó" kimondásának kényszerét. Az Epilógus című versében Arany azonos című művének verstani jellemzőit használja a távlatból visszatekintő költői én, az események, szándékok, lehetőségek ismétlődésére ráeszmélve jelenti ki:

Unlak Föld és a panaszdal
még betegen sem vigasztal,
csak a nyelv az,
amit beszélője élvez,

Arany János aranypénze,
melyet nem váltottam rézre,
de megőrzök,
míg a gyönyörtől lúdbőrzök,

mert mint rokkantat a gyógyvíz,
ő is simogat és őriz,
s majd ha voltam
fölkelt és sétáltat holtan.

S ezt a vallomását ellenpontozza a következő versekkel: gospel a Worldnet kínálatából, Bach: A fúga művészete - Weöres Sándornak szóló emlékbukfencként, s Üdvözlet a győzőnek - Ady verse - levél a Wimbledonban élő Határ Győzőnek.

Költői elindulásához hozzátartozott unokabátyja, Rákosi Zoltán, aki kitalálta a háborús árvák számára azt a különös pszichoanalízist, melyben versírás volt a terápia. Kibeszéltette a gyerekekkel a léleknyomorító emlékeket azzal, hogy fölszabadította a bennük levő természetes és primitív költői hajlamot. A kísérletben résztvevők közül csak Orbán Ottó vált költővé, természetes, hogy megidézi rokonát és mesterét. (Unokabátyja szellemét idézi), az elfeledett költő különös egyéniségét.

De Orbán nemcsak ilyen fennkölt tárggyal foglalkozik kötetében, hajlandó hulladékból is verset építeni. A nagy bummtól a nagy reccsig tart, mi az? című verse - melyet "a gazdasági szerkezetnek" ajánlott stílszerűen - a világ kezdetét és végét leegyszerűsítő köznyelvi klisével szólt a körülötte levő világról. Akkor írta ezt, amikor a költészet helyzete egyre reménytelenné vált, a költő és a közönség egyre messzebb került egymástól.

Versekre pazaroltam az életem egy olyan korban, mely az export - import bűvöletében élt, és könnyezni csak az eladatlan készletek láttán tudott.

Tisztában volt azzal, hogy a "korsági vakság" egy József Attilát is "kellemetlen fráterré" tehet, erős halhatatlanság - tudat kell ahhoz, hogy ezt a statisztikai szemléletet egy érzékeny személyiség elviselhesse. De ebben, költői létében is veszélyeztetve érzi magát az Új Írás című irodalmi havilap megszüntetésekor, ami pedig 1957 óta teremtett lehetőséget a publikálásra. A Tordal az Új Írás temetésére címmel írott versében - mint ahogyan végig a kötetben - a groteszk ellentétezés kap szerepet. A szerkesztőként a lapnál működő Juhász Ferenc Rezi bordal - át verstani jellegzetességeivel hűen parafrazeálja versében:

Ne sírj az ifjúság elmúlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
bárhogyan süvít!
(Juhász Ferenc)


Ne sírj újság elmúlásán
a hivatalnok szarnyalásán,
bárhogy undorít!
(Orbán Ottó)

A szövegköztiség a bordal - tordal éles ellentétéből nyeri a maga energiáit, s a groteszk hatás záloga a szárnyalás - szarnyalás szópár. Ez a kis eltérés érzékelteti azt a szakadékot, amely a megidézett vers és az Orbán Ottó által fontosnak ítélt folyóirat megszüntetése közötti méltatlanság között húzódik. Így a vers nem paródia, hanem kontrafaktum, amikor a szatíra nem a verselőzmény felé, hanem a versben megragadott tényre utal.

Orbán ebben a kötetében a modern törekvéseket is ironikus fényben jelenítette meg. Nem mintha meg akarná tagadni indulását, arra figyelmeztetett ezzel, hogy a XX. századi történelmi folyamat súlyos következményekkel járt a nyelvhasználat terén, az egyedi jelenségeket emiatt nem lehet olyan határozottan besorolni az általánosba:

ha a szó és jelentése összefüggene még
és az utópiától berúgott századunkban
nem mondta volna embernek magának
a tömeggyilkos és az áldozat is.
(Bemutatnám Apollinaire urat)

A két kötet egyetlen szerelmes verse az Egy szép ezüstfejűhöz című. Ritka az ilyesféle érzelmesség az Orbán Ottó versekben, ezt meghagyta magánéleti titkának. Lányainak egy - egy kötetet írt gyermekkorukban - az Eszter - lánc és a Kati - patika azt bizonyítják, hogy a gyermekverseket is sikerült megújítania.

József Attila megidézése többször is megtörténik a kötetben. Először csak áttételesen a Buborékszonett - ben, mely az Emberek című 1935-ös József Attila szonettből veszi a mottóját. A buborék - ez az illanó, de belsejében zárt egészet őrző kép - jellegzetes motívuma Orbán Ottónak, ebben a versben kettős szerepet kap: a hagyományt és az értéket egyaránt megjeleníti. Ezzel a történelemben megismétlődő emberi állandók helyébe a hagyományban meglévő lényegek lépnek, s a József Attila sor az Orbán vers befejezésében igenlővé alakul, még ha az igenlés tárgya nem is érhető el:

s a rejtjelezett tudás, hogy semmi baj nincs,
mert minden porszemben egy néma dal van,
s a dallam nem változtat szövegén.

Mindezt klasszikus szonett formába csomagolta, mely az irodalomtörténeti állandóság formai hordozója, s hódolat József Attila előtt. S a formán túl is fontos az a felismerése, hogy az átvehető tradíció a dallamok elsajátításában ragadható meg - amivel alkotói módszerét is leleplezte. Az ezt követő Találkozás a szellemmel is József Attilát idézte, de nem leutánozta, hanem - saját kifejezése szerint - utólírta a méltó elődöket és a kortársakat. A szellemi alagutakkal (Szakolczy Lajos) történő átjárások a realitásból a sejtelembe történnek és vissza. Ezek nélkül nem lenne olyan nagy vers sem A magyar népdalhoz írott, sem az, Melyben Balassi módján fohászkodik. Ebben az evokációban "a lappangó öregség / bujkáló betegség" állapotában érez rá "a levegős szabadság" ízére, szavakkal és hangulatokkal idézi fel Balassit. A vers befejezésében megjelenő Istennel kapcsolatos kételyeit még elintézi egy panteisztikus lezárással, hogy a Kocsmában méláz a vén kalóz című kötetében visszatérjen a témához. A Vas István halálára írott versében sokszorossá válik az evokáció, amikor felhasználja Vas István Szabó Lőrinc halálára írott versét s mert a téma hozza, Kosztolányit és a Halotti beszédet is. A Himnusz az őszülő földhöz a horatiusi carmen formát idézi, mely őrzi az óda patetikus fenségét és tárgyiasságát, s ezt kapcsolja össze a dal játékos és személyes érzelmességével. Hagyomány és újítás így kerül szoros kapcsolatba az Orbán életműben.

A kötet záró verse az Útkereszteződés Minneápoliszban. Minthogy eddig is a személyes élet egyes fordulóit ragadta meg, benne van az életút a kötetben, s ahova elérkezünk - "a keresztút az élet képe, a döntéskényszeré" . Ám a verszárlat mégis az életöröm kifejeződése, melyet a kismadár - a költői lét egyik közhelyszerű, de Orbán által is elfogadott jelképe énekli:

     Isten, Isten, még ha nem is vagy, szép a világod, jó madárnak lenni
     benne nyáron, olé!

A költő maga is a ritmusok embere, zenész családban élt, nem véletlen, hogy egyes verscímei zenei hangulatokat asszociálnak: Egy éj a ködös dombon = Egy éj a kopár hegyen (Muszorgszkij), Este az embereknél = Este a székelyeknél (Bartók). Az M.L. mesterre nem a középkori festőt idézi meg, hanem a költőbarát Marsall Lászlót - mert Orbán poéta doctus, műveltség birtokában még jobban lehet élvezni képeit, sajátos humorát.

Az 1993-94- ben írott versek gyűjteményét 1955-ben jelentette meg Kocsmában méláz a vén kalóz címmel, amely a csaknem 60 éves költő több mint 70 versét tartalmazza. Újraközlő kötet, mert magába foglalja korábbi kötetének, A költészet hatalmának majdnem teljes anyagát, s még néhány korábbi versét is. Ezzel provokálja is az olvasót, mert az új elrendezéssel áthelyezi a korábbi poétikai hangsúlyokat, és a közléssel új távlatot ad régi verseinek. Ezt a kötetét a kritikusok nem tartották jól megszerkesztettnek, pedig a rendetlenségben is van rend. A kötet versei három csoportra oszthatók: elégikus öregségversek és a világlíra nagyjait megidéző alkotásokra (allúziók, imitációk, evokációk) között vannak a kevésbé szellemes bökversek, melyek a napi politika visszfényei. Ezeket a forgácsokat, gúnyos epigrammákat jószerével csak az irodalom közelében élők érthetik, de Kálmán C. György szerint a költő úgy gondolta, ez is része arcképének. Azt jelzik: a világ ilyen, ezt hozta ki belőle. A megénekelni vágyott világállapot nemcsak prózai, hanem egyenesen költészet nélküli, ahol csak a harag, a viccelődés, a pillanatnyi érvényű érzelemkitörés marad. S mindez az öregedés, a betegség a halál rémével való küzdelem közepette kétségbeesett költői gesztussá vált: mindent meg akar őrizni, amije volt.

Ez a kötet is könnyen beilleszthető a Orbán életmű folyamatába, mert amit előző kötetéről elmondhatunk, erre is érvényes: különböző lírai formák és költői szerepek, nyelvi sokszínűség jellemzi. A kompozíció rendszerező elve az elmúlással való szembesülés, mely a kötet címadó versében többszörös áttételen keresztül - sajátos humorral - jelenik meg. Ez a "létösszegző moralitás" a magyar irodalomban József Attila kései verseihez kapcsolódik, de Orbán játékos nyelvhasználatával, groteszk képalkotásával lerombolja az önelemző szólam hatását. Lírai énje azonban mindig elhelyezhető a mulandóság és az öröklét, az értékes és az értéktelen, a jelen és a múlt, az ismerős és az ismeretlen, az élet és a halál, az élet és irodalom kettős sémájában, s ez állítja helyre a létösszegzés kereteit. Modalitása pedig abban valósul meg, hogy a versek énjének személy(iség)ként való megalkotódását helyezi szembe az elmúlás ismeretlen voltával. Így válik a szöveg kevésbé felfedezhető játékainak metaforájává (Gyere, súgja a halál Schubertnek, Jézus meghal a kereszten, Az inga és a kút), s az elmúlás tapasztalatának megismerhetetlensége, mint a létösszegzés következménye vonul végig a kötet versein.

József Attila Ars poéticáját közvetlenül átfogalmazó Ars politica a kötet nyitóverse, melyben kijelöli a kötet hangulatát. Átpolitizált világban élt, akárcsak mi, amikor az "igazi és a valódi" leértékelődött a "rabló eszmék" árnyékában. Az vigasztalta ebben a helyzetben, hogy ez csak átmenet, mert ahogyan az irodalmi kánonok nem élnek örökké, a történelem is változik. A józsefattilai "még nem nagy az ember" így válik nála "hol nagy, hol paránnyá", s megpróbál hinni egy új reneszánszban. Ezt erősítette meg a "Nincs új, csak új változat" - felismeréssel az ide kapcsolódó Vanitátum vanitás-ban.

Közben újított is. Ebben a kötetében a különböző költőelődöket nemcsak stílusuk alapján idézte fel, hanem alakként is szerepeltette őket: megszólítja, beszélget velük, mintegy megcáfolva ezzel az alkalomszerűséget. S az allúziókból ki is szól, - a Martinuzziak korá-t pártszempontú közéleti kritika követi - ami azt jelzi, hogy Orbán szeretne kilépni az irodalomból az élet felé - vagy fordítva, hiszen esetében mindkettő elképzelhető... A párbeszéd nem is annyira a szövegek, mint inkább a kiválasztott költőelődök között zajlik, ezzel ugyanis kevésbé kockáztatja a vers - mint a lírai én megszólalása - önmeghatározását. Dante - egyperces prózaverse jól szemlélteti ezt. Dantei az alvilág modern képe, s örkényi a tanulság - a két stílus és a két kor összemosása nagyon finom asszociációkkal történik meg úgy, hogy közben a holokauszt rémét is felvillantja. A Kikel a nap a hó alól című alkotása Petőfi versét folytatja - "Kedvemnek ha magja lenne elvetném a hó felett.." - hogy aztán a Talpra avar "nemzeti gerincdal"- ként szólaljon meg, a Vörösmarty tévé a szarajevói helyzettel igazolja a tételt: "az ember farkasfog vetemény", s "Bermuda háromszöggé" váljon az Ösztön, a Politika és az Isten.

Ez a kötete a korábbihoz viszonyítva gyakrabban idézi meg a kortársakat- humorba vagy gúnyba csomagolva, s olyan kontextusban, mely mindent feje tetejére állít: Mit ír az ember, ha badar? - utalás a népiesek nagy vitájára: Mit ér az ember, ha magyar?, a Holt tengeri tekercs - ből lemaradt Réz Pál, vagy a Somlyónak szánt Konzertstück - játék. Az "irodalmiság" ilyen hangsúlyos jelenléte az életre való hivatkozásokban valósul meg. Alkalmi beszédhelyzetei nemcsak arról tanúskodnak, hogy nem hagyták hidegen az irodalmi ízlés korhoz kötött, nem örök változatai - pályája elején maga is gyakorolta azokat - hanem ezzel köti magát a megszólalás idejéhez. (Viszonyunk a poszt - premodernhez, Az egyiptomi rabság, Sorok a porban) Az idomulás gesztusai azonban csak ott hatékonyak, ahol az összeillesztett képzetek képesek egymást új fényben megvilágítani. Például A nép, az istenadta nép című verse erejét az "istenadta" kifejezéstől kapja, de A walesi pártokban az Arany vers közhelyes, ironikus formában jelent meg, ezzel nem hívta elő az eredeti vers örök esztétikai értékét. Gúnyos - ironikus közéleti versei korhoz kötöttségük miatt kevésbé maradandó darabjai az orbáni életműnek. Erkélyemről a kilátás című korkritikáját erőteljesebben énekelte meg Kosztolányi a Számadásban, ráadásul az ironikus olvasat nem is teremt lehetőséget az ítélethez. Ennél is értéktelenebbek a mérgezett versek, melyek sértettségükben még azt a látszatot is keltik, mintha Orbán nem bízna saját szövegeinek vonzerejében.

A köteten végighúzódik a könny - könyv ellentétpár, a költői és emberi élet értékelése - Orbánt mind a kettő egyformán izgatta. A Levél egy fiatal költőhöz című verse telve keserű biblikus, vörösmartys képpel a költészet értelméről:

Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet?
Csapj föl hát költőnek, te hülye,
szállj le egy sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt,
fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót -
fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok, s ami kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés.

