Curriculum Vitae

avagy

mi határozza meg az ember életútját: genetika, családi háttér, társadalmi környezet, vagy a tanárok?

2015-ben volt az 50 éves érettségi találkozónk. Nagy megtiszteltetés ért, amikor a beszámolóm alapján Vasbányai tanár úrban felmerült az a gondolat, hogy a József Attila Gimnázium fennállásának 85. évfordulójára kiadott kétrészes kötet folytatásában esetleg az én életutam is szerepelhetne. Egy későbbi beszélgetés során meg is kaptam a fenti könyvet, amit érdeklődéssel olvastam el. Mintegy 100, a József Attila Gimnáziumban végzett, azóta hírnevet szerző személy írt a kiadványba. Az írások műfaja rendkívül változatos: inkább egy tudományos folyóiratba illő cikktől, a formális önéletrajzon keresztül a vallomásokig terjedt a műfaj. Az én személyem egyáltalán nem illik bele a sikeres emberek sorába, de a műfaji változatosság ösztönzést adott, hogy megfogalmazzam a problémámat, ami már egy ideje foglalkoztat. Nem tudom ugyanis, hogy hogyan sikerült – ha értelmiségivé nem is -, de diplomás emberré válnom. Általánosságban: mi határozza meg az ember életútját: a genetika, a családi háttér, a társadalmi környezet, avagy a tanárok. Erre keresem a választ ebben az írásban a saját történetem alapján.
Szüleim Pesterzsébeten nőttek fel, ami nem éppen egy polgári környezet. Édesapám nyomdász szakmunkás volt, ami annak idején nagyon jó foglalkozásnak számított. Édesanyám négy polgári iskolát (azaz összesen nyolc osztályt) végzett. A kor nem kívánt többet egy lánytól, ráadásul hamar árvaságra jutott. Korán meghalt édesapja könyvelő volt, ami a 20. század elején már komoly rangnak számított, de mindenképpen polgárnak tekinthette magát. (Édesanyám féltestvére, a későbbi keresztapám is mérnöki diplomát szerzett.) A zavaros háborús helyzetben valahogy éppen Lágymányoson sikerült nekik venni egy lakást mélyen ár alatt – így születtem én egy polgári lakókörnyezetbe. Három és fél évvel később ikrekként megszülettek öcséim is.
Édesanyámban tehát a polgári gének jelen voltak, csak nem tudtak érvényre jutni. Amikor fel kellett adnia a háztartásbeli státuszát, szellemi segédmunkás lett: egy gyár irodájában adminisztrációs munkát végzett. Feladata hosszú számsorok (talán termelési adatok) összeadása volt, amit félelmetes gyorsasággal és pontossággal tudott elvégezni. (Elektronikus számológépek akkor még nem léteztek, a mechanikusok meg nagyon drágák voltak. Amikor nyugatról beszivárgott az első zsebszámológép – benzinkútnál lehetett kapni! - versenyeztünk, és ő volt a gyorsabb, mert neki nem kellett bebillentyűznie a számokat.)
Kicsi gyerekkoromból nem emlékszem semmire. Óvodába nem jártam, közösséggel csak az iskolában találkoztam először. Szüleim biztatására jó tanuló voltam. Sokat betegeskedtem: ilyenkor a szomszédban lakó osztálytársaim hozták naponta a leckét. Emlékszem, matematikából a zárójeles feladatokat tanulhattuk. Mivel nem voltam ott az órán, nem tudtam mit kezdeni a könyvben lévő feladatokkal. Mivel magyar órán az volt a szokás, hogy a hibásan leírt szavakat tettük zárójelbe (mert így rendezettebb az írás, mintha áthúztuk volna őket), azt hittem, hogy a könyvbeli feladatok is hibásak, tehát nem is kell megoldani őket. Szüleim nem tudtak segíteni, ők nem ismerték a zárójelek szerepét. Szerencsére hamar meggyógyultam, és gyorsan sikerült megértenem ezt az anyagrészt is.
Emlékszem még apai nagyapámra. Állítólag kocsis volt a foglalkozása, de ebben nem vagyok biztos. Vasárnap délutánonként meglátogatta édesapámat, megittak egy üveg bort, én meg kaptam egy Élet és Tudományt. Fogalmam sincs, ez kinek jutott az eszébe, de a lapot még sok évig olvastam. Édesanyám féltestvére (a mérnök keresztapám), aki továbbra is Pesterzsébeten élt egy szerény családi házban (víz nem volt bevezetve) egy nyaralásom alkalmából egy konzervdobozba rézcsövet forrasztott, a dobozt vízzel megtöltöttük, majd alátüzeltünk, és a kiáramló gőzzel egy propellert forgattunk meg. Nagyon élveztem ezt a játékot.
