“A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.”
Goethe
Harmincnegyedik fejezet
Cissy izgatottan készült a karácsonyra, ez volt a kedvenc ünnepe. Nem zavarta, hogy Lucius olyan morcos, és kedvetlen, örömet akart szerezni férjének is, így lázasan díszítette fel a Malfoy Manort. Mindenhol girlandok, fagyöngyök lógtak ízlésesen elrendezve, Narcissa nem szerette a giccsbe hajló pompát. Mivel karácsonyra esett első házassági évfordulójuk is, a boszorkány a Kőris-kertbe tervezte meg az ünnepi vacsorát. Egy ősi könyvben olvasott druida bűbájt alkalmazva a kerti oltár rúnái csodálatos fényekkel tették színesebbé a képet, az ebédlőasztalon krémszínű damasztabrosz pihent, és Cissy a Malfoy család címeres ezüst étkészletével teríttetett. Az asztal két sarkában két illatos fenyőfa állt feldíszítve. A nő az utolsó lépéseket a manókra bízta, miközben a szobájában készülődött. Méregzöld selyem estélyi ruhát öltött magára, kicsiny smaragd tiarát illesztett szőke kontya fölé, majd lesétált és elfoglalta helyét az asztal egyik végében. Ahogy ott üldögélt, Lucius-ra várva, akaratlanul is az elmúlt évre gondolt. A családi szörnyűségekre és viszályokra, férje félelmetes elhajlásaira, ám mindez nem tántoríthatta el őt...sem most, sem máskor. Mosolyogva pillantott fel, mikor Lucius belépett a kertbe. Mogorván félrecsapta a nyakát birizgáló girlandot. Komoly probléma lépett fel a Nagyúr környezetében, szinte biztos volt már abban, hogy egy áruló férkőzött a soraikba. Az egymás után bekövetkező becsődölések, az elbaltázott akciókat már nem lehetett a véletlenre fogni.
- Mi ez a díszfelvonulás? – dobta le magát a székre elgyötört tekintettel. Elfelejtette, hogy milyen nap is van.
- Boldog karácsonyt, és Boldog évfordulót! – köszöntötte a férfit Cissy, odasuhant hozzá, és megcsókolta. – Nem tudtam mit tervezel, de gondolom egy kellemes vacsora mindig jól jöhet – mosolygott a nő Lucius-ra.
A férfi zavartan ugrott fel, és abban a pillanatban vette észre, hogy Narcissa mennyire szép és kívánatos.
- Ne haragudj, de teljesen kiment a fejemből! – húzta magához a nőt, és mohón belecsókolt a nyakába. – De olyan meglepetést adok Neked ma éjjel, hogy napokig el sem akarod majd hagyni az ágyat.
Narcissa nevetve ült vissza az asztalhoz, és megvárta amíg a manók mindent felszolgálnak: a pikáns zöldséglevest, grillezett halat, sült malacot, sajtokat, karácsonyi süteményeket. Elégedetten dörzsölte össze finom kezeit.
- Jó étvágyat! – mondta fennhangon, és csendben, de jóízűen falatozni kezdtek mindketten.
Lucius élvezettel kanalazta a levest, majd lecsapott a ropogósra sült húsra. Fel- felpillantott a vele szemben ülő boszorkányra, aki feltűnően sokat evett ezen az estén.
- Kedvesem – törölte meg a száját a dabaszt szalvétába. – Talán mondani akarsz nekem valami? Olyan jó étvágyad van, mint múltkoriban.
Narcissa egy pillanatra elsápadt, kikerekedett szemekkel nézett férjére.
- Nem vagyok...terhes...újra.... – suttogta. – Csak szeretem az ünnepeket, és ilyenkor talán többet eszem. – Cissy eltolta magától a tányérját.
- Ne haragudj! – állt fel az asztaltól Lucius, és a nő elé lépett. Lágyan megfogta a boszorka kezét, és finom csókot lehelt a jó illatú kacsóra.
- Nem, semmi baj. – pislantott férjére a boszorkány. – Tudod, mit? Inkább odaadom az ajándékot, amit Neked szántam, remélem tetszeni fog. – Narcissa Lucius felé nyújtotta a hosszúkás, karácsonyi papírba csomagolt tárgyat.
Lucius Malfoy ajka megrándult, ahogy hosszú ujjaival kitapogatta azt a valamit, amit megérzett a zizegő papír alatt. Sunyin felpillantott, és látta a feszült várakozást Narcissa arcán. Kényelmesen visszasétált, majd ismét leült a székére, aztán olyan lassan fejtette le a csomagolást a tárgyról, amennyire csak lehetett, és ördögi vigyorral nézte folyamatosan a széken izgatottan csúszkáló boszorkányt. Amikor azonban a szeme elé tárult maga az ajándék, minden alakoskodás elhullott a férfiról. Gyönyörködve szemlélte az elétáruló remekművet. Kirántotta varázspálcáját a régi, apjától örökölt foglalatból, és az új üreget rejtő botba rejtette.
- Köszönöm drágám – biccentett elégedett mosollyal felesége felé Lucius.
Cissy elégedetten konstatálta a mosolyt férje arcán. A kígyófejes sétapálca valóban sokkal szebb, és nemesibb volt az előzőnél. Ezüst helyett platinából készült, a kígyó szemei smaragdból készültek, a pálcarész pedig afrikai ébenfából.
- Ugye nem gondoltad azt, hogy ajándék nélkül maradsz ezen az éjjelen? – csipkelődött a varázsló Narcissa-val. – Tudom mennyire oda vagy a jóslásért. Az eladó azt mondta ez a tarotkártya és csontkocka készlet a legjobb, ami a piacon fellelhető. Ha úgy látod, hogy hazudott, csak szólj, és megetetem vele. – A férfi hetet koppintott az asztalra és egy nagy pukkanással a boszorkány ölébe került egy díszesen becsomagolt doboz.
- Óh, köszönöm, kedvesem. – szorította magához Narcissa Lucius ajándékát. – Ez igazán gyönyörű! – mondta kipirulva, de aztán elkomolyodott az arca. – Híreim is vannak. Tudom, hogy talán mérges leszel, de el kell mondanom. – sóhajtott a nő. – Bella babája megszületett. Kislány! – Cissy alig tudta leplezni kitörő lelkesedését. – A Nagyúr palotájában vannak mindketten.
- Kellett ezt Narcissa? – csattant fel Lucius mérgesen. - Reméltem, hogy beledöglik az a szuka! – A meghitt hangulat azonnal elszállt.
Narcissa megdörgölte a homlokát.
- Lucius, Merlinre kérlek, felejtsd már el a viszályokat...néha....meg kell látogatnunk őket. – nézett a boszorkány aztán férje arcába.
- Már miért kellene? – komorodott el egyre jobban Malfoy arca. – Fogalmad sincs róla, hogy mennyire van okom így gyűlölni a testvéredet. Ne kényszeríts erre! Menj el, ha nagyon akarod látni azt a satnya békát. Én itthon maradok!
- Hogy képzeled, hogy egyedül menjek? – csattant fel Cissy, majd felállt, és a Lucius melletti székre telepedett. – Emlékszem ám, mit mondtál a Nagyúr kínálta útról. – A boszorkány gyengéden megszorította férje kezét. – De az sem lenne jobb, ha kitagadna a köreiből. Ha meglátogatjuk Bella-t együtt, az akár jó is lehet, legyen eszed! – bíztatta Narcissa Lucius-t.
A férfi tudta, hogy a feleségének igaza van, és rá kell hallgatnia ez ügyben, de olyan mérhetetlen gyűlölet fogta el, ha csak meghallotta Bellatrix Lestrange nevét, hogy ültő helyében képes lett volna élve kibelezni azt a ribancot. Elgondolkodva pillantott Narcissa kék szemeibe, és azon tűnődött vajon mit szólna a boszorkány, ha tudná az elmezavarodott nővére az, aki ráuszította Kerubina-ra azokat a gyilkosokat. ( jól emlékszem, hogy Lucius nem mondta ezt el??? – L )
- Rendben – szólalt meg végül halkan. – Elmegyek veled, de a kölyköt nem nézem meg.