Ez a keserűség abból fakad, hogy úgy érzi: betegsége elzárta az élet élvezetétől, s ha meg is ajándékozza a szemlélődés, a gondolkodás, a látás örömével, "vitriollal keverte" azt. De éppen Isten létéről való elmélkedés közben döbben rá, hogy egyetlen bizonyossága mégiscsak költői volta, ami számára az élettel volt azonos:

Madár voltam, egy ágon ültem,
ember alakban énekeltem, emberi hangon,
emberi szót forgatva a számban - él... élni... élet...
(A nincs / van kapu)

Egy láncolat részeként és irodalmi kapcsolódásainak rejtett kifejeződéseként végül is az egyetlen betűnyi különbség mégis hatalmas távolságot mutat be az élet is irodalom között a számomra kissé talányos című, "sírva vigadó" kötetzáró versben - összegzésként - :

könnycsepp sose lett a könyvtől könnyebb.
(Bellman szelleme a kapuban várja Csatlós Jánost)

Csak a magában tökéletesen biztos költő engedheti meg magának, hogy annyiféle hangon énekeljen, mint Orbán Ottó, hogy ne törődjön a szabályzatokkal. A költő nem avantgárd, bár avantgárd, nem posztmodern, bár lírai példatára lehetne annak is, nem hagyományosan klasszikus de annak is mondhatnánk. Nem is kell őt semmilyen ketrecbe bezárni, mert Orbán Ottó csak eltökélten és személyesen költő, még a legszemélyesebb verseinek is kitapintható történelmi közege, személyes érvénye van, s az olvasót megajándékozza az esztétikai - költői minőségen túl a rejtvényfejtés örömével is. A keljföljancsi kötetét talán egyszerűbb volt átlátni, de mindkét kötetben mindenki megtalálhatja a neki szóló verseket, melyeket érdemes elolvasni...

 



Létértelmezés és lírai nyelv Pilinszky János: Harmadnapon című kötetében

A második világháború után fellépő "újholdasok" Európa - szerte elismert költője. 1921. november 25-én született budapesti értelmiségi családban. A törékeny, érzékeny gyereket nagynénjei nevelték, akik felnőtt korában is erős érzelmi hatással voltak rá. Verseinek első értő olvasója nővére, Erika volt, akinek 1975-ös öngyilkossága hatalmas űrt hagyott a költőben.

A Piarista Gimnáziumban érettségizett, jogászként kezdte felsőbb tanulmányait, majd irodalmat, művészettörténetet hallgatott. Közben, 1941-44 között a katolikus - antifasiszta Élet segédszerkesztője volt. Diplomáját megkapva 1944 őszén behívták katonai szolgálatra, pedig tüdőgondjai és gyenge testalkata miatt korábban felmentették. Légoltalmi tüzérként került Németországba, ahol egész életére kiható megrendítő élményben volt része. Hazatérése után 1946 -48 között az Újhold társszerkesztője, de erős kötődése volt a Vigilia és a Válasz köreihez is.

Első kötetét a Szent István Társulat jelentette meg, amiért Baumgarten - díjat kapott. 1947 - 48-ban több hónapot töltött ösztöndíjasként Rómában. 1949-től azonban az irodalmi élet perifériájára került, nem publikálhatott. Ekkoriban született verseivel 1957 után lépett a nyilvánosság elé, ettől kezdve az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa: itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A 60-as évektől kinyílt előtte a nagyvilág, többször utazott Nyugat-Európába, hosszabb időt tölthetett Párizsban, és eljutott Amerikába is. Nemzetközi elismertségét kiváló fordítók (pl. Ted Hughes) segítették elő. 1970-ben József Attila -, 1980-ban Kossuth - díjat kapott, de a feléje forduló figyelem zavarta. Első feleségével, Jutta Schneider vallástörténésszel elváltak, az amúgy is nehezen születő versek nem jöttek, regény - és filmírói tervei voltak. A Bódy Gábor rendezte Psyche című filmben ő alakította Kazinczy Ferenc alakját. 1981-ben - második házasságkötése után egy hónappal - meghalt.

Önmeghatározása szerint "Én költő vagyok és katolikus" - azaz elhatárolta magát a kegyességi vallásos költészettől, és különválasztotta művészetét hitbeli meggyőződésétől. Költészete mégis katolikus a szó eredeti értelmében: a XX. század egyetemes kérdéseit vetette fel, s témakörei (bűn, szenvedés, megváltás) a katolikus dogmatika legfontosabb problémáit jelentik. Nem istenkereső, hanem Istent átélő költő volt, aki felismerte, hogy az a harmónia, mely a hallgató Isten és az Istent átélő ember között természetes, mindig kétséges marad ember és ember között. Amikor első kötete 25 éves korában megjelent, már mögötte voltak a legdöntőbb élmények, melyek megalapozták egész életére szóló világképét: szorongásosságát, felelősségtudatát a világ bűneiben, részvétét mindenki szenvedése iránt. Későbbi verses-, drámai és prózai kötetei csak ezt gazdagították, hiszen a 60 éves korában meghalt költő életműve ugyanannak a léleknek következetesen magát adó képét mutatja.

Első korszakát (Trapéz és korlát) az egzisztencialista gondolkodás jellemzi az ember tragikus világba vetettségének felismerésével. Ekkoriban erősen hatott rá a haláltábort is megjáró filozófusnő, Simon Weil bölcselete, de a kései József Attila versekkel is rokonságot mutat gondolkodása. A második korszak (Harmadnapon) meghatározó jellegzetessége az apokalipszis, ami az emberi sors milyenségének felismerésével vált általánossá nála. A Radnóti Sándor által misztikus személyiségnek tartott költő megsemmisítette a személyiség egyedi vonásait, de mozgósította a lélek erejét. A harmadik korszak (Nagyvárosi ikonok) az 1963 utáni időszak, amikor eszmeileg a megbékéléshez közelített. Versei egyre egyszerűbbek, általánosabbak, s az előző korszakok szenvedő alaphangulatát itt a megszenvedettség, a fájdalom váltja fel.

Az 1959-ben megjelent Harmadnapon című kötet Pilinszky költészetének talán legértékesebb darabja. A megválthatatlan ember tragikuma, a krisztusi szenvedéstörténet és a lágerélmény játszik egybe az itt megjelenő versekben. Eredetileg a Senkiföldjén címet szánta neki, de ezzel a címmel nem jelenhetett meg. A kötet két ciklusra osztva 33 verset tartalmaz - Pilinszkyt ismerve ennek is jelentősége van! - melyek mindegyike korábban megjelent az Újhold, a Vigilia, a Diárium, a Válasz, a Kortárs, vagy a Csillag - korabeli irodalmi fórumok - lapjain, de a versek ebben az új összeállításban kapták meg végleges helyüket és szerepüket az életműben.

Az első ciklus - SENKIFÖLDJÉN - címadója a Kihűlt világ egy részlete: "Kihűlt világ ez, senkiföldje!" - amelybe az 1946 - 49 között született sajátos hangú szerelmes - és istenkereső versek kerültek. Itt a cikluson belül is új kapcsolódásokat hozott létre. Így vált az Egy szenvedély margójára írott verse A tengerpart cíművel - Egy szerelem margójára címmel - a szenvedély és szerelem finom különbségtételévé. A 12 soros leírás lényegében a tengerparti kavicsról szól, csak befejezése árulkodó:

Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

A négysoros vers sejtelmes hangulatát is a zárlat erősíti meg:

Mint távoli nap vakít a szívem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

A Ferenczy Béninek ajánlott Pieta című verse visszatérő Pilinszky témát, az anya - gyermek viszonyt fogalmazta meg a keresztre feszített fiú és az anya viszonyának halk analógiájában. Pilinszky saját örökségét értelmezte személytelen költészete legszemélyesebb darabjában. Felismerte azt, hogy mint gyermek megörökli szülei vonásait, kézfogását, mozdulatait - de számára nincs feltámadás:

Időtlen gyásszá csupaszodtál
s ő harmadnapon feltámadott

Emily Bronte emlékét idézte meg az In memoriam N.N.-ben, melyben az élet kegyetlen ellentmondását veti fel "a rovarok arája-" nak:

Ha öröklétre születünk
miért halunk meg hiába?

A ciklus lezárásában aztán - nagyon bonyolult áttételeken keresztül - hosszabb leírását adja a Senkiföldje-nek.

A kötet második ciklusa az EGY KZ - LAGER FALÁRA címet viseli, melybe az 1943 és 1958 között írott verseit rendezte új sorrendbe. Ezekben a krisztusi szenvedéstörténet motívumait kapcsolta össze a lágerélmény képeivel - ez adja a versek feszültéségét és aktuális üzenetét. 1946-ban írta le Adorno, hogy Auschwitz után lehetetlen verset írni - Pilinszky mégis megkísérelte. Ő maga is "a XX. század legnagyobb botrányának" tartotta a koncentrációs táborokat, melyeket katonaként megtapasztalt. De ő valójában nem a rémségeket akarta bemutatni, hanem az ember és ember közti viszonyt kutatta, mely a szeretetet és a szeretet megcsúfolását egyaránt magában hordozza. A lágerek élménye ezért tér vissza, hiszen az ember bűne ott vált konkréttá az embernek ember ellen elkövetett vétkével. Ezekkel a versekkel a XX. századi ember tragikus magányát és szenvedéstörténetét is megjelenítette.

A Harbach 1944 címűben az alapélmény válik látomássá, s a halálmenet a megalázott rabok kínzásának a képe. A lírai én csak a verskezdő sorban van jelen, a rúd elé fogott emberek a szenvedés jelképei, akik a világ terheit cipelik halálig. A francia fogoly életkép, melyben kettős dráma zajlik: epikus módon elbeszélt történet a fogolytáborból kiszabaduló rabról - és a lírai én, az emlékező drámája, aki a látott élménytől, az emberi esendőség és kiszolgáltatottság látványától nem tud megszabadulni. Az emlék és a jelenet borzalmát az a döbbenet váltja ki, hogy a zsarnoki erőszak, a hatalmi téboly a megalázottság milyen mélységeibe tudja taszítani az embert. A ravensbrücki passio cím egyszerre konkretizál és általánosít, íly módon a kivégzés előtti pillanat ábrázolása minden szenvedést magába sűrítő jelkép. De Pilinszky itt sem a halált jelenítette meg, hanem a halállal való szembenézés, a végtelen magány pillanata foglalkoztatja, amely borzalmasabb és tragikusabb, mint a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezése. A kötet címadó versét jelentő Harmadnapon címűben az időnbeli és időntúli egyesítésére épül misztikus élménye. A passió és megismétlődő képeinek, utalásainak egymásba játszása ezúttal azonban nem fejeződik be a tragikum kimondásával, hanem - Pilinszkynél ritka módon - a feltámadást sugallja: "a hitvány zsoldosok" feletti diadalt a latin nyelvű sor magyar fordítása hordozza:

És föltámadnak a harmadik napon.

(a ciklus - és a kötet - befejező verse, a Novemberi elizium is ezt erősíti meg. ) A Jelenések VIII. 7. János evangéliuma szerint részletezi az apokalipszis látomását. Ez lehet a költői világképét összefoglaló Apokrif kezdő sorának a főmondata, melyre az okhatározói mellékmondat szenvedő igéje utal. Az apokrif cím nem kanonizált iratot jelent, műfaját tekintve apokalipszis, mely a végítélet személyes látomása. A trilógia 1. része panaszáradat a pusztulásról, melyben az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal. A lírai ént itt három negatív birtoklás mutatja:

..................................... árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

A 2. rész a tékozló fiú példázatára épül, melyben egyszerre sugallja a hazatérés reményét és reménytelenségét. A gyermekkor boldogsága jelenti a paradicsomot, de ez a hazatérés mégis tragikummal teljes:

Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra. -

Ebben a kozmikus magányban ébred rá a költői én az emberi kommunikáció lehetetlenségére, a szó és a beszéd elégtelen voltára. A 3. részben megváltozik a beszélő magatartása és a vers hangneme. A költő itt az Isten és az ember viszonyával foglalkozik, de nagyon talányosan: értelmezhetjük passzív viszonyként, vagy hangsúlyozhatjuk a sor elejére betett állítmányt, azaz a kapcsolat meglétét is. A befejezés az örök emberi szenvedés időtlen fájdalmát fogalmazza meg a megválthatatlanság tudomásul vételével:

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok. -

Ebben a ciklusban is nagyon furcsák a költő szerelmes versei. A szerelem sivatagá-ban is csak a cím - ami Nemes Nagy Ágnes szerint a költő udvariassága - jelzi azt, hogy ez voltaképpen szerelmes vers. A költemény komor lelkiállapotot rögzít, amelyet a kétségbeesett szerelem érzelmei között lehet elhelyezni. De Pilinszkynél a szerelem nem kizárólagos érzés, sohasem egyetlen szálon futtatja verseit, élmények sokaságát csúsztatja egymásra. Léttapasztalatait összegzi ebben a versbe is, mely úgy indul, mint egy tájleírás, de egy jellegzetes Pilinszky - s mondattal ezt megszakítva a tehetetlenség állapotának kifejezőjévé válik:

Magad vagy a kataton alkonyatban

Az orvosi szakszó változtatja meg a hangulatot, s a ketrec motívum a költői alapélményt, a bezártságot mutatja. Sajátos asszociációs sorral (ketrec --> fogoly --> fegyenc) a kiszolgáltatottság foglyaként idézi meg a költői ént, mert úgy érzi, jelenét és múltját egyaránt ez jellemzi. E rabság fokáról aztán a Négysoros tudósít, mely ennek a versnek párja, ellentéte és párhuzamosa. Különlegességét az adja, hogy az elhallgatás többletével növelte a leírt szavak hatását. A tagolatlan éjszaka uralja, a mozdulatlanság állapota, melyben "az alvó szegek" (Krisztus keresztre feszítésének eszközei) és a dermesztő hideg kapcsolja össze a térben távoli dolgokat. A 3. sorban éppen csak megvillanó intimitás jelzi a társ létezését, s a záró sorban a minden cselekvéstől megfosztott költői én közvetlenül jelenik meg, mint aki elszenvedi az általános alany homályosságába rejtett gyilkosok brutalitását. A létszenvedés költője az örök emberi veszélyeztetettséget mutatja fel szerelmes verseiben is.

Költészetének új versszerkezete volt ez a négysoros forma, amit Örkény egyperceseinek lírai változatának is tekinthetünk: a lírai kifejezés lehetőségét, a közlendő élményt véglegesen leredukálva csak a közvetíteni kívánt szemlélet lényegét fogalmazta meg. Az elhallgatásra, a sejtetésre éppúgy épít, mint a szövegre. A tartalmi - formai zártság, a műegész azonban csak úgy valósulhat meg, ha minden szó hangsúlyos szerepet kap, ha a mondandó erőteljes, végigvitt. Tartamát már a név pontosan rögzíti: 4 sor, nem több, s nem kevesebb. Pilinszky voltaképpen szabadverseket írt, a rímek csengéséről lemondott a mondanivaló erőteljesebbé válása érdekében, de mindegyik verse jambikus lüktetésű. Utolsó korszakáig ezt a formát használta, még a ritmus nélküli szövegein is ez üt át.

