Miért jó subnak lenni?

Mi az hogy sub? Mi az, hogy mazo?

Erre a kérdésre kéne válaszolnom. Ráadásul el kéne döntenem, melyik vagyok.
Tényleg, mi is vagyok én?

NÕ. Sub, mazo, Számomra ma már ez egy.
Én így vagyok nõ.

Biztos, hogy szubmisszív. Ma már tudom, mindig is az voltam. Szubmisszív, aki szereti, és élvezi, és szüksége van arra, hogy alárendelõdjön. Hogy átadhassa magát az erõnek, amit a Férfiból, Domból, Topból sugárzik.

Minél erõsebb, annál jobb. Minél jobban érzem az erejét, annál gyengébb lehetek.
Alárendelõdhetek.

Megszûnhetek, és kiteljesedhetek. Amikor már megszûnik az akaratom. Csak az övé van.
Megszûnik a világ. Csak Õ van. Én is szinte megszûnök, de közben betöltöm a világot.

Minél jobban átadom magam, annál inkább leszek önmagam. Megszûnnek a görcsök. A belénk nevelõdött szégyenlõsség.

Végre elérem azt, amit a legtöbb nõ olyan nehezen ér el, hogy teljes mértékben elfogadom önmagam. Hiszen, a lényeg, hogy Õ elfogad, és akkor már nem lehet baj velem.

A subság nekem nem a szeánsz. Nem azt jelenti, hogy ha hibázok, megbüntethet.
Hiszen, ha nem hibázok, akkor is.
Rám parancsolhat bármelyik percben, megbüntethet bármikor.
De nem is nevezem ma már büntetésnek.

Mert ha sub vagyok, mazo is vagyok, és akkor vagyok mazo, ha sub vagyok.
Ha az Övé vagyok. Övé a testem. Azt tehet, amit akar. Megverhet, fájdalmat okozhat. Akkor a fájdalom már átlényegül. Fáj ugyanúgy, de mégis másképp. Vágyakozom a fájdalomra, alig várom. És amikor érzem, akkor Nem, Nem akarom, de két ütés, viaszcsepp között mégiscsak várom a következõt. Egyre magasabbra szállok, és egyre mélyebbre jutok magamban. Mélyre, ahol már semmi sincs, csak a testem, vagy már az sem, csak egy pont a testemen. Oda összpontosul minden.

Olyan boldogság tud ilyenkor elönteni, ami semmihez sem hasonlítható.
Mikor vége, sajnálom, mikor kezdõdik, menekülnék.
Félek. És élvezem már a félelmet is.
Minél jobban élvezem és vágyom a fájdalmat, annál inkább vagyok szubmisszív. Annál inkább tudok a Férfié lenni. Annál inkább tudok bízni benne. Annál inkább tudom, hogy õ értem van, és vigyázz rám, megóv.

Minél inkább szubmisszív, alárendelt, rabnõ vagyok, annál több fájdalmat viselek és kívánok.
Valójában nem kell hozzá semmi. Nem kell eszköz, nem kell fájdalom, nem kell parancs. Elég egy hang, egy tekintet. Hogy tudjam, hol a helyem. És én tudom.

Olyan mint a legmélyebb meditáció. Kiürülnek a gondolatok, az érzések. És már csak a rabnõség marad. Vagy még az sem. Egy megfogalmazhatatlan lebegés.

És minél inkább rabnõ vagyok, sub és mazo, és akármennyi szinonimát találhatnánk, annál inkább érzem, hogy önmagam vagyok, vonzó vagyok, és ellenállhatatlan. Hogy jó vagyok. Szép vagyok.

Hogy én vagyok a NÕ.

Korall