A felső tagozatban már egyértelmű volt érdeklődésem. Nem emlékszem, hogy lett volna az iskolában matematikai vagy hasonló szakkör, de a Szabó Ervin könyvtárban ráleltem az általam is megérthető népszerűsítő szakkönyvekre. Nem tudom, miért találtam érdekesnek a kettes számrendszert, és miért volt fontos felhívnom a különleges tudakozót, amikor úgy véltem, hogy a könyvben hibásan szerepel a 35 kettes számrendszerbeli alakja. A tudakozó sajnos nem tudta, mi az a kettes számrendszer, így örökre rejtély marad, hogy a könyv tartalmazott-e nyomdahibát, vagy én nem értettem az átszámítás módját. Valami miatt nem jutott eszembe, hogy az iskolai matematika tanáromtól kérjek tanácsot. Nyolcadikban egy hasonló könyvből értettem meg a differenciálszámítás alapjait (persze csak a hatványfüggvény differenciálásáig jutottam el.) Ekkortájt a hobbim az elektronika volt: az első tranzisztorok megjelenése után már hordozható fülhallgatós rádiókat építettünk a barátommal. Furcsa látvány lehettem az utcán fejhallgatóval és szappantartóval a kezemben (akkoriban abba építettük bele a készülékeket).
A fizika és a matematika tehát a kedvenc tárgyaim közé tartozott. Sajnos ez nem mondható el a magyar irodalomról. Rettenetesen szenvedtem, amikor fogalmazást kellett írnom. Nyolcadikban történhetett, hogy József Attila Anyám című versének ürügyén egy jellemzést kellett írni a költő édesanyjáról. Ezzel a házi feladattal töltöttem el az egész délutánomat. Persze mint jó tanuló (a verseket és az életrajzokat is megtanultam) azért megírtam a házi dolgozatot. Másnap – ahogy az talán ma is szokás – egy kevésbé jó tanuló óra előtt lemásolta. Mondanom sem kell, őrá esett a magyar tanár választása. Iszonyú letolást kapott. Azzal mentette ki magát, hogy az előző napokban hiányzott. Szerencsére nekem nem kellett felolvasnom a fogalmazványt.
Elektronikai érdeklődésem miatt középiskolába a Kandó Kálmán technikumba jelentkeztem. Nem hiszem, hogy túl rosszul sikerült volna a felvételi vizsgám, azonkívül a hozott bizonyítványom tiszta ötös volt. Mégsem vettek fel. Később kiderült, hogy általános iskolai osztályfőnököm beírta a jellemzésembe, hogy a család vallásos nevelésben részesített. Ez nem számított jó pontnak. Viszont visszatekintve óriási szerencsém volt. Jobb híján jelentkeztem a közeli József Attila gimnáziumba. Akkor még fogalmam sem volt, hogy ez mennyire jó iskola. A matematika és később a fizika természetesen itt is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. Bár én biztos nem voltam a tanárok kedvence. Fiatal matematika tanárunk (Tompa Kálmánné) bemutatta a négyjegyű függvénytáblázatot. A következő órán jelentkeztem, hogy hibákat találtam benne. Az persze nyilvánvaló volt, hogy a monoton függvényekben található kiugró értékek nyomdahibát tartalmaztak, de nem tudom, miért tartottam fontosnak átnézni a számsorokat. De lehet, hogy ez a kukacoskodás lett a szerencsém. A matematika tankönyv hátoldalát is elolvastam (ez azért érdekes, mert a tankönyveket kék papírba be kellett kötni, tehát a hátoldal általában láthatatlan volt, de ez talán akkor történt, amikor az elhasználódott kötést cserélni kellett), és ott találtam egy hirdetést, miszerint létezik egy újság, amit Matematikai és Fizikai Lapoknak hívnak. Előfizethető a postán. El is mentem a postára, de ott ilyen újságról nem tudtak. Szerencsére a tankönyv hátoldalán a lap szerkesztőségének címe is megtalálható volt. Ott ugyan csodálkoztak, hogy mit keres a szerkesztőségben egy gyerek, de a végén minden jóra fordult, és elkezdtem a matematikai és fizikai feladatok megoldását. Nem emlékszem, hogy a gimnáziumban lett volna ilyen szakkör, tehát csak a tanórákon hallottakra tudtam hagyatkozni. Végül egész jó eredményeket értem el. 1963-ban, másodikos koromban bekerültem a televíziós „Ki miben tudós” fizikai versenyébe. A nyolcaddöntőben egy negyedikes gimnazista volt az ellenfelem: innen még továbbjutottam. A negyeddöntőben Perjés Zoltán másodéves fizikushallgatóval kerültem szembe. (Ő később világhírű fizikus lett, szakterülete az általános relativitáselmélet volt. Sajnos, korán meghalt.) Volt egy olyan érzésem, hogy a zsűri kissé kedvezett nekem, de ennek ellenére itt már kiestem a versenyből. 