Pilinszky számára az emberiség története hanyatlástörténet, a tökéletes - botrány korszakáról beszél. Érintkezik a történelemmel, de nem az, hanem az én és másik én viszonya a döntő számára. Az a gondolat merült fel benne, hogy az ember a jelenlét - élményét veszítette el a történelem folyamán. S ezt nemcsak a fasizmusra érti, mert a modern életformát is gondviselő nélkülinek látja. Úgy gondolta, hogy a modern individualitás, a korlátlan szabadság és a véletlenek kényszerpályája közösség nélküli társadalmat szült, melyben a homogén közösségek elenyésznek. Pilinszky misztikus személytelensége a versek formájában és tartalmában egyszerre van jelen: az eszmékhez hozzárendeli a formát, s a formát eszmék képének tekinti.

A Pilinszky versek méltóságát "a sírás ünnepélye", valami halk pátosz szövi át. Versei közvetlenül a másikhoz szólnak, olvasásukhoz magány szükséges, amiben létrejöhet a misztikus élmény földi mása: a mű és az olvasó egymásra találása. Látásmódja nem stilizáció, hiszen közvetlen kapcsolat van saját világa és a mű világa között, bár tudatosan lefosztott verseiről minden személyességet. Közegnek tekintette az együttes sebeket, a mindenki által átélteket, vagy el nem kerülhetőket, s ezzel az együttes cselekvés, az együttes elszenvedés mártirológiáját teremtette meg verseiben. Ez a kötete ennek nagyszerű megvalósulása.

 



Kányádi Sándor: Sörény és koponya című kötete

Kányádi Sándor (1929 -) verseiben Erdély szólal meg az értéktudat méltóságával és önérzetével. Ezer szállal kapcsolódott a magyar irodalmi műveltség hagyományaihoz, mégis friss hangon beszélt, bár ezt nehezebben vették észre az anyaországban, mert ott a fájdalmas üzenetekre jobban figyeltek. Kányádi írásai révén azonban kivívta az elismerést önmaga számára azzal, hogy az "önként vállalt provincia" nyelvét meta - világirodalmi nyelvvé emelte, s ezen egyetemesen tudta költészetté formálni a XX. századi ember legfontosabb kérdéseit. Költészete szorosan kötődik a romániai kisebbségi sorshoz, de a nemzetiségi lét csak egyik meghatározója létének.

Mítoszok közt született az udvarhelyszéki Nagygalambfalván - székely családban - a királyi Romániában 1929. május 10-én, Alexander Kányádi néven. Még a születésnapját is elírták, nehogy ezzel megbecstelenítse a román királyság megalakulásának ünnepét. Helyi szokás szerint születésekor a Biblia mellé egy kiscsikót és egy kiskutyát kapott társul, akikkel együtt nőtt fel, és akiket magánmitológiájában sorsszimbólummá avatott. Édesanyját korán elvesztette, emiatt 7 éves korától kivette részét a családi gazdálkodásból. Édesapja erőn felüli terheket vállalva taníttatta, bár ezt a történelem egyre jobban megnehezítette. Fémipari középiskolában érettségizett, majd a Színházi Főiskolán tanult tovább Kolozsváron. Ekkor már írt verseket, és hogy irodalmi körökkel került kapcsolatba, hatásukra átiratkozott a bölcsészkarra, ahol magyar szakos diplomáját 1954-ben kapta meg. Tanulmányai közben is már próbálgatta erejét újságíróként, a végzés után először a Dolgozó Nő munkatársa, majd 1960 - 90 között a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztőjeként dolgozott, versei eközben születtek.

1956-ban román íródelegáció tagjaként 4 hetet töltött a Szovjetunióban, Erdélyben író - olvasó találkozók állandó résztvevője. 1958-ban családot alapított, költői hírnevének köszönhetően - eltérően az átlagemberektől - viszonylag sokat utazhatott. Többször járt Nyugat- Európában, és eljutott az USA-ba, Kanadába is. A 80-as évektől azonban a diktatúra megerősödött, nem engedték megjelenni könyveit, és amikor meghívták a Rotterdami Költőfesztiválra díszvendégnek, nem kapott útlevelet. Ekkor kilépett a Román Írószövetségből Amikor az életet örömmel és játékos furfanggal élő ember eredeti hajlamaival homlok egyenesen ellentétes élethelyzetbe kényszerült, a benne élő költő nem tudathasadással, nem mártíriummal válaszolt, hanem reményt nem ismerő pontossággal, szomorkás öniróniával, illúzió - és önsajnálat nélkül, elnémíthatatlanul írt. 1989-ben pedig - laponként átcsempézve a kötet anyagát - Magyarországon jelentette meg Sörény és koponya címmel új verseskötetét.

10 évi hallgatás után Adyéra emlékeztető igény és szándék munkált a költőben: olyan kötetet komponált, ahol a költemények elhelyezése is jelentéssel bírt. Nyitóverse a Reggeli rapszódia lett, mely a ciklusoktól elválasztva, önmagában áll, és a Sörény és koponya című versével az utolsó ciklusát és a kötetet egyszerre zárta le. A közbülső verseket meglepő című ciklusokba rendezte, melyek egy része műfajfogalmat takar, és a kötetben megjelenő versek is széles műfaji skálát fognak át, mintha csak kísérletezne a költő. Kányádi maga is hitte, hogy "irodalom, csak játék az egész" (Madárijesztők), de ez a kötet nem erről szólt. Egy új klasszicizmus sürgetőjeként nemcsak a műfaji szabályokhoz alkalmazkodott (szonett, rapszódia, dal) verseivel, hanem a műfajok alkalmazhatóságát tette próbára: elbírja - e a bagatell a nyelvi kifejezés gondját, a románc derűsebb hangütése képes - e leplezni a "közelgő öregség" okozta komorságot, a rondó míves játéka feledteti - e az emberi mivoltából kivetkezett időt? Ugyanebbe az irányba mutattak a körömversek, a históriás énekek és a fabulák, balladák is.

A kötet nyitóverse a Reggeli rapszódia nyomatékos közlés arról, hogy milyen költősorsot vállalt magára 1989 - ben a Kolozsváron élő magyar költő. A poéta sorsa - mondja - hasonlatos az ország talán egyetlen reverenda és palástszabójáéhoz, "bé mesteréhez" aki tudna ugyan "igazi, békebeli anyagból" dolgozni, de most a kopott kabátok korát éljük: bé mester kifordít, befordít, átszab, újjáalakít, hasonlatos a költőhöz, "aki viseltes szókkal dolgozik". Példája azonban azt is sugallta: viseltes anyagból, viseltes szókból is készülhet igazi mű, ha a mester nyúl hozzá. Ez a nyitóvers lendületes, ritmussal, poétikával szakavatottan játszó költő művé vált.

De maga a kötet - Görömbei András megállapítása szerint - a magyar irodalom legszomorúbb köteteinek egyike. Olyan közösségi létállapot tükre, melyben a vers funkciója leginkább a félrevert harangokéhoz hasonlatos:

azért harang a harang
hogy hívja az élőket
temesse a holtakat
s hogy árvíz jégverés
tűzveszély idején
s hódító horda láttán
félreverjék.

Ez a Harangfölirat a költő ars poeticája, aki tudta: kifordított világgal néz szembe. Ezért jöttek ki belőle "dísztelen dalok", "szürke szonettek", "krónikás énekek". Ez a költői pozíció a látlelet - készítő, dokumentáló vándorénekesé, a hihetetlen dolgokról hírt hozó bujdosni sem tudó szegénylegényé.

A Dísztelen dalok ciklusban a groteszk létállapottal - melyben gyakori az önirónia - fejezte ki korítéletét. A köznapi dolgok szomorú korképpé álltak össze benne, minden más ebben a világban, mint ahogyan azt a normális élet megkívánná. Az Öreg iskola ünnepére írott dalban "könyvtelenné árvított / bibliotékák" képe tűnik elő, ám a helyzet ellenére Mikes Kelemen példájával biztatott az anyanyelvi hűségre.

A Dél keresztje alatt ciklus úti élményeit tartalmazta, melyben a régi erdélyiek szokását követve mindenről az otthon jutott az eszébe, de már ebben nem tud következetes lenni, hazavinni a jókból már nem képes a széthulló dolgok miatt. De azzal a felismeréssel zárta útirajzát, hogy az indiánok, a négerek, a hargitai pásztor között csak a fölöttük lévő égben van különbség:

itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje

A Bogotai bagatellben az anyanyelvben megalázott ember megsemmisítő hasonlattal mutatta be sértőit, míg a jelenetet látó indián szőlőárus ajándéka együttérzésről árulkodott. Ezt ellensúlyozta a Románc lorcai izzása, melyet a rövid időre látott kolumbiai város szépsége csalt elő a költőből. Ez az öröm a vers zárlatában - "itt a deres kárpátok közt" - már nosztalgiaként szólalt meg az elérhetetlenség, a megismételhetetlenség fájdalmával.

A Körömversek ciklust a további gazdagodás eszközének tekinthetjük. Ezek - papír híján - körömre írható versek, az utolsó üzenetek, amit csak a test elpusztítása árán lehet elorozni a költőtől. Sőt: még akkor sem, groteszk módon az írás a halál után is folytatódhat, mert a köröm növése később áll le. (Három körömre) Az általa kialakított formában megtartotta a haiku 5 / 7 / 5 szótagszámú osztását, olykor a tájak egyszerűségét is, de metaforikus jelentéssel ruházta fel sorait. A lét nyomasztó valóságát hatásosan mutatta meg bennük.

Dérverte május.
Riadt pillámra halott
szirmok havaznak.

Ez a verse hasonlít a legjobban a japán mintára, mert a tájképben az emberi élet vált esszenciális sűrűségűvé. De valójában körömverseiben a valóság brutális tényeit jelenítette meg, tragédiák, intelmek fogalmazódtak meg a pontszerűvé zsugorított, feszült képekben. Virtuóz játékként írt egy, kettő, három körömre, hogy az utolsóban már csak a szótagszám és a nyelvi minimalizmus emlékeztessen az eredetire. (História) A ciklus minden darabja külön világ, elgondolkodtató, felhívó, figyelmeztető, melyeket a természetes észjárás és a kultúra egysége éltet.

A Szürke szonettek ciklusban a szonett formát - az egyik legragyogóbb műfajt - a szorongató élmények áttételes kifejezésére használta, itteni versei kemény egyértelműséggel ítélkeznek. Ebbe a ciklusba több füzért helyezett el. A fabulatémákra írottak az állatmesék tanulságainak megfordításával új esztétikai dimenziókat tártak fel. (A tücsök és a hangya, A felfuvalkodott béka és az ökör) A Pergamentekercsekre című füzér lírai énje a fáraó írnoka, aki a kényszerűségek közepette is megörökíti azt a kort, amiben élt, de amikor hazugságra kényszerítenék, elhallgat. Csakhogy Kányádi már azt is tudta, a hallgatással az idő és az élet értelme is elvész:

szikkadok holtraváltan
egy elfuserált piramis
fullasztó árnyékában

A Dachaui képeslapokra írt versek a fasizmus folytatásától való félelmét, és a költő eltökéltségét, szembeszegülő elszántságát mutatták meg: akkor is bízott a művészi küzdelemben, amikor a személyes sors kimenetele teljesen reménytelenné vált. A Vannak vidékek ciklusban a provinciai lét sajátosságaihoz kanyarodott vissza, melynek darabjaiban különböző minőségű versekben - dal, zsáner, látomásos vers, tájvers - tárgyszerűen objektíven vagy vallomásosan szubjektíven vallott a hétköznapokról. Szociografikus rögzítése ez a romániai életnek, a rezervátumlétre emlékeztető, haldokló világnak. A ciklus kiinduló pontja egy régebbi vers, egy rituális szokás elmesélése:

vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya - s macskakölyköket
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna
(Vannak vidékek)

Ebben a ciklusban azonban a többszörös továbbírás után a feltétlen szeretetet, a szolidaritás és sorsazonosság - vállalás szép vallomásává vált az 1974-es vers

vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testem
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
(Előhang)

Rejtőzködő szerepverse, tisztelgő példázata a nyelvrokon votják költőnő emlékét felidéző Oki Asalcsi balladája, aki a maga hétköznapi életében tetté váltotta az Igét, az erkölcs törvényét az élet törvény elé helyezte, hiszen a börtönt, az életveszélyes fenyegetést is vállalta hallgatásával.

Ez a kötete is tartalmazott gyermekverseket Madáretető címmel - lelki táplálékként az legkisebbeknek. Ezek a táj, az évszakok, a madarak a természet zordságának és megújulásának játékos, vidám, szép darabjai. Tudatosan helyezte el ezeket ebben a kötetében is, hiszen a gyerekekre is figyelt, akiknek a nemzetiségi sorsban a versek a nemzeti tudatot, a nemzeti nyelvet jelentették. Több nemzedéket nevelt fel gyermekverseivel, ezekkel ellenpontozta szomorúbb hangú "dokumentumlíráját" minden egyes kötetében. Természeti bölcsesség, elragadó életbizalom, nyelvi és ritmikai egység árad a Ne fél! című verséből:

Remény, remény
ragyog az ág hegyén

De még, de még
tartja magát a tél

De a költő a szavak elsődleges jelentésén túli üzeneteket is rábízott a gondolatra, melyet az olvasónak kellett megfejtenie. Kányádi nem direkt a gyermekversekben, valóságos természetélményt közvetített nekik és a reményt. És abban is volt egyféle üzenete, hogy a kisebbségi sorsban a közösség teljes jogú tagjaként tekintett a gyerekekre, ezért kellett róluk és nekik is énekelnie. Ezzel egyetlen könyvből a gyermekek és a felnőttek kiolvashatták a maguk bánatát és vigaszát.

A szellemi és fizikai kiszolgáltatottságot az Űrsorompók ciklus darabjaiban szinte hétköznapi közvetlenséggel mutatta meg: a könyvek üldözését az írógépek lajstromba vételét, a sorban állást, az egyén és a közösség pusztulását. Ezt a kényszerből megélt állapotot különböző stílusdimenziók és szerepek vegyítésével tette hatásossá (Prédikátor könyve I./ 9. versére, Könyvjelző).

A kötetzáró ciklus a Históriás énekek odaátra címet viseli, melyben személyes kötődéseiről írt Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kacsó Sándor, Stanescu, Illyés Gyula, Kormos István, Jékely Zoltán iránt, de a fő szólamot ebben is a megmaradásért küzdő, a reménytelen helyzetben is helytálló ember vallomásai adják. Az odaátra szóval megkettőzte lehetőségeit, mert nemcsak a holtak világába üzent, hanem az anyaországba is. (Páskándi Géza volt az ő költői felfedezője, aki elsőként települt át az anyaországba.) A bujdosni sem tudó szegénylegény tragikus önmetafora, arra utalt, amikor a nemzetiségi szászok kitelepedését fejpénzhez kötötte Románia, és "kelendő a burkus", mert Németország fizetett értük Ebből következett a magyarok panasza:

nem kellünk mi testvér
sem itten sem ottan

....................................
várjuk, mint a holtak
az ítélet napját.

Így vált Kányádi újkori krónikássá, sorsvigyázó költővé (Görömbei), aki az Erdélyben megmaradás lehetőségét, a helytállást kutatta és ebben segítette sorstársait.