Narcissa megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd mosolyogva az asztalra varázsolt egy üveg whisky-t és egy pakli kártyát.
- Na ezt ma együtt isszuk meg karácsony alkalmából. – mondta a nő, miközben két poharat is varázsolt az üveg mellé, és Lucius felé nyújtotta a kártyákat. – Ha megversz pókerben, azt csinálsz velem ma este, amit akarsz. – villant meg Narcissa gyönyörű kék szeme.
- Ugyan már kedvesem – tért vissza újra a jókedve a mágusnak, és szakszerű mozdulattal kezdte el keverni a kártyát. – Mikor volt olyan, hogy nem azt tettem veled, amit akartam?!
Cissy tisztában volt vele, hogy két pohár whisky-nél többet képtelen lesz meginni, és a kártyában sem volt jártas. Mikor Lucius a harmadik játszmát nyerte meg az ötből, Narcissa tettetett szomorúsággal sóhajtott fel.
- Ajjaj, vesztettem....parancsolj velem drága uram. – hangja szinte dorombolásba ment át.
- Azt a bíborcsipkéből készült köntösödet kívánom rajtad látni öt percen belül, fent a hálóban! – vonta össze a szemöldökét Lucius. – De azt se sokáig fogod viselni.
Narcissa kislányosan kacarászva rohant fel a lépcsőn, tiaráját a lépcső aljában álldogáló, meglepett Dobby fejére pottyantotta.
Malfoy hamarosan a boszorkány nyomában haladt, de mielőtt elindult volna felfelé, lekapta Dobby fejéről a százezreket érő fejdíszt, és betette a könyvtárban rejtőző széfben.
Másnap Narcissa olyan kipihenten és boldogan ébredt, ahogy már régen nem. Forró fürdőt vett, majd egy egyszerű, elegáns ruhát varázsolt magára, és reggeli után türelmetlenül toporgott a bejárati ajtó előtt.
- Lucius, Merlinre kérlek, siess már! – Cissy borzasztóan szerette volna már látni a nővérét, és annak kislányát.
A szőke mágus kelletlen képpel lépdelt lefelé a lépcsőkön. A bársonyos fekete talárján vakítóan csillogtak a Mardekár dicsőségét hirdető ezüst kígyógombok.
- Most miért kell ennyire izgulnod? – nyújtotta a karját felesége felé. – Nem szalad el az a fattyú.
Narcissa bólintott, és férjébe karolva hoppanáltak Voldemort palotája elé. A nő beleborzongott a baljós, hideg falak látványába, de ezt nem mutatta, követte Lucius-t, aki már észre sem vette ezeket a dolgokat. Ő jól tudta, hogy ezek a tárgyak, jelképek semmit sem jelentenek.
Voldemort a trónszékén félig fekve, félig ülve hortyogott, amikor az ügyeletes bejelentette Malfoyék érkezését. Halkan káromkodott, majd behozatta Naginit, aki a válla köré siklott. A Sötét Nagyúr megigazította a talárját, hűvösen intett Lucius Malfoy felé, ám érdeklődését elsősorban a szőke asszony kötötte le.
- Üdvözöllek, Narcissa Black. Mindig szívesen látott vendég vagy a palotámban.
- Köszönjük Kegyelmes Uram, hogy bebocsátást engedtél nekünk. – hajolt meg Cissy tisztelettudóan, de a hideg is kirázta Voldemort látványától.
- Mit tehetek érted, asszony?
Narcissa lassan felemelkedett.
- A nővéremet szeretném meglátogatni – suttogta a nő.
Voldemort horkantott egyet.
- Engedélyezem, hogy meglátogasd. - Voldemort suhintott a pálcájával, mire félrecsúszott a falikárpit és feltárult egy rejtekajtó. - A folyosó végéről nyílik Bellatrix szobája. Ez a rövidebb út. És ne feledd, mivel tartozol: szülj erős, egészséges utódokat! Vegyél példát a nővéredről - szólt Narcissa után a nagyúr. Legszívesebben hozzátette volna, hogy nyugodtan válasszon másik férfit Lucius Malfoy helyett, de inkább nem szólt. Unatkozva fordult a szőke mágus felé.
- Nos, Lucius, hallgatom a jelentésedet!
Lucius Malfoy kelletlenül tett eleget a felszólításnak, magában duzzogva gondolt a feleségére, hogy annak a rima nővére miatt kellett most Voldemort előtt töltenie ezt a napot is. Pedig a legkevésbé vágyott rá. Beszámolt sejtelméről, hogy a halálfalók felsőbb vezetése között egy kémet gyanít, és kérte a Nagyurat, hogy bízza meg ennek a felderítésével.
Cissy a megadott irányba indult, meg is hallotta hamarosan a gyereksírást.
Narcissa benyitott a lakosztályba és széles mosoly terült szét csinos arcán.
- Jajj Bella, de jó újra látni Téged, és milyen gyönyörű ez a kis jövevény! – mondta fennhangon, mikor meglátta nővérét, aki épp befejezte a szoptatást. A kismama arcvonásai lágyabbnak tűntek, kislánya fejét simogatta óvatosan, míg a kicsi a keblén szuszogott. Bella egy ideje érzékenyebb lett a zajokra. Most is kissé megrándult, ahogy Narcissa belépett. Felnézett és elmosolyodott. Életében talán először örült őszintén húgának.
- Narcissa… Merlinre… - sóhajtotta a friss anyuka. – De jó, hogy itt vagy… egy emberi arc. Csak olyan kimerült vagyok… - dörzsölte meg a szemeit. Kissé elengedte a kicsit, aki éktelen sírásba kezdett. – Ne sírj már… ne sírj! – szólongatta Bella, de eredménytelenül. – Képtelen vagyok elhallgattatni! Merlinre napok óta nem aludtam…
- Elhiszem, hogy fáradt vagy, bármeddig itt maradok, ha szükséged lenne rám. – mormogta Cissy, és kivette Bella karjaiból a csöppnyi leánykát. Addig ringatta, amíg a kicsi elhallgatott.
Bella a húgát figyelte, meg azt, hogy milyen szeretettel néz a leányára.
- Bár annyi érzékem lenne a gyerekekhez és a finomságokhoz, mint Neked. Csapnivaló anya leszek – mondta rekedten Bellatrix.
Narcissa szigorúan pillantott Bella-ra.
- Nagyon is jó anya lehetnél... ha kicsit törődnél mással is, nem csak önmagaddal.
Bella elhúzta a száját.
- Lehet is egy ilyen kis ravaszdi mellett egoistának lenni! Tudod is Te! – mondta a húgának, majd a kisbabára pillantott. – Érzed ezt a bűzt? – fintorgott Bella. Eddig a segítő asszonyok elvégezték a kismama helyett a pelenkacserét.
- Én is érzem. – szimatolt körbe Cissy. – Alighanem pelenkát kell váltani, igaz-e? – vigyorgott a babára, majd szakszerűen kicserélte a kislány pelenkáját az ágy melletti asztalon. – Kemény és konok gyerek, akár az anyja. – motyogta a fiatalabb nő.
Bella nem titkolt büszkeséggel elvigyorodott.
- Másra számítottál?! Az én lányom. Az én vérem. A legjobb lesz mindenben. A legszebb, a legokosabb…
- Mik a terveid most? – kérdezte Cissy. – És Rodolphus mit szólt? Egyáltalán járt már itt?
- Ja, Cissa! Olyan hangulatgyilkos vagy! – förmedt húgára ingerülten Bellatrix. – Rodolphusnak semmi köze a lányomhoz! Ne is jöjjön ide – morogta Bella és kikecmergett az ágyból. Nem volt épp ereje teljében, még mindig.
- Még ne kelj fel, gyenge vagy! – utasította Bella-t Narcissa, úgy viselkedett, mintha ő lenne az ifjú kismama anyja. – Micsoda gyönyörűség vagy kis virágom. – gügyögte aztán a babának átszellemülten.
