Kedves örökös ellenség

By R. Hahn Veronika /2000. július/

Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy az ember előre lássa, a Mel Gibson főszereplésével készült Hazafi megvető fogadtatásban részesül a szigetországban. Az amerikai függetlenségi háború idején játszódó kasszasikert arató film meglehetősen szabadon kezeli a történelmet, amikor a brit katonákat az indokoltnál durvábbnak állítja be. A náci típusú kegyetlenségben a Jason Isaacs alakította Tavington ezredes jár az élen, és miután ez már a sokadik alkalom volt, hogy a 37 éves brit színészt szadista gyilkosként vagy bizarr szerepben láthattam, örömmel és kíváncsian fogadtam a lehetőséget, hogy a londoni premiert megelőzően találkozhassak a pályafutásának felívelő szakaszában lévő művésszel.

A valóságban a szikrázóan kék szemű színésznél kellemesebb és műveltebb beszélgetőpartnert elképzelni is nehéz. A gonoszság megtestesítője szellemes, barátságos és önironikus, aki reméli, hogy a közönség nem téveszti össze a szerepet és a színészt. Mint elmondta, maga sem látott még soha olyan kegyetlen alakot, mint önmagát Tavington szerepében, aki minden, útjába kerülő embert lemészárol.

Jason Isaacs kiváló jellemszínész, de szerencsére még nem elkényeztetett sztár. Így hihetőnek tűnik, amikor azt mondja, a próbajáték után először azt gondolta, teljesen feleslegesen utazott tízezer kilométert, mert vagy nem kapja meg Tavington szerepét, vagy pedig csak azért osztják rá, mert valakinek a helyére kell beugrania, aki vele megegyező alkat, és már elkészültek a jelmezei. Annak pedig kifejezetten örül, hogy a filmnek élénk, még ha nem is pozitív visszhangja van az Egyesült Királyságban, hiszen normális körülmények között legfeljebb a művészeti kritikák között remélhetett volna említést. Ezek szerint a film alkotói jó munkát végeztek, sikerült felborzolniuk a kedélyeket.

Isaacs nehéz körülmények között nőtt fel, jogi diplomát szerzett, majd gyorsan pályát változtatott és kijárta a színművészeti akadémiát is. Most is elvégezte a házi feladatát, amennyiben minden hozzáférhető könyvet elolvasott az amerikai függetlenségi háborúról. Így megtudta, hogy azt a katonatisztet, akinek figuráján Tavington alapul, Tarleton tábornokot, Angliában hősként ünnepelték és parlamenti képviselőnek választották meg, míg az amerikaiak, a hentesként emlegették. A háború után megírt visszaemlékezése korabeli bestsellernek számított. A színész a bombázó Arthur Harrishez hasonlította Tarletont, akinek Londonban szobrot emeltek, Drezda lakói viszont a saját szemszögükből érthetően gyűlölik. Karakterével kapcsolatban Isaacs emlékeztetett arra is, hogy a brit birodalom nem az erkölcs őrangyalainak története, akik a világot járva hirdették a demokráciát és igazságosságot. A brit történelem tele van a gyarmatosítás és terjeszkedés piszkos epizódjaival, atrocitásokkal, tömegmészárlásokkal, gyilkosságokkal.

Jason Isaacs szerint a Hazafi nem dokumentumfilm és még csak nem is a háborúról szól. Mint minden nagy filmnek, egyszerű cselekménye van: egy férfi és a családja története, harc az ellenség, a gonosz ellen. A forradalom csak háttér, tájkép. De, még ha dokumentumfilm lenne is, két és fél órában sem lehet elmondani a teljes sztorit. A film készítői, Roland Emmerich és Dean Devlin azt akarták, és ez sikerült is nekik, hogy a közönség sírjon, féljen, szenvedélyesen gyűlöljön valakit, érezze győztesnek vagy vesztesnek magát, de tapsolja meg az ellenséget.

Isaacs nem bízik abban, hogy a film felkelti a britek érdeklődését a függetlenségi háború iránt, amit különös módon nem tanítanak az iskolában. Mint más népek, ők is egyre kevesebbet olvasnak azonban, és ha a film egyetlen embert is arra késztet, hogy kezébe vegyen egy vonatkozó könyvet, már nem dolgozott hiába.

Isaacs a filmvásznon kívül legalább annyira otthon érzi magát a képernyőn, mint a színházban. Dicséretére legyen mondva, hogy a Hazafi forgatása után a tavasszal jelképes heti 240 fontért lépett fel a Royal Court színpadán egy belfasti rendőr szerepében. Normalitása végső bizonyítéka, hogy luxusnak tekinti a (relatív) névtelenséget. Búcsúzáskor közli, siet haza, hogy az úton töltött három hónap után, amikor bőröndökből öltözködött, kimossa a szennyesét. Mint mondják, abban, hogy két lábbal jár a földön, döntő szerepe van a BBC-ben dolgozó dokumentumfilmes barátnőjének, akivel tizenkét és fél éve jár együtt.

London, 2000. július

R. Hahn Veronika