Ahogyan a hagyományos műfajokat új tartalommal töltötte fel, a Petőfi - Arany - féle népiességtől is eljutott a szabadversig. Furcsa paradoxona a Kányádi verseknek, hogy mire "belenőtt" Arany kalapjába, meg is újította a mintát. Az írásjelek nélküli versekkel kitágította költői határait, és a versek értelmezési tartományát. Új formáiával pedig a XXI. századra is átmentette a költészetet.

Ennek a ciklusnak a végére került a záró - és címadó verse, a Sörény és koponya. Hogy ez nyomdai okokból történt, vagy azért, mert tematikailag illik ide - epitáfium, sírfelirat ez is -, nem tudjuk. Kedves lovának költészetté növesztett alakjától vett ebben a versben búcsút, "akit" a farkasok faltak fel a hegyi legelőn. Csak a "sörény és koponya" és az "üres kötőfék" maradt meg belőle, s ettől a látványtól a lírai hős világára is "farkas - éj" borult. Kányádinál a farkasok nem a szabadság jelképei, mint Petőfinél, settenkedő vadállatok, az ember alattomos és kárörvendő ellenségei, akik

szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok.

Ez a zokogás a kötet utolsó szava, ebben rögződött keserűsége, reményvesztettsége. E temetetlen lótetem mellett állva - méghozzá harmadnapon! - a feltámadás lehetetlenségét látja a lírai én, a képsorok a költő világvége hangulatát közvetítik. Színpadias temetése ez a pályáját végigkísérő motívumnak, és ennél is több: annak belátása, hogy a csak metaforákat kibontó retorikus verstípus érvényét vesztette ebben a világban, a közösséghez szólást, a közösség képviseletét is meggátolhatja

A kötet ezt a megváltozott költőhelyzetet pontosan, részenként építette fel. A nyitóvers után következő ars poeticát több verssel is megtámogatta és felülírta. Egyik különösen szép versével vállalta magára Petőfi vátesz - szerepét:

valaki engem kiszemelt
valamire valamiért

hullatni verejtékemet
s ha nincs kiút hullatni vért
      (Koszorú)

De a szószóló - feladatnak már csak a terhét vállalta, a dicsfényre nem volt igénye. Nem mitologizálta önmaga szerepét, csak természetes módon működtette elhivatottságát: írnoki alázattal (Pergamentekercsek), dalmentő igyekezettel (vannak vidékek), példaadással (Öreg iskola ünnepére). Ennek a szereptudatnak nagyon fontos része az önirónia, a kesernyés - szomorú önmegítélés. A kötetben a "sorsvállaló" költő (Koszorú) mellett megidézte a "sorsvállaló" ember képét is: a nájloncekkeres, "átizzadt ingű, csupavíz alsójú" (Hatalom) váteszt, a figyelő szemek miatt zavart és ideges (K. barátomnak) kiválasztottat. Egyszerre énekelte meg a kiszemelt énekmentőt, a kort megörökítő szolgáló költőt, és megfestette a profán prófétát, a helyzet, a kor szorításában gyötrődő hétköznapi embert. Azonosulni a nemzetiségi közösséggel ezt jelentette számára: vállalta a mindennapi lét nyomorúságát, szégyenét, a kiszolgáltatottságot. Rá kellett jönnie, hogy a XX. századi Romániában kisebbségben, nemzetiségként élő magyar költő nem építheti tovább elődei természet - és szülőföld kultuszát, és nem erőltetheti általuk a helytállás - tudatot. Ami megmaradt helyette az a nyelv, de az sem fegyver már, támaszra szorul: őrizni, rejteni való batyu lett belőle. Mégis, nincs más esély és nincs más feladat, mint belekapaszkodni, vigyázni rá, "hogy ne rostállják ki, mint a konkolyt" (A folyók közt), s ne verjék vasba, mint a rabot (Bogotai bagatellek) De a nyelv mítosza is muszáj - hősiesség már, mint ahogyan muszáj - hősiesség a költői szerep is, amit Kányádi felvállalt.

Kidalolásnak és elhallgatásnak kényes egyensúlya titkos jelentéstöbblettel töltötte fel a Sörény és koponya verseit, még a gyermekeknek szántakat is. Drámaian konkrét történelmi helyzet hitelesítette nemcsak az Ez vers-e? című hatsorosát / hatszavasát, hanem az egész kötetet:

Félem / féled / fél/ féljük / félitek / félnek

S hogy mennyire megérezte a helyzet tarthatatlanságát, a történelem igazolta: a kötet megjelenési évének karácsonyán Romániában is megfordult a világ, de a Kányádi versek őrzik az előtte voltakat. Ennek a kötetnek mégsem csak a politikai háttere adja különös jelentőségét. Sajátos vallomás ez egy korról, és egy költői fejlődés egyik szakaszáról. A pontosan használt régi műfajok mellett hajlásra épülő szabadverseiben nemcsak használta az élőbeszédet, hanem azt tette a vers modelljévé. Kányádi szerint ugyanis a vers nem más, mint indulattal mondott élőbeszéd. Azzal, hogy a költészet szakrális nyelvét lebontotta, képletesen az utcára vitte a verset, ami megszabadulva formai kötöttségeitől, újból utat talált az olvasóhoz. És Kányádi még ezen túl is képes volt a megújulásra, új kötést kötött az olvasóval, aki egyre inkább hallgatja, s nem olvassa a verseket. Elsők között jelentette meg verseit hanglemezen, és az író - olvasó találkozókat - melyet nemcsak odahaza, Magyarországon is gyakran teljesít - pedig irodalmi szolmizálásoknak tekinti, amivel ismét meg lehet szerettetni az irodalmat és át lehet lépni az alkotók és a befogadók között egyre mélyülő szakadékot

 



Mándy Iván: A bútorok című kötete

Mándy Iván (1918 - 1995) a XX. századi magyar irodalom egyik eredeti alakja, aki írásaival váratlanul és előzmények nélkül bukkant fel. Nem lehet besorolni sehova, nem ragaszthatók rá divatos címkék. Még írásainak műfaját tekintve is meghatározhatatlan, Esterházy Péter találóan írta róla, hogy nem novellát vagy regényt ír, hanem "mándyzik". A személyéhez kapcsolódó legendák egyike az, hogy életműve változatlan, tömbszerű, hogy évtizedek óta mindig ugyanarról ír, írásainak szűk világa változatlan és állandó. Ezt a legendát maga Mándy is táplálta gyakori önreflexióival, műhelytitkainak ironikus - komoly kiteregetésével.

Értelmiségi családban született Budapesten, szülei válása után bohém újságíró apjával maradt. Gyermekkora meglehetősen zaklatott volt, az 5. gimnázium után a tanulást is abbahagyta, és újságíró lett. 1945 után az Újhold egyik szerkesztője, majd annak betiltása után először alkalmi feladatai voltak, majd 1954-től szabad foglakozású író lett. Megnősült, felesége igazi otthont teremtett számára az otthontalanság évtizedei után. De a múlttól nem tudott megszabadulni, írásainak témája majd mindig az 1945 előtti világ lett, amiben felcseperedett és íróvá vált.

Írói pályája 1943-ban indult, és ezt a kísérleti időszakot, melyet az Újhold - körében töltött el, 1948-ban egy Baumgarten - díj zárta le. Ekkor politikai okok miatt kiszorult ugyan az irodalomból, de az írást nem hagyta abba. Az ötvenes években a peremlét regényeit alkotta meg, a 60-70-es években sajátos álomtechnikával egyszerre idézte fel a múltat és a jelent. A 80-as években megjelent írásai, melyeket Tájak az én tájaimban címmel kötetbe is foglalt, egy elnéptelenedett univerzumról adtak hírt. Ekkor újból beérkezett. 1988-ban - 70 évesen - már nemzeti klasszikusként ünnepelték, de a siker nem változtatta meg, nem vállalt sem politikai szereplést, sem hivatalt, ragaszkodott egyetlen dolgához, az íráshoz.

A bútorok című kötetében - melyet 1980-ban a Magvető Kiadó a fiatalok körében népszerű Rakéta Regénytárban adott ki önállóan - a tárgyi világ megjelenítése történik, a tárgy "emberiesedett", és az ember belemerült a szürkeségbe. Ez a különös és groteszk perspektíva, amit ez a metamorfózis teremtett, életformák és sorsok kevésbé látható részeit nagyította fel. Az így megteremtett világ irracionalizmusa mégis látszólagos, gyökereit tekintve az életünket meghatározó valóságról szólt. Egyhangú, szürke világában az esetlegesség és a lezártság könyörtelen logikával feltételezik egymást. Az értelmét vesztett gesztusok az ember szabadságát tagadják. A jelenségek világa ez, melyben az ok és okozat összefüggése a lehetséges, a szövegben makacsul ismétlődő mintha / talán és a kérdőjelek szintjén történik. A konkrét helyszínek, tárgyak felidéző ereje segítségével megjelenített világ átmeneti, bizonytalan grammatikai közegben tűnik fel, mégis ugyanaz a múltbeli világ, amely Mándy korábbi műveiben megjelent. A bútorok kötet azonban a dolgok lényegének az elmúlást jelöli meg.

Tárgyak, dolgok megjelenítése korábban is volt Mándynál, de csak mint egy folyamat végpontja. Ebben a kötetében a tárgyak egyértelműen az emberi életsors jeleit viselik magukon, megjárják az élet stációit, és sorsuk éppúgy az elmúlás, mint az élőké. Életre keltésük természetes velejárója a halál, a szövegegységek - vagy elbeszélések - záradéka egytől egyig a pusztulás, az elmúlás képeit festi: árny hajolt árnyhoz, halott a halotthoz. De mert Mándynál a tárgyak nemcsak egyszerűen élnek, hanem egyéniségek is, pusztulásuk éppoly tragikus, mint az emberé: A szürke por. A szürke por halottszürke tajtékja - maradt a bútorokból is. (Szobában) Két világ szembesül a kötet írásaiban, kölcsönösen leleplezve egymást: a megelevenedett tárgyak és a köztük lévő, velük kapcsolatba kerülő emberek világa. Minthogy a tárgyak is emberi életre kelnek, lényegében az emberinek sajátos megkettőzéséről van szó. De ez a két világ mégsem azonosítható, mert a tárgyak - bár emberként éreznek és gondolkodnak - cselekvésre képtelenek maradnak, s mindvégig kiszolgáltatottak. Kisszerűségük a lehetséges tragikumot nevetségessé torzítja, viszonylagos állandóságuk pedig az emberi világ törékenységét emeli ki.

Az írásokban nem az epikus történés hordozza az elbeszélés idő - és térképzetét, hanem fordítva: az adott helyszín válik formaképző elemmé, s ehhez rendelődik alá az epikus történetforgács. A szobában, Kertben, Az öbölben vagy Az utcán játszódnak a történetek, a helyszínek vissza - visszatérnek - finom különbségtétellel konkréttá vagy általánossá téve. Mintha kilógna ezek közül néhány részlet, mint például az Egy gyermekvers:

Óra, óra, falióra,
Hallod - e, hogy int a jóra?

De ez csak látszólagos, hiszen a történetben ott vannak elrejtve Mándy gyermekkori emlékei is, egy önéletrajz lehetősége. Mint minden nagy író, ő is önmagát írta folyamatosan. De ő is rejtőzködő alkat, aki ironikus kérdőjeleivel rájátszott az önéletrajziságra.

A megidézett tárgyak nemzedékek életének konok hallgatásba burkolózó tanúi, unásig ismert családi jelenetek résztvevői vagy szemlélői, idegeneket figyelő használati eszközök. De a bútorok önálló világa is alá van vetve az időbeliségnek, a mulandóságnak. Ezek a jelenetszilánkok nem egy folyamatot mutatnak be, csak a múlt - mint állandó jelenlévő - van ott a helyszínek viszonylagos állandóságában. Korábbi művei elégikus emlékezését itt az egyszerre szemlélődő és átélő szemlélet váltotta fel, a jelenteket nem az emlékezés ritmusában bontotta, hanem a jelenben szintetizálta. Ez az erőteljes redukció mégsem vezet az írói világ elszíntelenedéséhez, mert "a rész az egész helyett" elv alapján megszülető világ és a közhelyszerű téma gazdagságot rejt magában:

A szék megcsúszott a fal mellett. Hiába, az a láb!
        A nő éppen hogy fel tudott ugrani. De azért nem futott el. Ott állt, és csak nézte az öreget. Megsajnálta? Bocsánatot akart kérni? Ígéreteket tett? Mindenféle felelőtlen ígéreteket? Hogy olykor majd kijön hozzá? Meglátogatja? Rendbe hozatja a lábát? Kihív egy specialistát, és megnézeti?
       Megfordult és elment.
A szék nem is számított másra. Állt a gangon, és napozott.

(A gangon)

A helyszínek asszociatív lehetőségét is kihasználta, a családi élet, a magánélet jellegzetes színtereit népesítik be a bútorok, ennek különböző eseményeihez szolgálnak keretül. Gyakori nála az ünnepi összejövetel, a vendégség - motívuma. Kosztolányi kései költészetét idézte meg ezekben, a hétköznapi dolgok csodálatosságának felismerését. Azt a fényes estélyt ő nem az égben, hanem a lift kalickájában, vagy a börtönszerű lépcsőház rácsai közé álmodta, és vágya egy pillanatra sem vált nevetségessé. A mindennapi és az ünnepi egybemosásával groteszk, bizarr hatást ért el, egyszerre fejezett ki reményt és reménytelenséget, hitet és lemondást, az ünnepre való készséget és az ünnep abszurddá válását.

Mándy írásait az teszi nehézzé, hogy nem indokol és nem kommentál. Szűkszavú közléseivel tényeket rögzít, végső állapotokat. A bútorok egyhangú, szürke világában az esetlegesség és lezártság könyörtelen logikával feltételezi egymást. A véletlenszerűség hangsúlyozott nyitottsága mögött az elidegenült világ determinizmusa lappang. Mégis: ez a tárgyakra történő redukció oldja - tagadja a groteszkben rejlő tragikumot. Az élet értékeinek kiüresedéséről való pesszimista felismerést a tiltakozás rejtett gesztusa kíséri. Ez kapcsolódott egybe azzal a szégyenlősen leplezett líraisággal, mely időnként azért felszínre tört az írásokban:

Aztán majd becsapódik egy ajtó,
dobogás, lépések,
sikoly,
kiabálás
zokogás...

Ez a rejtett - tagadott líraiság a novella műfajkereteit is feszítgette. A klasszikus novella egységes és lezárt történetéhez képest a kötetre a töredékesség, a mozaikszerű egymásmellettiség jellemző. Az arabeszkek egymástól elkülönülő, a részeket mégis indaszerűen átfogó és összetartó kompozíciója a "short story" műfaji sajátosságaival rokonítja. De aligha lehet ezeket az írásokat jó szívvel a novella bármelyik műfajváltozatába besorolni.

