Hermione óriásit bulizott Viktorral szilveszterkor, de ezt nem kötötte Harry és Ron orrára. Semmi közük hozzá, kivel jár. Vagy kivel nem. Különben is, itt volt ez az egész ősz… Piton… a problémák, a ki nem mondott érzések, vagy félresikerült vallomások… teljesen kikészült lelkileg a lány, ezért rövid gondolkodás után elfogadta Viktor meghívását, és vele töltötte az év utolsó óráit. Igaz, nem maradhatott sokáig, mert az feltűnő. De nagyon jól szórakozott. És Viktor igazán…
- Kedves? – dünnyögte maga elé Hermione. Sokat gondolkodott az elmúlt napokon, és arra jutott, hogy Viktor… kedves. – Több, mint a semmi. – vonta meg a vállát, majd nagyot ásított, és lement a klubhelyiségbe. Harry és Ron nem voltak sehol.
- Jellemző. – nézett körül. Ma még nem volt tanítás, ezért a lány, aki már megírta minden leckéjét, házidolgozatát és beadandóját, adni akart magának egy napot, amikor nem csinál semmit! Lesétált hát a nagyterembe, de ott sem voltak túl sokan. – Hol a fenében lehet mindenki?! – kiment a parkba. A levegő hideg és friss volt. Eszébe jutott a gyűrű, amit Piton adott neki. „Kinek a horcruxa lehet?!” Ki az, aki… aki …
- Merlinre. Csak nem tett ilyet. – rázta meg a fejét a lány, és gyanúsan méregetni kezdte a Fekete Tavat, mintha látna benne valamit, aztán berohant a kastélyba. Egyenesen Piton irodája elé.
- Professzor úr. Hermione vagyok. Itt van? – kopogtatott a varázsló ajtaján türelmetlenül.

Piton. Légy ott. Nyisd ki! Azonnal:D a whisky is jöhet.
 

- Ha nem tudnám, hogy itt vagyok, még azt gondolnám, hogy ott vagyok – szólalt meg Piton Hermione háta mögött.
- Ennyit a nyugodt napomról. – nézett Pitonra, amikor az felrántotta az ajtót.
- Felesleges betörni az ajtót, Granger – mondta gúnyosan a professzor, miközben előre engedte a lányt, majd elfoglalta a helyét az íróasztala mögött.
- Pedig azt hittem, ön értékeli a brutalitást. – fonta karjait keresztbe a lány.
Piton szemlátomást feldúlt volt. Végre sikerült beszélnie Dumbledore-ral, éppen tőle jött vissza. Mindent elmondott az igazgatónak. A gyanúját, hogy Bellatrix Voldemort megbízásából különórákat tart Draco Malfoynak. Mindazt, amiről az esküvő szervezésével kapcsolatban a vakmerő Desirée Alzac tájékoztatta. Vázolta az igazgatónak a tervet, aki csak bólogatott és ráhárított minden felelősséget: „Tegyen mindent a belátása szerint, Perselus. Tökéletesen megbízom magában…” Ezek után Piton nagy önuralmat tanúsított, amiért nem borította fel az agg mágus íróasztalát ott helyben. A folyosón az imént ütközött neki az egzaltált Sybille Trelawney-ba, aki megjövendölte, hogy a Roxfort igazgatója hamarosan Hermione Granger lesz.
– Üljön már le, Granger! Iszik valamit?
- Valamit. – bólintott Hermione.
Piton töltött a lánynak, majd magának is. A két ezüstserleg szinte gőzölgött.
- Ez alkohol? – nézte a diáklány a serleget. – Nem gondoltam, hogy ennyire meglazul a vasszigor…
- Miért ne? Vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ezt… most már megtehetjük – ivott egy kortyot a méregerős italból a professzor. - Éppen most hallottam Sybille-től, hogy hamarosan maga lesz az igazgató. Támogatom az ötletet.
- Valóban? – grimaszolt a lány. – A tisztelt tanárnő szeret gúnyolódni. Ahogy ön is. Ez sem újdonság. De ha az érdekelne, mi lesz belőlem, akkor kiolvasom azt öntött ólomból! – tette le kissé erőteljesebben a lány a serleget az asztalra. – Nem ezért vagyok itt.
- Nem gúnyolódom. Tudom, hogy nem ezért jött. Mondja el, utána én is elmondom, amit tudnia kell. Holnapután esküvő. Számítok magára.
- Óh, valójában semmi gondom nincs. Csak a gyűrű. Nem gondolkodtam józanul, amikor … elfogadtam. Hisz ez a MAGA LELKÉNEK EGY DARABJA! – kiáltott fel Hermione. – Hogy volt képes ezt tenni?! És rám bízta?! – szemét lehunyta ebben a pillanatban, és megrázta a fejét.
- Szükség lesz rá, higgye el – felelte mogorván a férfi. – Nem tettem volna, ha lenne más megoldás. Csak azt kérem, hogy legyen magánál az a gyűrű és… ne féltsen engem.
- Természetemből adódik a féltés. De ne vonjon le ebből messzemenő következtetéseket. – felelte hűvösen Hermione. – Én csak a legvégső megoldás vagyok, ezek szerint… hízelgő. Mégis, mit akar tenni a lelkével?! Odadobni? Mivégre? – a lány felállt, és odalépett Piton elé. Látszott rajta, hogy nagy önuralmat kell magára erőltetnie, csakúgy, mint Pitonnak az előbb. Most nem a két összetartozó lélek beszélgetett egymással, hanem a Fény és a Sötétség.
- Meg kell tennem. De csak a legvégső esetben. Az akkor már nem én leszek, Granger! Csak egy hologram. Egy feláldozható… segédszemély – vonaglott meg Piton arca. Tudta, sokak szemében mindig csak az volt. Sohasem ember. – Nincs más dolga, csak húzza az ujjára azt az átkozott gyűrűt és amikor megadom a jelet, csavarja meg kétszer balra, majd a hüvelykujját szorítsa a kőre. A többit bízza rám.
- Remélem, leszárad majd az ujjam! – a lány visszaült, és némileg lecsillapodott. Kiitta a maradék piát, és ismét Pitonra nézett. – Mi lesz a többiekkel? Alineával?
- Nos… Úgy áll a helyzet, hogy Alinea az egyetlen, aki nem vehet részt a saját esküvőjén. Remélem, Lupin észnél lesz és nem kockáztatja, hogy magával hozza, akármennyire könyörög neki az a lány. De erre is fel kell készülni. Amikor megérkezik a násznép, a fiatalokat elválasztják egymástól és ártatlanság-vizsgálatot tartanak. Korábban ezt maga Voldemort végezte, aztán sokáig Lucius Malfoy. Mostanában meg Draco. A vizsgálat végét elképzelheti. Persze, mindenre van megoldás.
-Ártatlansági vizsgálat? – fintorodott el Hermione. – Bár nem szokásom más szexuális szokásaiban vájkálni… - pirult el – de… ez…
- Hymen reparo – morogta Piton. Ez azért már neki is sok volt. Kiitta az ital maradékát és fel-alá kezdett járkálni.
- És… - köszörülte meg a torkát a lány. – Én hol leszek? Harry mellett? Mint John?
– Nem, Granger. Maga végig a láthatatlanná tévő köpeny alatt lesz Ronnal. Csak akkor változik át, amikor megkapja tőlem a mentális üzenetet. De akkor – azonnal. Amikor megadom a jelet, Harry valahogy kimenekíti Narcissát, én pedig Draco-t, maga meg elintézi Voldemort nagyasszonyt. John tudni fogja, merre meneküljön. Az átjárót magam nyitom ki. Ott találkozunk.
- Majd bökjön meg. Hogy tudjam, maga az. – morogta a lány. – Vagy huhogjon. – húzta el Hermione a száját.
- Maga fel fog ismerni, ebben nem kételkedem. De más nem. Nem árulhatom el, kinek a képében leszek ott. Egy biztos. Nagyon nem szeretnék Lucius Malfoy helyében lenni… - dörmögte a professzor. – Ha egy darabban kikerül, tán még az Azkabanba is visszakívánkozik.
- Ha kikerül. Ha valaki is kikerül erről a szörnyűséges szertartásról élve!
- Kijutunk, élve. Mindannyian! Hiszen maga mondta – emlékeztette a könyvtárban történtekre a varázsló a fiatal boszorkányt.
- Sok mindent mond az ember. – vonta meg a lány a vállát és ismét felkelt a székről, majd Piton elé lépett. – Még valami, professzor úr? – nézett rá melegbarna szemeivel. – Esetleg az utolsó kenetet nem adja fel rám?
- Most már elég! Menjen, Granger, mielőtt meggondolom magam!
- Bárcsak így lenne… - mormogta maga elé Hermione. – Ha akar még valami utolsó instrukciót adni, tudja, hol talál. A könyvtárban, vagy a könyvtárban, esetleg a könyvtárban… viszlát, uram.
Miután Hermione távozott, a férfi elindult, hogy megkeresse Narcissa Malfoyt. Volt néhány újabb fejlemény, amiről Draco anyjának is tudnia kell.

 

Harry a fény felé emelte az üveget és meglötyögtette a bájital. Lilás-kék füst pöffent fel az üvegből és pocsolyaszag terjengett. Harry összerándult az undortól. Pontosan miért fogja meginni ezt a löttyöt, és ölti fel vele Draco alakját? Azért hogy megmentsen egy lányt, akit nem különösebben kedvel? Egyetlen elfogadható érvet talált, hogy azzal, amit tenni fog, keresztülhúzza Voldemort terveit. És egy kicsit talán azért, mert jól esne Hermionénak imponálni. Hiszen Hermione valóban különleges lány. Nem csoda, hogy Ron beleszeretett, vigyorodott el magában Harry.
Bedugaszolta az üveget és becsukta volna a könyvet, de enyhe szélmozgás pörgette meg a lapokat és lobogtatta meg a gyertyák fényét. „mint valami olcsó horrorfilmben” futott át Harry gondolatain, de azért előhúzta a pálcáját a zsebéből és belemeredt a homályba.
– Ne ijedjen meg Harry Potter, csak én vagyok itt! – lépett ki Dobby a sötétből.
– Ja... – sóhajtott a fiú megnyugodva. – Miért jöttél?
– Dobby hallott valamit, amit jó lenne, ha Harry Potter tudna. – a manó hatalmas szemei aggódva pislogtak a fiúra. – Dobby tudja, hogy Harry Potter mire készül, és tudnia kell, hogy Voldemort körül mostanában Dementorok és Elevenek vannak.
– Elevenek? – hökkent meg a fiú. – Sohasem hallottam róluk.
– Nem, mert ők akikről nem beszélünk. Idézőknek is nevezik őket. Remeték, akik álom és valóság határán mozognak. És mert ott vannak, ahol minden létezik, látnak mindent. Tudnak mindent.
– ők is Voldemort szolgái?
– Jaj, dehogy! – csavargatta konyharuháját ijedten Dobby és kis arca komolyabbá vált – Senkinek sem a szolgái. Csupán nem lehet tudni, hogy kinek mit mondanak el abból, amit látnak. Sohasem gondolkodnak rajta, hogy válaszoljanak-e egy kérdésre.
– Értem. A lényeget mond!
– Voldemort tudja, hogy az esküvőn valami történni fog. Sok Idéző látta. Túl sokan álmodtak róla ahhoz, hogy titokban maradjon. Nem tudja, hogy mi fog történni, de tudja, hogy valami készül.
– Igen. Ez várható volt. – fintorgott Harry és mérgesen odébb lökte a fekete könyvet az asztalon.
– Ó! – sipított fel Dobby. – A Félvér Herceg könyve!
– Te ismered ezt a könyvet? – nézett rá Harry meglepődve.
– Igen. – Dobby kinyújtotta a karját és a könyv beleröppent a kezébe. A lapok maguktól fordultak, míg megálltak, és a manó Harry orra elé tolta a könyvet. – Ez egy kitűnő varázsige. A legjobb mind közül. Ne felejtse el Harry Potter!
Harry elolvasta az átkot és igyekezett az emlékezetébe vésni.
– Dobby! Kié ez a könyv? Ki a Félvér Herceg? – nézett fel Harry a fekete könyvből.
– Ha Harry Potter nem tudja, Dobby nem árulhatja el. – nézett gyászos arckifejezéssel a fiúra – Az, aki képes minderre. ő a herceg.
– Aki képes minderre? Csak nem... Voldemort?
– Ne mondja ki a Nagyúr nevét! – húzta be ijedten a nyakát a manó. – Mennem kell. Vár a munka. És ne felejtse el Harry Potter, a varázsigét!
Harry a zsebébe gyömöszölte a bájitalos üvegcsét és a hóna alá csapta a könyvet. Először kilesett a folyosóra azután, gyorsan elosont a Griffendél torony felé, hogy beszéljen Hermionéval és Ronnal.


Narcissa leginkább fel tudott volna robbanni a méregtől miközben hoppanált a roxmortsi házba. Lucius már az italát kóstolgatta. És a gyönyörű fekete hajú nő, úgy ült Narcissa frissen berendezett szalonjában, mintha az övé lett volna.
Az asszony kivette Lucius kezéből a poharat, és az arcába sziszegte.
– Várd meg, amíg megkínállak. Annyi időt csak kibírsz ital nélkül!
Lucius ez alkalommal meglepően higgadtnak mutatkozott, és ugyan lazán töltött magának egy másik pohár whiskyt, a beszélgetés a továbbiakban, csendben és viták nélkül zajlott. Narcissa sápadozva hallgatta Lucius elképzelését, de végül lemondó sóhaj kíséretében beleegyezett, hogy részt vegyen a férfi eszeveszett tervében. Talán ha tudta volna, hogy az ötlet Velvet fejéből pattant ki, nem vállalta volna. De Lucius meggyőzte az asszonyt, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy esetleg, visszanyerje a fia bizalmát. Mire a hideg téli este ráborult a Roxfortra, Narcissa már a kastélybeli szobájában ült, és az asztalán feltornyozott könyvek között teljesen belemerült az olvasásba. Nem sok ideje maradt rá, hogy megtalálja, amit meg akart kereseni. A kandallóban égő fahasábok nyírfa és enyhe ánizs illatot árasztottak. A gyermek mozgolódni kezdett Narcissa méhében. Gyűlölte ezt az illatot.

Piton... mit akartál mondani Narcissának?