Bella a plafonra emelte a pillantását, visszaült az ágyra.
- Cissa, ne gügyögj annak a szerencsétlennek. Még ezt szokja meg és ütődött lesz a végén! – morgott Bella. Igazából ő is mindig ezt csinálta a babának, de kiborította, hogy kezd olyan érzékeny lenni, mint Narcissa.
Narcissa óvatosan visszafektette a babát a kiságyba, aztán Bella mellé ült.
- Nekem Te ne hazudj, süt rólad, hogy milyen büszke vagy. – Cissy megszorította nővére kezét. – És hogy hívják?
Bella a kiságy felé pillantott. A baba lassan elaludt. A boszorkány megnyugodva dőlt hátra.
- Még nem döntöttem el, mi legyen a neve. Nem olyan sürgős elvégre. Még csak egy kis szaros – legyintett. – Úgysem hallgatna rá…
- Nem hiszem el, hogy nem adtál még nevet neki! – Narcissa komolyan dühös volt Bella reakciója láttán.
Bella lebiggyesztette ajkait.
- Nocsak, Cissa! Csak nem keresztmami akarsz lenni? – vigyorodott el. – Igazából… ennek a Pitonnak volt egy jó ötlete. Regina. Még nem döntöttem el, ez legyen-e.
Cissy elmosolyodott, és benézett a kiságyba, ahol a baba mélyen aludt.
- Ez gyönyörű név, ezt válaszd... szerintem. – mondta aztán Bella-nak. – És szólj, ha bármiben szükséged van rám. Anyánk már tudja?
- Nem tudja és a szádon lakat! Egyelőre össze kell szednem magam, és még Tom sem… szóval a lányom sem készült fel az őrült anyám rohamára – húzta el a száját Bella, majd fáradtan a párnákra dőlt.
Narcissa megvonta a vállát, és az ajtó felé indult.
- Ő a Te gyermeked.... senkinek nincs joga befolyásolni. – mondta halkan, majd elhagyta a szobát, és újra férjéhez csatlakozott.
Bellatrix ünnepe teljesen másképp telt, mint ahogy eddig. Most nem volt tombolás, nem volt orgia, sem több tucatnyi férfi az ágyában. Csak egyetlen valakivel osztotta meg fekhelyét, s ez a valaki nem férfi volt. Hanem a kislánya, Regina. Bella még mindig nem tudott Voldemort-tal beszélni normálisan a gyerekről. Abban tökéletesen biztos volt, hogy az övé, de tudta, a sötét mágus nem biztos, hogy felvállalja. Az újdonsült anyuka egyelőre nem gondolt a távoli jövőre, csupán kiélvezte az anyaság érzését. Amikor kettesben volt Reginával, teljesen elvarázsolva dédelgette kicsiny babáját.
Boldog volt és ezt letagadni sem tudta volna.
Amikor Rodolphus Lestrange megtudta, hogy "lánya született", a sárga földig leitta magát. Napokig öntudatlanul hevert egy disznóólban, valamelyik vidéki birtokán, néhány hízott koca vagy szintén részeg parasztlány társaságában. Karácsony után Voldemort palotájába támolygott, még mindig félig részegen Bella hálószobájába botorkált. Azonnal meglátta a kiságyat, benne a babát - Bellatrixot azonban sehol sem látta. Rodolphus a kiságy fölé hajolt, gügyögni kezdett a csöppségnek.
Bella ezen a reggelen korán ébredt, miután megetette Reginát, elment tusolni, s egy szál selyemköntösben lépett ki a szobába, amikor meglátta a férfit a baba ágya mellett. Bellatrix felsikoltott és odarohant.
- Tűnjön onnan! Takarodjon a gyerekemtől!
- Nnna! Mi van már! Lányom született, nem? - pislogott részegen-kábultan a férfi. Lassan fordult meg. Bellatrix hátulról meg sem ismerte férjét. Most meglepődve pislogott rá.
- Rodolphus? Hát… Te? – nyelt egyet és összefogta a köntösét. – Ó hála Merlinnek… - sóhajtott egyet.
Rodolphus szeme felcsillant.
- Ó, Bellatrix! Gyönyörű vagy! És a gyermek is csodálatos, hiszen a legjobbat hozza ki belőled, édesem! Örülök, hogy megváltoztál... - Rodolphus megindult asszonya felé, hogy a karjaiba zárja és csókolja, mint valamikor, néhány éve, amikor összekerültek.
Bellatrix dühös lett.
- Nem változtam meg! Ha akarod, tökön szúrlak! Inkább örülnél, hogy nem támadással fogadtalak, édesem!
Regina aprókat csuklott, Bella eltolta a mágust és felvette a kicsit, aki rugdalózni kezdett és a nyakát nyújtogatta Rodolphus felé.
- Kuc-kuc! - incselkedett vele a férfi. - Add ide, majd én fogom!
Bella a férfire sandított, majd kislánya hátát kezdte simogatni.
- Nem veheted át. Még megijed! – jelentette ki, ám a pici valamiért nagyon vonzónak találta a férfit. Egyre csak gügyögött felé. (Hát, egy pár napos kölök gügyög már?:D Mindegy, ő egy különleges példány.-B)
Rodolphus visszagügyögött, majd bütykös mutatóujját nyújtotta a babának. Regina azonnal megragadta.
- Látod? Hozzám akar jönni! Atyalapatyala! Ugyi-bugyi! Add már ide, Bella! (:DDD ááá-B)
Bellatrix nagy nehezen beleegyezett, hogy a férfi megfogja egy kicsit Reginát.
- De el ne ejtsd, Te idióta, mert megöllek! – villant Bella szeme. Valójában simogatta a szívét a látvány. Bár nem volt szerelmes a férjébe, azt mindig is elismerte magában, hogy nagyon vonzó férfi és az ágyban is tökéletes volt…
Rodolphus is nagyot sóhajtott. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, és a férfi úgy érezte, talán helyre lehet hozni a kapcsolatukat. Ám Regina szeszélyesen mocorogni kezdett. Az anyját akarta újra.
- Visszaadom, jó? Örülök, hogy megismerhettem a lányodat. Khm. A lányunkat.
- Maradhat még nálad. Úgy látom, kedvel Téged – mosolyodott el a nő. Talán először mosolygott őszintén és gyönyörűen férjére időtlen idők óta. Bellatrix-nak hiányzott az a gyengédség, amit látott Rodolphus arcán, ahogy a kicsivel foglalkozott. Nyelt egyet. Tudta, ezt sosem fogja megkapni Voldemort-tól.
Rodolphus egyetlen dologban volt biztos: hogy a gyermeknek nem ő az apja. De ez zavarta a legkevésbé. Úgy vélte, ha szeretetet mutat a gyermek iránt, talán az asszony is közel engedi magához. Még csak nem is kellett színlelnie. Rodolphus imádta a gyerekeket - úgy hat éves korukig.
- Remélem, nem szenvedtél sokat vele. Bár hallottam, hogy eléggé... megviselt az utolsó hónap.
Bella a férjére pillantott.
- Nehéz szülés volt – bólintott. – És honnan tudtad meg? Csak nem a húgom kürtölte tele a világot a hírrel?! Mindegy is – legyintett Bella, mielőtt a férje válaszolhatott volna.
- Valóban mindegy. Egy fekete bagoly hozta a hírt. Valaki a palotából. - Rodolphus vállat vont. - Mégis... nem mintha fontos lenne... Ki az apja?
Bellatrix felszegte a fejét. A kérdés evidens volt. Ő bizton tudta, hogy nem Lestrange vére folyik Regina ereiben, de rájött, hogy jobban jár a lánya, ha egy nemes família nevét viseli. Döntött. Bár minden vágya az volt, hogy Tommal egy család legyenek, de érezte, ez sosem lesz így. Akkor inkább nőjön fel egy normális családban Regina… Bellatrix felsóhajtott. – A Tiéd, Rodolphus. Eddig azért nem mondtam el, mert… féltem tőled.