Prózájának legfeltünőbb külső jele a rövid mondatos szövegépítés kérlelhetetlen fegyelme. Ez a mondattípus mindig határokkal szembesít, mondathatárokkal, a mondatok azonban nem mutatnak túl önmagukon. Ezt a tulajdonságát a filmkészítés vágástechnikájához hasonlították, de valójában arra a kapcsolatra vet fényt, ami a csöndet az idő múlásához, mint pusztulásfolyamathoz fűzte: a mondatok csöndjében meglódul az idő, észrevétlenül foszt ki bennünket. A párbeszédet, vagy a válaszokat a ki nem mondott kérdésekre ugyanaz a a szöveg tartalmazza, ezeket más szedéssel emelte ki az író:

Az ajtóból visszanézett a bútorokra. Ahogy ott lapultak a sötétben. Miért enged nek el? Miért hagynák, hogy elmenjek? A sorozásra is így engedtek el. És egyszer a rendőrségre.
Odakint a fürdőszobában az arcát vizsgálgatta. Egy beteg arca. Műtétre vár...

(Kórházban)

Itt nem csupán a nyelv, de a mondatok határai is világuk határait jelentik. A kötet legfontosabb szerkezeti elve ez a mellérendelés, ami nemcsak a szövegegységek egymáshoz való viszonyában, hanem a struktúrában is érvényesült: egy adott helyszínt különböző állapotában, egy adott tárgyat különböző funkcióiban, időben és térben is megmozgatta - ebben rejlik a kötet hihetetlen tárgyi gazdagsága. Mándynál nagy szerepet játszik a képzelgés, a vízió, a hallucináció, mert bennük jelenik meg a hiány, a vágy. A halottak világa mint vágy és tapasztalati valóság egyszerre jelent meg írásaiban. Műveinek világképe korélményt tükröz: az értékvesztés, a kozmikus szorongás hatja át, és a mindeneken áttörő transzcendens reménysugár világítja meg. Mándy nem pihentető olvasmány. Nyugtalanító kérdőjeleket hagyva aforisztikus tömörségével kisszerű életünk hamis értékeit kegyetlenül lerombolva provokálja olvasóit. Az abszurdig vitt tagadás marad meg különös hitvallásának, azt bizonygatta, ha a dolgoknak van, akkor az embernek is van könnye. Rejtélyes író, egyszerűségében rejtélyes, pedig nála csakis arról van szó, ami szövegszerűen le van írva. Ez a sokat dicsért és elemezhetetlen technika mintha másból sem állna, mint egy közönséges, megszokott bútorokkal berendezett emberi élettér legtermészetesebb világának hűséges reprodukálásából. Nem a téma, hanem közvetlenül az anyag közvetíti az élményt azzal az anyagszerű modernséggel, melyet Sylvia Plath-szal kapcsolatosan éppen ő emlegetett. (Nem is véletlen, hogy Sylvia Plath költői világából a legtöbbet felfogók egyike ő, róla szóló írása a rokonlélek reflexiója.) Ezért novelláinak nem a témája, hanem motívumai fontosak. Kezdettől fogva a veszteség, a kifosztottság, a romlás írója, mindazé, ami már elvehetetlen tőlünk. De világa mégsem tragikus, nem reménytelen, csak pontos - amivel mintha azt is mondaná, hogy ami megmaradt, az a legtöbb.

 



Hogyan születnek a gyermekversek?

A költők megírják, mert maguk is szülővé váltak és megörökítik gyermekeiket (Szabó Lőrinc, Orbán Ottó, stb.), vagy mert másként nem juthattak szóhoz, mert a csenddel büntették őket (Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor, stb.), vagy egyszerű ritmikai játékként saját gyermeki énjüket élték ki. (Weöres Sándor) S még számtalan egyéb lehetőség van... A gyermekirodalomban nem mindig fedi egymást az, amit a gyermekeknek szántak, és az, ami életkoruknak megfelelő. De az biztos, olyan művek ezek, melyek a gyermeki fantáziát képesek megragadni, szókincsükkel, dallamossággal alkalmazkodnak az életkori sajátosságokhoz. A gyermekekben pedig él egy természetes, velük született ösztön, amellyel életet lehelnek a művészetekbe.

A magyar gyermekköltészet talán abban a pillanatban kezdődött el a XIX. században, amikor Nagyszalontán Petőfi Sándor a térdére ültette Arany Lászlót, és nem tisztelve a másikban a leendő akadémikust, bele is csípett, hogy ne izegjen - mozogjon, hanem hallgassa végig az ürgeöntő ember históriáját. Ez jellemezte ennek a századnak a gyermekirodalmát: a mesélő, a bölcs, okos szülő vagy iskolamester maga elé állította, vagy ölébe vonta hallgatóságát, és kedvesen, tréfásan, de kellő tiszteletet követelve elmondta neki mindazt, amit a valóságról elmondani szükségesnek tartott.

A Nyugat stílusforradalma meghozta a gyermekversek forradalmi átalakulását is. Móricz Zsigmond gyermekverseiig elképzelhetetlen volt a "gyermeki színvonalra" egyszerűsített közérthetőség, mely nemcsak a stílus, a fantázia szárnyalásában, hanem témában is korlátozta a gyermekverseket. Melyik költő merte volna megkísérelni a színeknek azt a varázsos táncát, kötetlen csapongását, amit Kosztolányi Dezső a Mostan színes tintákról álmodom című versében láthatunk? Igaz, ezt eredetileg a költő nem a gyermekeknek szánta, de éppen előbb említett vonásai miatt vonzó számukra.

Az első igazi gyermekverset a XX. században József Attila írta. Az Altató egyedülálló abból a szempontból, hogy a versben nem a felnőtt hajolt le a gyerekhez, hanem a költő mozgósította a benne lévő gyermeki ént, hogy az hasson:

Lábára lehajtva fejét
alszik a bogár, a darázs,
vele alszik a zümmögés,
aludj el, szépen, kis Balázs.

Egy forradalom zajlott le azzal, hogy a költő nem tanító bácsi, nem bölcs felnőtt, hanem maga is gyerek, aki ezen az óriási játszótéren rohangál, ő találja ki a legvásottabb csínyeket, melyek elkövetésére biztatja az igazi gyerekeket. Ezzel a játékra hívó gesztussal kapcsolódott közönségéhez Weöres Sándor, akit egy antológia fedezett fel a gyermekköltészet számára.

A XIX. századi szereposztásnak üzent hadat 1943-ban Aszód Ágnes és Binét Ágnes összeállítása nagy költők gyermekverseiből: Versek könyve címmel. Ezzel bebizonyították, hogy a gyermekek elsősorban az igazi irodalmat kedvelik. Ennek az antológiának felfedezettje volt Weöres Sándor, aki mára a gyermekköltészet legnagyobb klasszikusa, jóllehet eredetileg verseit nem is a gyerekeknek szánta. A Weöres gyermekversek a költő önkifejezései, olyan mélységekkel, melyek gyakran a felnőtteknek is gondot okoz, telve erotikus szimbólumokkal, melyek feltárására csak a pszichológia vállalkozhat. A gyermekek mégis elbűvölten hallgatják a Bóbitát, a Galagonyát, és a többieket. Amit értenek belőle, az erre elegendő, amit nem, azt pótolja a ritmus, a nyelv lüktetése. Mutatója ennek az a gyermeki anekdota, amikor az óvónői kérdésre, hogy mit olvasson, a válasz: a Géza malacost...

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra

Weöres Sándor legismertebb művei gyermekversként váltak népszerűkké - Rongyszőnyeg I. Magyar etűdök kis versei - melyek többnyire költői kutatómunka és a Kodállyal közösen végzett ritmikai kísérletek termékei. A Magyar etűdök nyitó darabjában érzékletesen mutatta meg megformálódásukat: Vadrózsából tündérsípot csináltam. Ez a tündérsíp szólalt meg a Csiribiri, csiribiri..., a Bóbita, A paprikajancsi szerenádja, az Őszi éjjel..., stb. gyermekversekben. Ezek lényege - ezért is könnyű a gyermekekkel megszerettetni - a ritmusnak és a képeknek sajátos zeneiségben való eggyé olvadása. A költő változatos ritmusokat alkalmazott, s a zeneileg is leírható dallam vonzotta a költői képeket.

De ezekben a versekben mégsem csak a ritmus fontos, szócsodái legalább ilyen értékesek, mert gyermekkorban észrevétlenül a szívbe rakódnak, és ott maradnak a felnőtt világképében is. Csak így történhet meg az a költői varázslat, amely a képzelet segítségével kiszabadítja az embert szűkre szabott világának fogságából. Hogy mit jelentett ez?

Fülemüle, fülemüle, gyönyörű madár,
Szólal, szólal, szólal már.
Pittyen a fészek, zörren az ág,
Moccan a hegyeken a hajnali láng...

Az idézet mondandója egyszerűen megfejthető: dereng a hajnali égbolt, megelevenedik a világ. De az ezt kifejező, páratlan szépségű, gyorsításaiban és lassításaiban jelentőségteljes ritmika elragad bennünket a szövegtől, s a látvány ejt fogságba bennünket. Weöres absztraháló módszeréhez hozzátartozott a szöveg megszabadítása, a "hang vonulásában" előállított zene. De ennek a tudományoskodásnak a gyerekek számára nincsen jelentősége, csak a versek képeit, zenéjét érzik, s ezektől válik számukra kedvessé a költő.

A komor verstémájú Nemes Nagy Ágnes gyermekköltészete sokat merített a népi mondókákból, de nem másolta azokat, csak dallamosságukat, játékosságukat ismételte, és a gyermekvilág fényével töltötte meg. A hihetetlent, a népi nagyotmondást, a varázslatot vette át és azt fejlesztette tovább. Bors nénije - bár rokona Milne Csudálatos Mary-jének - népi figura, csodalény, aki beszélget a Holddal:

Hold, mikor te kicsi voltál,
mosakodni nem akartál.

Kiabáltál: most nem!
kiabáltam: most!
Kiabáltál: most nem!
kiabáltam: most!
Mosd
      meg
            most.
Mosd meg nyakadat,
ezüst nyakadat,
ezüst fogadat,
ezüst hasadat,
ezüst hátadat,
kezedet, szemedet,
piszkos
      ezüst
            füledet!

A kisgyerek számára ismerős a helyzet, a mosakodással még hadilábon állnak ezekben az időkben. A gyermekvers első felében a kiabáltam - kiabáltad szóalakok halmozása valódi veszekedés hangulatát kelti, ezt szolgálják a válaszok, melynek rímeiben a Hold tagadása, szembeszegülése van, ezzel ellentétben erősödik fel Bors néni parancsa. Ez a vers második fele, mely a parancs ellenére is a szeretetet sugározza: azzal hogy az ezüst jelzőt beiktatta, elismerte a Hold szépségét, és ezzel a veszekedés élét is elvetti. A kevés fogalomból felépített vers elmondása csak addig tart, amíg a gyerek megmossa a fogát. Játék ez, duruzsoló versike, mely közvetve mégis rábeszélte a gyereket a tisztálkodásra anélkül, hogy utasítaná, a Hold - mintával nevel.

Szívesen írt nyelvtörőket is a városi gyerekeknek, melyekkel az időt is agyon lehet ütni - mondjuk villamosra várva - és próbára lehet tenni a nyelvet és az emlékezetet is:

álldiga és várdiga,
járdiga és tánciga.

Erre, arra,
arra, erre,
nincs semerre,
nincs semerre.

Álldiga és várdiga,
járdiga és tánciga,
seje - haja - hej!

Amikor ezt gépeltem, a helyesírási program mindent aláhúzott, mint helyesírási képtelenséget, de hát a nyelvtörők ilyenek, nincs igazán értelmük Játék ez, amikor diga - ciga végződést nem szabad összekeverni, még akkor sem, ha nem könnyű kimondani. S a végén levő kiáltás azt az örömöt jelzi, hogy sikerült a végére érnünk.

Kányádi Sándor, aki a határon túli magyar irodalom nagyszerű költője gyermekverseivel nemzedékeket nevelt fel. Az erdélyi magyarság "sorsvigyázója" nagy gondot fordított a legkisebbekre, s nemcsak azért, mert a 80-as évek Romániájában csak gyermekversei jelenhettek meg. Kizárólag felnőtteknek szánt köteteiben is ott voltak a gyermekversek, amelyekkel szinte ellenpontozta szomorúbb hangú "dokumentumlíráját".

Természeti bölcsesség, elragadó életbizalom, nyelvi és ritmikai gazdagság áradt ezekből a versekből:

    Ne félj!

Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.

A nap, a nap
Lassan erőre kap.

Remény, remény
ragyog az ág hegyén

De még, de még
tartja magát a jég.

De már, de már
ripeg - ropog, akár

az ablak üvege,
ha labda töri be.

Mert a költő a szavak elsődleges jelentésen túli üzeneteket is rábízott a gondolatra, melyet az olvasónak kellett megfejtenie. S abban is volt egyféle üzenet, hogy a kisebbségi sorsban a közösség teljes jogú tagjaként tekintett a gyerekekre, ezért kellett róluk és nekik is énekelnie. Kányádi nem direkt politizált a gyermekversekben, hiszen a fák, a madarak, a szél, az évszakok olyan természetélményt közvetítettek, amelyre ma is nagy szükség van:

Bokor alján ibolya...

Bokor alján ibolya,
ágak hegyén barka,
a kerítés tetején
csörög egy nagy szarka.

Illatos az ibolya,
és a barka selymes,
a szarka meg szemtelen,
szemtelen és nyelves.

Csokorba az ibolyát,
melléje a barát!
Hess el innen - ha tudod,
Hessentsd el a szarkát!

Szerencsés nemzedék az, aki ezeken nevelkedhet, mert Beney Zsuzsa szerint nagyon fontos a gyermekkori versélmény, ami az irodalom - és a nyelvélmény imprinting - je. A kisgyerek ugyanis nemcsak meghallgatja, elolvassa a verset, hanem bele is építi a tudatába, a személyiségébe, ahol az élni és hatni kezd. A költészet a verbális közlések közül a kisgyerekben legmélyebben nyomot hagyó alapmodell, mert a verbalitás a felnőttekénél gazdagabb, speciális vonatkozásait is érvényesíti. Következménye ez annak, hogy a költői szó hatása azon a közvetlen akusztikai érzékelésen keresztül érvényesül, melyet testi közelség, és a gesztusjelek sokasága kísér, különösen ha az anya maga a versmondó. A dallamban és a ritmusban nemcsak a fülre, hanem az egész testre sugárzó hatás érvényesül, amely további érzelmek bevésődését okozhatja a nyelv informatív tartalmának köszönhetően. A gyermekversek nyomán haladja meg a világ önmagára vonatkoztatásának szintjét, s jut el a nem magára vonatkoztatott világ észrevétlen tudomásulvételéig, miközben megismeri az informatív közlésen túli nyelvhasználat lehetőségét is. Így hát a gyermekek számára a versek nem tekinthetők közvetlen esztétikai jellegű élménynek, erre még éretlenek, de a későbbi esztétikai élmény pszichés előfeltételeit ezek teremtik meg, annak alapmintáját vésik emlékezetébe.