Amikor Piton belépett, az asszony a gyertyák fényében különösen sápadtnak tűnt. Bár rendkívül fiatalos volt, most azért látszott rajta, hogy megviseli a terhesség.
- Jól vagy? – kérdezte a professzor. – Az asszony elé tolt egy serleget, tele erősítő főzettel.
– Persze, hogyne, mindig! – söpörte félre a pergameneket Narcissa, miközben beleszippantott a serlegből áradó illatfelhőbe.
Kiváncsian nézett a kehely felett Pitonra, miközben a szájához emelte és belekortyolt az italba. A bájital egy pillanat alatt szétáradt benne és az asszony becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta a szeme csillogott és mosolyogva nézett a férfira.
– Perselus, ez már a második látogatásod ebben a hónapban, amikor nem üvöltözöl. Talán meggondoltad magad az érzelem varázslattal kapcsolatban? Sajnos, tudod Te is... visszafelé nem működik. Ismered a pszichovarázslat alapszabályokat. Nem intézhetem el, hogy valaki valakibe beleszeressen, nem kérheted, hogy valami örökké tartson, és nem támaszthatom fel a halottakat. – darálta a leckét vidáman Narcissa, aztán elkomolyodott és kutatóan nézett a férfira – Valami baj van?
- Nem. Semmi sem változott köztünk. Mostanában sok munkám van. És nincs már sok időm.
Az asszony lemondó sóhajában nem volt semmi fájdalom, inkább csak némi színpadias túlzás, amit a megnyugvás hozott, hogy Piton nem bonyolítja meg jobban az életét. Bonyolult az, magától is. De a kérdés ott motoszkált a fejében és nem tudta nem kimondani.
– Csak nem vagy halálos beteg? Hogy érted, hogy nincs már sok időd?
- Te is tudod, hogy ezt az állást senki sem töltötte még be egy évnél tovább, mióta Voldemort elátkozta.
– Igen, ezt már tudom. Az igazgató azt szeretné, ha a kis Potter folytatná a munkádat. – Narcissa kajánul figyelte, ahogy Piton arcára kiül az undor.
- Dumbledore igazán várhatott volna... még egy évet.
– Tudod, jól hogy nagyra tart téged. De nem akar várni. A fiúnak mindent tudnia kell, mert Dumbledore benne látja mindannyiunk reménységét. Mindegy, hogy mire képes. A Nagyúr őt választotta. Tehát neki kell kiállnia Voldemorttal. Ha elbukik, mind elbukunk. De ez nem történhet meg. Viszont korengedéllyel taníthat, ha a minisztérium is beleegyezik. Apropó minisztérium... Dolores Umbridge mutatott valami érdekeset. Mond csak Perselus, te álltál aktot a Playwitchnek? – nézett kötekedően a sötéttekintetű professzorra Narcissa.
- Nem ezért jöttem! Figyelj! Holnapután Voldemortnál leszünk. Mindenki. A Nagyúr kegyes. Ez egy különleges házasság, ő is tudja. Meg akarja szilárdítani a szövetségét Luciusszal. – Piton az asztalra tette a tükördarabot és felnagyította. – Látod? ő így képzeli az egészet.
A tükörben egy rendkívül visszafogott szertartás képei peregtek. Középen, a trónon, mélylila palástban ült Voldemort, a két oldalán Bellatrix Lestrange és Lucius Malfoy. Előttük a gyerekek térdeltek, egymás kezét fogva: Draco és Alinea. Körülöttük csupán egy tucat főhalálfaló. Voldemort tábornokai, valamennyien díszegyenruhában. Narcissa a férje mellett mosolygott. Láthatóan ideges volt.
- Nem tudja, hogy elváltatok – magyarázta Piton.
Narcissa zavartan rágta a szája szélét és nem mert Pitonra nézni. Nem mondhatja el Perselusnak, hogy nem jól tudja, a válás nem érvényes. Lucius nem írta alá valamennyi papírt. Talán meggondolta magát közben és mégsem akarta a vagyona egy részét az exnejére áldozni, mindenesetre úgy tűnik egy aláíratlan papírt magánál tartott. Most Lucius kezében van a döntés.
A szertartást maga Voldemort vezényelte. Amint elhangzott a boldogító igen, a trónterem falán felfénylett egy piramis alakú, forgó, aranyszínű tartály. Aranyló gömbök jelentek meg benne és peregni kezdett a számláló. Mellette, a térképen, ami Voldemort birodalmát mutatta, egyre több tartomány fényesedett ki. Mire a szertartás véget ért, Voldemort a Föld 98 %-ának ura lett. Ezután Piton változtatott a beállításon. A trónterem körül, a hideg és sötét folyosókon fegyveresek cirkáltak. Nagyon fiatal halálfalók, szinte még gyerekek. Néhány ifjú vérfarkas. Fölöttük, szinte a plafonhoz tapadva: dementorok suhogtak, áldozatra várva. Amint Lucius Malfoy önelégült arccal kilépett, az egyik dementor azonnal lecsapott rá. A földre döntötte és szívni kezdte az életerejét. És elszabadult a pokol...
Narcissa felsikoltott miközben elfordította a fejét és kezét a tükör felé kapta, hogy elfedje a borzalmas látványt. Senkinek sem kívánna ilyen véget. Egy dementor csókja, rosszabb a halálnál.
Ekkor különös dolog történt. Nem a szertartáson, hanem most és itt, Narcissa dolgozószobájában. A tükör felrobbant, szilánkjai szerteszét repültek. Az egyik darabja élesen végighasította Piton arcát. Közben a professzor a székével együtt a szemközti falhoz csapódott.
- Mi volt ez? – ugrott fel Piton. Pálcája máris a kezében volt. Fenyegetően megindult az asszony felé... – Talán valakinek más elképzelései vannak?
Narcissa fájdalomtól vonagló arccal kapott a hasához és egész testében remegett.
– A kicsi... (a kicsik veszélyesek... ezt már Lőrincz L.L. is megírta :D)
- Hogyan? A gyereked? Az... nem lehet! – Piton összehúzta a szemöldökét. - Ennyire erős a személyisége? Máris? A helyedben megszabadulnék tőle. Tönkretesz téged! És mindenkit!
Narcissa kihúzta magát, a szeme villámlott miközben igyekezett palástolni a kínt ami még mindig gyötörte.
– Meg ne próbáld! Még a fejedben se szülessen meg a gondolat, hogy kezet emelsz rá! Mert az lesz az utolsó hiba, amit elkövetsz életedben!
A professzor egy hosszú percig farkasszemet nézett az asszonnyal. A vágás az arcán lassan behegedt. Narcissa hiába próbálta védeni magát. Piton tudatcsápja durván hatolt az asszony elméjébe, ahogy a legilimenciát alkalmazta.
Narcissa kiszolgáltatottan vergődött a méhében tiltakozó Tobias és a fejében kotorászó Piton szorításában. Érezte, ahogy a gyermek emberfeletti ereje kitaszítja Pitont az elméjéből, de már későn. A férfi hozzájutott ahhoz, amit keresett. Narcissa kimerülten hanyatlott a székbe. Még szerencse, hogy Piton megitatta vele a bájitalt, mert ebbe az érzésbe lehet, hogy belepusztult volna. Ezek ketten... megölik őt.
- Úgy?! Ezek Lucius tervei?! Magadtól eszedbe sem jutott volna, hogy elmondd nekem?!
Az asszony szemét elfutotta a könny, miközben Pitonra emelte a tekintetét.
– Mikor mondtam volna el, amikor én is csak pár órája tudom? Ne kínozz tovább, csak ha valóban meg akarsz ölni. A legilimenciát pedig inkább a diákjaidnak tartogasd. Ennyi erővel meg is erőszakolhattál volna. Az sem lenne kevésbé megalázó.
A professzor azonnal lehiggadt. Gúnyosan elmosolyodott.
– Ha így áll a helyzet, azt kell kérnem: a szertartás napjára szabjál ki valami büntetőfeladatot, akármilyen ürüggyel. Alinea Montclair számára.

Másnap nem történt semmi említésre méltó. Azon kívül, hogy Piton büntetőmunkát adott a következő napra Ronald Weasley számára csak azért, mert a vörös hajú fiú a tanár szeme láttára majdnem keresztülesettt egy macskán és elkáromkodta magát. Nyilván nem ismerte fel a macska képében őrjáratozó házvezető tanárát.

Bármilyen ötlet jól jöhet még. Utána Innocent (Bellatrix-Alinea-Lupin) kavarjon egyet. Elérkezett az esküvő napja!

Narcissa óráján a mardekárosok a szokásosnál is agyalágyultabbak voltak. Az évfolyam nemrégiben tanulta meg a ki nem mondott varázsigék használatát, úgyhogy az osztály most azzal szórakozott, hogy ötletes átkokat küldtek egymásra, miközben látszólag a professzorra figyeltek. Narcissának viszont ez kiváló alkalmat adott arra, hogy a hirtelen elvörösödve felugró Alineát, amúgy Pitonosan, minden különösebb magyarázat nélkül büntetőmunkára küldje Fricshez. Onnan nem szabadul. Ez biztos. Mivel az osztály képtelen volt akár egy pillanatra is összpontosítani és megteremteni egy olyan egyszerű dolgot, mint egy gyertyaláng, bár a tűzvarázslat a legegyszerűbb tömegpszichózishoz tartozik, Narcissa úgy döntött, hogy elzavarja a társaságot, és maga is inkább igyekszik lelkileg felkészülni az esküvő megpróbáltatásaira.
A teremből kisietve még látta, ahogy Alinea Dracoval sutyorog a lépcsőfordulóban. A lány szúrós pillantást vetett rá, azután visszafordult a tejfölszőke fiúhoz, aki egy pillantásra sem méltatta az anyját.

Bellatrix-Alinea-Lupin
Beszélgessetek, vagy amit akartok.

A mardekáros lány elszántan győzködte Dracot, vigye magával őt is. Mégiscsak szégyen, hogy miattam annyian viszik vásárra a bőrüket, és pont én ne legyek ott –gondolta – Draco egyenlőre hajthatatlannak bizonyult, no de Alinea is Mardekáros volt, tudta, hogy a egyenes út nem mindig a legrövidebb. Otthagyta barátját, majd Lupin Professzor szobája felé vette az irányt. Magában mosolygott, mert tudta, akaratát simán elfogadtatja majd, csak megfelelő köntösbe kell öltöztetnie. Kopogtatott
– Gyere be Alinea –tárta szélesre szobája ajtaját (és kabátját, he-he) Remus.

És utána kérem vissza, hogy elindulhasson az ötös párbeszéd... az esküvő. Mendelsson Nászindulója? Az olyan elcsépelt... legyen valami Voldihoz „méltó”... Slayer: Angel of death :DDDD

Narcissa belenézett a tükörbe és lekicsinylően elhúzta a száját. Alinea Montclair nézett vissza rá. Az asszony közelebb hajolt a tükörképhez. Letörölte a szája sarkából a bájital maradékát és egy apró fájdalmas gondolat futott át rajta. Ha rossz vége lesz Lucius tervének, akkor vajon mindörökre Alinea képében fekszik majd a koporsóban? Vagy megadatik az a kegy, hogy Narcissa Blackként egy párbajban haljon meg? Eh! Rázta meg a fejét. Miféle gondolatok... nem akar meghalni. Semmiképpen sem. Élni akar. Megszülni a kicsit, visszakapni Dracot és.... Narcissa az asztalra pillantott. A levelek, amiket el kell küldenie ott feküdtek . Nincs sok lerendezetlen dolga. Nincsenek sokan, akiknek üzenni akar, ha már nem lesz. Megint ezek a sötét gondolatok. Kinyitotta az ablakot és csibészesen füttyentett egyet, mire 3 bagoly röppent a párkányra. Narcissa a lábukhoz kötözte a leveleket és utasította őket, hogy csak akkor kézbesítsék a címzetteknek, ha 12 órán belül nem tér vissza. A baglyok huhogva szárnyra keltek. Nem érdekelte őket, hogy Narcissa visszatér-e vagy sem.
Kész, nézett körbe az asszony. Színpadra! Kezdődjék a játék!
Kisurrant a folyosóra és az alagsori átjáró felé igyekezett.

Lucius...
(talán találkozhatnák Voldi kastélyának valamelyik folyosóján, hogy együtt menjünk tovább.)

Lucius furcsán és kényelmetlenül érezte magát Draco alakjában, főleg, hogy a mellette lépkedő Velvet Narcissa formájában vonaglott mellett.
- Kész tudathasadás ez az egész. – morogta halkan maga elé a szőke mágus, és gyorsan begombolta a nadrágja sliccén a nyitva felejtett gombokat.
Behúzódtak egy homályos folyósóra, és türelmetlenül vagy inkább teljesen zaklatott idegállapotban vártak Narcissára. Mindek okuk megvolt az idegességre, hiszen csak a Föld egyik legnagyobb és leggonoszabb mágusát akarták átverni.
Velvet elgondolkodva nézte a teljesen magába mélyedt varázslót, és tudta tervük a kés élén táncolt, és semmi biztosíték nincs arra, hogy élve kikerüljenek innen. De neki szüksége volt Luciusra, hiszen az ő segítsége kellett ahhoz, hogy véghez vigye az a tervét, ami akkor megfogalmazódott az agyában, mikor pár hete felkereste a férfit a házában, és elárulta neki, hogy valamilyen szinten rokonságban áll a Sötét Nagyúrral, akitől undorodott egész életében.
- Te mindig ilyen előre látó vagy, kedvesem? – kérdezte Luciust halkan a boszorkány.
- Mire gondolsz? – nézett rá komoran a férfi.
- Az elfelejtett aláírás.
- Ja, hogy az. – nevetett fel mélyen Lucius – Éreztem, hogy még nincs ideje annak, hogy végképp pontot tegyek a házasságunkra, és lám mint mindig most is bejött, mint mindig az életem során.
Ekkor felnyílt az átjáró, és Alinea jelent meg. Lucius összeszűkült szemmel tekintett rá, hisz nem tudhatta vajon most kivel is áll szemben, de mikor a fiatal boszorkány idegesen érdeklődött Dracoról, akkor már tudta, Narcissa áll előtte.
- Jó helyen van, mély álomban a Nyugati Torony legfelső szobájában, ahol házunk kísértet zsoldosai vigyáznak rá. Akkor induljunk! – karolt bele az arájába, és haladtak végig a fáklyákkal megvilágított folyóson, és léptek be a nagy terembe, ahol már várta őket Voldemort.
A gonosz feketemágus nem késlekedett, dühösen lecsapott Velvetre, kire azt hitte Narcissa. .
- Narcissa, kedvesem! – csillant fel Voldemort szeme. Luciust kereste a tekintetével, de kedvenc főtanácsadóját sehol sem látta. – Mondd csak, ezen a jeles napon hol késlekedik az urad?
- Már éppen indultunk Nagyuram – hajtotta meg magát Velvet – Narcissa, miközben remegő hangon válaszolt, - de akkor megjelentek az Aurorfőparancsnokság emberei, és egy hivatalos okiratot lobogtatva bevitték Luciust kihallgatásra a múlt nyáron történt események miatt.
Voldemort felhúzta a szemöldökét. Ami azért elég meglepő volt, hiszen nem nőtt szőr a szemürege felett. A gyanakvás belefészkelte magát az elméjébe. Draco-ra pillantottt, ujjait a fiú hegyes álla alá tette, kissé megemelte, hogy a szemébe nézhessen. Érezte, hogy a fiú remeg és ez elaltatta a gyanakvását. Pedig már-már azt fontolgatta, hogy legilimenciát alkalmazzon...
- Kedves fiam! Nagy igazság, hogy a gyerek arra való, hogy helyrehozza a szülők hibáját, nemdebár? – Közben átvillant Voldemort agyán, hogy ezt még – bár nem egészen így - valaha Dumbledore-tól tanulta. Ismét Narcissára siklott a tekintete. Majd felfalta az asszonyt a pillantásával: - Csalódtam az uradban. Ha a szemem elé kerül – és itt Draco-ra pillantott – lehet, hogy búcsút mondhat a beosztásának.
- Kérem Nagyuram, higgye el Lucius mindent megpróbált, hogy velünk tartson, de Alastor Mordon hajthatatlan volt, hiszen mélyen gyűlöli az én volt férjemet.
- Kezdődjék hát a szertartás! – tapsolt Voldemort. „Mi az, hogy a volt férjedet?” – rökönyödött meg Voldemort, de nem árulta el, hogy észrevette: az asszony bizony elszólta magát...
Voldemort válaszától megnyugodva térdelt le elé Lucius – Draco, és Narcissa – Alinea, és fejüket lehajtva várták a nász megkezdését.