Rodolphus felkacagott.
- Féltél? Tőlem? Ugyan miért?
- Attól, hogy… mit tudom én! Egy terhes nő sok mindentől fél! – csattant fel Bella. – Szóval… a Tiéd a gyermek. Regina a neve. Regina Lestrange. Gyönyörű…
- Gyönyörű... - értett egyet a férfi. - A második neve Rodolphina legyen! - Közelebb lépett asszonyához. - Megcsókolhatlak?
Bellatrix egy ideig gondolkozott, majd bólintott.
- Megcsókolhatsz. De előbb tedd le Reginát. Aludnia kell.
Rodolphus az ágyba fektette a babát, majd szelíd csókot lehet felesége ajkára. A karjaiba zárta. Bellatrix-nak jólesett a csók, amiben már hónapok óta nem volt része. Remegve viszonozta.
- Mi lenne, ha elutaznánk? Szerzek neked egy új kastélyt, ahol a kicsi nyugodtan felnőhet.
A boszorkány férje szemébe pillantott.
- Nem tudom még, meddig maradok itt. De… hazamegyünk majd. Addig még van egy kis dolgom Voldemort mellett. Rodolphus, ide figyelj. Normális család kell a lányomnak. A lányunknak. Tudod ezt biztosítani neki?
- Ha mellettem maradsz... igen. Gondoskodom mindkettőtökről. Reginát pedig látni akarom. Minden nap!
Bellatrix bólintott és az ajtó felé húzta a férfit.
- Bármikor láthatod a lányodat! Ha eljössz. Otthon rendezz be neki egy szobát, mindennel, mire hazaérünk. Rendben?
Rodolphus bólintott, majd újra megcsókolta a feleségét. Egy hosszú pillanatig békés hangulat lebegett köztük.
Bella nem tolta el a férfit. Inkább az ölelésébe bújt. Aztán amikor Rodolphus elment, átsietett Voldemorthoz. Tudnia kell, hogy döntött.
- Nagyuram! Zavarhatlak egy pillanatra?
- Mást sem csinálsz hetek óta... - mordult rá a férfi. Ingerültsége nem csökkent azóta, hogy a gyermek megszületett. A baba sírása és gőgicsélése éppen olyan elviselhetetlen volt a feketemágus számára, mint az anyja sikolyai a szülés előtt. Voldemort hetek óta nem tudta kipihenni magát. Kialvatlanul pislogott, a szeme vörösebb volt, mint valaha. - Mit akarsz? (Majd alkalomadtán megsajnálom, ha nem felejtem el :P-B)
Bella rámosolygott.
- Először is: itt járt a férjem. Az övé a gyerek. Azt mondtam neki. De Te is tudod, hogy ez nem igaz. Hanem a Tiéd. Viszont a lányomnak normális család kell, hogy örökölhessen. Hazaköltözöm és felnevelem a lányomat – húzta ki magát Bella.
- Tedd azt! - Voldemort elbocsátó mozdulatot tett. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. - De előtte látnom kell!
A nő kissé megrezdült.
- Meg akarod vizsgálni? – kérdezte óvatosan. – De… nem bántod, ugye?
- Bántani? Dehogy... Amíg nem ad rá okot.
Bellatrix közelebb lépett. Majd’ elepedt Tom Denemért. Átölelte a nyakát és szenvedélyesen megcsókolta, majd folytatta a mondandóját. – Amit még tudni szeretnék, hogy én vagyok-e újra a legjobb halálfalód, drága Uram… - súgta a fülébe. – Bízol-e rám hatalmas feladatokat és véres hadjáratokban részt vehetek-e újra…?
- Annyira odavagy a vérontásért? - kérdezte kedvetlenül a férfi. - Semmit sem változtál...
- Igen… - lehelte az asszony. – Elepedek egy kis gyilkolásért…
- Akár holnap kezdheted. Gyilkold az aurorokat! Ebben eddig is jeleskedtél. Jobb vagy, mint Lucius Malfoy és majdnem olyan hatékony, mint Fenrir Greyback. - Voldemort hangjából nem hiányzott a gúny.
Bellatrix elégedetten biccentett.
- Kegyelmes uram. Még legalább egy hét kell, hogy Regina megerősödjön annyira, hogy hoppanálni lehessen vele. Addig élvezhetem vendégszeretetedet?
- Maradhatsz, ameddig akarsz - biccentett kegyesen a férfi.
Bella meghajolt.
- Köszönöm, Kegyelmes Uram. És bármikor megvizsgálhatod a lányomat.
- Van neve a kis boszorkánynak?
- Van neve – válaszolta kissé remegve Bella. – Regina.
A nő aztán mielőtt egyáltalán reagálhatott volna Voldemort, kisietett a teremből. Nem akarta, hogy a mágus esetleg rájöjjön, kiről kapta a nevét a kicsi…
Voldemortot a legkevésbé sem érdekelte, ki a gyermek apja. Ellenőrizni akarta, mekkora a varázsereje. Napok óta nyugtalanító látomások gyötörték, és ezek a víziók egy fekete hajú gyermekkel voltak kapcsolatosak...
A téli szünet túlságosan gyorsan telt, szinte rohantak a napok. Piton igyekezett minden pillanatot emlékezetessé tenni Lily számára. A délelőtti hócsaták és az éjszakai párnacsaták között azonban a tanári kötelezettségeiről sem feledkezhetett meg. Slughorn távollétében kétszer tartott klubfoglalkozást a Mardekárosoknak, akik közül jóval többen maradtak a kastélyban, mint korábban bármikor. A felsőbb évfolyamos lányok minden napra szerveztek valami pajzán meglepetést az ifjú tanár számára.
Lily is mindig érzékelte ezeket a pajzán meglepetéseket; nagyrészt jókat nevettek rajtuk együtt, de a mai meglepetés alulmúlta az eddigieket. A lány épp belépett a közös szobájukba, amikor egy különösen izgató csipkés bugyi feküdt kedvese íróasztalának kellős közepén. Lily először azt gondolta, ez valami ajándék a fiútól, de aztán a következő másodpercben már felfogta, hogy a szituáció némileg más… mély levegőt vett, majd maga elé lebegtette a bugyit és Piton lábai elé csapta.
- Mondd Perselus, bugyi-szaküzletet fogunk nyitni? Mert máskülönben minek lenne egy idegen alsónemű az asztalodon? Különben is, bárkié, pocsék ízlése van – nézte fitymálóan Lily a bugyit. – És jó nagy tehéné lehet. Ez nagyon nagy méret – tette még hozzá hűvösen, majd kérdően villant a szeme Pitonra. – Szóval? – Lily, bár utálta magát, amikor buta liba módjára féltékenykedett, a lányok rajongása Piton felé ez ideje túlment minden határon. A kis boszorkány féltve őrizte szerelmüket, és legszívesebben az összes libának felgyújtotta volna a haját.
Piton a fejét vakarta, fogalma sem volt, ki és miért bűvölte a csipkés bugyit az íróasztalára. - Ugyan már, Lily, egész éjjel együtt voltunk! Csak feltűnt volna, ha rajtunk kívül más is van az ágyban, nem igaz?
- Hát ez az! – húzta fel a szemöldökét a lány. Habár pontosan tudta, hogy Perselus soha nem csalná meg (legfeljebb a sötét mágiával), azért ez a bugyi-dolog már aggasztotta kissé. – Pers, nekem elegem van ezekből a hülyeségekből! A végén valamelyik csaj megbűvöl, elbűvöl, elaltat és… és az ágyába rángat és... Nem tudom, mit szólnál, ha idegen férfigatyákat találnál a takaróm alatt – füstölgött a kis boszorkány.
A fiatal tanár közelebb lépett Lilyhez.
- Ne mérgelődj! A mardekáros lányok rajongása ellensúlyozza a griffendéles barátaid utálatát. Gondolod, nagy öröm órát tartani úgy, hogy közben el kell viselnem Potter fröcsögését? Legszívesebben eltiltanám a bájitaltan-órákról. Teljesen alkalmatlan az auror pályára, és...