Ezek a versek nemcsak a gyerekeké, a mi örökségünk is, hiszen a nyelv az, ami őrzi a múltat, és forrása a jövőnek. Ugyan honnan is tudhatná egy mai gyerek, mi az az "eszterhéj", ha nem olvasnánk neki Orbán Ottó versét, melynek játékos ríme - eszterhéj - Eszter - héj! - ezt is felidézte?! De ennél több is van ezekben, hiszen Weöres öntudatlanul eltalálta azt a hangot, melyet Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor és a többiek határon innenről és túlról követtek. E versek népszerűségét az is fokozta, hogy a legnagyszerűbb előadók (Halász Judit, Kaláka együttes, stb.) foglalkoztak ezek terjesztésével, helyreállítva a zenének és a szövegnek azt az egységét, mely valamikor a Gutenberg - galaxis születésekor romlott meg Ha a címben feltett kérdésre válaszolni akarunk, sokféle utat járhatnánk végig. De a válasznál talán az a fontosabb, hogy ezek a versek léteznek, a mi kötelességünk az, hogy eljuttassuk őket a legkisebbekhez...

 



A költői nyelv és tematika megújítása Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása című kötetében

Tandori Dezső első versesköteteinek megjelenése új korszakot nyitott a magyar költészet történetében, a líra nyelve nála került legközelebb a versszerűséget semlegesítő szövegiséghez. Az Egy talált tárgy megtisztítása című kötete ezt a váltást mutatja,amikor verseivel a non - art, a tárgyköltészet jelent meg. E fordulat mögé nyilvánvaló mozgatóként Aczél Géza a létbizonytalanság és a tagadás attitűdjét tette, ami miatt úgy érezhette a költő, hogy ezzel a formával megőrizheti a megnyilatkozás lehetőségét.

Tandori Dezső 1938. december 8-án született tisztviselő családban, Budán, a Lánchíd közelében, és ma is ugyanabban a házban él. Felesége, Tandori Ágnes író, műfordító és alkalmanként társszerzője. Az elmúlt 40 év alatt mintegy 80 kötetet jelentetett meg, a legváltozatosabb műfajokban próbálta ki magát: versek, esszék, prózai írások, kritikák mellett Nat Roid álnéven krimiket is írt, képzőművészeti és grafikai tevékenysége is jelentős, műfordításanyaga pedig beláthatatlan. Ez idő alatt minden lehetséges elismerést is begyűjtött, melyet a Kossuth - díj és a Príma Primissima díjjal fejelt meg. Hívek és ellenfelek, tanítványok és epigonok kísérik a pályáját, sokat beszélnek róla, de az utóbbi időben mintha kevesebben olvasnák 400 oldalas etológiai fejtegetéseit...

Középiskolai magyartanára Nemes Nagy Ágnes volt, az ő jóvoltából a XX. század kiemelkedő írói - költői lettek a mesterei. Érettségi után a budapesti bölcsészkaron magyar - német szakos tanári diplomát szerzett, rövid ideig nevelőtanárként, majd nyelvtanárként működött, miközben filmet forgatott, szenvedélyesen gombfocizott és amatőr zongoristaként is sikereket ért el. Tanárával már diákként elmélyült beszélgetéseket folytathatott a modern költészetről, végighallgathatta Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János gondolatcseréit, Jékely Zoltán és Mándy Iván megjegyzéseit, Mészöly Miklós és felesége, Polcz Alaine ismertette meg Weöres Sándorékkal. Mindezeket jól egészítette ki képzőművészeti érdeklődése, Korniss Dezső, Kondor Béla és Keserű Ilona művészbarátsága.

Első verskötete Töredék Hamletnek címmel jelent meg 1968-ban, 30 éves volt ekkor. Ezt a "fekete könyvet" 1973-ban aztán követte a "sárga könyv": Egy talált tárgy megtisztítása címmel, mely az első kötetben megkezdett közvetlen versbeszédet folytatta és teljesítette ki. Ez a két kötet vált a hazai modernizmus alapművévé, mérföldkőként jelezték az újféle költőiség elindulását. Maga a költő is értelmezte saját verseit Mi mondható róla, mondható róla címmel, és elkövetkezendő írásaiban is hű maradt kötete jó néhány szellemi kezdeményezéséhez. Mára a útja a próza irányába kanyarodott el, leginkább ornitológiai megfigyeléseit rögzíti vaskos köteteiben.

Az Egy talált tárgy megtisztítása című kötete is irodalmi fogantatású, csakúgy, mint az első, mely Shakespeare szellemét idézte. Ez a cím egy József Attila versrészletből származott, melyet mottóként oda is írt a kötet élére: "...mint talált tárgyat visszaadja" . Tandori ezt a kötetcímet így kommentálta:

A talált tárgy megtisztított visszaadása csak az elemzésben történhet meg, mely az olvasóra vár... a hangsúlyt tehát az értelmi, érzelmi és még valamilyen megtisztításra helyezném. A talált tárgy elfogadása csak ekkor következik be : visszaadáskor... Eszerint a kötet versei értelmezetlenül még csak talált tárgyak lennének, visszaadásuk akkor történik meg, ha visszaadjuk, interpretáljuk őket...

Hitte és a kötettel demonstrálta is: a vers struktúra. Értelmi és érzelmi állapotot szervez renddé. Azt az értelmi és érzelmi állapotot, amely nélküle már nem lenne. A verseket öt ciklusba rendezte, mindegyikben keveredtek a kép - és a szövegversek, az idézetek montázsával és variációival szerveződő kompozíciók, de az első ciklus költői szelleme a többiben is megmarad. A kötetben kettős, egymással is ellentétben álló törekvés érvényesült: egyik a verslehetőség merész és radikális leszűkítése, másik a költői struktúrák mérlegelt kibővítése. Tandorinál megnőtt az irodalmi utalások száma (József Attila, Kavafisz, Weöres, Rilke, Cummings, Beckett, Kosztolányi, Rimbaud) széles a képzőművészeti háttér is, de amikor naptárt, sakkot, filmforgatókönyvet, vágóasztalt, angol szótárt is használ költői eszközként, azzall az irodalom határait is kitágította.

Kötetében azonban nem műveltséganyagot közvetített, hanem világlátását próbálta formába önteni. Azt gondolta végig, hogyan kell helyesen, meghitten, zártan, őszintén, ésszel, szívvel jól élni. Nem hirdeti saját nézeteit, csak megismerteti az olvasót azzal, miközben megláttatja annak korlátait is. Verseit nem az abszurd humor, a nyelvből való kiábrándulás ihlette, hanem az a felismerése, hogy ha elmaradnak a tartalmi elemek, akkor egy nyitott értelmű nyelvi szerkezet jön létre, amely töredék voltában is sokatmondó. Figyelmet, rejtvényfejtő kedvet igényelnek a Tandori versek, melyek magukba rejtik értelmezésük kulcsát költőileg, nyelvileg, olykor írásképileg is. Persze bizonyos tudás is szükséges a versekhez, hiszen Kant verse nem érthető a filozófus gondolatainak ismerete nélkül: A csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. Mivel a csillagnak, a lábjegyzetnek, a zárójelnek is jelentéshordozó szerepet kölcsönzött, ezek a versek gyakran csak nézhetők-olvashatók, azaz belső használatra rendelőtek.

Az első ciklus verseiben keveredtek a jel- és szövegversek, a rövid, néhány soros versekből megkezdődött a konkrétum kivonása, csak a váz domborodik ki: a viszonyító és kötőszavak időtlen konstrukciója. A címadó vers, a Változatok homokórára már címében is fontos utalást tartalmaz: az elpörgő idő képzetét és a mérőműszer monotóniáját egyaránt hordozó homokórát kapcsolja össze, hiszen mindkettőt ismételten meg kell fordítani. Ez a vers is mottóval indul, melyet idézőjelbe tett, de nem jelölte, hogy ő, vagy valaki más a szerzője:

"A leg, a legbb - nincs!
De a leg, a legbb sincs."

A két sor grammatikailag csaknem megegyezik, első sorában megfogalmazódott egy támadhatatlan igazság, melyet a második sor higgadtabban megerősített. A tagadott elem látszólag mind a két sorban ugyanaz, a herakleitoszi felismerés jegyében ( "Nem léphetsz be kétszer ugyanabba a folyóba...") mégsem ugyanazt látjuk viszont, amit az első sorban elhagytunk. A tagadószóval és a puszta nyelvtani elemmel fejezett ki a mottó valamit: nincs leg, legbb, sem itt, sem ott, szélső kivétel sem ebben, sem abban nincs, sem objektíve, sem szubjektíve.

A Halottas urna két füle E. E. Cummings magángyűjteményéből már nehezebb rejtvény, Tandori - vers ez a javából: egy egész költészet sűrítménye. A két zárójel rajzával idézte fel az urna fülét, ami éppúgy személytelen, mint az a por alakú ember, aki már nincs jelen. Cummings mint magángyűjtő - és nem mint költő - kap nevet, csupán annak a helynek tulajdonosa, ahol a hajdani ember pora és az azt magába rejtő urna van. Ez az urna is már csak a két fülére redukálódott, pontosan azt nem tartalmazta, amiért urna. Létrejötte a lét tagadásából, a nemlét létezéséből eredt. Az ennyiszeresen meghatványozott nemlét már szenvedélytelenül is szenvedélyes, sőt: irritáló. A verselemző Széles Klára szerint mindez akár önkényes belemagyarázás is lehetne, de megnyugtat bennünket, hogy Tandori egész költészete ilyen: váznyira lecsupaszított alkotásaival a végtelent fejezi ki. Bizonyítható ez A szonett című versével, ami már csak a kötött műfaj rímképletét adja, melyhez a többletjelentést a vers születésének széljegyzetezett ötletével kapcsolta hozzá.

A második ciklus, mely az Életrajzi töredék címet viseli, a kötet legeredetibb és esztétikailag is leginkább hagyományos része. Ezek a versek gyermekkor élményei, nevelőtanárságát, sportszeretetét idézik, hogy aztán aprólékos és unalmas leírásokkal példázza a látszólag lényegtelen dolgok életünkben betöltött hatását.

Az amatőrség elvesztése címet viseli a harmadik ciklus, melyben változatlanul keverednek a jelversek és a szövegversek. Az a bizonyos árnyalatnyi különbség című verssel tudatosítja velünk a látszólag jelentéktelennek a jelentőségét. Az Egy Kosztolányi versben ezt az árnyalatot egy * jelöli, amitől "az ugyanaz nem ugyanaz." A múlt idő a természet számára közömbös, de nem közömbös az embernek, aki "ha haldoklik", akkor "suttoghatja". S mert a cím Kosztolányit szólította meg, így tudhatjuk, ez a különbség az életművet adó élet értelme: lehet egy időszak, amiért neki érdemes volt élnie. Lehet, de nem biztos. A ha és talán szócskákkal megduplázta az alternatív jelleget: olyan, amire vágytam, vagy egy életre szóló csalódás? Ez a látszólag jelentéktelen különbség az illetőnek mégis lényeges, hiszen azért suttogja halálos ágyán.

Ebben a ciklusában vannak egyébként a különleges - már majdnem képvers - jellegű sakkversei, mindkettő fontos szerepet játszik a Tandori - életműben. A cím - Táj két figurával - akár zsánerképet is rejthetne, de valójában egy kódolt szerelmes vers. Egy huszár és egy gyalog lépéseit követhetjük, melyet a huszár (Hh6) egyedül kezd, csak az 5. lépésénél tűnt fel egy kis figura (C5), aki a huszárral együtt tette megszabott lépéseit a célvonalig. A társra találás örömet adott a huszárnak, de ezzel ki is szolgáltatta magát, hiszen a gyalog akár le is üthetné. De nem tette, hanem olyanná vált, mint ő: c8H - Hd8. E vers élvezetéhez elengedhetetlen a sakkjáték valamilyen szintű ismerete, s azzal megint újféle örömet: a felismerés élményét kínálja Tandori.

Érdekes megoldású a ciklus címadó verse is:

....elágazott az út: mehettem volna
ELÁGAZOTT AZ ÚT, MEHETETT VOLNA
a partmenti jegenyesoron, jól ismertem;
A PARTMENTI JEGENYESORON, JÓL ISMERTE;
miért mentem mégis a félsziget belseje felé?
MIÉRT MENT MÉGIS A FÉLSZIGET BELSEJE FEL?
Nos - nem tudom.
NOS, NEM TUDJA...
               Az amatőrség elvesztése

E vers témája nem egy - a partmenti jegenyesorról beazonosítható - tihanyi séta, hanem az időben való visszatérés lehetetlensége, az emiatt érzett szomorúság - a transzpozíciós eljárás szép példájaként. A kisbetűs sorok adják a vers főszövegét, a nagybetűs sorok ezt szakítják meg harmadik személyűként. Az én és ő monoton végigvitele aztán ráccsá vált, ami börtönbe zárta a sétálót Tandori a hangsúlyozottan apró esetlegességet csupán a nézőpontok, az értelmezési síkok változtatásával érte el. Ezzel a rezegtetési játékkal az egyszeri emlék ezzel olyan súlyt kap, mint amilyen a -hat, -het használata volt a Kosztolányi versben: erre vártam, vagy nem erre vártam? De egyikben sem a személy a lényeges, hanem csak az, hogy valaki a maga módján jelet hagyott maga után, hogy a személytelen, az embertelen emberivé lényegült.

A negyedik ciklus tartalmazza a kötet címadó nagyversét, az Egy talált tárgy megtisztításá- t. Ez a három részes elbeszélő költemény az utazásról szól, de Tandorinál az úti képek is csak ürügyek. Egy utazásra való visszagondolás folyamatát elemezte szüntelen önreflexiókkal, de Herakleitosznak a folyamba lépésről szóló töredéke miatt a jelen pillanat én -je nem azonosítható a múltbeli én - nel. A levegő kristályos törésfelületeit akarta megmutatni, emiatt nem engedte összetéveszteni a valóságos eseményeket és azok utólagos nyelvi tükrözését. Egységeit külön is megszámozta. Az első a Törlendő segédegyenesek címet viseli, amiben konkrét és elvont elemek keveredtek. W., K. és G. jele akár Varsóra, Krakkóra és Gdanskra is utalhatna, de a rövidítés miatt úgy is felfogható, hogy olyan helyek ezek, melyek a térképen nem találhatóak, a költői képzelet szülöttei - törlendő segédegyenesek. A második egység címében keveredett egymással a szöveg és a jel: Tartózkodási gyakorlatok *;** A cím utáni csillagok a lábjegyzetre utalnak, ami kultúránk írásos közlésformájában új információt tartalmaz. Ennek a jelnek egy rögzített és két mozgó eleme itt többletjelentést adott a címnek. Az első egység dinamizmusával ellentétben ez a rész fényképszerű pillanatmegállítás, mely a nagyítás elve szerint épült fel számozott sorozatként. A lírai főhős mászkált és utazott, dúdolt és beszélgetett valakivel, akinek nevét azonnal és tudatosan elfelejtette, közben kétszer is hányt. Mindezekből kiderül, hogy egy elszigetelt személy végzett itt tartózkodási gyakorlatokat, benne és körülötte bonyolult és finom kapcsolódási szálak érzékelhetők, miközben a számtalan zárójel a visszatérés szellemi műveletét végeztette el az olvasóval. Az epikus történetmondás a harmadik egységben folytatódott, mely a Megtisztogatás címet viseli. Ebben az első egység motívumai ismétlődtek, de mintha csak egy helyszín lenne, W. és G. helyett a személyes tudatban játszódnának az események. Nincs válasz arra - mondja Fogarassy Miklós Tandori - kalauzában - mi történt a lírai hőssel. Ami elmondható, azt elmondja a költő, de a kétoszlopos formával megállította a főszöveg szárnyalni kezdő személyességét és hideg, ironikus pozíciót adott az egésznek.