És mindenki más...... ha rám hallgatok... azt csináltok amit akartok...:D

Akkor itt most jöhetne sztm Sárkány terve, mert ez megvalósítható, azaz Hermi John képében megteszi, amit az ő profja kíván;-)))Be lehet helyettesíteni, hogy ki hol áll, mikor érkezik, mert a fenti szövegem azért nyitott maradt...luciana

Hermione, miután fejcsóválva kijött Pitontól, megcélozta a hálóját. Fogalma sem volt, hogy hozza majd elő magából igazából ezt a démonos manuszt… akire csak halványan emlékezett, amikor két világ határán egyensúlyoztak: John ment vissza a Múltba, Hermione pedig a Jelenbe. Megforgatta a Gaunt-gyűrűt, és teljesen beleborzongott a gondolatba, hogy egy ember ( ?:D ) lelke van a kezében… felhúzta a középső ujjára, de arról lecsúszott, ezért a hüvelykujjára tett át. Kényelmetlen érzés volt. Égette a bőrét. Kellemetlenül, de nem figyelt rá. Aztán Harry-re és Ronra gondolt. Hisz nem is beszélt velük mostanában… és a köpeny! El kell kérni Harry-től! És Ront be kell cserkésznie. Átrohant a fiúk hálója felé, és halkan kopogott, bár tudta, senki nem lesz bent. Így is volt. Besurrant, majd kivette Harry ládájából a Láthatatlanná tévő köpenyt, és visszament a szobájába. Furcsa érzése, a gyűrű égetése egyre erősödött, és tudta: hamarosan jelenés van…

Meggyújtott egy füstölőt ( ópium) és koncentrált. John-ra. Tökéletesen kell előhívnia, különben tökéletlen lesz maga az akció is, és akkor…nos, akkor meglehetősen kellemetlen lesz a helyzet…
A füstölő illata elbódította. Elterült az ágyon, miközben az ujja egyre lüktetett. Piton lelke lángolt benne…
Mire leégett a füstölő, Hermione hipnotikus állapotba került. Pont ez volt a célja. Megfogta Piton löttyét, ( ugye kapott valami lötyit?) amit majd megiszik, és remélte, most már előjön belőle a démonvadász… érezte lelke mocorgását, és szinte hallotta, amint sercen a gyufa… és John cigarettára gyújt… először émelygés fogta el, majd ellenállhatatlan vágy egy szál cigire…
De inkább magához vett egy tükröt, majd egy pénzérmét, magára terítette a köpenyt, megcsókolta a Gaunt-gyűrűt, és kilépett a portrélyukon.
Csendes volt minden, mint a Halál Házában… leért az előcsarnokba, ahol megpillantotta Narcissát és Draco-t…
Nem tudhatta, ki kinek a bőrében van teljes biztonsággal, az viszont aggasztotta, hogy Ron és Harry nincsenek sehol!
- Ha valami hülyeséget csináltok, esküszöm, John belőletek is kiűz valamit! – morogta a lány, miközben óvatosan lépkedett, nehogy a köpeny még véletlenül is lecsússzon róla…


Közben Ronald Weasley nem éppen finom dolgokat gondolt, amikor Piton eltűnt és őt otthagyta, hogy mossa le a falakat.
- A pincében! – hördült fel a srác. – Ezek a falak már mocskosak voltak, amikor idekerültek!! Idióta vén kujon! Halálmadár! – szórta az átkait Pitonra, és barátaira gondolt, meg az egész rémesküvőre. – Nem lehet, hogy nem veszek részt rajta! Szükségük van rám! Hermione még képes valami hülyeséget csinálni! Vagy elkezdi sorolni Tudjukkinek a manójogokat, az meg ettől fog megpusztulni… - felröhögött a srác, és felhúzta a ruhaujját, és belevágta a felmosórongyot a vödörbe. Felállt, de ekkor a szeme sarkából észrevett valamit. Magán. A bal karján…
- Mi ez?!!!!! – kapott oda, és csaknem elájult…


Hermione erős késztetést érzett, hogy lemenjen a pincébe, de nem Piton miatt. Maga sem tudta, mi vonzza oda, de aztán inkább megfigyelőállásba vonult. Megvárta, míg mindenki Voldemort elé vonul, hogy ő, az adott pillanatban ráugorhasson és szétszedje a mocskos lelkét…
- John, légy velem, és velük is. Égesd ki belőle, amit lehet! – sziszegte Hermione a benne lakozó Múltjának.
Hermione érezhette, hogy meglibben a Láthatatlanná tévő köpeny – és a következő pillanatban Ron Weasley nézett a szemébe. A vörös hajú fiú megbökte az oldalát és idétlenül huhogott.
- Hogy magának mekkora a fantáziája! – csuklott Hermione, mert annyi érzés vegyült a lelkében, hogy inkább röhögött egy jót. – Milyen jól áll magának a …vörös haj:-D
- Mondtam, hogy felismer. – Piton az átjáró felé kormányozta a lányt. – Nem lesz semmi baj. De nagyon óvatosnak kell lennünk. – Amint a titkos folyosón át bejutottak a trónterembe, pontosan akkor, amikor a szertartás kezdődött. Piton egy pillantással felmérte a helyzetet. – A Nagyúr gyanakszik. Nem lesz könnyű dolga.
- Tudjukki egy őrült! – sziszegte a lány. – Legszívesebben azonnal megölném! – csapott a levegőbe. – Mikor jön John?
- Amint Harry megjelenik – suttogta Piton. – Fogalmam sincs, kinek a képében jön – de akkor elszabadul a pokol. Abban a pillanatban kell átváltoznia. Képes lesz rá, Granger?
- Maga nem látja az elszántságot a szememben?! Igenis BÁRMIRE képes vagyok, csak megmeneküljenek a barátaim! Talán még maga is… - vonta meg a vállát, és nagyot nyelt, amikor egymásra néztek Piton-Ronnal. őrült egy helyzet volt magáznia az egyik legjobb barátját….
- Bízom magában.

Nos… Hermione/John várakozik, és ég az ujja- Ron meg… majd elválik;) – Beus

Harry azon dühöngött magában, hogy valójában nem beszélte meg Hermionéval, hogy hogyan is történjenek az esküvő körülötti dolgok. És a lányt sehol sem találta. A könyvtárban csak a gülüszemű Hubble Tucson ücsörgött.
Harry levágtatott az alagsorba. Beszélnie kell Pitonnal, és ha minden igaz, Ron is Pitonnál van büntetőmunkán. Azonban hiába kopogott, majd dörömbölt az SVK tanár pincebeli ajtaján. Harry csüggedten engedte le a kezét. Dühösen belerúgott a Piton ajtajába, de a vastag tölgyajtó erősebbnek bizonyult és Harry káromkodva sántikált el a homályos folyosón. Még sohasem fordult elő, hogy a barátai ne legyenek mellette egy akcióban. Pedig úgy tűnik, most egyedül kell boldogulnia. Ránézett a karórájára amelyet Rontól kapott karácsonyra.
– Mennyi az idő? – kérdezte az óralapon unatkozó goblintól.
– Hát még a szúnyog... izé. Hol? – kérdezett vissza az óra.
Harry mérgesen megrázta a karját, amitől a goblin méltatlankodó sopánkodásba kezdett.
– Au! Fél nyolc, Greenwich Mean Time. Hagyd abba!
– Mennyi időm van még?
– Nincs sok időd, már szerelem...
Biztos, hogy ezt az órát a Varázsvicc boltban vette Ron. Harry megállt a penészes pincehelyiségben vakoskodó hatalmas tükör előtt. Előhalászta a nadrágzsebéből a bájitalos üvegcsét, nagy levegőt vett és felhajtotta a pocsolyaszagú italt. Mintha szét akarná égetni a belsejét, úgy marta a bájital, és Harry igyekezett visszafojtani a feltörő hányingert. Kigúvadó szemekkel meredt a homályos tükörbe és nézte, ahogy a haja lelapul, egyre világosabb lesz, míg szinte fehér színt ölt. A homlokán a sebhely elhalványul és eltűnik... és néhány pillanat múlva Draco Malfoy dölyfös arca nézett vissza rá.
– Te görény! – vicsorgott Harry a képmásának és belépett a tükörbe. A túloldali folyosón éppen látta a távolodó járőröket és megkönnyebbült sóhajt eresztett el. Megszorította a ruhaujjába rejtett pálcáját és nekiindult, hogy megkeresse a többieket.

Mindenki....

 

A bejárat mellett álló halálfalók meg sem mozdultak, amikor Harry-Draco megállta a sötét kígyóval díszített ajtó előtt és néhány pillanatig hallgatta a kiszűrődő hangokat. Egészen biztos, hogy többen vannak odabent, és ismerős hangokat is hallani vélt. A kezébe csúsztatta a pálcáját és benyitott.
Minden szem felé fordult, amikor belépett a hatalmas terembe, és Harry-Draco döbbenten látta, hogy Draco és Alinea térdel a Nagyúr trónja előtt egymás kezét fogva, míg a trón mellől Narcissa Black meredt rá rémülettől tágranyílt szemekkel.
A következő pillanatban egy oldalajtón Bellatrix lépett be, nyomában... Draco Malfoy-al.


Bellatrix megkövülten állt, a másik két Dracora meredve. Ura mostanában nem avatta be szinte semmibe, így hirtelen nem tudta eldönteni, mit lát, és hogy beavatkozzon-e. Mindezidáig azt gondolta a mellette lépkedő fiú valóban Draco, akit végre sikerült visszaédesgetnie. Habozása néhány pillanatát kihasználva titokban többen is akcióba lendültek. Ám ő nem adta fel!

Amint Harry Potter belépett Draco Malfoy képében, Piton – Ron alakjában, a Láthatatlanná tévő köpeny takarásában, Granger mellett – megadta a jelet:
- Most, John! Tudod a dolgodat!
Hermione behunyta a szemét, és ötig számolt, közben erősen koncentrált arra, amit a bódultság állapotában képzelt és hallucinált. Mélyből jövő, félelmetes üvöltés hagyta el a száját, de ezt rajta kívül senki nem hallotta. A pokol tüze kidobta John-t Hermione testéből, pontosabban mintha feloldotta volna a lányt, beszippantotta. A köpeny azonban meg sem rezzent, mindez olyan láthatatlanul és gyorsan zajlott le. Most már John állt a köpeny alatt, és majd’ elepedt egy cigiért…
- Mocskos szemét. – jegyezte meg vicsorogva, és megtörölte a száját, mert csaknem kiköpött a padlóra. –Kiűzlek. Érezlek. Te maga vagy a Gonosz egy darabja. Nem járhatsz át ide! Nem itt a helyed! – félelmetesen suttogta ezt. – Visszaküldelek!

 

Lucius – Draco örök esküt fogadott Narcissa – Alineának, amikor az utolsó szótag is elhagyta az ajkát, Voldemort a piramis alakú, aranyszínű tartálya felé nézett, és megdöbbenve látta, azaz nem látta, hogy az addigra már sebesen száguldozó aranygömböknek még csak az árnya sem tűnik fel. ( hát egen Voldesz megint rácseszett, ahogy ez lenni szokott, az ő nagy tervei:D)
Éktelen haragra gerjedt, és fordult az ál-Draco felé.
- Úgy? - vicsorgott Voldemort. – Te megpróbáltál átverni engem? őrök! Senki sem juthat ki élve! Halálfalók! Dementorok! Öljetek meg mindenkit! Mindenkit! – hangja éles visítássá változott. Desirée Alzac személyisége egyre erősödött benne és az ifjú auror a megzavarodott Voldemortot belülről támadta. De a horcrux hihetetlenül erős volt. Voldemort utolsó erejével felugrott a trónjára és elkiáltotta magát:
- Crucio! – és ujjaiból villám cikázott. A villám ketté ágazott, eltalálta Draco-t és Alineát. Azonnal lehullott róluk az álarc.
Lucius immár saját képében felugrott, és bár tudta mennyire sötét helyzetben van, azért pálcát rántott egykori ura ellen.
- Miért mit gondoltál? – ordította dühösen a reménytelenek bátorságával – Egy mocskos félvérű, aki a világ urának tartja magát, megkaphatja két ősi, aranyvérű család vagyonát! Soha!
Velvetről is lehullott az álca, és rémülten látta az elszabadult poklot, ami körülötte zajlott.
– Chameleo – suttogta Narcissa a láthatatlansági mentálmágia varázsigéjét, és elsurrant a dühösen üvöltöző Lucius mellett.

Bellatrix elégedett mosollyal vetette magát küzdelembe. Gyűlöletének tárgya itt állt előtte. Nem habozott Lucius felé küldeni néhány jól irányzott átkot, melyeket azonban kioltottak a hirtelen több irányból is érkező sugarak.

Hogy teljes legyen a zűrzavar, ugyanabban a pillanatban, amikor Granger átváltozott a démonvadásszá, Piton is ledobta magáról a köpenyt. „Ron” Lucius mellé lépett és pálcáját Voldemortra szegezte.
- Véged van, Nagyúr!
Voldemort azonban szétcsapott közöttük. Hatalmas erejű energianyalábot küldött feléjük, mire szőke mágus a szemközti falhoz csapódott és ájultan esett össze. Ron térdre rogyott. Ekkor csaptak le a dementorok Voltak vagy negyvenen.
- Harry, foglalkozz a dementorokkal! – kiáltott „Draco”, aki Bellatrix mellett állt.
- Piton! – hörgött Voldemort, majd egy vakító villámmal sújtott az ál-Draco-ra. A hologram szertefoszlott. Ekkor Voldemort feltérdelt, mielőtt a démonvadász legyűrte volna és kimondta a halálos átkot Ron Weasley-re:
- Avada Kedavra!
A vörös hajú fiú holtan rogyott össze.
Harry-Draco felüvöltött, és Ron felé vetette magát.
– Incarcerous! – üvöltötte az útját álló halálfalók felé, majd átugrott a megkötözötten felbukó testek között. Érezte ahogy egy láthatatlan kéz visszarántja és Malfoy professzor beleüvölti a fülébe.
– Őt később! Most a dementorokat!
– Expecto patronum! – süvítette Harry és Narcissa. A fehér szarvas és a hiúz egyszerre rontottak a dementoroknak. És a lények, melyek legyőzhetetlenek – hiszen nem élők – fülsiketítő csikorgó sivítás közepette hadakoztak az őket támadó patrónusokkal. Az egyidejű támadás tépte, szaggatta a dementorokat, és bár vérük nem folyt, sebet sem kaptak, de érezhetően gyengültek és egyre magasabban keringtek. Láthatóan visszavonultak, újabb áldozatra várva.

Hermi-John! Szerintem most űzd ki a démont!

John elérkezettnek látta az időt, hogy végre hazavágja ezt a szennyezett lelket! Átlépett a halott testen. Hermione belül sikítozott, de John egy erőteljes mellkasra ütéssel lenyugtatta.
Előkapta a pénzérmét és a kis tükröt, majd ráugrott a szörnyetegre. Körülötte cikáztak az átkok, de őt ez cseppet sem zavarta. Az eltorzult szörnyeteg már alig hasonlított a régi énjére. John lefogta a kezeit, és a szemébe köpött.
- Féreg! – majd egy kisebb test- test elleni harcban a homlokára szorította a pénzérmét, ami azon nyomban füstölögni kezdett. John aztán behunyta a szemét, és kántálni kezdett.
- Amar natash bow basar!! Amar natash bow basar!!! Amaaaaaaaar natash bow basaaaaaaaaaar!!! – ordítása egyre erősödött, amikor hirtelen előkapta a tükröt. – Nézz bele, te hiú dög!! – köpte az arcába. A démon csak nem akart, és egyre John nyaka felé kapkodott, ki Voldemort nagyasszony testéből. Undorító volt, ahogy a bőre megnyúlt, és látszódott alatta valami… de John egyre erősebben nyomta az érmét, és egyre gyorsabban kántált, aztán a szörny végre odapillantott, és ekkor ….
Elcsendesült minden a Pokolban s a Földön egy pillanatra. Megállt az Idő. Desirée Alzac teste elnyúlt, de John tudta, hogy nem halt meg. Viszont eléggé megszenvedte ezt a heves csatát…
Minden halálfaló elszörnyedve kapta oda a pillantását John-ra és az elnyúló nőre.
John még elmormolt valamit, aztán fogta a tükröt, és egyenesen a felkelő nap felé tartotta, majd lehajította a mélybe.
Megtörölte a homlokát és lazán cigire gyújtott, majd körülnézett. A pusztítás rettenetes volt. Szívta a cigit, és a zsebéhez kapott.
Ott lapult a lötty, amivel újra visszatérhet a Múltba, és előléphet belőle a lány.
- Akarod ezt, öreglány? – nevetett fel érdes hangon, majd megforgatta a kis üvegcsét, és mielőtt megitta volna, odasétált a vörös hajú fiúhoz.