Lily védekezően maga elé tartotta a kezét.
- Igazad van! Persze! De Potter nem küldözget nekem férfigatyát – vigyorodott el, majd fogta a női bugyit és belevágta a kandallóban, aztán begyújtott. – Ne foglakozzunk egyikkel se.
- Igaz... ne is foglalkozzunk vele - értett egyet Piton. Közelebb húzódott Lilyhez, aki átölelte és megcsókolta. – Édes… annyira szeretlek, csak embert próbáló idők ezek. De legalább itt vagy… és ez nekem mindennél fontosabb – simult a fiúhoz Lily. Elképzelni sem tudta és nem is akarta, milyen lesz, ha letelik a félév és Voldemort visszarendeli Perselus-t maga mellé…
- Nagyon jó, hogy itt vagy. - Piton mélyen a lány szemébe nézett. - Nem tudom, meddig tart... ez egy kegyelmi állapot. Hidd el, én is azt szeretném, ha így maradna minden...
Lily bólintott.
- Egy elkövetett hibáért talán egy egész életre bűnhődünk. Akárcsak Te, én is nagyon rosszul érzem magam, ha a jövőre gondolok. Olyan furcsa minden mostanában… - rázta meg csinos fejét a lány. – Nem is értem, de néha kimondottan pánikba esem, mi lesz. Félek. A szívem hevesen dobog… pedig… ez nem volt eddig jellemző rám. De néha mintha értelmetlen lenne minden… - suttogta Lily és a rémület megcsillant gyönyörű szemeiben.
Piton is ugyanezt érezte. Valójában minden nap elfogta néhány percre a kétségbeesés és valami megmagyarázhatatlan, baljós előérzet. De most először kezdett arra gyanakodni, hogy a rossz hangulat forrása a szobában lehet. És aligha a mardekáros lányok éretlen tréfájáról van szó.
Lily kedvese arcát fürkészte. Megcsókolta az ajkát újra, majd követte tekintetével a fiú szemének mozgását.
- Mire… gyanakszol? Ismerem ezt a pillantásodat… - mondta halkan Lily, de kaján mosollyal.
- A gyűrű! Tom Denem gyűrűje... - Pitonnak váratlanul jutott eszébe ez a lehetőség. A gyűrűt az íróasztal legalsó fiókjába tette, és teljesen megfeledkezett róla. - Szegény Regulus is panaszkodott, amikor a Nagyúr medálját őrizte... Mindig rosszul érezte magát a közelében.
Lily kissé értetlenül nézett.
- Regulusnál is volt az a gyűrű? Talán amiatt halt meg! Mert… meghalt. Ugye? – kérdezte a lány óvatosan, szelíden maga felé fordítva a fiú fejét.
Piton nyelt egyet. Bármennyire szerette volna, még Lilyt sem avathatta be abba, ami a fiatal halálfalóval valójában történt.
- Regulus megbűnhődött a hűtlenségéért - mondta komoran Piton. - Voldemort végül visszavette tőle a lélekdarabját hordozó medált, és rám bízta, hogy tegyem folyékony Imperius alá. Arra számít, hogy rajta kívül senki sem találhatja meg, de ha mégis, akkor szörnyű kínokat kell kiállnia, ha meg akarja szerezni a horcruxát. Voltaképpen... a gyűrűvel is valami hasonlót kellene tennem. Elrejteni úgy, hogy rajta kívül senki se találhassa meg.
Lily elgondolkozva nézett egy pontot a falon, majd ismét a fiúra pillantott.
- Elrejteni… Talán valami olyan helyre kellene, amihez köze volt valamikor Volde… a majomnak – húzta fel a szemöldökét Lily és undorodva elhúzta a száját. – Ha tudná, hogy épp kikotyogod a titkát… remélem, az elméd jól zár, kedvesem – simított végig Piton haján Lily.
- Jó ötlet! - értett egyet Piton. - Tudom is, hol lesz a legjobb helyen. - A fiatal mágus leemelt egy könyvet a polcról. Valójában nem is könyv volt, hanem egy megbűvölt doboz. Régi cikkeket, újságkivágásokat és megsárgult dokumentumokat rejtett. - Még mielőtt beálltam, összegyűjtöttem minden információt, amihez csak hozzáfértem. A Nagyúr nem szívesen beszél a fiatal éveiről... Azokat, akik még a Roxfortból ismerik, és kezdetben csatlakoztak hozzá, sorra elteszi láb alól. Slughorntól azonban elég sokat megtudtam. Tőle tudom azt is, hogy Voldemort árvaházban élt, mielőtt Dumbledore behozta a Roxfortba.
- Dumbledore hozta a Roxfortba?! – szisszent fel és teljesen elképedt.
- Igen... - pislogott kissé értetlenül Piton. - Másképp hogy került volna ide? Dumbledore személyesen ment érte. Akkor még aligha tudhatta, mi lesz belőle...
Lily szeme egyre jobban elkerekedett.
- Ez Dumbledore életének legdurvább tévedése, van egy olyan érzésem… szóval ez a majom árvaházban nőtt fel. Talán kidobták a szülei, mert elvarázsolta fekete mágiával a fél falut? – ironizált a lány. – Valahogy nem tudom sajnálni.
- A Nagyúr árvagyerek. Ráadásul félvér, az apja mugli volt. Ezzel nem dicsekszik a hívei előtt. Az aranyvérűeknek biztosan nem köti az orrára. Kétlem, hogy Bellatrix Lestrange vagy Lucius Malfoy tisztában van ezzel a ténnyel.
Lily bólintott.
- Biztosan nem tudják. Vagy… ha tudják is, eléggé félnek tőle ahhoz, hogy ezt felhánytorgassák neki. De ha Voldemort félvér, hogyhogy számít neki ennyire a származás?! Mindenkit lesárvérűz a legnagyobb perverz örömmel. Képmutató dög – jelentette ki Lily. – Még, hogy a származás a lényeges…
- Nem, a Nagyúr szerint egyáltalán nincs jelentősége a származásnak. Greybacket és más félszerzeteket előszeretettel használ gyilkolásra. Nekem úgy tűnik, egyszerűen csak élvezi, hogy az olyan nagy múltú, aranyvérű mágusdinasztiákat, mint például a Black vagy a Lestrange-ház leszármazottai, a szolgálatába állíthat és ugráltathatja őket... De foglalkozzunk inkább ezzel a gyűrűvel.
Lily kissé távolabb lépett a fiútól és a gyűrűtől. Nyelt egyet. Érezte a negatív hullámokat, amik a gyűrűből származtak.
- Akármit akarsz vele tenni, siessünk… - mondta rekedten. – Szóval… mi a terved?
- Visszaviszem a Denem-kúriára, amit a feljegyzések szerint elátkoztak abban az évben, amikor valaki megölte Voldemort apját és nagyszüleit.
Lily eltűrte a haját és nyelt egyet.
- Valaki? – kérdezte halkan.
- Ő maga tette. Ez... nyilvánvaló.
Lily bólintott.
- Nyilvánvaló. Te jó ég… - nyelt egy nagyot és leült az ágyra. Most már szabályosan borsózott a bőre. – Oda akarod elrejteni? Egy átokverte helyen? Szerintem… ne menjünk oda, Pers – Lily kissé elsápadt.
- Miért ne mehetnénk oda? Szerintem megfelelő hely Voldemort lélekdarabjának. Abban viszont igaza van a szüleidnek, hogy nem használhatjuk többé gyűrűt. Sem mi, sem más... aki kísértésbe eshet. Méghozzá holnap, szilveszter éjszakáján. Tom Denem az új év hajnalán született. Kihasználhatjuk az asztrológiai hatásokat...