A verseskötet utolsó ciklusa az összegzés, mely A lélek és a test - Nagy ének és kis ének címet viseli. Az első rész strukturalista verbalizmusa (nagy ének) után - mondja Aczél Géza - a szó - és gondolattöredékek (kis ének) önmagára hangolódó, önmagát ismétlő örvénytechnikája szövegezi magát sokkoltató idegenséggel, irracionális szuggesztivitással.

Tandori Dezső ebben a kötetében verseit a végső fokig leegyszerűsítette, arra a bizonyos árnyalatnyi különbségre redukálta. Emiatt ezek elfogadása nem egyszerű azok számára, akik a hagyományos költeményekre vágynak, új formája miatt csak félreérteni vagy megérteni lehet ezeket. Nála már sem az ékes nyelvvel, sem a rímmel - ritmussal nem lehet behelyettesíteni a líra lényegét, versei a költészet eszközei nélkül működnek. Lényege szerint egy új hangrendszer szabályai alapján történő sűrítés ez, melyek révén ezek a versek kívül maradnak a megszokott művészi - esztétikai formán. Lehet szeretni őket, vagy nem szeretni, de Tandori létezését nem lehet az irodalomtörténetből kitörölni, hiszen számtalan hívet és utánzót szerzett ezzel a költészettel.

 



Oravecz Imre: A hopik könyve

A költőt 60. születésnapján a Magyar Köztársaság Kossuth-díjjal tüntette ki, amit - a laudáció szerint - a tárgyias költészet objektív világának átszellemesítésével, a vers és a próza költőileg termékeny szintézisével érdemelt ki.

Oravecz Imre a Heves megyei Szajlán született 1943-ban, Szentgotthárdon érettségizett, Debrecenben magyar-német szakos tanári diplomát szerzett, majd élete lázas útkeresése következett. Első kötete (Héj, 1972.) megjelenése után disszidált: Párizsban, Londonban és az USÁ-ban élt. 1974-ben hazatért, a Közgazdasági Egyetem nyelvi intézetében lett tanársegéd. 1976-ban másodjára is engedély nélkül hagyta el az országot, hogy az Illioinis-i Egyetemen tanuljon nyelvészetet és kulturális antropológiát. 1979-ben jelent meg az Egy földterület növénytakarójának változása, címmel második verseskötete. 1982-84 között újból Magyarországon élt az Élet és Irodalom munkatársaként, és A hopik könyve , (1983.) mellett egy gyermekverseket tartalmazó kötetet is közreadott. 1985-86-ban vendégtanár volt az egyik kaliforniai egyetemen, majd egy évet ösztöndíjjal Berlinben töltött. 1989-ben a magyar állam József Attila-díjjal akarta kitüntetni, amit nyílt levélben visszautasított.

Harmadszorra is disszidálni készült, amikor a rendszerváltás eltérítette ettől a szándékától. Először politikai szerepet vállalt: kormányfőtanácsosi rangban a miniszterelnöki tanácsadó testületnek lett a tagja, majd arról lemondva az Új Magyarországnál és a Pesti Hírlapnál töltött el rövid időt. Csak 1995-ben talált önmagára, amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáraként német irodalmat és amerikai őskultúrát kezdett tanítani, és Budapestről visszaköltözött Szajlára. Szülőfalujáról szóló verseskötetével és faluregényével, melyeket Halászóember, (1998.), és Ondrok gödre, (2007.) címmel jelentetett meg, költői munkássága is új utakra indult. Oravecz Imre műfordítóként is jelentős, és hogy fiával együtt részese lett a Halászóember című könyve megfilmesítésének, jelzi: szívesen kirándul a művészetek más területére is...

A hopik könyve, harmadik verseskötete, és amikor 1983-ban megjelent, nagy visszhangot keltett. A kötet keletkezési történetét Előszavában maga írta meg. A mű forrásaként Frank Waters: A hopik könyve című művét és magánéleti, költői válságát jelölte meg. Oravecz Imre egy történelem előtti kultúra segítségével talált rá az alkotás újbóli örömére, és tulajdon léte történelem előttiségére, Szajlára. A kötet versei közvetlenül a hopi indiánokról, Amerika őslakóinak egyik csoportjáról szólnak, de közvetve arról a közösségről írt, amelynek elei révén maga is tagjává lett. Írás közben ugyanis megérezte, hogy a hopi Oraibi és a magyar Szajla között a különbözőség és a távolság ellenére sincs határ: mind anyagi, mind szellemi tekintetben mindkettő egységes világ, amely az ott élőkben ölt testet.

Költőileg nem volt teljesen váratlan ez a kötet, hiszen már második kötetében is voltak hopi versek, és először a tükör-költészettel is ott próbálkozott meg először. Mindezek összegzője és kiteljesítője A hopik könyve, lett, amiben egy költői mítoszt rajzolt fel, s ezzel újat hozott a magyar lírába is. A túlbonyolított társadalom előtti időkből hívta vissza a szeretet, a megértés, az alázat romlatlan állapotát, s közben talált rá arra a jó közérzetre, amelyben eltévelyedettként maga is ráérezhetett a törvényre: iránytalan az akarat cél nélkül... A jó és rossz kozmikus egyensúlyi állapota oldotta fel szorongásos állapotát, s rájött: Az élet útjain nincs mit javítani, / mert az élet útja tökéletes.

Könyvét fiának ajánlotta, mottóját pedig a Kalevalából választotta:

Én nem mozgok én húsommal,
Teremtőnek húsa mozgat,
Én nem forgok én erőmmel,
Alkotóm ereje forgat,
Én nem szólok ennen számmal,
Szólok Isten szája által.
Vikár Béla fordítása

A kötet szerkezetileg átgondolt: öt könyvre tagolja benne a költő a verseket. Az első darab a mindenség születésének történetét hopi gondolkodás szerint mondja el. Ez a nagyon távoli mitológia a kezdetet Taiovához, a Teremtőhöz és az ürességhez kapcsolta, aki először önmagát kettőzte meg, amikor terve megvalósításához társat teremtett: Szotuknang, ot. Ő lett az, aki alakot adott a kiterjedésnek, aki megteremtette a Világmindenséget, mint egységet:

A Teremtés ajtó,
amely a semmiből a valamibe nyílik,
és sarokpántján öröktől fogva jár.
A teremtésről

Az első emberek boldogok voltak ebben az egységben:

mert a föld emlőjén éltek,
füvek, magvak és gyümölcsök tejét szívták magukba,
tisztelték az állatokat,
nem éreztek egymást közt különbséget,
és beszéd nélkül megértették egymást.
Az első emberekről

De aztán gonosz cselekedeteik, gőgjük és mohóságuk miatt szembe kerültek egymással és a Teremtővel, aki tűzzel, jéggel és vízzel elpusztította mind a három világot. Ezek közül a vízözön-történet számunkra is ismerős, hiszen a világirodalom egyik vándormotívumaként a mi kultúránkban is élő. (Gilgames, Biblia, Deukalion és Pürrha, története a görög mítoszban, vagy Noj története a votják mondákban). Itteni megjelenése ebből a hopi kultúrából nőtt ki:

És megelégeli Taiova
az emberek mohóságát
hogy mind több jószágot akarnak,
és megsokallja Tajova
az emberek jószágát,
hogy mind nagyobb mohóságra vetemednek,
és kiválasztja a törvénytisztelőket,
és megtölti tarisznyájukat kukoricakenyérrel,
és mindenható kezével
biztonságos helyre,
vastag nádszál üregébe bújtatja őket,
és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,
és Szotuknang felvonja az ég vizeinek redves zsilipjét,
és az ég vizeinek redves zsilipje
hömpölygő árt zúdít a harmadik világra,
és eltűnnek a széles síkok,
és megtelnek a tágas völgyek,
és alámerülnek a magas hegyek,
és megfullad a harmadik világ színe, a piros,
és megfullad a harmadik világ ásványa, a réz,
és megfullad a harmadik világ iránya, a kelet,
és megfullad a harmadik világ növénye, a dohány,
és megfullad a harmadik világ állata, a szarvas.
A harmadik világ pusztulása

A vízözön után következett a feljövetel útja, mely az ellentéteket egyesítette, és a kiválasztott hopikat átjuttatta a negyedik világba. Ebben annyira tökéletesedtek az emberek, hogy felismerték a nemzetség-alapítás fontosságát: kialakult a sas-nemzetség, melynek nemzetségfője Oraibit, azaz lakóhelyet alapított a fennsíkon, amit a hagyományokkal kerített el. Ennek a világnak a népét is próbára tette teremtője, de a hopik nem ismételték meg a korábbi emberek hibáit, a vékony, rövid kukoricát választották, amivel elfogadták a kukorica jóságát, bölcsességét és engedelmességét. Törvénytiszteletük révén így váltak kiválasztottakká, boldogan élhettek a negyedik világban, és megélték annak pusztulását is, amikor aranysóváran és vértesen belép / az elveszett fehér testvér ...

A második könyv arról szól, ami a változó időben maradandó: a hopi élet rendjéről és formájáról, azaz a teljességet sugárzó hétköznapi életről. A természet diktál ennek a gyakorlatnak, de a természet közvetítésével a kozmikus arányok is megjelentek. Pontosan árnyalt, sajátos, de egységes törvényekkel és világképpel rendelkező közösség rajza ez, melynek elsősorban erkölcsiségét emelte ki Oravecz. Ember és természet napjainkban szinte elképzelhetetlen harmóniájáról, összefonódásáról szólt az itteni versekben:

jöttem, hogy neked adjam magamat,
neked adom magamat, hogy magammal segítsek rajtad.

- mondja a megsebzett őzbak a vadásznak a kötet meghitt pillanatainak egyikében. A tudatosodás, a megismerés folyamatát is érzékeltette:

az embernek agya van,
az ember az agyával gondolkodik,
az ember agya azért van, hogy megértse a világot.
Kis hopi anatómia

A versek közé beszúrt koanokban pedig nemcsak a mondanivalót összegezte a költő - ha nem érzel /nem értesz / ha félig érzel / félig értesz / ha egészen érzel / egészen értesz. (Hetedik koan) - a kötetépítésben és a műfaji kiteljesítésben is szerepet adott nekik. A kézenfekvő, egyszerű, könnyen átlátható megnevezések által fokról-fokra gazdagodott ez a világ, anélkül, hogy a szellem és az anyag, az ember és a természet egysége egy pillanatra is megbillent volna. A gondolkodást a megértéssel az érzés kötötte össze: az ösztönök helyes működésére épült a megismerés folyamata:

a szeretet hombárjában
se fény, se nedvesség,
a szeretet jó gazda.
Ötödik koan

Ebben az egészben minden jelenségnek megvolt a maga helye és funkciója:

     a sivatag becsületességével, szerénységével és őszinteségével védelmet
     nyújt a hopiknak a becstelenség, hivalkodás és képmutatás ellen.

A sivatag leírása

Az egység értelme hatotta át a cselekedeteket. Az azonosítás, a megfeleltetés eszköze a paralelizmus és nominális szerkezet, melyek segítségével az általánosítás egyértelművé vált:

az állatok a föld gondolatai,
az emberek a föld cselekedetei,
a föld érzései jók,
a föld gondolatai nemesek,
de a föld cselekedetei gonoszak.
Újkori hopi tapasztalat

A hopik könyvének, harmadik fejezetében leírta, hogyan működik a sas-nemzetség által lakott hely, Oraibi. Hosszasan idézte Eototo és Aholi, a két főkacsina tanításait, akik túl is léptek a hopik világán:

az embernek útja van,
az ember eredendő bölcsességgel járja útját.
Az emberről

Ezeknek a lényegét is az itteni koanok közvetítették, melyek már nem mindig egyértelműek, de éppen allegorikusságukkal tudják összekötni a két képzeletbeli helységet:

A fent fent van,
A közép középen,
a völgy lent van,
a lent lent van,
a lentet a közép köti össze a fenttel,
az embert a szeretet köti össze Istennel.
Kilencedik koan

Az ősi, természeti életformák keménységét, a viszonyok egyértelműségét, a hibátlanul működő erkölcsöt tanulhatja meg itt az olvasó. S ettől a résztől vált az is nyilvánvalóvá, hogy Oraibi és Szajla között a képzelet révén hasonlóság van: Oraibi Szajlával telt meg, Szajla pedig Oraibival. Ebből indukálódik az a feszültség, mely feltölti a költői lelket, és a magánéleti nyomorúságában, az alkotói válságban feloldásra talált. Az őstársadalom és a gyermekkor világa e felismerésekkel segített Oravecz Imrének rendet tennie önnön lelke káoszában is.

A negyedik könyvben az emberpár: Sziliomomo és Paleomauki szerelmének leírása a hopi világ erkölcsös értékrendjét mutatja meg. Kettejük meghitt, harmonikus kapcsolata a szereteten nyugszik, mely minden ember kötelessége... Minthogy Sziliomomo Oravecz Imre alakmása, így ezek a versek egyszerre jelentik a történet folytatását és a költői én öngyógyítását. Ezért az ötödik fejezet szorosan kapcsolódik ehhez, mert az Sziliomomo verseit tartalmazza, amelyekben Oravecz szerzett magának lelki nyugalmat. Bata Imre szerint olyan szelíd ez a líra, mint Pilinszky Jánosé, mert a leegyszerűsödő világ diktálta mindkettőt. Pilinszky számára ezt az egyszerűsítést a háború végezte el, Oravecz pedig a hopik természeti világában felsejlő szajlai paraszti életben talált rá a dolgok és viszonyok valódi sorrendjére és értékére. A kötet egyik ismertetője, Aczél Géza feleslegesnek ítélte ennek a résznek elegyes darabjait, mert úgy látta: ezek a versek lefékezik a kötet dinamikusan előremozgó szerkezetét. Pedig ezek a versek a kötet egészében - a tág horizontban, a humánus elemek megerősödésében - megtalálták a helyüket, miközben a filozófiai tartalmat is kellőképpen megerősítették.

Verstani szempontból sokszínű ez az Oravecz kötet. A hopi mítoszt itt is, mint a Bibliában a zsidó-keresztény mitológiát, a gondolatritmus és a paralelizmus közvetíti, melyek időnként monotonná tették az írást. Ezt enyhítették a fejlődési folyamatba beépített koanok, ezek a hol haikura, hol gyökversekre emlékeztető lírai darabok és a különleges hangulatiságot árasztó prózaversek:

Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy a kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hírtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról elfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.

A nyári tölgyerdő hajnali lehelete

Ezekkel a lírai és epikai formákkal egységesült a költőben a világ, a tartalom és a forma így került összhangba a teremtő szándékkal, s így születhetett meg az a minden szempontból egységes kötet, amelyben minden rész az egészet szolgálta...