Velvet sokáig mozdulni sem volt képes, csak teljesen lemerevedve nézte a körülötte zajló felfordulást. Mikor szinte a lábai előtt lezajlott annak a furcsa tekintetű, magas, és valami démoni bűverővel rendelkező férfi kiűzött valamit vagy inkább valakit az ál- Voldemortból, magához tért.
Tekintete Luciust kereste, aki nem messze tőle, a falnál hevert mozdulatlanul. Velvet előkapta a pálcáját, és gyorsan átvágott a tömegen, ezüstszínű róka patrónusa szétkergette a körülötte keringő dementorok tömegét. Mikor Malfoyhoz ért egy varázsigével pillanatok alatt magához térítette.
A férfi néhány percig tétován nézett körül, de arcán szinte követhető volt az agyában végbemenő pergő gondolatok sora.
Felugrott.
- Hol van ő?
Velvet csak a fejét rázta, és gyorsan elhadarta, hogy akit ők Tudjukkinek hittek, az valami nő volt csupán.
- Desirée. – suttogta Lucius maga elé, majd villámgyorsan a pokolra küldött egy rájuk támadó halálfalót.
- Tűnj el innen most! – ordított a fekete hajú boszorkányra, és utat tört a körülöttük küzdők során.
Velvet akkor dehoppanált a trónteremből, mikor Lucius is elhagyta azt.

A ragyogó hiúz eltűnt ahogy a dementorok visszavonultak, és Harry-Draco néhány Dobbytól tanult Sectumsempra-val átvágott a rátámadó halálfalók gyűrűjén és az átok nyomán spiccelő vértől csatakosan érkezett meg a trónszék előtt heverő barátjához.
Elborzadva nézte az élettelen Ron testét…
John aztán egyhajtásra megitta az italt, odaintett Harry-nek, és elsietett. Kint az átalakulás gyorsan zajlott. Hermione kifáradva vánszorgott vissza a terembe és falfehéren nézett Harry-Draco-ra…
- Ez nem Ron… - suttogta. Harry- Draco értetlenül meredt a zilált lányra és a barátjára, aki Hermione szerint nem Ron…

Itt Harry-Draco sápítozhatna egyet és megrázhatná Hermajót, hogy mivanmáveledésmérvagyittéskülönbenishogynézelki?! -Beus

 

Harry-Draco legszívesebben megütötte volna a lányt de inkább csak üvöltött vele.
– Mi az, hogy nem Ron? Te meg hova tűntél? Miért nem mondtál el semmit És most hogyan megyünk ki?
– Fussatok bolondok! – hallotta Narcissa hangját maga mellett. – A fiút majd én elintézem.
– Impedisectum! – küldte Harry-Draco az átkot a feléjük közeledő halálfalókra, miközben maga után rángatta Hermionét az oldalajtó irányába.
Senki sem figyelt fel rá, hogy Ron élettelen teste egyszer csak eltűnt.

Na szóval, akkor jussunk el a harcig sztm, mindenki írja meg a magáét. Kezdje Hermi, mert tudom ő most gép közelben van, és utána menjen SárkiPitonnak...
Aztán jöjjön a csata!

Voldemort eközben, leghűségesebb szövetségese, Féregfark társaságában a szomszédos helyiségben, a képernyőn keresztül figyelte az eseményeket. Valami különös előérzettől vezérelve aznap reggel testet cserélt Voldemort nagyasszonnyal – és most már tudta, hogy helyesen tette. Intett Féregfarknak, hogy menjen a Gringottsba és ha kell, ölje meg Bill Weasley-t, ha nem teljesíti azonnal az átutalást. Bár élvezettel figyelte volna tovább a csatajelenetet, tudta, hogy eljött az idő. Dumbledore most a legvédtelenebb.
A rejtekajtóhoz lépett és átsuhant a Roxfortba. Meglepetésére azonban az agg mágus már várta.
- Ismét eljöttél hát, Tom! – mosolygott az igazgató. – Mi járatban errefelé? Figyelmeztetlek: nincs betöltetlen állás a Roxfortban. Kitűnő tanárt találtam a Sötét Varázslatok Kivédésére.
- Megöllek! – húzta elő a pálcáját Voldemort.
- Ugyan már, Tom, te is tudod, hogy nem vagy rá képes.
- Dehogynem!
- De nem! – incselkedett Dumbledore és a Sötét Nagyúr elé tolta a díszes tálat. – Vegyél inkább cukrot! Finom, narancsízű!
- Meghalsz, Dumbledore!
- De nem a te kezed által – komorodott el az ősz varázsló.
Voldemort nagyúr először a legilimenciával próbálkozott, majd amikor Dumbledore mentális pajzsába ütközött, egy Crucio-t küldött az öregre. Látta, hogy Dumbledore ujjai elfehérednek, amint görcsösen kapaszkodik az íróasztalába.
- Te is tudod, hogy van valaki, aki képes rá – sziszegte Voldemort, annak a varázslónak a hangján, aki... képes rá. Dumbledore érezhetően megremegett.
- De ő örökre hátat fordított neked! Az egyetlen, aki képes volt megszabadulni a Sötét Jegytől.
- Ó, ne hidd! – kacagott Voldemort. – Tenni fog valamit, amivel örökre a szolgámmá válik.
Voldemort látta, hogy ellensége gondolkodóba esik. Majd megpördült és hoppanált Dumbledore irodájából, csak azért hogy bebizonyítsa, milyen könnyedén képes semlegesíteni a Roxfort védelmét.
Ám tudta, hogy új főhadiszállásra lesz szüksége.

Még itt is lehet csatázni...

Féregfark nem nézett se jobbra, se balra és ez lett a veszte. Szinte belerohant a sebesen loholó Lucius Malfoyba, aki azonnal rászegezte a pálcáját.
- Eszedbe se jusson! – tagolta a szavakat jéghideg hangon a szőke mágus, mikor látta, hogy Féregfark a pálcája után kapdoss.
- Mi volt urad parancsa, hogy ennyire sietve teljesíted?
- Ne bánts, hiszen egy oldalon állunk! – tette össze könyörögve mocskos kezét az alantas kis féreg.
- Avass be! – szegezte rá rideg tekintetét Malfoy, és kissé lejjebb engedte a pálcáját – Segíthetek, hogy életben maradhass!
Az egész életében patkányként élő dicstelen kis mágus térdre rogyott Lucius előtt, és elhadarta Voldemort parancsát, majd mikor befejezte megpróbálta átölelni a varázsló lábát, de az undorodva rúgott bele a tömzsi testbe.
- Megígérted! – nézett fel a rá kegyetlenül letekintő Malfoyra, aki újra rászegezte a varázspálcáját.
- Én nem ígértem semmit! – mondta utálkozva Lucius – Avada Kedavra!
A zöld fény egészen a szembe lévő falnak csapta Peter Pettigrew immár élettelen testét.


„Ahhoz, hogy egy horcrux életre keljen, egy ember halálára van szükség...” – suttogott egy jól ismert hang Hermione elméjében. „A kezében van az életem, Granger!”
Hermoine nézte a gyűrűt. Ha kiszabadítja ezt a lélekdarabot, Piton életre kelhet…
A lány soká nézte a kis gyűrűt. Nagyon soká. Egy örökkévalóságnak tűnt.
Aztán egy gyors mozdulattal megforgatta kétszer balra és rányomta a másik hüvelykujját a kőre. Olyan erősen, hogy belevésődött bőrébe a nyoma. Perzselt a gyűrű, a lány pedig felsikoltott, amikor lángra kapott. Aztán el is hamvadt abban abban a percben, ahogy Hermione le akarta tépni magáról.
Aztán ennek is vége lett. A lány értetlenül nézett körül…

Beus értetlenül körülnéz. Ez így megfelel?:D ha nem, sikítsatok!
Piton! Most aztán elmondhatod, hogy Hermi lángol érted:DDDDDD

Lucius a Gringotts elé hoppanált, majd besietett az épületbe, ahonnan tíz perc múlva dühödt tekintetű koboldok hada rohant ki, és két felbőszült, tüzet okádó sárkányt láncon húztak maguk után. Hisz egy sárkánnyal ( :-D ), hát még kettővel még maga Voldemort se lenne képes elbánni.
A Gringotts bankot lezárták, és napokra beszűntették az átutalásokat, amíg le nem ellenőriztek minden bankszámlát.
Lucius még azelőtt elhagyta az épületet, mielőtt Alastor Mordon megjelent volna a különlegesen kiképzett aurorkülönítményével.

Lupin is köztük volt. A Gringottsban bár zűrzavarosnak látszott a helyzet, nem volt reménytelen. Alastor bizonyosan elboldogul itt a többiekkel.
Nekem Harry mellett lenne a helyem – morogta magában.
Barátjára nézett, aki bólintott, mire Remus megfogta a mellette álló csuklyás nő karját és eltűntek. Kissé később a tükrön átlépve Remus még mindig azon ette magát, hogy Harry nem avatta be, így más segítségére szorult, hogy egyáltalán tudja, hová kell jönnie. A folyosó kihaltnak látszott, de a zűrzavar hangjai azért idáig is elértek.
– Menjünk! Légy óvatos! Keresd meg Dracot és maradj mellette! Nekem Harryt kell szemmel tartanom. A másik csak bólintott, majd mindketten beléptek az ajtón.

A teremben azonban a vártnál kevesebben voltak, ám Harryt nem látta. Draco és Hermione hajoltak egy test fölé, körülöttük néhány halálfaló hevert. Egy fekete hajú nő éppen akkor ült fel nyögve, mikor beléptek. Lupinnak nagyon nem tetszett, amit látott.
Hol van Harry?



Piton tervei között nem szerepelt, hogy Tom Denem „megszabadítja” a testétől. Képtelen volt hárítani a halálos átkot. A világ elsötétedett. Ám mindez csupán egy pillanatig tartott. Ahogy eleven horcruxa kiszabadult a Marvolo-gyűrűből, tudta, hogy sürgősen életerőre van szüksége.
Amint elhangzott az „Expecto patronum” Piton ösztönösen cselekedett: ellentétben a dementorokkal - igazi halálfaló módjára – az életet szívta magába. Majd megszállta Ron-formájú testét, ám érezte, hogy nem maradhat benne sokáig. A halálos átok azonnal megállította a szívét. Éppen csak annyi ereje volt, hogy a szellemét és a lelkét összevonja – így legalább képességeinek 80-90 %-át megmenthette. De arra már nem volt ereje, hogy a testét visszaalakítsa. Nagyot nyögve felült és megvakarta a vörös üstökét. Draco és Hermione hajolt fölé. A tejfölszőke fiúra pillantva Pitont elfogta a düh:
- Draco! Mit keresel te itt? Takarodj az anyád után! Granger... az alagsori átjárón át menjenek... a kódja... 4953. Engem... hagyjon... Meneküljenek!
Mielőtt Granger bármit tehetett volna, Piton lelke ismét elhagyta a testét.
„Életerőre van szükségem... Energiára!” harsogta Piton Granger elméjébe. Az első gondolata „természetesen” az volt, hogy kedvenc tanítványa életerején osztozik. Ám ahogy testetlenül átsuhant a diáklányon, érzékelte, mennyire legyengítette őt is az átváltozás... Inkább ő adott át neki egy hatalmas erejű energialöketet.

(A perverz állat! :DDD – hogy Herminek legyen ereje veszekedni Harry-vel!
Itt szívózhattok egy kicsit!)

Hermione, miután a gyűrű elporladt, várta, mi következik. Hőn szeretett könyveiből jól tudta, hogy elméletben ilyenkor mi jön, de a gyakorlat néha más…
Mindenesetre azt már nem tudhatta, Piton milyen formában tér majd vissza közéjük. Amikor „Ron” felült és rájuk parancsolt, a lány ledermedt. De szavaiban olyan erő volt, ami átélt korszakokat, évszázadokat és még ezt is…
Draco-Harry-vel elindultak az átjáró felé, de valami visszatartotta: elméje dübörgött, és úgy érezte, valami hatalmas nyomással nehezedik rá….aztán….
Meghallotta.
Piton szólt hozzá.
De most már nem az ál-Ronból. Az élettelenül feküdt a trón előtt. Hermione borzadva nézte, még akkor is, ha tudta, hogy az nem Ronald Weasley…
Piton életerőt követelt magának, de Hermione ezt akkor, ott, nem tudta neki megadni. Fiatal teste tiltakozott minden erőkifejtés ellen, elméje is kezdett lerázulni, pedig nem hagyhatta, hisz még egyáltalán nem menekültek meg! A váratlan lökés ( Aggyunk a finom perverziónak, ha már Piton minden nőt megjárt büntetlenül:D ) olyan bomba volt, mely kirobbant a lányban, és ekkor átfutott rajta minden: minden, ami Pitonnal volt kapcsolatos. Érzések rohanták meg, gondolatok, pillantások és szavak. Egy becsomagolt Perselus Pitont kapott most a lány, és hatalmasat sóhajtott: felért egy orgazmussal az egész!
Érezte, hogy Piton adott neki a maradék erejéből, azért, hogy kijuthassanak innen… elkapta Draco-Harry karját, és rohantak az átjáró felé.
A következő a pillanatban újabb dementorok suhantak elő és vagy harminc fiatal, nyáladzó vérfarkas...(Csakhogy ne unatkozzon Lupin és serege...)


Piton testetlen lelke felröppent a trónterem kupolájába, amint Remus Lupin különítménye belépett. Piton észrevette a kifelé igyekvő Narcissát. Ebben az állapotban megváltozott az érzékelése: Piton látta az asszony méhében fejlődő, hihetetlenül erős magzatot. Átsuhant a termen és lecsapott Narcissára. A földre döntötte a nőt és magába szívta a meg nem született gyermek életerejét. A támadás váratlanul érte a magzatot, képtelen volt védekezni.

(Gondolom, ehhez azért Narcissának vagy Harry-nek is lesz egy-két szava!)
Á... nem, csak nem tudtuk, hogy Dr. Kontár abortuszt is vállal. :DDDD

Narcissa először azt hitte, hogy véletlenül eltalálta egy átok, hiszen a Chameleo leple alatt nem láthatta senki, de miközben elterült a földön az elméjét szinte felrobbantotta a mindent betöltő, sikolyszerű hang. Az életéért küzdő magzat segélykiáltása. És Narcissa inkább meghalt volna, semhogy ezt a gyermeket elveszítse.
Narcissa hangtalanul minden erejét bevetve tépte ki az idegent a gyermek mellöl. Ahogy a két lélek szétvált, Narcissa megérezte Piton jelenlétét. Tudta, hogy ő az. Tudta, hogy a testnélküli lélek most új testet keres magának, és hogy nincs már sok ideje. Egy tizedmásodperc alatt kellett döntenie, hogy kit áldoz fel. A következő pillanatban egy kaeshiwaza-val kilökte Pitont saját magából és védőpajzsot vont a gyermek köré, akiben a borzalmas támadás hatására alig pislákolt az élet. Narcissa összeszedte a maradék erejét és a menekülő Harry-ék után indult. A gyerekeknek szüksége lehet még a segítségre, ha élve meg akarják úszni. Futtában még visszapillantott, és bár nem láthatta Piton magányosan kavargó lelkét, magában reménykedett, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk.

Piton nem akart harcolni. Sohasem. Amint az átok kiűzte Narcissából, ismét a magasba röppent. Testre volt szüksége, ám megfelelőt csak egyetlen helyen szerezhetett. Voldemort pincéjében. Éles süvítéssel suhant le az alagsorba, ahol a fekete víz alatt mindig volt néhány felhasználásra váró Inferius. Piton lecsapott az egyikre. Fiatalabb lehetett nála, vékonyabb is, de éppen olyan magas, fehér bőrű, koromfekete hajú, mint ő. A karján a Sötét Jegy elárulta, hogy egykor Voldemort híve lehetett. Vajon mit követett el? Fellázadt az ura ellen?
Piton egyetlen pillanatig habozott csupán. Majd megtette azt, amire csak egy vérbeli halálfaló képes.
Ahogy megszállta az élettelen testet, iszonyú kínt érzett. Átélte minden szenvedését az áldozatnak, ahogy kimosta a sejtjeiből az előző személyiség maradványait. Eltelt egy perc. Majd még egy. Most már nem menekülhetett. Ha a varázslat nem sikerül: vége. De a következő pillanatban megdobbant a szíve. Tudta, most legalább egy hétre van szüksége, amíg regenerálódik és összeolvad a testtel. Talán hasonlítani fog egykori önmagára – talán nem. Nem volt rá semmiféle garancia, hogy nem fedezik fel idő előtt és nem semmisítik meg. Nem volt választása. Élni akart.
Most egy hétig öntudatlanul fog vegetálni, élet és halál között.
Ha szerencséje van, senki sem keresi és senki sem talál rá.
Utolsó gondolata Voldemort volt. De elűzte ezt a képet. Inkább Hermione Grangerre koncentrált. Semmit sem akart tőle, csak azt, hogy mentse meg a barátait.