1964-65-ben, negyedikes koromban az 5. helyen végeztem a matematikai pontversenyben. Az interneten ma is megtalálható az akkori fényképem a KöMal arcképcsarnokában a későbbi egyetemi hallgató társaim, és a József Attila Gimnáziumban párhuzamos osztályba járó Sükösd Csaba képe mellett. Fizikából már nem értem el ilyen előkelő helyezést, és az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen is csak a 33. lettem. De a magyarral a gimnáziumban sem kerültem közeli barátságba. Első osztályban házi dolgozatként egy tetszőlegesen választott színdarabról kellett kritikát írni. Sajnos, én addig még nem voltam színházban. Édesanyám szekrény mélyére eldugott könyvei között keresgéltem. Olyan szerzők művei kerültek elő, mint Zilahy Lajos vagy Herczeg Ferenc. Nem éppen a kor támogatott szerzői voltak ők. Egy Herczeg Ferenc drámát választottam ki, és élménybeszámolót írtam róla. Török Gábor tanár úr nagyon diplomatikusan értékelte munkámat az osztály előtt. Azt mondta, hogy a darab választása nem volt éppen szerencsés, de nem ezért kaptam rá négyest, hanem mert elkövettem egy súlyos helyesírási hibát: „a cigány a halott nótáját játssza” mondatban egy sz-szel írtam az igét. A későbbi évekből Vasbányai tanár úrra emlékeszem, amikor magyarázat közben („és ezt már nem lehet mással mérni, csak a tudományok tudományával, azaz...) és rám mutatott. „Matematikával” vágtam rá azonnal, amit természetesen az osztály harsány röhögése követett (a jó válasz a filozófia lett volna). Viszont az érettségivel óriási szerencsém volt. Akkoriban nem kellett írásbeli vizsgát tennie annak, aki mindig jeles volt irodalomból. Ezt tehát megúsztam. A szóbeli tételem pedig a „Mai szovjet irodalom” volt. Vasbányai tanár úr elhúzta a száját, én meg tökéletesen elmondtam a sablonos szöveget. Még elgondolni is rossz, mi lett volna, ha egy elemezhető írót húzok, mondjuk Márait. Bár ő természetesen akkoriban még a tiltott listán volt, tehát ez eleve elképzelhetetlen. Most is csak azért jutott eszembe, mert bár felnőtt koromban szerencsére megbarátkoztam a művészetekkel is, de irodalmi kérdésekben gyakran mellényúltam. Egy sokadik (talán negyvenötödik) érettségi találkozón egy Márai idézettel kezdtem a mondókámat, de az azóta elhunyt Valcz (később Vallai) Péter azonnal letorkolt, hogy ő elárulta Magyarországot. Nem tudom, nekem a művei tetszettek. Mindenesetre – mivel Péter részletesen kitárgyalta a történelmi eseményeket – nekem már nem maradt időm a mondókámra. De térjünk vissza a középiskolába. Emlékeim szerint itt kezdtem önkéntes munkát végezni: tanítás után bennmaradtam az iskolában, és a gyengébb tanulókat korrepetáltam. Nem tudom, honnan jött ez a késztetésem, csak azt tudom, hogy nem otthonról. Édesanyám ugyanis leszidott, hogy „más ezért pénzt kap”. Így aztán titokban folytattam csak tovább. (Később, egyetemista koromban vidékre jártam munkásgyerekeket korrepetálni – ezt akkor romantikusnak találtam. A KISZ-ben vita volt arról, hogy egy fodrász gyereke részt vehet-e egy ilyen foglalkozáson, azaz munkás-e a fodrász. Otthon ezt valahogy megtudták. Tüdőgyulladással feküdtem betegen, amikor édesanyám és öcsém bejöttek hozzám, hogy az öcsém beírhatja-e ezt az egyetemi felvételi kérelmébe. Már nem tudom, mit válaszoltam erre.)