Lily úgy volt ezzel a dologgal, hogy legyenek gyorsan túl az egészen. Természetesen Pitonnal akart tartani. Semmi veszély és átok nem tántoríthatta volna el, hogy Perselus-szal menjen. És, hogy részt vegyen ebben a kalandban…
Másnap Piton megkereste a térképen a Denem-kúria romjait. Nem volt éppen könnyű feladat, mert a Sötét Nagyúr igyekezett eltüntetni minden nyomot, ami Little Hangletonba vezetett.
Baljós, lehangoló látványt nyújtottak a romok. Piton egy helybélinek látszó öregasszonyt faggatott.
- Emlékszem, igen... Sápadt, fekete fiú volt. Járt itt azon az éjszakán, amikor a gazdát utolérte a végzete. Azt mondják, a bűnös Marvolo fattya volt. - A mugli vénasszony keresztet vetett. - Ők is errefelé laktak.
Lily közben fázósan álldogált nem messze Pitontól. Az öregasszony jól megnézte a lányt magának és morgott valamit. Lily még jobban összefogta magán a kabátot. Jeges szél fújt, havat hozott…
- Akkor ez a gyűrű a családjáé volt?
Piton megköszönte az információt a vénasszonynak, majd Lilyhez fordult.
- Igen, lehetséges, sőt valószínű, hogy a gyűrű a Nagyúr anyai felmenőitől származik. Mivel az anyját, aki belehalt a szülésbe, talán még a mugli apjánál is jobban gyűlölte, abban a házban aligha fogja keresni. De ha mégis...
Lily dideregve nézett az öregasszony után.
- Biztos rengeteget tudna mesélni azokról az időkről… szörnyűséges családja lehetett…
Elindultak az erdei ösvényen. Már látszottak a romok. Marvolo birtoka elátkozott helynek tűnt. Ekkor Pitont borzalmas rossz előérzet kerítette a hatalmába. Félelmetes képsorok tolakodtak az elméjébe: Zöld villanás... halálsikolyok... az élettelenül összerogyó James Potter... és Lily!
Lily is egyre rosszabbul volt, ahogy közeledtek. Ő nem látott rémképeket, csak borzasztóan lehangolt lett. Gyorsan a fiú keze után kapott és megfogta.
- Nagyon rossz érzésem van… - motyogta.
- Én is érzem... A gyűrű miatt van. Vagy a hely szelleme teszi... talán kölcsönösen erősítik egymást. Szabaduljunk meg a gyűrűtől, gyorsan!
- Ez egy kiváló ötlet… de nagyon vigyázz! – engedte el Lily félve Piton kezét.
Piton óvakodott attól, hogy bármit megérintsen a viszonylag épen maradt egykori konyhában. Varázslattal nyitotta ki az ócska komód fiókját, amiből egy szürke patkány ugrott elő és iszkolt el visítva.
Lily ugrott egyet a patkánytól, mert megijedt a hirtelen visításától.
- A francba! Hülye patkány! – fújta ki a levegőt. Ő is úgy lépkedett és forgolódott, mintha egy porcelánboltban lett volna. Semmihez sem akart hozzáérni. Aztán Pitont kezdte figyelni.
- Csak vigyázz… - suttogta neki. – Még a szag is undorító…
Piton kicsatolta a hátizsákját, és anélkül, hogy hozzáért volna a gyűrűhöz, a fiókba ejtette.
Lily felsóhajtott.
- Várj! – szólt a fiúnak, mielőtt még becsukta volna a fiókot. – Tegyél rá valami… átkot! Talán ha az a majom hozzáér, amikor keresi, akkor rászáll és… mindegy, csak jó erős átok legyen.
- Igazad van. Megátkozom. Nemrég tanultam egy sötét varázslatot, Tőle. Állj félre, nehogy elérjen... - Piton apró, köröző mozdulatokat tett a pálcával, majd a gyűrűre irányította. Kénes füst gomolygott elő a pálca hegyéből, bűzösen terjengett, ez a szag leginkább az égett emberi húsra emlékeztette a fiatal halálfalót.
Lily egészen a bejáratig hátrált.
- Pers, Te is siess el onnan! – szólt a fiúnak. A szíve egyre hevesebben vert.
- Mindjárt kész... - A fiatal mágus figyelte, ahogy a gyűrű magába szippantja az átkot. - Így jó lesz. Ha valaki olyan botor, hogy áttöri a romok mágikus védelmét, megtalálja a gyűrűt, és kísértésbe esik, hogy felhúzza, hát megnézheti magát.
- Hogyan hat ez az átok? Mi lesz az óvatlannal, aki felhúzza a gyűrűt?
- Lerohad a karja. Aztán az egész teste oszladozni kezd. Nagyon remélem, hogy Tom Denem lesz az, akire így hat majd a varázslat.
Lily megborzongott és magához húzta Pitont, amikor végre a fiú is eltávolodott a gyűrűtől.
- Hát én is nagyon remélem, hogy csak Voldemort-ra fog hatni ez az átok! De mi lesz, ha valaki más találja meg?! – rágta a szája szélét Lily. – Remélem, ismered az ellenvarázslatot is… csak a biztonság kedvéért…
- Ugyan ki lenne olyan bolond, hogy egy elátkozott gyűrű után kutasson? - tette fel a logikus kérdést Piton. - Természetesen ismerem az ellenvarázslatot. Csak hát nagyon kicsi a valószínűsége, hogy ha valaki Voldemorton kívül megtalálja a horcruxot, éppen hozzám forduljon segítségért.
Lily megvonta a vállát.
- Mindegy. Az már nem a Te dolgod, csak az, hogy megfelelő mederbe tereld a dolgokat, amennyire erődből és ismereteidből telik. Most menjünk innen gyorsan… valami vidám dolgot csináljunk, amint visszaértünk a Roxfort-ba, mert nagyon rosszul vagyok lelkileg… most még egy női bugyi is felvidítana az íróasztalodon… - mosolygott halványan Pitonra és hozzábújt.
Lily alig várta, hogy visszaérjenek a Roxfortba. Szorosan karolt Piton-ba, s amikor a hoppanálási határhoz értek, felsóhajtott, kicsit megborzongott. A fiatal tanár is örült, hogy visszatértek. Határozottan megkönnyebbült, hogy megszabadultak az elátkozott ereklyétől.
- Jól vagy, Lily?
Lily rápillantott, majd elmosolyodott.
- Minden rendben. Még mindig nem hiszem el, hol voltunk… ahol minden kezdődött… mit tudsz Voldemort múltjáról? – érdeklődött a lány, miközben lassan a kastély felé sétáltak. Sötétedett. Az év utolsó napja volt. Lily-t nem érdekelte különösebben a szilveszter, de most eszébe jutott a tavalyi… önkéntelenül a fiúhoz bújt, ahogy lépkedtek. Ugyanúgy szerette, mint akkor. Vagy talán még sokkal jobban…
Piton is ugyanarra gondolt. Szerelmük egy évvel ezelőtt teljesedett be, kapcsolatuk azóta csak mélyült, bár átvészeltek néhány hullámvölgyet a fiú kettős kötődése miatt.
- Megtudtam egyet s mást. Óriási ellentmondás van a Roxfort mintadiákja és a halálfalók fővezérének jelleme között. Magam sem értem, mi vitte rá az egykori Tom Denemet, hogy ezt az utat válassza. De... mire vagy kíváncsi?
Lily a szobába érve gyorsan begyújtotta a kandallót, hogy melegedjenek, megpiszkálta a tüzet.
- Hát… az érdekelne, mégis kik voltak a szülei… miért ölte meg… a családját?! Az öregasszony nem mondott erről semmit?
- Senki sem vádolta Tomot, nem is gyanakodtak rá... - válaszolt eltűnődve Piton. - Valami mugli kertész keverte magát gyanúba.
A fiú felakasztotta a kabátjaikat, megdörzsölte a kezét. A szoba határozottan otthonos hangulatot árasztott. Lily feltette a teavizet és elővette azt a gyümölcsös süteményt, amit Piton is annyira szeretett. A fiú átölelte Lily vállát, lágy csókot lehelt a nyakára.
A lány rámosolygott.
