Komáromi János
Ellenállhatatlan vágy
bőrödbe tépje vágyait
kegyetlen legyen azt kívánod
térdre hullsz előtte
ha kell önmagad megalázod
eldobod minden kincsedet
nem is volt talán
ami fontos
úgyis magától rád talál
sosem vagy egyedül
mindig körülötted érzed
bár merre is jársz
mindenhol megidézed
foltos őszi parkban
a lépteit keresed
hangjának véled a szellőt
és utcákon át kergeted
arcát látod
víz tükrére vésve
reszkető bőröd
emlékszik még tenyerére
úgy lépsz a köveken
mintha Ő is hallaná
úgy simítod ruhád
mintha Ő is láthatná
hozzá álmodod magad éjszaka
érte ébreszt a reggel
nappal neki mosolyogsz
rá nevetsz fátyolos szemekkel
csak szorítását éreznéd
egyetlen érintését
csak megszolgálhatnád
vad ölelését
tépje a bőrödbe vágyait
írja testedre a múlhatatlan kéjt
tegye gyönyörré a fájdalmat
idézze nappal is az éjt
emléke életen túl veled marad
feledni soha nem lehet
érte élsz újra meg újra
minden földi életet
érezted már a Vágyat?!
ami széttép
ami megőrjít
amit elhazudni nem lehet
eltemetni hiába
mert Ő zár magába
nem hal meg végleg soha
feltámad újra és újra
erősebb lesz mint valaha
lassan emészti el a perceid
magába olvasztja minden éber pillanatod
csak azt gondolhatod amit Ő diktál
azt a maradék csöppnyi józanságodat
megöli hamar
álmaidat uralja
réges-rég elvette minden szabad perced
nincs erőd és nincs merszed
hogy szembe szegülj
hogy ellenállj
sodor tovább és tovább
ismeretlen utakon
túl ráción és túl a minden napokon
ünneppé tesz minden vétkes pillanatot
és hiába tagadod
élvezed a bizonytalant
a gyötrődést
a fájdalmakat
félsz talán
de reszketve sírsz érte
menekülnél
bújnál saját lelked mélyére
rejtőznél a legszebb érzések mögé
de hasztalan
belőled nyeri az erőt
benned lakik
Te táplálod
ez a vágy Te vagy magad
elrejtenéd
elfelednéd
de hiába
csak hív
csak vonz
állati ösztönnek gondolod
de felette áll mégis az éteri tisztaságnak
milyen bűne is lehetne
az emberi vágynak
a boldogság-akarásnak
hazudhatnak az eszmék
az elvek
a fenkölt szólamok
de a Vágy nem vezet félre
ha megvalósulni hagyod
mutatja mi kell Neked igazán
mire vágyik a test és a lélek
ne mond hát: Félek!
és ne menekülj
nem a Vágy öl meg
hanem a hazugság
ami tagadja
hogy minden vágyadnak
a tiszta őszinte hit
és a szeretet az "anyja"
hogy minden emberi amit érzünk
és boldogtalanná csak a szokások
a lehet
a nem lehet
tehet
ha igazodunk elvárások szenvtelen rengetegéhez
a szabályokhoz
a vélt vagy valós elvárásokhoz
amik lassan megölnek
élve eltemetnek
legalább adj esélyt
önmagad rejtett kincseinek
legalább egy kicsit éld meg
a Vágyadat
azután jöhet az áldozat
jöhetnek újra a lehetek
a szabadok
és a nem lehetek
és a tudat
hogy: Rab vagyok!
de legalább egyszer élj
úgy ahogy élni teremtett
az alkotó szenvedély
sötét kapuk nyílnak
bánatos szemek mögött
sötét kapuk mögé
rejted titkaid
bűnnek érzed
ha a boldogságot keresed
bűnnek
ha a vágyad elvakít
boldogságodat
sohasem találtad
mosolyod mögé
rejtőzik a bánat
érezted mindig
nem az vagy aki lehetnél
más testbe bújtál
minden hajnalon és estén
az éjszaka képeit félve zártad
csillogó íriszed mögé
féltél megláthatod
féltél valóság lehet az álmod
féltél attól amit akartál
amit akarsz...
és közben minden örömet elzavarsz
szemed elé fátyolként
hitedet ereszted
az emberi érzéseket
cipeled...
mintha az lenne a Kereszted
tettek
természetes a mozdulat
bár lehetne furcsa a kép
izgatottan vár a pillanat
néma tanúk: az ágy, az asztal, a szék
lépni sem kell
mégis lassan előre jutunk
fájdalmakból átlényegült gyönyörökkel
teljes az utunk
a lélek szabadul
míg a test rabként szolgál
a lélek szabadul
a testen uralkodni próbál
gondolat nem kell
csak tenni elég
a ráció ne legyen úrrá
az érthetetlen-gyönyör élvezetén
nem kell magyarázni a tettet
nem lehet magyarázni az extázist
mit számít a hűvös józanság
a forró test várja a következő fázist
melegít és éget
melegít és éget
elhamvaszt és éltet
simogat és kínoz
megkötöz és oldoz
egyet jelent ha kettőre gondolunk
megyünk előre megállni nem fogunk
felperzsel mindent
a körülöttünk lobogó tűz
izzó ösztönünk
minden sötét árnyat elűz
elmegyünk amikor érkezünk
szinte eltűnünk amikor létezünk
*
ha utamon találkozunk vigyázz
felgyújtom régi énedet
megszűnik akaratod
benned mindenütt csak Én leszek
szélvész sodor az úton előre
belőled kapok majd új erőre
tűzvihar leszek szívedben égő zsarát
fellobbantom ábrándos álmaid parazsát
elfojtani többé nem tudod
a tüzet, ami fellobog
vöröslő nyomaim elgyötört testeden
lágyan csókolsz és én élvezem
elolvad minden régi páncél
nem félsz többé a fájdalomtól
hálás vagy minden új láncért
nem kérsz többé a szánalomból
óvatos szenvedély soha nem létezett
láng nélkül lobogni nem lehet
sikoltva köszöntöd Önmagad
tested minden kínt elfogad
könnycseppekben csillan meg a gyönyör
lelked Rád talál és üdvözöl
*
elégni kell!
ha újjászületni akarunk
lángolni fájdalommal és alázattal
különben földi testünkből a Lélek sohasem szabadul
látnom kell
nekem látnom kell a vágyat
ha szemedben lobognak tüzek
ha kicsordulnak a könnyek
nekem látnom kell
nekem hallanom kell a hangod
ha megrezdülnek a sóhajok
ha felszakadnak a sikolyok
nekem hallanom kell
nekem érintenem kell a bőröd
ha simogatástól rezdül
ha fájdalomtól feszül
nekem érintenem kell
nekem ízlelnem kell a csókod
ha vad a kívánságtól
ha lágy az alázattól
nekem ízlelnem kell
nekem éreznem kell a tested
ha megteszed amit akarok
ha elfogadod amit én adok
nekem éreznem kell
|