A nagy interjú: Jason Isaacs

Hideg téli nap van, a szél süvít a fák között és a fény elhalványul. Nem épp ideális idő ez találkozni egy ütős emberrel, vagy az egyik leggonoszabb varázslóval. Szerencsére Matthew Amer egy színésszel találkozott, aki mindezeket csupán megszemélyesíti, de egyáltalán nem olyan, mint a karakterei.
Jason Isaacs jelenleg Harold Pinter darabjában tűnik fel a Trafalgar Studio 1-ben, de szakított időt szoros programjai közepette erre az interjúra.

„Miért nem tudtam, hogy Harold Pinter ennyire vicces darabokat írt?” kérdezte Jason Isaacs rendező barátjától, Harry Burton-től, aki a The Dumb Waiter-t rendezi Jasonnel és Lee Evans-szel.
Ez egy jó kérdés, tekintve azt a tényt, hogy Jason Isaacs számos rendkívül rossz darabbal találkozott már pályafutása során. Nevét filmekből és a színházból is ismerhetjük. Burton először óvatosan közelítette meg Jason-t ezzel a szereppel:  ”Tudom, hogy vicces és jó lenne, ha Lee Evans-szel együtt játszanátok el ezt a darabot, ha Te is benne vagy és meg akarod csinálni.”
Aztán hat hetük volt arra, hogy a produkciót összehozzák.

Ez elég ritka alkalom, hogy Jason Isaacs-et a színpadon is láthatja a közönség, mialatt a vásznon is ugyanúgy feltűnik, úgy, mint a leomló peroxidos hajáról és csípős fellépéséről ismert Harry Potter karakter, Lucius Malfoy, vagy a BBC minisorozatában feltűnő politikus.

Most az erejét a színházra összepontosítja, Ben szerepét játssza Harold Pinter darabjában, és nagyon élvezi a tanulságos, ösztönző munkát Evans-szel: „ Ha még egyszer sem láttad őt játszani, valami varázslatosról maradtál le.” – mondja Evans-ről Isaacs. „ Mert olyan adottsága van, amitől az ember a játékára összpontosít, játszik, kommunikál a közönséggel, ami igazán élővé varázsolja a játékát.”

Jason szerinte Evans-nek elég energiája lenne vagy 150 színdarab eljátszásához is.
„Számomra az első pillanattól fogva világossá vált,” – magyarázza Jason – hogy Lee mennyire 200000%-on teljesít, és az sem elhanyagolandó szempont, hogy sokkal bizalmasabb viszonyban van Harold-dal és Beckett-tel, mint én. Egy rendkívül elszánt zenész. Nagyon érzékeny, és roppant mód komolyan veszi a színészkedést. Iszonyúan nyitott a világ felé és rendkívül kedves. Hatalmas tartalékokkal rendelkezik. Láthattuk már íróként, előadóként, színészként, mindegyik szerepben kiválóan.”
Valljuk be, kicsit zavaró lehet már az imádat eme szintje, ám Jason szavai őszintén csengenek, amiket meg is magyaráz: „Volt egy kis időm ezeket a dolgokat felrázni magamban, kissé félreismertem, miközben azt hittem, ismerem a személyiségét, aztán előttem nyílt ki a próbák során.”

Jason Isaacs joghallgató volt, - a Bristol Egyetemen, majd követte álmait nagy szerelme, a színészkedés felé és a Central School of Speech and Drama iskolában tanult tovább – pályafutása során eddig több, mint 30 filmet forgatott le és számos igényes tévésorozatban is feltűnt.
Kissé ellentmondásos, hogy a színpadon csak egy illanó pillanatig tűnt fel eddig. Ennek két oka van: az egyik, hogy kissé frusztrálónak találta a színházat, a másik, hogy negatív tapasztalatai voltak előzőleg.

„Amikor olyan nagy színdarabokat játszol, mint az Angels In America, akkor nincs lehetőség a rögtönzésre. Még egyetlen szótag változtatása is tilos. És amikor eljön a pillanat, amikor a közönség elé kell lépni, mindegy, mennyit próbáltál vagy magoltál, mindegy, mennyire élted eddig bele magad a szerepbe, úgy lépsz ki, hogy tudod: nem fogod megadni azt a közönségnek, amire szükségük van, amire vágynak, pedig szereztek gyerekfelügyelőt, megvették a drága jegyüket.”

1993-ban játszott Jason Isaacs az Angels In Americában, Louis Ironside szerepét, és ez volt az az időszak, amikor sosem lehetett neki semmi elég jó.
„Volt egy fax-gép a hotelszobában, az a régi idők fax-gépe, amikor csak jöttek és jöttek a papírok, vagy tíz lábnyi szöveggel, mi meg körbeálltuk és soroltuk: jelenet 23, 24, 25 megvágva, 36, 38… és azt gondoltuk: Ez egy fantasztikus munka! Olyan volt, mint egy isteni sugallat, mert mindenki fantasztikus volt véleményem szerint. Számomra eddig semmi nem nyújtott ennyiféle lehetőséget a munkában.”

Elég sajnálatos, hogy aztán többé nem lépett színpadra, amikor kapott egy pofont az élettől ebben az időszakban. Elmeséli, az adrenalin benne mennyire negatívul csapódott le, ahogy várta az előadást, valósággal elborzadt, annyira izgult.
„Nem olyan azért, mintha kiugranál egy helikopterből Irakban, de elég félelmetes volt, mert tudtad, hogy nem beszélnek hozzád és nem javítanak ki, és te nem állhatsz meg, vagy felejtheted el a szövegedet.”

