1823. nov. 4-én foglalta el azt a szobát, amelyben 1895. dec. 13-án, tehát 72 év után visszaadta lelkét Teremtõjének, akinek bölcsességét igyekezett felkutatni egész életén át teremtményeinek rendjében. E hosszú 72 évbõl 55 évet a tanügy terén töltött el, lankadatlan munkásságban; 18 évet élt át jól megérdemelt nyugalomban, de e nyugalom éveiben is folyton kedvelt tudományával foglalkozott. Az Istennek e ritka adományát tehát nem fecsérelte el; szakadatlanul dolgozott, még halála elõtt pár hónappal is tudományos kérdéssel foglalkozott: a villamos sûrítõnek általa kieszelt módját írogatta egy füzetkébe, melyet íróasztalán találtunk.
Tehetségei határozottan a kutatásra jelölték ki õt. Éles szeme észrevette a külvilág minden érdekes, feltûnõ jelenségét, s nem nyugodott, míg valamiképp megfejtését ki nem eszelte. Még legutóbb is a napsugártörés egy sajátos jelenségét vette észre, ami másnak fel sem tûnt, és sokat tûnõdött megfejtésén. Épp ily vizsgálólag fürkészett szeme akkor is, ha a fizika tanára valami új találmányú gép megtekintésére hívta meg. Nem elégedett meg a gép mûködésével, ha megbámulta is az eredményt, szeme, keze folytonosan kutatott a gép szerkezete és összefüggése után. Amilyen éles volt látása, oly élesen boncoló volt ítélete is. Nem tudott megnyugodni semmiben mindaddig, mig csak meg nem értette; a logika után kutatott minden dologban, s ha meg nem találta, senki kedvéért el nem hitte bármily meglepõ eredményrõl meséltek is neki.
Teljesen szívvel-lélekkel fizikus volt, ennek élt fiatal korában, ezzel foglalkozott nyugalmában, ebben talált szórakozást késõbb is, mikor szellemi mûködése szûkebb körre szorult, és különösen emlékezete cserben kezdte hagyni. A külsõ világ kevésbé érdekelte. Nem elegyedett bele semmiféle ügyeibe, bajaiba. 1848-ban õt is kirendelték Budapesten nemzetõrnek, de szivesen hagyta el õrállomását, hogy fizika termébe vonulva dolgozhassék tovább. Tudománya volt az egyetlen szenvedélye - és rendületlen kötelességteljesítés. Ha rajta állt volna, élete utolsó percéig sem hagyta volna el a tanári katedrát, amelyen oly sokáig hirdette a természettudományok vívmányait. Ha a tudományért lángoló heve már fiatal korában szerencsésebb viszonyok közé, a külföld valamelyes gazdagon felszerelt laboratóriumába helyezi, ahol kellõ eszközök álltak volna rendelkezésére, még fényesebb eredményeket is felmutathatott volna. De az õ helyzetében, amikor keze kötve volt, s a legtöbb gépet is magának kellett megszerkesztenie, hogy magyarázataiban használhassa, a kutató ész is kénytelen volt pihenni, s idejét oly munkájára fecsérelni, mely elvonta erejét attól, hogy még több, nagyobb felfedezéseket tehessen. Kutató szelleme így is nyomot hagy nemcsak szûkebb körben, hanem a világirodalomban is. Mikor a 20-as években itt, majd Pozsonyban tartózkodott, õ eszelte ki a szódának alkalmazhatóságát savanyúvíz helyett. A mai nap már oly általánosan elterjedt szifont õ találta föl.
A Holz-féle influenziás villamgép eszméje tulajdonképp az õ nevéhez fûzõdik,terve is már készen volt, csak a kivitelben elõzték meg mások,. Sokat foglalkozott egy eredeti szerkezetû villamsûrítõ gép összeállításával is, s mindkettõnek végleges megszerkesztésében csak körülményei gátolták. S midõn nyugalomba vonult, tulajdonképp csak idõt nyert arra, hogy kutatásait nyugodtabban folytathassa. 78 éves kora nem akadályozta abban, hogy napokon át szakadatlanul a fizikai szertárban dolgozzék. Régibb keletû a finom látást követelõ osztógépének összeállítása, melyet õ róla Jedlik-osztógépnek neveznek, és amely az eddig ismert osztógépekkel bátran versenyez még manapság is.