Harry miután elérték az oldalajtó mögötti folyosót, egy pillanatra megállt és a sápadtan, csapzottan lihegő Hermionéra meredt.
– Pocsékul festesz! Szedd össze magad! Hogy a francba történhetett, hogy Piton idehoz és kivinni meg elfelejt? Még most sem érzed, hogy könnyedén feláldozott a saját céljaira? Mit mondott neked? Hogy „bízom magában Granger”? És hol van Ron, ha az nem Ron volt?
- Ne ordítozz, Harry! – szűrte a szavakat Hermione. – Ron remélem, hogy ott maradt, ahol volt! És, hogy hol van Piton? – a lány röpke mosollyal nyugtázta Harry türelmetlen arckifejezését. – Bennem! – röhögött fel. – Harry! Piton meghalt!! És… átlényegült. Ezentúl már nem abban a formában fog létezni, akit te annyira gyűlöltél. Persze, persze, ő is téged… - tette hozzá elmélázva, mert még mindig érezte a hasa táján azt a csiklandozó érzést, amit Piton energialökete ( ez tényleg egy nagyon perverz szó! Milyen erkölcsi fertőbe kerültem?! A fiatal lelkemen ejtett sebekért titeket teszlek felelőssé!:D) váltott ki belőle.
– Mindegy! Hermione... – Harry egy röpke pillanatig a lány kipirult arcába bámult, mely körül rakoncátlan tincsek röpködtek. – „a rohadt életbe! Tobiasnak igaza volt”, nyelt nagyot a fiú, miközben tekintete a lány karcsú nyakára siklott és a keze elindult, hogy letöröljön egy vérfoltot Hermione arcáról.
Csattanásra kapták fel a fejüket. Nem láttak senkit, csak a hangot hallották ahogy valaki Colloportus-sal bezárja az imént becsukott ajtót. És mire a pálcájukat a hang irányába szegezték már mellettük szólalt meg Narcissa hangja.
– Meg ne öljetek, ijedtetekben! Mit ácsorogtok itt? Nyomás tovább!
Hermione csak odakapta a pillantását a nőre, mert tisztán látta, bár maga sem tudta, ez hogyan lehetséges, és egy tizedmásodpercre olyasmit is látott, amit nem szeretett volna… a nőből a fiatal férfi nézett vissza rá, aki egyszer felkereste. Megrázta a fejét és Harry karja után kapott, de ekkor Narcissa még utánuk szólt.
– Az utat Hermione Tudja. Ron mondott neki valamit. Vagyis Piton, azt hiszem. – Harry idegesen kapkodta a fejét miközben igyekezett kitalálni, hogy hol van a tanárnő. – Nem változna vissza, hogy lássuk, hogy hol van? – fakadt ki végül.
- Harry! Gyere már! – rángatta a lány, de a fiú egyre csak a hanghoz tartozó nőt kereste.
– Nem. Sőt. ha lejár az időnk, akkor hátralevő életemben, láthatatlan szeretnék lenni. – Jutott eszébe Narcissának a három levél ami postázásra vár a baglyoknál. Bár Pitonnak pillanatnyilag úgy sem lenne szeme, hogy elolvassa. Mostanra lehet, hogy vége... szorult el az asszony szíve. – Menjünk! – lökte meg erőteljesen Hermionét.



Az átjárót nem volt nehéz megtalálni. Hermione ( beütötte a kódot és felrobbant a széf ) átlépett, nyomában Harry-vel és Narcissával. Teljes kimerültség és káosz uralkodott a lelkében, és még mindig majd’ elepedt egy cigiért…
- Harry! Nincs egy cigid? – fordult barátja felé, aki úgy nézett rá, mint egy ütődöttre… Hermione megrándította a vállát, és nem foglalkozott Harry nézésével. Most mit csináljon, ha akar egy cigit?! És akkor? Legfeljebb rászokik. Meg a piára is. Ha már Piton úgy kínálgatta neki a whisky-t múltkor… Piton… ahogy eszébe jutott, hűvös borzongást érzett maga körül, és rájött, hogy tényleg az ő kezében volt az… élete. Az az élete, ami már nem az, mint a régi, és Hermione-nak jelen pillanatban elképzelései sem voltak arról, hogy az egykori professzor milyen alakban él majd tovább. Egyáltalán találkoznak-e még… mindenesetre a mentális csatorna működött, habár ő nem mert neki üzenni semmit. Még nem. Eljön az az idő is. A hüvelykujjára nézett. A gyűrű nyoma még mindig ott volt, mélyen, belevésődve, mint egy örök emlék; tüzes bilincsként szorongatta, most pedig egy vékony, de annál vörösebb csík jelzi, hogy ő egyszer az ujján hordta Perselus Pitont!

Majonéz, Üdvi és Virágszál visszajutottak Roxfóótba-
Meglátásom szerint Lupin után Lucius szvíthárt jöjjön, mert kíváncsi vagyok, micsinálmár!:D
Piton! John profibban csinálta volna az abortuszt… legközelebb szólj neki, ha ilyen problémád támad:D
Beus

Lupin értetlenül meredt a három gyerekre. Ron mondott valamit, mire a másik kettő kirohant, otthagyva a harmadikat. Lupin összeszorult szívvel nézett a halott fiú arcába, mert hogy halott volt, az biztos. A nő, aki közben tántorogva felállt, meglehetősen gyengének tűnt. Lupin csak most ismerte fel benne a fiatal aurorlányt, Desiréet.
– Te jó ég, hihetetlen, hogy mindenki a mai napot választotta, hogy külön akciókba kezdjen! –mondta, miközben elkapta az újra összeesni készülő lány karját.
Bár csak nemrégen változott vissza, mégis úgy érezte, kölcsönöznie kell neki az erejéből. Desirée hálásan nézett vissza rá. Megszólalni nem tudott, de arra az ajtóra mutatott, ahol a fiatalok kiszaladtak, és amelyik Lupin célja is volt. Mielőtt azonban kiléptek volna, Lupin az egyik halott halálfaló pálcáját nyomta a lány kezébe.
Odakint kellemetlen meglepetés várta őket. Remus Lupin, meglátva a képzetlen, fiatal, nemrég átváltozott vérfarkast, magában ezredszerre elátkozva Voldemortot, maga mögé lökte a két nőt és belevetette magát a harcba. Pontosan tudta, mit kell tennie. Ismerte a gyenge pontjaikat, nagyon is jól ismerte. Ellenfelei megérezték rajta a fajtárs szagát és ez megzavarta őket. Miközben Lupin kábító és egyéb átkokkal küzdött, mögötte szinte egyszerre hangzott el a dementorűző varázsige.
Meglepő módon Desirée ezüstös színű bagoly alakú patrónusa mellett egy farkas tűnt fel. De nem ért rá ezen gondolkodni. A két patrónus közül a bagoly hamar kifulladt, de a másik képes volt távol tartani a támadó lélekszívókat. A támogatás nélkül maradt fiatal vérfarkasok pedig, látva fogyatkozó soraikat és érezve, hogy az ellenükre törő fajtársuk sokkal erősebb mint ők, először egyenként fogták menekülőre, majd, mindannyian eltűntek. A három ember zihálva meredt egymásra.
– Ezt épp, hogy megúsztuk – dobta hátra csuklyáját Alinea .
Nézte ahogyan Desirée rámutatott a folyosó egyik ajtajára. Maga sem tudta, honnan, de érezte, tényleg az a helyes választás.


Draco mély álomba merülve aludt fent a toronyban, de Voldemort jele elől még ott sem volt menekvés. A koponya felizzott a fiatal varázslófiú karján, szinte égett már, mire az ifjabb Malfoy riadtan ült fel az ágyán.
Percekig némán bámulta a vörösen lüktető jegyet, aztán eszébe jutott minden: a bagoly, amivel apja a mai napon hazarendelte, majd szó és magyarázat nélkül rászórta ezt a varázst.
Dühösen felugrott, és az ajtó felé indult, de azt zárva találta.
Ekkor dehoppanált innen a saját szobájába, és nem csalódott, az asztalán ott feküdt a pálcája. Magára terített éjfekete talárját, a maszkot felhúzta, a csuklya mélyen az arcába hullott.
Már éppen a bejárati ajtó súlyos, ezüstfogantyújára helyezte a kezét, amikor három szellemalak az útját állta, és nem engedték tovább.
- Tűnjetek el! – kiáltott rájuk, majd megpróbált hoppanálni onnan, de nem járt sikerrel.
- Az úr kiadta, hogy nem engedhetjük ki innen. – csikorogtak hátborzongató hangjukon a házzal együtt élő ősi kísértetek.
- Elmúltam tizenhét éves! – ordított velük Draco – Nagykorú vagyok! Takarodjatok, parancsolom!
Az átlátszó alakú őrök egymásra néztek, majd lassan köddé váltak a vöröslő arcú fiú elől, aki elégedetten elhagyta a kúriát.
A kertből egyenesen a Nagyúr elé hoppanált.


Csodálkozva nézett körül a romos házban, hiszen nem ide kellett volna érkeznie, hanem a Sötét Úr főhadiszállására.
- Ez nem lehet igaz, hogy eltévesztettem az úti célt. – motyogta, és már indulni készült, amikor szinte a semmiből feltűnt ő.
Voldemort egy „atyai” Crutiatus-szal üdvözölte az ifjabb Malfoyt. Gyűlölte azért, amit az apja elkövetett ellene. Ám igazából még legilimenciára sem volt szüksége. Látta a fiú szemében az elkötelezettséget.
- Nocsak, a kis vőlegény. Nem szégyelled magad, amiért lekésted a saját esküvődet? - közelebb lépett a fiúhoz, felemelte az állát és a szemébe nézett. - Ugye, apád mindenbe beavatott? Együtt találtátok ki, hogy átvertek engem?! Nem vagy rá méltó, hogy a jelképeimet viseld! - Azzal letépte róla a maszkot, majd a padlóra lökte a gyereket. - Ellenem fordulsz te is? - kérdezte sértetten.
– Nem, Nagyuram! – nézett fel elkínzott arccal Draco a földről, a darabjaira tépett maszk mellette hevert – Nem tudtam erről! Nekem részt kellett volna vennem az esküvőn!
– Úgy bizony. Most aztán van mit helyrehoznod. - Voldemort föl-alá kezdett járkálni. - Meg kell büntetnem az apádat. A legnagyobb büntetés persze az lenne, ha megölnélek Téged... - Voldemort megperdült és egy ujjából sugárzó villámmal ismét a padlóra küldte Draco-t. Ez mindig nagyon hatásos volt. De cseppet sem vitte közelebb a céljához. - Túl könnyű áldozat lennél. Nem vagy rá méltó, hogy megöljelek. Egyelőre. - Letérdelt a fiú mellé, magához húzta a szőke fejét, beleszimatolt a hajába. - Érzem az aranyvéred illatát... tiszta illat ez... Nagy szerencséd, hogy semmiben sem hasonlítasz a kéjenc apádra, meg a ribanc anyádra, akik most már egy nyomorék muglinál is kevesebbet érnek a szememben. Az apád... Szégyent hozott a saját nevére! Ugye, Te sem szeretnéd, ha a Malfoy családot nyilvánosan megszégyeníteném? Ha mondjuk... meglátogatnák őket az ifjú híveim és egyszerűen... felfalnák őket? Vagy megjelenne holnap valamennyi újságban, milyen léhűtő az apád és micsoda kurva az anyád? Esetleg apád visszakerülne az Azkabanba... Könnyen elintézhetném. De nem teszem. Kapsz egy utolsó lehetőséget, hogy helyrehozd, amit a Malfoy család elkövetett ellenem...
Az ifjú Malfoy remegő térddel felegyenesedett, és ha nehezen is, de kihúzta magát.
- Mit kell tennem?
- Teljesíted Bellatrix nénikéd kívánságát. Bebizonyítod, hogy igazi hívem vagy. Megmutatod az egész varázslóvilágnak, hogy mennyit érsz. Megteszed, amire Lucius sohasem lett volna képes. Az apád... aki elárult engem! - bődült el Voldemort.
Draco nagyot nyelt.
Bár dühöt érzett apja iránt, nem volt képes elfogadni azt a tényt, hogy Lucius kiesett a Nagyúr kegyei közül, sőt szembeszállt vele.
- Nem tehette. – súgta szinte, de az előtte álló gonosz értette minden szavát.
- Egy szavával kibillenthette volna az állásából azt a vén csontot! Malfoy, az ő hatalmával, az ő befolyásával... Már régen meg kellett volna kapjam a Roxfortot! De nem, ő alkalmatlan volt rá, hogy megszerezze nekem! És te? Te meg kételkedsz a saját képességeidben?! Crucio!
Draco sikoltva zuhant a földre ismét, testén minden apró izmot szétvágta a kín, amit érzett. A tudata már lassan elhagyta a testét, amikor a fájdalom megszűnt.
Voldemort könnyedén Imperius alá vonta Draco-t.
- Ugye, nem kételkedsz többé? És ami a legfontosabb: nem kérdőjelezed meg a parancsaimat! Halljam!
- Soha többé nem kételkedem, Nagyuram! Megtanultam a leckét. – nyögte a koszos talajon fekve.
- És ne feledd... – lépett közelebb a fiúhoz Voldemort, miután feloldotta az Imperiust - úgy tekintek rád, mintha a fiam lennél. A fiam, aki képes megtenni azt, amivel örömet okoz a Mesterének. - Átölelte a fiú vállát és nagyon őszintén hangzott, amit mondott: - Egyszer talán te leszel az örökösöm. A Sötétség Fejedelme leszel, Draco! Ezen a dicsőséges úton az első lépés, hogy megölöd... – a fiú füléhez hajolt és egy nevet súgott.
- Én?? – döbbent meg Draco a szavaktól, de látta a határtalan gyűlöletet Voldemort arcán, azonnal korrigált – Úgy lesz, ahogy parancsolta, nagyuram. Megölöm őt, és megtagadom az apámat, és az anyámat.
Voldemort szinte meghatódott ezektől a szavaktól.
- Térdelj most le! Draco Malfoy! Igaz hívem! Felavatlak a Legfőbb Fekete Mágussá! - azzal hatalmas csapást mért a fiatal fiú vállára, felröhögött, majd lobogó talárjában elhagyta a termet. - Menj hát! Te, aki a Halálfalók Új Reménye vagy! Mikor újra találkozunk, az egész Birodalmamban ismerni fogják a neved!
A magára hagyott, újonnan felavatott Legfőbb Fekete Mágus könnyektől maszatos arccal nézett körül a romos épületben.
Egyedül volt.
Teljesen egyedül. Testben és lélekben.
Sohasem tudta meg, hogy Voldemort nagyúr még azon a napon közbenjárt azért, hogy Lucius Malfoy mégiscsak visszakerüljön az Azkabanba... Mert a Sötét Nagyúrnak a minisztériumban is voltak kémei. Még mindig.

Lucius, akinek fogalma sem volt arról, hogy egyetlen fia miket is állt ki, éppen aláírta azt a papírt, amiről hiányzott a kézjegye, és így lehetővé vált Voldemort időleges megállítása. Mert azzal Malfoy is tisztában volt, hogy a harc csak most kezdődött el.
Velvet lépett a szobába, arca szomorú és fáradt volt.
- Vége? – nézett a szőke mágusra.
Lucius gunyorosan mosolyogva tekintett fel a válási okiratból a fekete hajú boszorkára, majd lecsapta a pennát.
- Ezzel még Narcissa emlékét is kitöröltem végre magamból, mint ha nem is létezett volna.