Első próbálkozásra felvettek az ELTE TTK fizikus szakára. Nem is voltam rossz tanuló, második évben népköztársasági ösztöndíjat kaptam. Később aztán kiderült, hogy nem igazán vagyok alkalmas kutató fizikusnak. Az elméleti fizikai szigorlaton majdnem megbuktam. Ennek ellenére egy akadémiai kutató intézetben helyezkedtem el, és dolgoztam 1970-től 1989-ig. 1978-ban sikerült egyetemi doktori fokozatot szereznem, megjelent vagy 50, visszhangot alig kiváltó publikációm. Középszerűségemért csak magamat okolhatom, de azért néha felmerül bennem, hogy nem érhettem volna-e el jobb eredményeket, ha a kutatóintézeti főnököm nem egy Szovjetunióban végzett, angolul a saját szakterületét követni nem tudó gépészmérnök lett volna, hanem egy iskolateremtő egyéniség. Persze ilyent én nem érdemeltem meg. De ismét szerencsém volt, 1989-ben munkahelyet váltottam, és átkerültem a Tungsramba, amit később a General Electric vett meg. Itt dolgoztam egészen 2006-ig, amikor nyugdíjba mentem. Talán nem végezhettem nagyon rossz munkát, mert két évig visszahívtak még részfoglalkozású tanácsadóként (még ha nem is ez volt a munkaköröm hivatalos megnevezése), de ezután teljesen abbahagytam a fizetésért végzett munkát.
2007-től kezdtem el igazából önkéntes munkát végezni. Lakóhelyemen, Dunakeszin lehetőséget kaptam, hogy nyugdíjasoknak számítógépes tanfolyamot vezessek „Kattints rá nagyi!” címmel. Ezt 2011-ig csináltam, harminc tanfolyam keretében mintegy 150 idősebb ember ismerte meg az internet adta lehetőségeket. Sajnos, a helyi nyugdíjas klub vezetője (név szerint Terbe Józsefné, hogy az ő neve se merüljön a feledés homályába) megharagudott rám, és befolyása révén elérte, hogy megszűnjenek ezek a tanfolyamok. Még két évvel később is, amikor a művelődési háznak új igazgatója lett, sikerült keresztbe tennie kezdeményezésemnek.
Más munka után kellett néznem tehát. Már 2011-ben kapcsolatba kerültem egy alapítvánnyal, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket kezdtem el korrepetálni. Hamar kiválasztottam két gyereket (vagy ők választottak ki engem?), azóta csak velük foglalkozom. Kikerültek az alapítvány védőszárnyai alól, és én követtem őket új otthonukba. Nem csak tanulunk, de időnként elmegyünk az állatkertbe, vagy színházba is. Ezek a gyerekek most járnak hetedik általánosba, tanulmányi átlaguk 4.5 körül van. Vajon van-e remény arra, hogy középiskolába, később esetleg főiskolára, egyetemre kerüljenek? Írásomat azzal kezdtem, hogy nem tudom, mi határozza meg az ember életútját: a genetika, a családi háttér, a társadalmi környezet, avagy a tanárok. (Vajon nálam egyértelmű a válasz?) Vegyük sorra ezeket a tényezőket a gyerekeimnél is. A genetikai hátteret természetesen nem ismerem. A családi háttér az én esetemben sem predesztinált a továbbtanulásra. A társadalmi környezetet ma rosszabbnak ítélem meg, mint az én koromban volt. Akkor könnyebb, olcsóbb volt a tanulás, és a proligyerekek még előnyt is élveztek a polgári családok gyerekeivel szemben. (Talán még plusz pontokat is jelentett a munkás származás.) A tanárok is fásultabbak ma, mint az én időmben. Amennyire tudom, ezek a gyerekek nem elit iskolába járnak. A számszerűen jó bizonyítvány nagyon csekély tudást takar. Vagy csak én vagyok elégedetlen? Hiszen a nemzetközi felmérések (PISA) is azt mutatják, hogy a gyerekek tudása ma sokkal kevesebb, mint volt korábban.
Másfél év múlva hetven éves leszek. Életemnek tehát mindenképpen a vége felé járok. Mindenesetre jó lenne még megérni, hogy ezek a gyerekek többre vigyék, mint amire a környezetük predesztinálja őket. Ha esetleg ebben nekem is némi részem volt, akkor már nem éltem hiába.
2015. november
Utóirat: a fent említett gyerekeim most 17 évesek. Egyikük szakgimnáziumba jár, élete tehát jól alakult. A másik sajnos (a család, barátok, drog miatt?) elkallódni látszik. Kettejük közül ő volt a tehetségesebb, mégsem jutott tovább a nyolc általánosnál. Lehet, hogy ennek örülni kellene, hiszen a családjában ez egyáltalnán nem általános. 15 éves korában a vele egykorú barátnője gyereket szült neki, talán ettől megjön majd a felelősségérzete is. Most egy 12 éves gyerekem van, aki nagyon szerethető, csak sajnos igencsak gyenge képességekkel lett megáldva. Szeretném még sokáig követni a sorsát.
2019. augusztus