- Szeretek Neked otthont teremteni. Elvégre… a feleséged vagyok, vagy mi… - vigyorgott. – Szóval nem sok mindent tudsz a majomról?
- Többet a kelleténél... Ami igazán érdekelne, az, hogy miért tart ennyire Dumbledore-tól. Biztos vagyok benne, hogy nem merne vele nyíltan megküzdeni. - Piton eltöprengett. Ő a legkevésbé sem tartott az agg mágustól, bár olykor érzékelte a bizalmatlanságát. - Nem könnyű elnyerni a Nagyúr bizalmát... mégis úgy hiszem, előttem jobban megnyílt, mint a régi hívei előtt. Talán a származásunk miatt. Egyikünk sem lehet büszke az apjára...
A lány töltött mindkettejüknek a teából, majd letepeledtek a kandalló elé, a puha szőnyegre és falatozi, teázgatni kezdtek. Lily figyelte kedvese szavait, majd miután lenyelte a falatot, megszólalt.
- Tudod, azt hiszem, talán a múltjával… azzal kellene valamit kezdeni. Ellene fordítani az emlékeit… vagy hasonlók. Pers, annyira dühít, hogy tehetetlen vagyok! Hogy nem tudunk tenni ellene semmit… ha megöltem volna, amikor rárontottam…
- Megölted volna?! - Piton önkéntelenül elvigyorodott. - Előbb lettél volna a kígyója vacsorája!
- Meglehet – legyintett Lily. – Sőt, biztos megöltek volna engem is a halálfalók, de…
- Kár szót vesztegetni erre! - Piton változatlanul ostobaságnak tartotta Lily magánakcióját, amikor követte és felhívta magára Voldemort figyelmét, de nem akarta szóba hozni. Nem hiányzott, hogy valami meggondolatlan megjegyzéssel elrontsa a remek hangulatot. Inkább közelebb hajolt, gyors csókot adott Lily ajkára.
Lily mosolyogva viszonozta a váratlan csókot, a teáját is majdnem kilöttyintette.
- Jól van, ne beszéljünk erről… igazad van. Csak egy ilyen élmény után…
- Szerintem kitűnő volt az időzítés. A Nagyúr születésnapján tettük meg... Egyébként tudod, minek az évfordulója van ma?
Lily felhúzta a szemöldökét.
- Hogy tudom-e mi van ma? Mi is… mi is… fogalmam sincs… segítesz? – kérdezte vigyorogva.
- Nem lehet, hogy nem emlékszel... - komorodott el Piton, ám amikor észrevette Lily ravaszkás mosolyát, felderült a képe. - Ha az emlékezetem nem csal, tavaly a Bájitalfőzők Exkluzív Társaságánál kezdtük a szilvesztert. Igaz, elég sokat ittunk, de nekem rémlik valami szálloda... megy egy puha ágy... ahol mintha történt volna valami. - Piton vállat vont. Most már ő tréfálkozott. - Bár lehet, hogy csak álmodtam. Nyilván, ha Te sem emlékszel a további részletekre.
Lily végigsimított a fiú arcán. Szívét-lelkét betöltötték a szavai.
- Hát hogy felejthettem volna el, Te bolond – suttogta neki. – Ez az egy év… annyira gyorsan elrepült… egy éve… emlékszel, mennyire kívántuk egymást? A matracokról beszéltél, egyfolytában… - nevetett Lily.
Piton megveregette az ágybetétet.
- A tavaly karácsonyi ajándék Slughorntól - jegyezte meg vidáman. - Azóta kipróbáltuk párszor... és most is ugyanazt érzem. Te is?
- Ugyanúgy szeretlek. És ugyanúgy kívánlak. Sok mindenen keresztülmentünk mi már… - sóhajtott a lány. – Sokszor mondtad nekem, hogy akármi lesz, a Te érzelmeid nem változnak – pillantott kedvese szemébe Lily Evans. – Hát ideje elmondanom, hogy az enyémek sem. Nem tudom, vajon jövő ilyenkor hol leszünk, hová sodor minket az élet, de akármit választunk… - nyelt egyet és a szeme megtelt könnyel. - … sosem fogok senkit úgy szeretni, mint Téged. És mellettem álltál… állsz… és úgy féltelek…
Piton szíve nagyot dobbant. Szorosan a karjaiba zárta a lányt.
- Én is féltelek. Nagyon... Belerángattalak valamibe, aminek nem akarom tudni, hogy mi lesz a vége... Nagyon szeretlek, Lily.
Lily hevesen viszonozta az ölelést.
- Milyen hülye vagyok… vidámnak kellene lennünk ezen az estén! De nincs kedvem máshoz, csak ahhoz, hogy Veled legyek. Ünnepeljük itt az újév érkezését? Vagy vágysz mások társaságára is, kedvesem? Azt hiszem, Madam Rosmertánál hatalmas buli van… - törölte meg a szemeit Lily. Összeölelkezve ültek. Lily ajkával puha csókokat nyomott a fiú nyakára.
- Hollyék is meghívtak, de... megvannak nélkülem a mardekáros rajongóim. Te fontosabb vagy mindegyiknél, Lily!
- Én sem vágyom zajos bulira. Örülök, hogy most nem kellett elmenned. Bár még… - nyelt egyet és a fiú bal alkarjára pillantott.
- Nem, nem! - rázta a fejét Piton. A Sötét Jegy teljesen elhalványodott. - Akkor sem mennék, ha hívna. De nincs rá semmi oka. Tavaly szilveszterkor sem kívánta a társaságomat.
Lily elmosolyodott.
- Ha ígéred, akkor elhiszem, hogy maradsz. De… egy kis zene és dekoráció, meg jókedv… az kellene! Gyerünk, méregkeverő! – ugrott fel Lily és bekapcsolta a kis zsebrádióját, amit nemrég hozott le a pincébe. Az egyik mágikus rádióadón már nagyban folyt a buli, vidám, pörgős zenék szóltak. Lily nevetve felhangosította, s együtt varázsoltak girlandokat, lampionokat, mindenféle vicces díszt a falakra, és a plafonra.
Piton csillagszórókat lobbantott lángra, éles pukkanásokat és színes lángokat varázsolt, amelyek különböző figurákat rajzoltak a levegőbe. Egy zöld-ezüst füstkígyó Lily felé csapott a fejével. Lily sikkantva ugrott el és nevetve rohanták körbe az apró szobát, majd lihegve megálltak és táncolni kezdtek.
Kellemes, lágy zene szólt. Szorosan összesimultak, közben időnként félrehajoltak az önálló életre kelt dekoráció elől. Bolondoztak, nevettek, majd kifulladva dőltek a szőnyegre.
- Igyunk! – vigyorgott Lily és pezsgőt varázsolt, szemei már csillogtak. – Ha most megkérdezném, kívánsz-e annyira, mint tavaly ilyenkor, mit válaszolnál? – suttogta.
- Annál sokkal jobban! Akkor még tapasztalatlan kamaszok voltunk. Most pedig... eljegyzett pár vagyunk. Hiszem, hogy az ötvenedik házassági évfordulónkon is ugyanígy akarjuk majd egymást.
Lily úgy érezte, rögtön elolvad a fiútól. Felhajtotta a pezsgőt és lassan gombolni kezdte a csinos blúzt, amit felvett. Közben lassan az ajkait nyalta a nyelvével… feltérdelt és kacéran a fiúra mosolygott. Már félig kigombolta a blúzt magán, amikor az ajtón szinte berobbant valaki… Lily annyira megijedt, hogy felborult az egész üveg pezsgő, amikor felugrott.
Piton ösztönösen a lány elé lépett és pálcát rántott. Szeme villámokat szórt, készen állt rá, hogy átkot szórjon a betolakodóra. Ám amikor felismerte a jövevényt, kissé csodálkozva eresztette le a pálcáját.
- Öh... Mi járatban... professzor úr?
A lány gyorsan visszagombolta a blúzát, de félregombolta.