Draco lehajtott fejjel lépett be az iskola hatalmas aulájába, de már nem az a fiú volt, aki néhány napja elhagyta ezt a helyet. Hangok szűrődtek az egyik oldalra ágazó folyosóról, ezért behúzódott egy ablakfülkébe.
Szinte rögtön feltűnt a régóta gyűlölt trió alakja, akiktől az átlagosnál is bozontosabb Hermione épp búcsúzott, és az alagsor lejárata felé vette az irányt. Draco tenyere a szájára tapadt, majd berántotta őt a sötét sarokba.
Malfoy lángoló gyűlölettel nézte a nála fél fejjel kisebb boszorkányt.
Az ellenszenv kezdetektől fogva benne élt, utálta a kis sárvérű mocsok minden sejtjét, porcikáját.
Pálcáját a lány torkának szegezte.
- Malfoy! – sziszegte Hermione, és keze saját pálcája felé lendült, majd előkapta. – Kérsz egy maflást?! Vagy mást? Mit játszod az eszed??! Azok után, amit érted tett… - a lány nem mondta ki, hogy tettünk. Nem. Inkább elhallgatott, mert furcsa ürességet látott Draco szemeiben. – Draco! – szólt rá Hermione. – Mi bajod?! – ez a tekintet sokkal jobban aggasztotta, mint a fiú szánalmasan remegő pálcája.
De Malfoy nem felelt, csak nézte továbbra is némán, az őt értetlenül figyelő lányt.
Agyában pergett az összes régi emlék.
Potter visszautasítása, amikor a barátságát felajánlotta.
A tudálékos Granger rettentő módon megalázta őt, amikor egy ostoba lény miatt felpofozta őt több iskolatársa láttára.
Negyedikben el kellett viselnie újra a szégyent, mikor az az átok vén auror fehér görénnyé változtatta őt.
És Granger mindig ott volt, az okoskodó sárvérű, aki különbnek képzeli magát nála.
Egy ősi aranyvérű mágusnál.
A lány füléhez hajolt, és ezt súgta.
- A gyerekkornak vége Granger! Új időszámítás kezdődött!
- Új időszámítás? Remélem. És azt is, hogy te is felfogod, és nem gyerekeskedsz itt ezzel az aljas berángatásokkal és hátbatámadásokkal! Ez igen, Draco! – tapsolt a lány. – Rohadtul büszke lehetsz magadra! Nehogy illúziókba ringasd magad, és azt kezd képzelni, hogy félek tőled. – susogta a fiú arcába és elszántan összevonta szemöldökét a lány. – Nem tudsz te semmit az én félelmeimről.
Draco gonosz mosolyra húzta apjához hasonló, pengevékony ajkát.
- Meglátjuk, te felkapaszkodott sárvérű mocsok.
Malfoy kimért léptekkel hagyta el a fülkét, majd eltűnt a pincébe vezető lépcsőkön.

Sárkány Voldeszt kérném párbeszédre, aztán írjál nyugodtan szegény Pitonról, ha akarsz persze, aztán add majd át Herminek, h beolvasson a megnyúlt arcú Draconak:) luci

Piton érzékei lassan tértek vissza. Először csak egy gondolat: „vagyok”; majd a hallása. Motoszkált valaki a helyiségben, nem messze tőle. Először megpróbált rájönni, ki lehet az, mielőtt kinyitotta a szemét. Furcsa szag csapta meg az orrát: az élőhalottak jellegzetes, szintetikus szaga. Már érzékelte a testét is. Ujjai sima vásznat markolásztak: ágyban feküdt.
– Visszatért hát a Herceg – hallotta a jól ismert, gúnyos, sziszegő hangot. Felnyitotta a szemét. Tekintete egy vörös szempárral találkozott, ami egy orr nélküli archoz tartozott.
– Sötét Nagyúr... - suttogta Piton. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mióta...
– Én vagyok. És Te újra velem vagy. Visszatértél hozzám. Önként.
Piton összevonta a szemöldökét. Lassan visszatértek az emlékei. A rémesküvő. Ron teste. Avada Kedavra. A horcrux a gyűrűben. Hermione. Narcissa sikolya. Az Inferius, ami éppen megfelelt a céljának. Felült és megdörzsölte a szemét. A Nagyúr a vállára tette a kezét.
– Jól van, Piton – mosolygott sötéten Voldemort. Szavai szinte hipnotizálták Pitont. - Most már ketten vagyunk. Élőhalottak az elevenek között. Képes voltál rá. Megtetted. Itt vagy velem, újra. A leghűségesebb hívem. Bízom benned.
– Csak arra emlékszem, hogy...
– Ne mondj semmit. Nézd meg magad.
Voldemort egy tükörhöz támogatta Pitont. A férfi alig állt a lábán. De nem akart gyengének mutatkozni a Nagyúr előtt. Meglátta a testét. Pontosan olyannak, amilyen húsz évvel ezelőtt volt. Tekintete találkozott a Nagyúréval.
- Visszakaptad a tested. Mit gondolsz, miért őriztem meg? Miért hoztam magammal ide? Az új főhadiszállásomra? Tudtam, hogy visszatérsz hozzám.
Piton arca megvonaglott. Most emlékezett először... az előző halálára. Azt is „mesterének” köszönhette. Tehetetlen dühében halálos átkot mért rá, amiért akkor Piton nem végezte el a feladatát... Akkor egy bájitallal sikerült kivédenie a halálos átkot. A saját találmányával, aminek a receptjét féltve őrizte. Sohasem készítette el többé. De ezek régi emlékek. Mi az, hogy új főhadiszállás? Hiszen ez egy... szemétdomb! Hová lett a palota?
– Most mindent jóvátehetsz – suttogta Voldemort. - Ugye, nem akarsz ismét csalódást okozni öreg barátodnak, aki visszaadja az életedet? Mert eddig élőhalott voltál. Egy pincében eltemetve éltél. Dumbledore szolgája!
– Mit kívánsz, Nagyúr? - kérdezte rekedten Piton. Még teljesen kábult volt.
– Kapsz egy lehetőséget, hogy ismételten bizonyítsd a hűségedet. Könnyű feladatod lesz: semmisítsd meg a múltadat! Mindent, amit az elmúlt húsz évben tettél. Nem lesz nehéz. Nincs veszítenivalód.
– De hiszen már... A halálommal megszűnt minden kötelezettségem!
– Ó, ne hidd! A te haláloddal – furcsa szó ez, nem igaz? - a te eddigi kényelmes életed szűnt meg csupán. De az ellenségem még életben van. Ezért elő fogsz lépni a háttérből. Az esküd kötelez – mutatott Voldemort Piton jobb csuklójára. - Óh, igen, Bellatrix remek ötlete – bizony, csakis annak köszönheted, hogy túlélted a halálodat.
Piton ugyan tudta, hogy ez nem egészen így van, de volt annyi esze, hogy elrejtse a gondolatait.
– Mit kívánsz, mit tegyek? - sóhajtott fáradtan.
– Visszatérsz a Roxfortba. Segíted Draco-t. Vigyázol rá. A többit... tudod – susogta Voldemort. - Ideiglenesen visszakapod a régi formádat – villantott a pálcájával - Mindenki olyannak fog látni, mint régen. De amikor végleg elhagyod a Roxfortot, visszakapod a valódi énedet. A Herceget, aki mindig olyan kedves volt nekem. Mintha a saját fiam lett volna... - Ahogy Voldemort kiejtette ezeket a hízelgő és gúnyos szavakat, Piton arca megvonaglott, de szorosra zárta az elméjét, nem engedte, hogy a Sötét Nagyúr hozzáférjen a gondolataihoz. Közben a válla kiszélesedett, megerősödött, a homloka közepén elmélyült az a szigorú vonás. - Hamarosan új életet kezdesz. Mellettem. Mint leghűségesebb alattvalóm és főtanácsadóm. Úgy lesz minden... mint régen.
– És Lucius...
– Az ostoba barom! - szorult ökölbe Voldemort keze. - Aki azt hiszi, pénzért bármit megkaphat... Hát nem! Bármelyik haláfaló megölheti. Az én szememben ő már nem több, mint egy aljas kvibli.
– De a fia...
– A kis Draco... ő az enyém! Még nálad is tehetségesebb, okosabb és ravaszabb, Piton! Segítesz neki mindenben! Megértetted?! - Voldemort tekintete semmi jót nem ígért. - Most menj! Te és Draco! Ti ketten képesek lesztek megtenni...
Piton magára öltötte a talárját, és mintha mi sem történt volna, visszatért a Roxfortba.

A téli hideget lassan felváltotta a kellemes meleget hozó lágy szellők zűrzavaros sokasága. A varázsvilágban már elcsendesedett a januárban lezajlott összecsapás alapos kitárgyalása. Az, akinek nem mondják ki a nevét, újra csődöt mondott a visszatérési terve, és a kedélyek ha kissé is, de megnyugodtak.
Amiről nem hallottak, az nem létezett.
Így élt ez az emberekben mindig, míg világ a világ, és ez sosem változik meg.
Roxfortban is folyt a tanítás, és csak néhányan sejtették, tudni talán ketten tudták, hogy a játék nem ért véget januárban.
Akkor kezdődött.
Voldemort várt.
Ezt megtanulta kényszerű száműzetésének évei alatt.

Piton komor és szótlan volt. A fiatal Malfoy nem avatta be a terveibe, akkor sem, amikor ő elmondta neki, mire kérte az édesanyja. Dumbledore-t még kétszer kereste meg és kérte, hogy mentse fel az állásából. Dumbledore mindkét alkalommal megtagadta és utasította, hogy tartsa szemmel Draco Malfoyt. Piton nem tehetett mást, Draco minden lépését figyelte. Megakadályozta, hogy Potter kárt tegyen benne.
Az óráit rendben megtartotta. A különórákat is.
Harry Potter számára szinte minden héten kitalált valami büntetőfeladatot.
A Montclair-lány mintha a világon se lett volna.
Narcissát is kerülte, csak az étkezések alkalmával találkoztak.
Észrevette, hogy Hermione nyomoz a titokzatos Félvér Herceg után. Néha találkoztak a könyvtárban és a lány a szokásosnál gyakrabban időzött az alagsori tömlöc környékén. Tekintetük olykor találkozott, és egyetlen érintés elég lett volna, hogy a szikra lángra lobbanjon.

Elmúlt a könnyed tavasz, és bekopogtatottak a közeli szabadságot ígérő május utolsó napjai.


Hermione, amint felocsúdott, úgy hetek múlva, már tudott beszélni a dologról. ( vááá-mint egy szirupos amcsi filmben…mindegy-ez most így jött ki:D ). Harry-nek és Ron-nak beszámolt, majdnem mindenről. Mindenről, ami őket érintette. Pitont csak akkor hozta szóba, ha szükséges volt.
Ron azon dühöngött, hogy ő megint lemaradt az egészről, és a halálmadár az ő testét használta! Hermione és Harry alig bírták lecsillapítani, amikor Piton először állt fel a katedrára, és szemeit jéghidegen a társaságra függesztette.
A lányt hidegzuhanyként érte a professzor felbukkanása. Nem tudta kezelni azt az érzelmi zűrzavart, amit okozott azzal, hogy ismét a közelében volt, de inkább nem foglalkozott ezzel: sokkal inkább aggódott Harry és az ő imádott Félvér Hercege miatt… a lány, amint ideje engedte, bevetette magát a könyvtárba, és kutatott. Néha, amikor már majdnem éjfél volt, de ő még ott kuporgott könyvei felett, úgy érezte, figyelik.
Mintha szívnák az energiáit, vagy csak… nézték… sokszor körbejárta a termet ilyenkor, mert lehet, hogy Black professzor az… vagy… az a különös fiatal férfi… vagy…Piton.
Nappal néha látta, ahogy belép, vagy az egyik eldugott asztalnál ül, és olvas; a varázsló, akárhányszor a lány rápillantott, azonnal felnézett. Ilyenkor Hermione gyorsan elkapta a tekintetét róla.
Titkon vágyott rá, hogy beszéljen vele; hisz … annyi mindent tisztázni akart…
De mit is?
Mindent.
Nem. Nem várt köszönetet, sem hálát. Ő vállalta el a feladatot, habár korántsem volt azzal tisztában, mit is kell elvégeznie majd a végén. De megtudta. Ilyenkor, amikor eszébe jutott a gyűrű, lenézett a bal hüvelykujjára. A vékony, vörös csík nem tűnt el, csak halványodott. A lány tudta, hogy ez örök bélyeg lesz neki. Mint Harry-nek a sebhely…
Kiszabadított egy új Pitont, de kétségei voltak vele kapcsolatban. Sokszor elindult a pince felé, hogy most pedig rátöri az ajtót, és addig üvöltözik vele, vagy megtapossa a lábát, vagy rémdenevérrontást küld Pitonra, amíg nem mond el neki mindent… de aztán félúton mindig megtorpant. Lehet, hogy a varázsló be sem avatná őt… egy diákot… hisz ki tudja, kinek az oldalán áll. Most már…
Nem gondolta soha, hogy a varázsló látja minden lépését, és ugyanazt érzi, amit ő. Egyetlen érintés, és a régi szikra lángra lobban…

A lány sokat beszélgetett Narcissával a tavasz folyamán. Mindig benézett hozzá, és örömmel látta, hogy jól van a baba, és a nő is. Már amennyire ez az adott körülmények között lehetséges volt… és soha nem hozták szóba a professzort.

Hermione azonban nem tudott megnyugodni. Csak ideig-óráig. Túl sok minden aggasztotta: Harry és a Félvér Herceg… Draco fenyegetése… és Piton. Csak egyszer tudna vele beszélni… csak egyszer… de soha nem mert kezdeményezni.
Valami lappangott a levegőben; a Gonosz fuvallata. Amióta felfedezte magában a démonvadászt, érzékei élesebbé váltak, és magányos éjszakákon előhívta John-t. A részévé vált, megerősödött tőle. Magabiztosabbá vált és… képes volt harcolni. Mint még soha.
Csak Pitonnal szemben tudta volna összeszedni magát…
 

Narcissa lezárta a múltat. Már számtalan ajtót csukott be maga után, és sohasem nézett vissza. Tudta a nélkül is, miféle rémek lapulnak a bezárt kapuk mögött. A titkait pedig nem osztotta meg senkivel. Egyre több örömét lelte a tanításban, és volt néhány diákja, akik egészen kimagasló eredményeket értek el.
A bank visszaigazolta az új bankszámlát és az arra érkező rendszeres rendkívül nagy összegű tartásdíjat. (Bocs Lucius, ezt a szenyó megjegyzésed miatt kaptad :DDD) Ezzel biztossá vált, hogy Lucius végre valóban lezárta a házasságát az asszonnyal.
A napi tevékenységeit egyre gyakrabban szakították meg a jóslófájások, és bár lett volna rá mód, hogy kiküszöbölje, mégsem tette. A fájdalom elkerülése nem segíti a születést.
Egy ideig furcsálotta a kis Granger látogatásait mivel senkivel sem tartott fent baráti kapcsolatot, de a lány lassacskán kedves ismerősévé vált.
Hermione volt az egyetlen, akinek elmondta, hogy a fiát Tobiasnak fogják hívni. Mert fiú lesz, ezt biztosan tudja.
A gyermek szépen fejlődött, és bár a bűbájok hatására Narcissa alakja szinte semmit sem változott, lassan közeledett az idő. Tobias készülődött.


Harry gyűlölete és gyanakvása csak nőtt Piton irányában az emlékezetes akció óta. A folyamatos büntetőfeladatok, melyek szinte mindig egybe estek a kviddicsedzésekkel, tovább erősítették a meggyőződését, hogy a professzor beteges örömét leli benne, hogy keresztbe tegyen neki. A kapcsolatuk már nem csak feszült volt, hanem kifejezetten gyűlölködő és Harry nem tudta magában tartani a pimasz megjegyzéseit melyek újabb büntetőfeladatokat vontak maguk után. Bár Hermionéval kerülték a témát, Harry nem csak Sirius halálát írta Piton számlájára, hanem azt is, hogy Hermione meghalhatott volna Piton elvetemült cselszövése miatt. Harry tartózkodott tőle, hogy Hermionét Johnról faggassa, nem is volt rá szükség, mert Dumbledore felvilágosította mindarról, amit ebben a témában tudni lehetett. Hermione és Ron kapcsolata sem virágzott, és a trió csak ritkán élte át a közös szórakozás önfeledt pillanatait. Leginkább mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva és a vizsgákra készültek. Harry szinte biztos volt benne, hogy Piton megbuktatja SVK-ból, viszont bájitaltanból minimum egy „V”-t várt, a hoppanálási vizsgát pedig röhögve leteszik, erről Lupin biztosította őket.
A pszichovarázslat ugyan nem tartozott a kötelező vizsgatárgyak közé, de Harry utólag mégis kikönyörögte McGalagonytól, hogy vizsgázhasson. Narcissa örömmel fogadta a fiú érdeklődését és ugyan kiváló képességeket nem mutatott Harry a témában, némi odafigyeléssel elég jó eredményeket ért el.
Harry időnként összetalálkozott Choval egy futó randira, de a találkozások mély érzelmi nyomokat nem hagytak benne. Ginny már nem járt ugyan Dean Thomasszal, de Harry a továbbiakban nem próbálkozott a lánynál, bár az álmaiból nem tudta kiutasítani.


Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik fülledt, nyári nap, amikor a diákok már a vakációra készülnek, a tanárok a vizsgák eredményeit latolgatják. Dumbledore és Harry Potter korán hoppanáltak, senkinek sem mondták, hová, sem azt, mikor térnek vissza. Piton órát tartott éppen a másodéveseknek, amikor Fawkes beröppent és az igazgató levelét ejtette a katedrára. De nem a várva várt felmondólevelet... Hanem az öreg kívánságlistáját. Dumbledore egy különleges bájitalt kért. Délután Piton ellenőrizte, hogy megvannak-e az összetevők. Majd kiment a Tiltott Rengetegbe, hogy összeszedje, ami hiányzik. Ahogy előásta a kendergyökeret, hirtelen lecsapott a vállára egy ugró ördög (Daemonops rotundus – by Dougal Dixon) és éles karmaival mély sebet ejtett a professzor nyakán (Ezt senki sem mossa le rólad, Hermi! :D) Piton leavadázta Hagrid szeretett legendás lényét. Késő este volt már, mire visszafelé indult. Harry és Dumbledore távol volt, így remélte, Draco aznap nem keveredik bajba. Éppen Hagrid kunyhója mellett haladt el, amikor odabentről meghallotta Hermione Granger hangját:
- … és Ron tiszta hülye azóta. Most mondd meg, Hagrid! Hogy lehet ilyen valaki?! A múltkor tudod mit tett? Elfogta egy baglyomat, és széttépte Viktor levelét. Ron nem normális. Harry-vel már arra gondoltuk, beadjuk a Mungóba, Lockhart mellé… - de ekkor elhallhatott, mert az ajtóban megjelent … Piton. A lány odakapta a pillantását, majd idegesen felvette a bögréjét, de csak, hogy utána rögtön letegye.
A kunyhó ajtaja nyitva maradt, Piton szórakozottan odabiccentett az óriásnak:
– Jó estét, Hagrid!
– Te vagy az, Perselus? Régen néztél be hozzám. Iszol velünk egy forró teát?
– Nem. Csak szólok, mert az egyik ugró ördögödet kénytelen voltam legyilkolni – dörzsölte meg kiszívott nyakát a professzor.
- Ugró ördög? Vagy egyéb éjjeli pillangó… - köhintette egyet a lány, és vigyorba rándult a szája. Na, nem túl nagyba, de azért …
– Hiába gúnyolódik, Granger, ez magával is bármikor előfordulhat, ha nem vigyáz!
- Ha szerencsém van, a pillék engem elkerülnek… - jegyezte meg Hermione, és próbálta levakarni magáról a hülye vigyort, mert egyenesen Pitont hívta ki maga ellen ezzel… de itt volt… és a szíve olyan hevesen dobogott… Merlinre…
Piton szúrós pillantást vetett a lányra. Belépett a kunyhóba, és miközben a lány a tűzhely körül foglalatoskodott, Piton unatkozva hallgatta a félóriás áradozását Madam Maxime felülmúlhatatlan szakácsművészetéről.
– Remek lány ez a Hermione – kacsintott Pitonra az óriás, amikor észrevette, hogy a varázsló le sem veszi a szemét kedvenc tanítványáról.
– Valóban az – ismerte el Piton.
– Kitűnőek a vizsgaeredményei. Még a te tárgyadból is. Büszke lehetsz rá, Perselus.
– Az vagyok.
– Úgy hallottam, sok mindenen keresztül mentetek ebben az évben.
– Úgy van.
– Hermione jó tanár lesz – állapította meg Hagrid. - Különleges adottsága van.
– Tudom – hagyta rá Piton és eszébe jutott John, a démonvadász. Hermione előző élete. Ez a gyerek megjárta a poklot. Akárcsak ő. És volt ereje visszatérni... Nincs már titkuk egymás előtt. Granger az egyetlen, aki képes megérteni, mi az, amin keresztülment... Piton most különösen erősnek érezte a mentális kapcsolatot.
– Magam előtt látom, milyen kislány volt – sóhajtott Hagrid. - A szemünk előtt érett nővé. Jól jár vele, aki megkapja. Úgy értem, ha egyszer majd férjhez megy.
– Miért menne? - ocsúdott fel Piton.
– Mert fiatal, csinos és bizonyára sok férfi vonzódik hozzá. Kedvére válogathat – magyarázta Hagrid. Amikor észrevette, mennyire nézi a lányt a professzor, tovább ütötte a vasat: - Te miért nem nősülsz meg, Perselus?
– A tanára vagyok. Nem közeledhetek hozzá, még gondolatban sem.
Hagrid felvonta a szemöldökét. Piton csak most fogta fel, hogy legtitkosabb vágyát vallotta be az óriásnak. Méghozzá úgy, hogy Granger minden szót hallott.
– Nem lesz mindig a tanítványod.
Hermione behozta a forró italt és helyet foglalt Piton mellet. A férfinak falfehér volt az arca és remegett a szája széle. Nem sok hiányzott, hogy magára öntse a gőzölgő italt.
– Mondja, mit kevert ebbe a löttybe, Granger? - pillantott gyanakodva a lányra. Közben érezte, hogy az asztal alatt Hermione térde a combjához ér.
- Én? Csak csipkebogyót, hogy ne legyünk ilyen idegesek…úgy értem… - a lány érezte Piton-t, az asztal alatt ( vazz, de perverz egy banda vagyunk:DD ) , és a ő is csaknem magára borította a teát… - és még tettem bele.. egy kis…bezo…jaj, dehogyis! – nevetett fel zavartam. – Szóval menta is van benne. És kaptam egyszer egy kis bódult borport. Hagrid szereti a löttyeimet, amit csinálok… - nézett az óriásra a lány cinkosan; de közben egyre kevésbé bírta elviselni, ami történik. Pláne, amiket hallott az előbb! És Piton nézése… Merlin, segíts… olyan meleg is volt…
– Nagy ötlet volt. Arra nem gondol, mi lett volna, ha eltéveszti a keverési arányt?
- Biztos, hogy tökéletesen csináltam! – szagolt bele a lány a teába. – Hagrid?! – az óriás azonban csak pislogott mosolyogva.
– Téved. Egészen biztos, hogy felcserélte – mondta hűvösen Piton, miután ivott még egy kortyot. Tíz óra is elmúlt már, mire Hagrid kifogyott a történeteiből. Ahogy visszafelé indultak, furcsa fények szűrődtek ki a kastély hetedik emeletéről.
- Mi történik ott? Látja a fényeket? – állt meg a lány, de rögtön Piton után is indult.
– Látom – felelte Piton. Amint beléptek, a lépcsők szeszélyes helyváltoztatásba kezdtek. Az ital hatása sem múlt el... Sőt. Most erősödött fel igazán. - Feltalál a szobájába, Granger?
- Persze. Elvégre már idejárok egy ideje… a múltkor említette, nem is egyszer, hogy bármikor lemehetek magához. – szólt halkan. – Meggondolta magát mostanra? – nézett a férfire. Tudta, hogy ez az a pillanat, az a mágikus, varázslatos pillanat, amikor kezdeményeznie kell, különben soha nem lesz… semmi… egyáltalán… és olyan bizonytalanságot érzett… de amikor a varázsló pillantásával találkozott, megcsillant benne valami. Akármi. Ami jó kifogás arra, hogy … egy kapaszkodó… le akart menni hozzá. Erkölcstelen dolgokat akart tenni! Vagy bármit, de azt Pitonnal… - erre a gondolatra egyre jobban remegni kezdett a keze.
– Nem gondoltam meg magam. Emlékszem, hogy megengedtem. Akkor jön, amikor akar. - A varázsló ujjai a lány csuklójára fonódtak. - És amikor mer...
- Merni? Ugyan! Mitől félnék? – nevetett a lány. – Uram. Van egy receptem. – előkapta a talárja zsebéből a kis füzetecskéjét, és megmutatta a bájital nevét. – El akarom készíteni. Csak tudnom kell, nem túl veszélyes-e.
– Kizárt, hogy ezt a receptet ismeri. Életemben egyszer készítettem el. Voldemortnak. És most Dumbledore ugyanezt akarja.
- Dumbledore-nak miféle tervei vannak? – kapott Piton kezéhez a lány.
- Nem tudom. Engem sem avatott be a terveibe. Jöjjön – tárta fel az ajót Piton és előre engedte Hermione-t. Ahogy becsukódott az ajtó, szembe fordultak egymással.
- Uram… - csengett a lány hangja a süket csendben, mintha egy megváltó lépett volna be a pincébe… aki eltörölhet bűnöket és érzéseket gerjeszthet egy pillanat alatt. – Furcsa az éjszaka. Furcsa minden itt… és, hogy maga itt van megint… - és a lány nem bírta tovább. Piton nyaka köré fonta karjait, és megcsókolta. Lágyan. Kislányosan. Először igazán.
– Csak az történhet, amit maga is akar... - suttogta a férfi, miközben a karjába zárta Grangert. Újra tizennyolc évesnek érezte magát. És valóban – a teste alig volt több. A fekete víz megőrizte a sejtek épségét és konzerválta a halál előtti állapotban. Feléledtek az érzékei. Piton lehunyta a szemét. Érezte, hogy a lány simogató keze alatt kisimulnak a vonásai. Az eleven Félvér Herceg lett újra... Nem az az élőhalott, aki eddig volt.
Közben Hermione egyre jobban belejött a csókokba, s keze automatikusan siklott a gombokra, majd Piton mellkasára. – Maga… megváltozott… és… nála volt, ugye? – suttogta. – Észrevettem…
– Tudom, hogy észrevette. Igen. Voldemortnál voltam. Ő tette velem. És mióta visszatértem, már nem az vagyok, aki voltam. De emlékszem mindenre. És semmit sem bántam meg.
- Ha meg is bánta… az a Múlthoz tartozik. Látja? A gyűrű nyoma. Örökké viselni fogom. De nem bánom. – hajtotta le fejét a lány, miközben Piton erősen ölelte. Olyan erősen, mint aki attól tart, ha elengedi, elillan, mint a füst…
Piton gondolatai vadul cikáztak és mindig ugyanoda tértek vissza. Azóta, hogy Dumbledore szolgálatába állt, embei kapcsolatait a minimálisra korlátozta. Szigorúan fegyelmezte az elméjét, nagy erőfeszítéssel felülemelkedett indulatain. És mit ért el? Senki sem szerette, sokan féltek tőle, Harry Potter kifejezetten utálta. A személye iránti ellenszenv miatt pedig a tárgyait sem sikerült megkedveltetnie diákjaival. Kivéve... Hermione-val. Az érzelmek zűrzavara árasztotta el Piton elméjét. Semmit sem ért sok-sok év önmegtartóztatása, tudata fegyelmezése... Ahogy megérezte a lány hamvas bőrét a tenyere alatt, elemi erővel robbant a tudatába a felismerés, hogy... őrülten kívánják egymást. Tudta, hogy a lány most nemcsak a gondolataiba lát bele. Ugyanazt érzi, amit ő...
- Kinek tett hát esküt? – suttogta Hermione, és gombolni kezdte a saját blúzát is. Pitonon már alig volt ruha.
– Számít, hogy kinek az oldalán állok? Egyáltalán, miért kellene akár Voldemort, akár Dumbledore mellé állnom?
- Akkor hát ki mellett kötelezte el magát? – rázta meg csinos fejét a fiatal lány, és ledobta kicsiny szoknyáját is, majd magához húzta a férfit, és a kanapén kötöttek ki, forró csókban.
– Maga mellett állok, Granger. Nem érzi?
- Ez is csak egy olyan érzés, amit majd aztán elfelejt, amikor már… már… minden más lesz… - hunyta le Hermione a szemét. Piton kezei lágyan siklottak fiatal testén, és vad szenvedély lobbant fel benne. Azt akarta, hogy bárcsak soha ne múlna ez el…
– Nem. Ezt sohasem fogom elfelejteni. És maga sem.
- Soha… az nagyon hosszú idő… - szólt rekedten a lány, amíg még tudtak beszélni. De már nem sokáig. A férfi és a lány szavak nélkül is megértették, mit akar a másik. Minden olyan lágyan zajlott le, és gyorsan… átadták egymásnak végérvényesen azt, amit már rég megtettek volna, ha elég bátrak vagy elég őrültek; a vágy és a szenvedély csapdájából most nem volt menekvés. Gyönyört adtak s kaptak…. aztán amikor elmúlt, Hermione sokáig csak Piton erős karjai (Legyen az:D-költő túlzás:D , ha már adok itt a romantikának.fúúj:D) közt nyugodott, de tudta, nem maradhat. Hogy miért nem… fogalma sem volt…
Lassan öltözött fel, és kerülte a férfi pillantását, csak akkor nézett rá, amikor kilépett tőle. Nem tudhatta, hogy most látja utoljára, nagyon hosszú ideig…
Piton érezte, hogy egyetlen szavába kerülne, és a lány vele marad egész éjjel. Akkor minden másképp történt volna... De még el kell készítenie azt az átkozott löttyöt Dumbledore-nak. Majd holnap megkeresi Grangert. Vagy a lány jön el hozzá. Ha összeszedi a bátorságát. Talán...

Alinea kissé elveszettem kóválygott a kastélyban. Az órák most nem érdekelték és számtalan büntetőmunkán volt már túl emiatt. Ürességet érzett, melyet egyelőre sem megnevezni, sem kitölteni nem tudott. Az, hogy az esküvő fuccsba ment, örömmel töltötte el, hogy részt vett egy igazi küzdelemben, büszkeséggel, viszont mára szinte egyedül állt a világban.
Szülei halottak, emlékezett rá, mikor Lucius megmondta neki.
Lucius, most már ő sem vigyáz rá, bármennyire is terhes vagy ijesztő volt ez a felügyelet. Piton tudomást sem vesz róla, Hermione távolivá vált, Harry utálja, Draco pedig furcsán hideg viselkedésével taszítja.
Egyedül vagyok, mindig erre vágytam, most akkor miért nem örülök neki, miért – kérdezte magától, miközben tovább rótta köreit a folyosókon.
A sötétben észrevétlenül rejtőző alak némán nézett a lány után.