Ajánlásával és a mottóval azért utalt a kezdetekre, mert A hopik könyve, is azt részletezte. A versekből sugárzó jó érzés az életigenlés gyermekkori jó érzésével azonosítható. A lét anyagi és szellemi egysége - mondja Bata Imre - nem a dolgokban, hanem a dolgokat megragadó lelkesültségben van, mely a mű egészéből sugárzik. Oravecz olyan világot teremtett, amely valójában nem létezett sem a hopiknál, sem Szajlán, de mégis megvan: olyan emberi gondolkodásként, amelyben a hit és a tudás között nincs merev határ. Ezzel a mítoszi gondolkodással írta meg Oravecz a hopi verseket, amiben nemcsak az indián kultúrát, hanem egy magyar paraszti közösség életét is megjelenítette. Később, amikor egy antológiában maga is olvasott eredeti hopi verseket, nem szomorította el, hogy azok egészen mások voltak. Ő így találta rá arra a világra, amely azóta is kitölti az idejét.

Mert Oravecz Imre nem utánozta a hopi költészetet, nem találta ki újra azt. Egy másféle világot konstruált, ami olyan, mint a hopiké lenne, hiszen a fiatal néprajztudós könyvében olvasott hopi elemek az ő művébe is belekerültek. De mégsem erről szólt. Széky János szerint valójában azt mutatta meg: ha volna egy olyan világ, amelyről ezek a versek szólnak, akkor ilyen versek születnének abban a világban. Mintha a költő átlépett volna a tükör másik oldalára, ahonnan - hopi tekintettel - visszatekintve rátalált saját szajlai - európai - énjére. Azért tudott leszámolni a korábbi tévelygésbeszédével, mert megértette a hopi világot átható szeretetet, és felismerte azt a szabadságot, mely a szakrális törvények betartásából származik. Talán azért is folytatta az alkotást a Szajla történetét bemutató versekkel, és a tervezett regénysorral, hogy mindezt illusztrálj...

 

 

 

 

 

Nemzedékem színe és fonákja Vámos Miklós regényeiben

                                                                   (Félnóta – 1982., Szitakötő - 2011)

 

 

Vámos (Tibor) Miklós (1954 -) már a 70-es évektől folyamatosan jelen van az irodalomban írásaival – 35 kötete jelent meg eddig-, de személyesen is, hisz közismertségét nemcsak regényeinek, hanem tévéműsorainak köszönheti. Mai íróink között elsőként ismerte fel azt, hogy az írónak az alkotáson túl is fontos a technológia iránti érdeklődés: Amerikából hazatérve vette első számítógépét, és teremtett divatot írói honlappal, melyen az alkotási folyamatba is beavatta olvasóit. Bár írásaiba saját életét is bedolgozza, szemérmes: az csak az internetről tudható, hogy apja Rajk László titkára volt, emiatt jogi diplomáját sokáig nem használhatta, marósként dolgozott. Fia először zenész lett: 1966-71 között Berki Tamással és Gergely Ágival (utóbb Rohonyi Máriával) a Gerilla nevű polbeat együttes vezetőjeként vált közismertté, a magyar fiatalok külföldi követévé. Ismertsége ellenére mégsem vették fel érettségi után az egyetemre, először ipari tanuló lett, később jogi diplomát szerzett, de valójában az irodalom elkötelezettjévé vált: regényei, színművei, novellái, filmforgatókönyvei ezt bizonyítják.

 Kortársam és nemzedéktársam, így hát írásait megkülönböztetett figyelemmel kísérem, helyettem és rólam is ír. Érdekes dolog ez a nemzedéki összetartozás: születési jogon egy-egy időszak közössé válik, elkülönül az előzőtől és az utánunk jövőtől. Apáink nemzedéke a XIX. és XX. század fordulóján születetteket fogja csokorba, akik a ’30-as évekre váltak cselekvőképesekké és a ’40-es, ’50-es évek története, társadalma az ő alkotásuk. A következő nemzedék a tanítóinké, akik a ’30-as években születtek, a ’60-’70-es években borultak virágba, és cselekvési idejük nagyjából a rendszerváltásig terjedt. A mi nemzedékünk a ’40-es-és ’50-es évek fordulójához kapcsolható, a ’70-es években vált cselekvővé – ekkoriban születtek gyermekeink -, és a századfordulóig vettünk részt aktívan a politikában és a társadalomban. A nemzedéki összetartozás többet jelent, mint a kortársi: közös élményeink miatt akaratlanul is félszavakból értjük egymást. De nem vagyunk összezárva sem, mert szerencsére a különféle nemzedékek egymás mellett élnek, s nemcsak nehezítik, meg is szépítik egymás életét.

Vámos Miklósra visszatérve meglepő volt számomra az a nyilatkozata, amivel zenész múltjától elhatárolódott, aztán megértettem. A polbeat mozgalom a ’60-as, ’70-es évek jelensége volt, a Gerilla együttes  az élmezőnyben volt akkoriban, ám Vámos Miklós első igazi kiábrándulását éppen ennek köszönhette. Amikor rájöttek, hogy Bob Dylen és a többiek utánzása kevés, és a magyar viszonyokról kezdtek írni dalokat, azokat már nem támogatták, legjobb dalaikat betiltották. Így hát feloszlatták magukat, Vámos még a közismert nevét is megváltoztatta: Tiborból Miklóssá vált, s az irodalomba menekült. Mégsem múlt el nyomtalanul ez az idő, mert egy író azonban mindent kibeszél magából, de a 1980-as években első kísérletét félbehagyta, hogy aztán néhány év múlva egy új, gondolatritmusra épülő regénnyel lezárja ezt a korszakát. Ez lett a Félnóta, ami 1986-ban jelent meg, Metaforikus címe egyszerre jelentette helyüket a művészetben – se nem politika, se nem zene –, és a társadalmi besorolásukat. De ez az írása mégis több lett, mint Vámos Miklós leszámolása a polbeat-tel, nemzedékének sorsát is tükrözte, hiszen 30 évesen kezdett hozzá a könyvéhez. (Popper Péter szerint az ember a krisztusi korban éri el gondolkodóképességét, és van 30 éve a cselekedetre, aztán mögötte nyomul a következő nemzedék.) Regénye így egyszerre vált kegyetlen számadássá, amelyben egy generáció szembesülhetett balfogásaival, tévedéseivel, egykori önmagával és szép vallomássá, mert az ifjúságot, az első barátságokat idézte fel olvasói (és önmaga) számára. Visszaemlékezése szerint már írás közben felkészült arra, hogy könyvét botrányok fogják kísérni, hiszen az akkori ellenzék neves alakjai (Haraszti Miklós, Dalos György) voltak a modelljei, de csak „kisebb balhé” lett belőle, mert Aczél György megtiltotta a kritikát a regényről: a hallgatással akarta megsemmisíteni. 

Ez a humoros, ironikus regény Magyarország 1960-as éveiről szólt: az ifjúságról, az álmokról, de még Dalos Györgynek sem tetszett, hogy csak deklasszált mellékalakként jelent meg benne, nem beszélve a zenésztárs Gergely Ágiról, akit a regény realista ábrázolása zavart. Szerencsére nem lett belőle történelemkönyv sem, mert a magyar történelem és politikai viszonyai csak hátterét jelentették a történetnek, igazában a barátságról, szerelemről, hűségről és árulásról, szolidaritásról és gerinctelenségről szólt, miközben az író felnőtté válásának folyamatát is bemutatta. Ha a baráti körnek lehetett is oka a haragra, az összkép mégis pozitív: egyféle tükröt tartott nemzedéke elé. Cselekménye rövid: az egykori barátok emlékkoncertet akarnak szervezni egykori rock együttesüknek, a Barikádnak, és ennek apropóján megindul a nosztalgiázás: a régi szép idők, koncertek, utazások, csajozás, fiatalos lázadások és egyéb korszakbéli események felelevenítésével. A narráció idősíkját gyakran váltogatta az író, emiatt nem könnyű követni az eseményeket, de Vámos Miklós megszólítja az olvasót, és a látszólag banális történetből is képes irodalmat csinálni. Valahogy mégsem szerette ezt az írását, minden eszközzel megakadályozta újbóli megjelenését, de kulcsszerepét az jelzi, hogy amikor az Európa Kiadó az író életmű sorozatát megkezdte, ezzel a regénnyel indította.

Ehhez képest a Szitakötő (2011.)című regénye nagyléptékű történelmi összefoglalás, melyben a megélt dolgok olvadnak össze a fikcióval. Alcímében - Nemzedékünk regénye - rögzítette mondanivalóját és a legfontosabb írói motivációt. Vámos Miklós itt már nem bízott semmit a véletlenre: az olvasókat külön levéllel (és kisfilmmel) készítette fel a különlegesen szép külsejű könyv mondandójának befogadására:

 

Kérdés: mire jutott a múlt század közepén (+ -  valamennyi) született

generáció. 8 főhősöm (+ néhány kültag ) a keményvonalas szocializmus-

ban volt gyerek, a puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük kö-

  zepét telibe találta a rendszerváltás. Már a magyar kapitalizmusban is él-

tek 22 évet.  Mire elég hat évtized? Mit értünk el és miről maradtunk le?

Mit tanultunk és miből nem? Mit felejtettünk el, s mi vésődött belénk ö –

rökre? (Ha ugyan létezik olyan, hogy örökre…)

 

Vámos szerencsétlen nemzedéknek tartja az ironikusan nagy generációnak titulált társaságot, amit aztán sokan komolyan vettek és így került be a köztudatba. Pedig – az író szerint - mindenből kimaradtak: a háború nem vált alapélményükké, ’56-ban még gyerekek, a ’68-as lázadásokat nem értették, és hiába puhult fel a szocializmus, abból sem tudtak sokat kihozni, csak az ügyesek jutottak el a falig, ami akkoriban állást, kocsit, nyaralót jelentett. A rendszerváltáskor aztán elvesztették, amijük volt, a kapitalizmusból nem hoztak ki semmit, s négyévenként, minden választásnál mind lejjebb süllyednek. A regény ezt a tételt bizonyítja, cselekvési idejét a közelmúlt magyar történelmének korszakhatárai szabdalják. Vámos címválasztása megint telitalálat: a regényben sok a szitakötő – zizegés. A talányos cím sokrétegű üzenet hordozója, mert a szitakötő egyszerre jelenti a szabadságot, a változást, a szépséget és a kegyetlenséget.  Hogy ennek az állatnak a szárnyáról mintázták a tündérekét, sokat mondó információ, mint ahogyan a végösszegzés is: attól, hogy valaki nem szállt el, még lehetnek szárnyai.

Nyolc ember: három lány / nő és öt fiú / férfi életén keresztül követhetjük végig Magyarország 1957 és 2012 (2017) közötti életét. A kulcsszereplők a korra jellemző tipikus emberi sorsot testesítik meg: a rendszer híveit, kiszolgálóit, a kételkedőket, az okos, független nőket, a simulékony szépasszonyokat, a pénzorientált luxusnőket, a rendszerváltást meglovagló újgazdagokat – s mivel ezek váltakozó szerepek, mindegyik szereplő több, mint prototípus. Mellettük az évek során jó néhány kültag is feltűnik, ezzel a sokféle nézőponttal teljes képet ad a világunkról. A 8ak 1957-ben egy Békés megyei hizlalótáborban találkoztak össze először, a regény úgy is kezdődik, mint az akkoriban népszerű Delfin-sorozat egyik darabja: nyár, tábor, barátok, kalandok. Aztán ez az ismeretség valahogyan életben marad: évente ugyan csak egyszer-kétszer találkoznak személyesen, de a táborban megkezdett napló írása folytonosságot ad barátságuknak. Ez az érzelmi kapcsolat már önmagában is vonzó és irigylésre méltó, közös élményanyaguk a közelmúlt magyar történelme. De Gyuri, Tibor bácsi, Kobra, Sneci, Malaci, Vica, Lencsibaba, Joli szimbolikus figura, csak csoportként van igazán értékük. Különböző emberek eltérő életutakkal, a naplóba hol az egyik, hol a másik ír, változó lelkesedéssel és módszerrel – az idő múlását az is jelzi, hogyan jutnak el a kézírástól az elektronikus üzenetekig.  Minden fejezet teljesen más stílusú, miközben gyerekből gimnazisták, lázadó egyetemisták, pártemberek vagy kiszolgáltatott kisemberek lesznek, házasodnak és elválnak, Pestre költöznek és emigrálnak, tönkremennek és újraházasodnak, ügyeskednek, és megbetegednek. Az egymást követő, változó színezetű politikai rendszerekben mindenkinek más a funkciója, hiszen mindenki mást tart értéknek. Az történik velük, ami a való életben.

Személyes és bensőséges könyv a Szitakötők, de az alcímmel ellentétben nem egyetlen nemzedéké, - még ha utalásait, szimbolikáját igazán az 50-es években (+ - néhány év) születettek értik egyértelműen. Kulcs lehet ez a regény a korszak megértéséhez a későbbi nemzedéknek is. Lebilincselő Vámos stílusa, írói eszköztára: szellemes és virtuóz megoldásokkal követi az időt, amit még finom humorával – egy-egy kikacsintással - is  megfejel. Az örök életében Pesten élő író vidéki szereplőket választott üzenete közvetítésére, sajátos nyelvhasználatukat is jelezte. Nem csiszolta simára a figurákat, mert nem az egyéni életútjuk volt a fontos, hanem a csoporté. A 14 fejezet mindegyikében más az elbeszélő, de nem vált senki főhőssé, mert bárki írja a naplót, az egyes szám után többes számra váltva mindőjükről szólt. A feljegyzésekben megelevenedik a múlt: Csernobillel, Queen-koncerttel, elkúrt dolgainkkal, lenyúlt magánnyugdíj-pénztárakkal, de Vámos jó ízléssel megállt a határon: az aktuálpolitikát ügyesen elkerülte.  A befejezés, a 15. fejezet azonban kilóg a műből. Az írói szándék világos, amikor 2017-ig megnyújtja az időt – melynek összegzését a kivénhedt szki-fi író gondjaira bízta, aki regénybeli önmetaforája – hogy vethessünk a jövőre is egy pillantást. De az a jövő már nem az ábrázolt közösséggé, csak Vámosé, így az addig nagyszerű regényívet is megsérti vele. De az előtte lévő 14 fejezet így is teljes képet festett nemzedékünk dolgairól. 

Jeges - Varga Ferenc szerint olvasás közben akár el is elbúcsúzhatunk illúzióinktól: a szitakötő tarka szárnyaival némán tükrözi a fényt, ösztökéli az embert, hogy nézzen keresztül saját illúzióin, mert az élet sohasem az, ami látszik. De hogy nosztalgiázunk, vagy a valóságot keressük olvasás közben, rajtunk múlik: Vámos mindkettőhöz megteremtette az alapot. Közben ugyanis óhatatlanul beugranak saját emlékeink az építő és SZOT-táborokról, a társakról, életünk nagy forgatagáról, melyet jól esik visszaidézni. És ez a sajátos időutazás mégis közelebb visz a múlthoz, bár illúzióink egy részét továbbra is megtartjuk magunknak, mert részei voltak az életünknek, s meglehet, hogy éppen azoknak köszönhetjük szitakötő szárnyainkat….

 

 

Vissza az előző oldalra