Slughorn, mert ő volt, aki rájuk rontott, már nem volt józan. Vigyorgott, vörös képpel veregette hátba Pitont olyan erővel, hogy a fiú köhögni kezdett és kishíján elharapta a nyelvét, amikor megszólalt:
- Nem szükséges... folytatni... nem akadt a torkomon... semmi!
Lily nevetve- szörnyülködve fogta meg barátját és arrébb húzta a tanártól.
- Professzor!
- Áh a kis… Lily… Lily-kém… édes angyalom, hogy Te… hikk… egy földreszállt… angyal… hikk… vagy…
Lily Pitonra nézett és nevetni kezdett, közben bájos pír vonta be az arcát.
- Igen-igen! Lily angyal - értett egyet a fiú. - De miért is nézett be hozzánk ma éjjel, professzor úr?
Slughorn láthatóan kissé meglepődött a kérdésen.
- Miért is… jött… hikk… jöttem… ja! Boldog új évet gyerekek! Hívjatok meg az eskü… meg a keresztelőre… hikk… az egyik gyereketek… Horace legyen! Na gyere… fiam… - ment kitárt karokkal Piton felé Slughorn.
Piton elkapta a tanár karját, majd megperdült vele, és az ajtó felé támogatta az öregurat.
- Úgy lesz... igen, az egyik fiunk Horace lesz! - kacsintott közben Lilyre. - Megtisztel, hogy vállalja a keresztapaságot, professzor úr, de még kissé korai... Néhány év múlva visszatérünk a kérdésre... - Piton most már egészen az ajtóig tuszkolta a professzort, aki kissé beszorult, mivel az összegyűrődő szőnyeg miatt nem lehetett teljesen kitárni az ajtót. Pitonnak már csorgott a verejtéke, ahogy próbálta kilökdösni a szobából a terjedelmes tanárt.
Lily annyira nevetett a jeleneten, hogy alig bírta abbahagyni, majd tűrte, hogy az öreg professzor őt is megölelgesse. Végül szelíden kitessékelte az ajtón a professzort, aki Minerva McGalagonyt kereste épp.
Piton gyorsan bevágta Slughorn után az ajtót, a hátával nekitámaszkodott.
- Már másodszor... tört ránk! Emlékszel? A bájitalverseny után is... Még jó, hogy nem közben...
Lily bezárta az ajtót, majd szó nélkül a fiúhoz lépett és hozzásimult. Gyors mozdulatokkal vetkőztette. Piton is gyorsan megszabadította Lilyt a ruhadarabjaitól. A harisnyát lassan, a lány combjait és vádliját érzékien végigsimítva húzta le.
Lily elvigyorodott és egy mozdulattal lekapta a bugyit magáról, majd Piton asztalára hajította.
- Miféle bugyi az ott? – kérdezte ártatlanul, de annál kacérabban, majd felült az asztalra, anyaszült meztelenül. – Gyere, kicsim… vedd el, ami a Tiéd… - suttogta szikrázó szemekkel.
- A bugyit? - hökkent meg a fiú. - Arra semmi szükségem... inkább az érdekel, amit egy perccel ezelőtt még eltakart... - Piton a lány fölé hajolt, lecsapott az ajkára. Közben magához rántotta Lily csípőjét, szenvedélyesen. Lily vadul csókolta a fiút, és élvezte a vad, buja, cseppet sem gyengéd egymásnak esés minden pillanatát. Aztán a lány egy pillanatra eltolta magától a fiút.
- Várj… van valamim… - elővarázsolt egy kis tasakot a táskájából, kibontotta. – Mardekáros óvszer… - vigyorodott el. – Ráadásul karácsonyos… fenyőfa van rajta. Látod? Bár ez akkor érvényesül majd, ha… - nem fejezte be, hanem szerelme szemébe nézett és a kezébe adta az óvszert. – Csináld Te… - suttogta izgatottan és nézte a műveletet. (a perverz! :D-B)
- Mindig kitalálsz... valami meglepetést... még jó, hogy nem... valami oroszlános... - nyögte, miközben türelmetlenül húzta fel az óvszert. Szokatlan érzés volt, de cseppet sem kellemetlen. Lily a feje búbjáig izzott már a szenvedélyben, ahogy a fiú mozdulatait nézte… nagyot nyelt és végigsimított a hímtagján, amikor felkerült rá az óvszer. Közelebb húzta magához a fiút, ajkai után kapott…
Piton behatolt. Szinte nem is érzékelte a gumit. Egészen addig, amíg halkan zenélni kezdett. Valami bugyuta karácsonyi dal csendült fel - a fiú először nem is tudta azonosítai a zene forrását. Aztán csuklani és nevetni kezdett, amikor rájött, mi váltotta ki a dallam felcsendülését. Mélyen behatolt.
- Ez nem igaz... fantasztikus... Silencio! - némította el a zenélő óvszert egy gyors varázslattal.
Lily szorosabban ölelte lábával Piton derekát és együtt mozogtak… együtt szerettek… együtt jutottak a kéjbe… borzongató volt és katartikus. Pont akkor, amikor az óra éjfélre fordult s a világon több tízmillió torokból szállt fel az éljenzés… a két fiatal szerelmes zihálva nézett egymás szemébe, Lily eltűrte a fiú haját a homlokából és lihegve megcsókolta.
- Boldog új évet, egyetlen szerelmem…
- Boldog... új évet, drága Lily! - nyögte Piton, miközben lihegve jutott ő is a csúcsra. Mire a tizenkettedik gongütés elhangzott, lecsillapodott a vágyuk. Piton gyorsan megszabadult az óvszertől és el is tüntette, egy tisztító bűbájt szórt magukra, majd felkapta a lányt és az ágyra fektette. Magukra húzta a takarót.
Lily hagyta, hogy a fiú átvigye az ágyba. Összefonódva feküdtek, pihentek, csendesen csókolták egymást. Aztán Lily-nek eszébe jutott valami.
- Ahogy Slughi szóba hozta a gyereket… eszembe jutott, hogy szülést mentél segíteni karácsonykor – pillantott Pitonra. – Mi lett végül? Megmaradt a gyereke Bellatrix Lestrange-nek?
- Ó, igen! - csillant fel Piton szeme, miközben Lily melleinek völgyét simogatta. - Nagyon szép kislánya született. Reginának nevezte és... úgy tudom, teljesen elbűvölte az apját. Vagyis Bellatrix férjét. De maga a szülés... az borzalmas volt. - Piton megborzongott a takaró alatt. - Örülök, hogy Bellatrix megtartotta. Az első hónapokban nem sok esélyt adtam volna, hogy kihordja végül.
Lily mosolyogva hallgatta a fiút. Szinte érzékelte, hogy a kisbaba milyen nagy hatással volt rá.
- Meg is fogtad a gyereket?
- Igen! És biztosan nem csináltam rosszul, mert azonnal abbahagyta a sírást. Azt hiszem, tudok bánni a kicsikkel. Meg persze a nagyobbakkal is. Majd még gyakorlom...
Lily elvigyorodott.
- Szóval gyakorolsz? – megcsókolta a fiút és a párnák közé nyomta. – Csak nem apa akarsz lenni, Perselus Piton? Na és… ki az anya? Tudod már? – kérdezte provokálóan Lily.
- Ha valakitől, valaha gyereket szeretnék, az csakis egy csodálatos, zöld szemű leányzó lehet. Többet most még nem árulhatok el róla, de azt egészen biztosan tudom, hogy ő még nem akar teherbe esni ma éjjel...
A lány felhúzta a szemöldökét.
- De nagyon titokzatos valaki… - bökte meg a fiú oldalát, aztán a karjaiba bújt és némileg komolyabban folytatta. – Nagyon jó apa leszel. Én tudom. És… ha leteszem minden vizsgámat, semmi akadályát nem látom, hogy gyerekem legyen – fejezte be Lily kissé pirulva, majd a fiú nyakához bújt.
Piton válasz helyett szenvedélyesen megcsókolta. Ő már minden vizsgáját letette. Egy pillanatra arra gondolt, hogy részéről már most sem lenne semmi akadálya.