Az idõ csak lassan tudta megvásni az erõs szervezetet. Hallása gyengült legelõbb. Szeme még sokáig ép maradt, még a legutóbb is szabad szemmel olvasott, s ritkán használt szemüveget. Arra azonban már alkalmatlan volt, hogy fizikai kísérleteket tehessen. S ez esett neki terhére, mert munka, foglalkozás nélkül egy percig sem tudott lenni. Mikor nov. 21-én a haldoklók szentségeinek példásan ájtatos felvétele után beszélgettem vele, hosszú és fáradságos életérõl ezt válaszolta: "Kedves rendtárs úr, életem hosszú volt, de a munka sohasem fárasztott; hová kellene lennünk, ha az Isten a munkára való képességet megvonná tõlünk!" Õ igazán a munka embere volt élete utolsó percéig; amit a legutolsó idõben tett, az elõttünk nem ment munka számba: de õ azért minden percét ugy el tudta foglalni, hogy mindig tett-vett valamit, hogy soha ne unatkozzék.
S a jó Isten a testi épség mellett megajándékozta azzal az áldással is, hogy szelleme is épen mûködött majdnem halála napjáig. Emlékezete elõször az ujabb dolgokra nézve hagyta cserben, késõbb már a régiekre is; az idõ lassankint összefolyt emlékében , a napokat, heteket nem tudta külön választani, késõbb az egyes éveket sem tudta megkülönböztetni, de szelleme, értelmi képessége folyton ép volt. Halála elõtt egy héttel, mikor emlékezete teljesen elhomályosult, s azt sem tudta, hogy hol van, a fizikai tételekrõl teljes ép elmével vitatkozott. S e szellemi épség megmaradt mindaddig, míg csak a haláltusa be nem állott.
De e komoly, tudományos jellem nem volt azért rideg a társaságban; ellenkezõleg, szerette, kereste a társaságot, s minden iránt érdeklõdõ lelke egész érdekes tárgyakat tudott felvetni, s érdekesen fejtegetni. De itt is a logikát kereste mindenütt. A jó élcnek jóízûet tudott nevetni; de ha nem találta meg benne a logikát, bosszankodott az elmondóra, de azokra is, akik ily értelmetlen dolgon nevetni tudtak. Még pár évvel elõbb is szívesen vett részt minden mulatságban, s szívesen szövetkezett a fiatalabbakkal is, kiknek élénk, derült szelleme jobban megfelelt az õ minden iránt érdeklõdõ lelkének. De maga is szíves volt mások iránt, s ha valakit vendégül tisztelt, kifogyhatatlan volt a jószívûségbõl és kedveskedésbõl. Különösen pedig rajta volt, hogy nevenapján mindenkit oly szivarral kínáljon meg, amilyent legjobban szeretett. Udvarias volt szinte a pedánsságig; a legcsekélyebb dologban sem hágta volna át az illedelem szabályait senkivel, de különösen elöljáróival szemben. Az illemszabályok kötelességszámba mentek nála, s amint nem sértette meg az egyiket, nem hágta át a másikat sem soha.
Élete utolsó két hónapját folytonos utazásban töltötte, mindig menni akart. Láttuk, hogy nagy útra készül, amelyrõl többé vissza nem tér. Olyannyira menni akart, hogy szinte nehéz volt lebeszélni, s módokat találni, hogyan lehet õt visszatartani itt "ebben a Gyõrben, ahol oly ritkán süt a nap, az idõ folyton homályos, nem lehet látni semmit." Kereste a testi világosságot csak azért, hogy lelke megtalálja azt. Mikor már a haláltusáját vívta, akkor is ki akart még kelni ágyából, erõvel menni akart. A halálnak nehéz munkája volt. Majdnem 4 napi küzdelmébe került, míg legyõzte az erõs szervezetet, végre sikerült. S a fennkölt létek, mely a testbe zárva is oly magasan tudott szárnyalni, most teljes magason szárnyalt fel Teremtõjéhez, akinek végtelen bölcsességét oly sokszor magasztalta elõadásaiban és beszélgetéseiben a világ rendszerérõl. Külön elmélete volt róla; a régiek nem elégítették ki, a magáé sem teljesen. Megállott, megadta magát az isteni akaratnak, amely határt szabott az embernek, amelyen túl nem mehet. Tudománya tehetetlenségét élõ hitével pótolta. "Majd ha a másvilágra jutok, akkor megtudok errõl a dologról is mindent, most semmit sem tudok. Csak az lesz különös - tette hozzá kedélyesen - hogy az én tanítványaim, akik elõbb haltak meg, s most ott már mindent tudnak, engem fognak majd felvilágosítani arról, amit nekik megmagyarázni nem tudtam."
Igen, te fennkölt lélek, tisztán látod mindazt, amit mi csak nem is sejtünk. E nagy útra szerencsésen készültél, szerencsésen végezted el. Isten veled! Testedet visszaadtuk a földnek, lelkedet az égnek, - de nem egészen! itt maradt kutató értelmed nyoma az utónemzedékek buzdítására, itt marad munkás életed például. Tedd meg velünk azt a jót, amit nekünk megköszöntél; imádkozzál értünk, hogy példádat követve mi is oly erényes és munkás élet után láthassunk viszont! Addig is, Isten veled. Ave pia anima!