Lucius hónapok óta élte a rejtőzködök idegfeszítő életét. Ha a rendkívüli erősségű átkokkal, védővarázzsal megerősített kastélyának a falain kívül akadt dolga, nem volt egy percnyi nyugta sem. Ujjait folyamatosan a pálcáján nyugtatta, jéghideg villanású, szürke szeme nem hagytak ki soha egyetlen furcsa, zavaró részletet sem, bármerre is járt. Három halálos támadást vert vissza az elmúlt hetekben, és kezdte már nagyon unni, hogy Ő, Lucius Malfoy már lassan egy nyugodt lépést sem tehet a külvilágban.
A kúriába senki nem volt képes betenni a lábát, néhány kupacnyi hamurakás jelezte a vadgesztenyefák árnyában, hogy volt olyan esztelen, aki megpróbálta. Lucius oda lépett, és csizmája orrával elrugdosta a látképet elrondító halmokat.
Velvet ezen a napon tért vissza Angliába, és a múlt éjjel küldött levelében világosan megírta szüksége van Lucius segítségére. A szőke varázslónak volt néhány sejtése az ügyben kapcsolatban, de azt akarta, hogy a boszorkány mondja ki.
Surrogó hangokat hozott ekkor a körülötte lélegző erdő, villámgyorsan megfordult. Lucius annyira feszült volt és ideges az elmúlt időszak eseményei következtében, hogy a kezében tartott pálca már szikrákat szórt szerte – széjjel.
- Le a pálcával, Malfoy! – recsegett fel Alastor Mordon hangja.
Lucius összeszűkült szemmel, ridegen mérte végig a felé gyorsan bicegő vén aurort.
- Mit akar tőlem? – de a pálcát nem engedte le, továbbra is a sebesen pergő mágikusszemű férfin tartotta.
- Csak a bolond állna ki egymaga velünk szemben! – kiáltott felé Kingsley Shacklebolt vigyorogva.
Lucius körbenézett, és hirtelenjében tíz aurort számolt össze maga körül.
- Csaknem elkövettem valamit? – pillantott felhúzott szemöldökkel Mordonra.
- Ne szórakozzon, Malfoy! Hetek óta küldözgetjük Önnek a minisztériumi baglyokat, hogy fáradjon be az Auror Főparancsnokságra. Kihallgatásra.
Lucius kissé felvonta a vállát, és ártatlan tekintettel állta a sebhelyes arcú auror pillantását.
- Fogalmam se volt róla. Ide nem érkezett egy bagoly sem. Hiszen hogyan is állhatnék ellen egy ilyen kedves invitálással szemben.
- Érdekes módon ezek az állatok a mai napig nem tértek vissza a minisztériumi szállásukra sem. – felelt szárazon Mordon. – Adja át a pálcáját, és ellenállás nélkül engedje, hogy magára helyezzük a mágikarperecet.
- Ön megőrült! Mi a vád? – kérdezte nagyot nyelve Lucius. Agyában peregtek a gondolatok, fogalma sem volt, hogy miért akarják elhurcolni.
- Majd találunk bőven, ne aggódjon! – felelt először vigyorogva Alastor.
- Nem folytatom tovább ezt az esztelen beszélgetést. – válaszolt rideg hangon Lucius, de nem folytathatta tovább, mert az egyik fiatalabb auror átka nekivágta az egyik fának. A szőke varázslót a reflexei azonban nem hagyták cserben, estében viszonozta a támadást, amire a barna hajú mágus nagyot nyögve a földbe csapódott.
A küzdelem nem tartott sokáig, Lucius egymaga tehetetlen volt a szakszerű feketemágus vadászokkal szemben. Megbénított izmokkal feküdt a hátán a tavaszi esőtől feláztatott földön.
Mordon elégedett képpel oda bicegett a mozdulatlan férfi mellé, és a falábával Lucius bal karjára lépett, amitől a mágus arcizmai eltorzultak a fájdalomtól.
- Mindig is vágytam rá, hogy újra elkaphassalak te rohadék. – köpött a feje mellé Mordon – ha eddig nem is volt vád most már van, rátámadni az aurorokra, és főbenjáró, tiltott átkokat használni ellenük. Ejnye Malfoy!
Lucius tehetetlenül tűrte, hogy megbilincseljék, és magukkal hurcolják a Minisztérium Legalsó Szintjére a Mágiabűnüldőzés Előzetes, avagy Vizsgálati Zárkájába.

Lucius, Harry, Alinea-Lupin – ide írjatok valamit! - S.

Miután a lány elment, Piton éjszakája nyugtalanul telt. Napok óta nem alaudt, és az az állapot, amibe most került, semmire sem emlékeztette igazán. Rettenetes képek zakatoltak az agyában... képtelen volt leállítani őket.
Nyugtalanító álom ragadta magával.
Egész teste lázban égett.
Ahogy kezdett átalakulni – visszafiatalodni – érezte, hogy hamarosan be kell teljesítenie a küldetését...
Nem menekülhet.
Megteszi, amire az esküje kötelezi. A fogadalom, amit Narcissának tett, meggondolatlanul...
Elvégzi a feladatot, amivel Voldemort bízta meg – húsz évvel ezelőtt...
Mindent megtesz, amit Dumbledore kíván tőle...
Érezte Voldemort jelenlétét.
A Halál szárnyainak csattogását.
Zihálva ébredt a sötétben...
Amikor Flitwick professzor benyitott, azonnal kitalálta, mi történik ott fenn. Talán még megakadályozhatja... Draco nem tudja megtenni, abban biztos volt. Képtelen rá! Dumbledore mégiscsak hatodik éve a mestere! A fiúnak nincs rá semmi oka, hogy gyűlölje. Grangert gyűlölte, mégsem tudta megölni. Talán... Dumbledore képes rá, hogy megakadályozza. Ha hagy neki elég időt...
Magához vette a pálcáját és amikor az öreg hátat fordított, egy hangtalan átokkal elkábította. A folyosón észrevette Grangert.
– Hermione... Flitwick professzor elájult. Vigyék a gyengélkedőre!
Átvágott a Sötétségen. Oda sem figyelt a küzdelemre. Ment, hogy segítsen Draco-nak. Hogy megmentse. Vajon hol van ilyenkor Harry Potter, amikor a barátai a halálfalókkal küzedenek? Piton nem vette észre, hogy a Rend tagjait megnyugvással tölti el a felbukkanása. Lezárta az elméjét. Ment, fel a toronyba, ahol Draco és Dumbledore jelenlétét érezte... és a halálfalókét. Ennyi idő alatt Dumbledore bárkit képes lebeszélni... Ahhoz sem kellett több idő, hogy őt meggyőzze: álljon mellé. Ha ráveszi a fiút, hogy bízzon benne, hiszen a Rend biztonságba helyezi őt és Narcissát is, akkor nem lehet baj. Talán már nem is lesznek ott – így neki sem kell tennie semmit...
Ott voltak. A halálfalók félreálltak. Piton egyszerre érezte az elméjében Dumbledore könyörgését és Voldemort diadalittas kacaját. Elkésett. Vagy túl korán érkezett?
Nem volt választása.
Előhúzta pálcáját és az agg mágusra szegezte:
- Avada Kedavra!
Nem nézett vissza. Elkapta Draco karját és magával húzta a megszeppent fiút. Átkok röpködtek körülöttük, minden irányból. Pitont csak az érdekelte, hogy egy se találja el Narcissa fiát. Miután levezette Draco-t a hetedik emeletre, ahol a leghevesebb csata folyt, de ahonnan biztonságosan hoppanálhatott, hirtelen Harry Potter került a szeme elé. Piton nem értette, miért nem Dumbledore segítségére siet. Könnyedén hárította az izgága suhanc átkait és arra is figyelt, hogy Alecto és társai ne tegyenek benne kárt.
A kis hülye Potter! Itt hőzöng, őt támadja a saját átkaival, amit abból a könyvből tanult, amit szándékosan juttatott el hozzá, hogy legyen valami esélye, ha szemtől-szemben áll majd Voldemorttal?!
- Potter a Nagyúrhoz tartozik! Az a parancs, hogy engedjétek el! - üvöltött Piton a halálfalókra, akik azonnal felfogták, micsoda dicsőség lenne, ha most fülön csípnék a Nagyúr választott ellenségét és uruk elé cipelnék. De Pitonnak nem mertek, nem tudtak ellentmondani! A professzor Imperius alá vonta és kényszerítette őket, hogy engedjék el Harry Pottert.
A fiú azonban ész nélkül rohant utána és úgy hadonászott a pálcával, mint egy elsőéves. Gyávának nevezte, őt, Perselus Pitont! De már ez sem számított. Voldemort ezúttal tartotta a szavát. A férfi érezte, hogy lehullik róla az álca. Mintha kívülről látta volna saját magát: az arca eltorzult, egy pillanatig nem volt benne semmi emberi... Amikor a hippogriff lecsapott, Piton érezte, hogy teste végleg átalakul. Olyan gyorsan futott, mint még soha életében. Amint elérte a hoppanálási határt, köddé vált.
Maga mögött hagyta a Roxfortot és az egész addigi életét.
Ahogyan a Nagyúr előre megmondta...

Őőő- még nem tértem magamhoz. Ilyen nyálas nem lehetek:D de akkor sem tértem magamhoz…
Izé…
Lucius!!!!

Draco nem tudta megtenni, valóban nem volt képes arra, hogy megölje az idős igazgatót, pedig azt hitte felkészült rá.
De nem. (:D)
Csődöt vallott. Ismét, mint már annyiszor.
Miközben Pitonnal együtt menekült, azon járt az esze folyamatosan, hogy talán ezért a kudarcért elveszít mindent, amit a Nagyúr felajánlott neki, de ő ezt nem akarta. Vágyott a Legfőbb Fekete Mágus poszt megőrzésére, jobban talán, mint másra.
Nem az én hibám, hárította folyamatosan el magától a hibát, hiszen Dumbledore nagy varázsló volt, neki esélye sem lehetett ellene soha.
Ekkor Piton eltűnt a szeme elől, mert azzal az ostoba nagyszájú Potterrel vette fel a küzdelmet. Draco lihegve megállt, kissé kifújta magát, miközben körülnézett a parkban, ahova még senki nem követte őket. Felpillantott a soktornyú épületre, és egy percre elszorult szívvel gondolt arra, hogy soha többé nem térhet ide vissza.
Nem várt tovább a házvezetőtanárára, futva indult Roxfort kapuja felé, hogy hoppanálhasson onnan, amikor egy alak tűnt fel az iskola felől.
Összeszűkült szemmel nézte.
- Granger! – ejtette ki gyűlölettel a nevet, és nem habozott. Draco pálcájából süvítve száguldozott ki a bíborvörös sugár, és telibe kapta a griffendéles lányt, aki összecsuklott a váratlan támadástól.
Draco elmormolta a lebegtető bűbájt, és elérve a kaput értékes zsákmányával együtt hoppanált onnan.

Hermi térj magadhoz! :) Nézz körül hova is kerülhettél.

Hermione, amint kilépett Pitontól, bódultan, és valami különös érzéssel a szívében, ami talán a pillanatnyi beteljesült boldogság volt ( aaaz! Már megint kezdem… lassan csak elfogy ez a nyál má…), vagy akármi… mindenesetre képtelen volt maradni. Túl sok volt ez neki és túl zűrzavaros. Piton, a szavak, az érintése, és… amikor épp átadta volna magát az édes álmodozásnak, valami beléhasított. ( egy balta a hátába?) Lelke háborgott ( jesszusom, ez már nagy SW áthallás…Hermione egy jedi! ), és mintha John kitörni készült volna belőle…
Aztán mégiscsak elment lefeküdni. Aludni képtelen volt, ezért hamar meghallotta az üvöltést és az ordítást. Felpattant, és kirohant. Hatalmas felfordulás volt az iskolában; mindenki olyan volt, mint aki megőrült. A lány hiába rohant bárkihez is, nem kapott válaszokat. Nem találta sem Ront, sem Harry-t. A nagyterem elé rohant, majd a sötét pincelépcsőn le, és látta, ahogy Flitwick előtte fut.
- Tanár úr! – kiáltott utána, de az aprócska tanárból csak annyit látott, hogy benyit Pitonhoz, majd a professzor kiront, és odaszól neki, hogy vigyék a gyengélkedőre Flitwick-et…
Hermione fellebegtette a testet, de közben alig bírt kitérni az átkok elől. – Merlinre! Halálfalók?! – sikított fel, és úgy, ahogy tudta, elkormányozta a tanárt egy biztonságos helyre, majd otthagyta és visszarohant a folyosóra. Ismerős arcokat látott, testeket a földön, gomolygó füstöt… majd… sokára, nagyon sokára egy fekete talárt…
- Professzor úr… - kiáltott volna utána, de meglátta, hogy Draco is vele van és… megdobbant a szíve: Harry.
- Harryyyyyyyyyyy! – ordított barátja után, de ő nem állt meg. Hermione utánarohant, ki egyenesen a kastélyból, és látta, ahogy Piton és Harry egymásra lövik átkaikat… teljesen kifulladt, és megállt. Eltűntek a szeme elől. Megfordult, s ekkor vette észre azt, ami ott lebegett a kastély felett, mint egy gonosz felhő: a Sötét Jegy. De ideje sem volt felfogni, mi történt. Draco Malfoy átka telibekapta, és ő egy sötét szobában tért magához.
- Mi a franc… - suttogta. Aztán meglátta Malfoy sápadt, izzadt képét, amint gúnyosan vigyorogva nézett le rá. – Baszd meg, te kis gennyláda! – ordított fel a lány teljes erejéből. – Hová hoztál, te szánalmas patkány?! – ült fel hirtelen a lány és zihálva körülnézett. – Hol van Harry? És Piton?! Beszélj, vagy kiheréllek!!!
- Azzal most ne foglalkozz, Granger! – lépett közelebb hozzá Draco, és belemarkolt a lány még jobban összegubancolódott hajába, majd enyhén maga felé rántotta. – Inkább egyszer az életben törődj a saját életeddel másoké helyett.
- Aljas, undorító mócsing! – köpött Draco arcába Hermione, és belevájta körmeit a fiú kezébe.
Draco letörölte az arcán lassan lecsordogáló nyálat, majd visszakézből hatalmas pofont kent le a boszorkánynak. A lány összerugdalta a fiú lábát és fel akart tápászkodni, hogy Merlin szent nevére, VÉGEZZEN EZZEL A NYOMORULT SZEMÉTTEL, de Malfoy nem hagyta. Bőrcsizmája sarkával rálépett Hermione karjára, szinte odaszögezve a fiatal nőt a koszos talajra.
- Figyelmeztettelek, Granger, én már nem az az ostoba gyerek vagyok, akivel olyan jól elszórakoztatok hat éven át. A Nagyúr szolgálatában állok, és innentől azt tehetek veled, amit akarok, és hidd el – hajolt közelebb, mire Hermione rávicsorgott, és kicsordultak a düh és a tehetetlenség könnyei a szeméből, – élvezni fogom minden percét a szenvedésednek.
Draco arrébb lépett, így Hermione karja felszabadult a nyomás alól.
- Állj fel Granger! Valaki türelmetlenül vár Rád! – nézett sötéten a fiú a lányra
- Rád is türelmetlenül vár a halál! – hörögte a lány és hatalmasat rúgott Draco lábába, még egyszer, mielőtt a fiú akkora pofont kevert volna le neki, amitől csaknem elájult.


Narcissa remegve térdelt a halott Dumbledore mellett. „Harmadik szabály: nem keltheted életre, aki meghalt” Pedig megtehetné. Van rá mód, hogy hátralévő életének a felét odaadja valakinek. A felét. Mindig csak a felét valaminek, amiről nem tudja meddig tart. Amikor a pillantása összetalálkozott a dühtől és megalázottságtól kivörösödött, könnyektől maszatos Harry-vel rájött, hogy ha megtenné valakiért, akkor sem az öreg Dumbledore lenne az.
– Piton tette – suttogta a fiú szinte hangtalanul a tanárnőnek. – Draco pedig elvitte Hermionét...
Az asszonyt oda nem illő megkönnyebbülés fogta el. Mindent értett. Megtörtént tehát. Igaza volt Bellatrix-nek, semmit sem kellett adnia cserébe azért, hogy Piton megmentse a fiát.
A folyosóról kiabálás, sírás hangjai szűrődtek be. Azután McGalagony utasításainak gyors egymásutánja, majd néhányan benyomakodtak az irodába, hogy elszállítsák az öreg varázsló testét. A falon a Roxfort elhunyt igazgatóinak és igazgatónőinek sorában újabb portré jelent meg, melyen Dumbledore szunyókált békésen.
Narcissa felállt. Lesimította a ruhája ráncait, és maga mögött hagyva a halott Dumbledore-t, a tehetetlenül sopánkodó tanárokat és a hol kisgyerekként zokogó, hol meg Piton nevét magánkívül üvöltöző Harryt – könnytelen szemekkel lement a szobájába, hogy összecsomagoljon. Nem maradhatott a Roxfortban, bár nem volt hova menekülnie a gondolatai elől. Tudta, hogy Piton beteljesített törhetetlen esküje örökre égni fog a lelkében, mint egy soha be nem gyógyuló SEBHELY
 

Vége

Folyt. köv. hamarosan