A vásznon Isaacs egyszerűen lehengerlő. Felvillanyozó. Egyike azoknak a színészeknek, akiknek a pillantása szinte mágnesként vonz. Szemei szinte átböknek, a vesédig hatol a pillantása. Személyesen azonban teljesen normális. Ha az utcán látnánk, könnyedén elsétálnánk mellette, anélkül, hogy még egyszer megnéznénk. (na én biztos nem :P) Megjelenése sokkal lágyabb, mint a képernyőn, vagy a vásznon.

És természetesen neki is hétköznapi problémái vannak. Túl a filmezés gyönyörén, sokszor adódtak pénzügyi problémái, sosem tudhatta, honnan jön a következő ajánlat, vagy figyelni a pénzügyi egyenlegét, amint apad és apad… éppen ezért vállalt munkát Amerikában is. Hat hónapig forgatta Rhode Island-en a Brotherhood című sorozat első évadát, amelyikben egy politikus gengszter testvérét alakítja.
Egészen idáig a gyerekei vele utaztak, de most már kicsit idősebbek, ezért néha otthon hagyja őket; nem szereti ezeket az elválásokat ettől függetlenül: „Ez egy borzasztó dolog, összeegyeztetni ezt, de hát egy vándorcigányéletet élek, a színésznek oda kell mennie, ahol munkát kap. De amikor egy-egy munka túl sok időmet venné igénybe, nemet kell mondani. Sokkal fontosabb jó apának lenni, mint jó színésznek.”

Személyiségének egyik nagy ellentmondása, hogy legtöbbször rosszfiút alakít. De őt nem zavarja, hogy ő a „brit rosszfiú” Amerikában, akinek az a sorsa, hogy gonoszul nevessen, hatalommániás legyen és emellett megalomán.
„Nagyon kedvesek velem Amerikában. Rendesen fizetnek, gyakran viccesek egyedül hagynak, nem zavarnak, megkapom a legjobb jeleneteket a filmekben.” (:DD Jason és a szarkazmusa.)
Láthattuk már brutális szerepben a Hazafiban például. Vagy transzvesztita szerepben az Édes novemberben.
Jason nem aggódik a beskatulyázás miatt. Szerinte ez valójában nem nagyon létezik. Úgy véli, ha egy színész nem akar vállalni egy munkát, az csak tőle függ. Szabadon dönthet bárki. „Hajlamosak ugyanazokat a szerepeket ránk osztani, és ez a legrosszabb dolog a világon.”

Amikor vissza-visszatér a gonosz szerepére a vászonra, akkor azt a legmagasabb színvonalon teszi a filmekben. Például a halálfaló Lucius Malfoy-t is így alakítja a Harry Potter- filmekben. Amikor erről a szerepéről beszél, olyanná válik, mint egy nagy gyerek: „Ez annyira obszcén, hogy én ezért pénzt kapok! Az embereknek ezért panaszkodniuk kéne! Hihetetlen, hogy itt vagyok én, negyven évesen, és itt van ő (JKR), a saját világával, megmásithatatatlanul, a tündéreivel, varázslóival, boszorkányaival, mind-mind megközelíthetetlen hősök. És akkor jövök én és azt mondom:’ Nem lehetne egy olyan botom, akiben benne van a varázspálca? Lehetne egy köpönyegem? Nem gondoljátok, hogy egyetlen intéssel bevághatnám az ajtót? Az én korombeli fickók nem foglalkoznak ilyen dolgokkal! Ez bizarr! Aztán azon kapod magad, hogy jeleneted van Gary Oldman-nel és Helena Bonham- Carterrel. Hallom a hangosbeszélőn, hogy őket hívják a jelenetre és én beszélni fogok velük. Aztán már ott ülsz és az egész stábbal vacsoráztok és osztoztok a HP-szószban. Ez fantasztikus!
Egy olyan embernek, mint én, aki teljes odaadással játszik és arra sarkallja magát, hogy egyre jobb és jobb legyen, és a munkáját egy örömteli tortúrának tartja, ez hihetetlen élmény, hogy kibújik a hétköznapokból, hogy egy vegytiszta náci gonosz bőrébe bújjon.”

Egyszerű örömök Jason Isaacs életében, mint látható, nekünk is örömet okoznak. Nem olyan egyszerű ám a karamellás keksz, ami előttünk áll az asztalon; egyikünk sem nyúlt hozzá. Isaacs ambíciói egyenesen arányosak a jótékonysági megmozdulásaival, ebben nagyon hasonlít Bruce Foryte-ra, Jimmy Tarbuck-ra és Ronnie Corbett-re: a jótékonysági golfmérkőzés.
„Ha gyerekeid vannak, nem mondhatod azt nekik: drágáim, most eltűnök hét órára. Egyszerűen ezt nem teheted. De ha azt mondom: drágáim, elmegyek hét órára, hogy beteg gyerekeknek gyűjtsek, senki nem vitázhat igazából veled.”

Szemben azonban a többiekkel, Jason más sportágakban is szívesen játszik. Örömmel kipróbálja magát snooker-ben, de élvezetes vele számos hírességek teniszversenye is.
„Hallottam arról, hogy Lenny Henry-nek és Dawn French-nek van ez az éves tenisz-gálája. És azt is hallottam, hogy Alan Rickman nagyon jó benne!
De nem tudom, hogy ezek az információk igazak-e. valahányszor találkozom velük, mindig az jár az agyamban, hogy egyszercsak felém fordulnak, a szemembe néznek és megkérdezik: Jason, szoktál teniszezni? – de sajnos ez még eddig nem történt meg.”

Forrás: JasonIsaacsPhotoAlbumsOnline

Fordította: Blooming