Kínlódás

Szétszakadok. Vagy szétrobbanok. Akarlak, kúszva-mászva könyörögnék neked, hogy szólj hozzám egy szót, hogy legalább írd: boldog szülinapot, mert nem írtad. Pedig itt voltál tegnap is a skypeon, én is itt voltam, és te egy szót sem szóltál hozzám. Most ugyanúgy néma vagy, én meg fájdalmasan küzdök a könnyeimmel, kaparnám az asztalt legszívesebben, nyüszítenék, üvöltenék, de nem lehet. Körülöttem a gyerekek. Idegesítenek. Nem akarok velük lenni. Ha már veled nem lehetek, legalább akkor egyedül. Baszogatni akarlak, hogy miért, miért, miért nem birtokolsz, miért nem úgy birtokolsz, ahogyan én akarom, és közben tudom, hogy pontosan azt teszed, ami a legmélyebb vágyam, de hát annyira rettenetesen szenvedek tõle... Mi az istenért vagyok mazochista? Testileg még elviselhetõ, izgató, de
lelkileg...

Semmiért egészen. Elmerültem benne, faltam újra és újra, fájtam újra és újra, aztán meguntam megnyitni a honlapot, ahol fentvan, ezért belemásoltam a határidõnaplómba, hogy mindig kéznél legyen. Aztán meguntam elõvenni, így megtanultam. Mostmár bennem él, ég, lüktet, és végigélem, végigéllek, mikor belepusztulni kezdek a hiányodba. Mondd, hogy szabad a lecsavart lámpának szótlanul tekeregnie a kíntól, mondd, hogy szabad legalább véreznie a szívemnek, ha nem sírhatok, hogy megszakadhat naponta többször akár. Este jó. Máma már nem hasad tovább, nem álmodom veled, te áldott, te átkozott, te nyomorult zsarnok, aki elvetted a büszkeségemet, a tartásomat, mindenemet, te õrült, aki imádod az õrültségemet - de akkor miért nem élvezed azt, miért törsz meg, te önzõ, önzõ alak?

Megértettelek. Tudom, mire vágysz. Tökéletes alázatra. A máshol, máskor éles, hangos, okos, arrogáns nõt engedelmesen, odaadóan és csendesen a magadénak tudni, és eléred, amit akarsz. Ez lelki terror.

Én kértelek, hogy birtokolj, hogy tegyél velem, amit akarsz, hogy tegyél olyanná, amilyennek a magadénak tudni akarsz, te pedig megkérdezted, biztosan ezt akarom-e. És te most semmi mást nem teszel, mint amire kértelek. Bent a maga ura, aki rab odakint, igen, micsoda önuralom nem írni neked, nem hisztizni, nem verni az asztalt, hogy törõdj velem, ölelj, te gyûlölt rabtartó, ó, istenem, miket írok, soha nem gyûlöltelek; amióta elõször a magadévátettél, egyre jobban imádlak.

Hogy vágyom rá, hogy kiszolgálhassam a vágyaidat, hogy egy eszköz legyek neked, egy akarattalan, szerelmes lény, aki csillogó szemekkel csak a te örömödet keresi, akit úgy és annyira használsz, amire és ahogyan te akarsz, csak leld bennem örömödet, csak tudjam, hogy élvezel engem. Nem várok köszönetet, nem várok dicséretet, sem élvezetet, ha nem akarsz, ne is szólj hozzám, nem baj, ha fáj, nem baj, ha zokogok, nem baj semmi sem, az sem baj, ami van, vagy ami nincs. Ha hívsz, megyek. Ha nem hívsz, maradok. Bocsásd meg, hogy sajogni vagyok kénytelen hangtalan tátogással. Most jól esne valamivel sebet ejtenem magamon, a csuklómon mondjuk. Nem akarok meghalni, csak fizikai fájdalmat, aminek nyoma marad, rólad emlék, egyre több, hogy a szaggatás kívülre kerüljön legalább kicsit, hátha enyhíti a belsõ jajgatást. És talán mégiscsak meghalnék. Talán már meghaltam.

Nem szabadna magamra gondolnom sem, tudom, de ott van még az én. Ugye megbocsájtasz? Félek, nem leszek tökéletes neked sosem. Tudom, értéktelen vagyok, egy engedetlen tárgyszerû lény, aki nem eléggé halott és akarattalan.

Jó. Most jó. Kifolyt az ujjbegyeimen, a billentyûzeten és a kábeleken át a monitorra. Tompa, enyhébb nyomás van idebent. Talán elviselhetõvé szelídül.

Rongycsomóként kuporgok mozdulatlanul elõtted a földön.

flo