Erõt veszel fájdalmadon
A fenekem merõ fájdalom, ég, bizsereg, folyik
a könnyem, de te nem hagyod abba a pálcázást.
Félek a kiszámíthatatlanságtól, mikor
jön, hová jön, erõsebb lesz-e az ütés
vagy csak megpaskolsz a pálca végével. Már
nem vagyok itt, már sehol sem vagyok. Feloldódtam a fájdalomban.
Szeress, üss, simogass, hatolj belém, szoríts magadhoz,
vájd a körmöd belém, mindegy, Uram, csak adj
magadból, kérlek, adj magadból nekem.
Egyszer csak arra eszmélek, hogy már percek óta
nem ütöttél, csak hagytad, hogy elmerüljek a fájdalomban.
Lassan eszmélek.
- Térdelj fel - a testetlen hang is te magad vagy, mindenestül.
Megteszem, lehajtom a fejem. Nem akarom látni az arcod. Csak
a hangod szívom magamba, a jelenléted, az illatod.
Lefekszel mellém hanyatt. Bizonyára azt kívánod
megint, hogy hirtelen rádereszkedve fogadjalak be tövig.
Már mozdulok...de ekkor váratlanul a kezembe nyomod a
pálcát. Kérdõn nézek rád -
vajon mi következhet? A szemembe nézve, rezzenéstelen
arccal, lassan a mellbimbódhoz vezeted a pálca végét.
Tágra nyílik a szemem a meglepetéstõl...de
Uram, ezt nem...ezt nem kívánhatod tõlem. Villanásnyi
mosoly suhan át az arcodon. Hát, igen, most kéred
tõlem a legnehezebbet, amit valaha kértél.
Alig emelem fel a pálcát, erõtlenül, bátortalanul
ütök. Helytelenítést látok a szemedben:
milyen szub az, aki nem tudja teljesíteni a feladatot? Összeszedem
magam, és egyre nagyobbakat ütök a mellbimbódra.
Ütemesen csattog a pálca. Ideges vagyok, nem tehetek róla,
egy ütés mellé megy, lecsúszik az oldaladon.
- Pontosabban! Szedd össze magad! - parancsolsz rám csendes,
kemény hangon.
És aztán már csak a feladat van. Megmerevedik
az arcom, minden idegszálammal a feladatra összpontosítok.
Pontos, kemény ütések csattannak. Minden ütésben
összesûrûsödik az összes alázatom,
szerelmem, vágyam irántad. Érted teszem, és
ez hallatlan örömet okoz. Hûvös, tiszta örömöt,
a hibátlan feladatteljesítés büszkeségét.
Ez az én szívem ajándéka neked, uram.
Látom a szemeden a szenvedést, a fájdalmat, de
az arcod nem rándul. Mindent értek, hát persze.
A mazo dom, a fájdalom herecege. Erõt vettél fájdalmadon,
a hatalmad saját szenvedésedbõl építetted.
Sosem éreztelek még ennyire erõsnek. Sosem éreztelek
még ennyire káprázatosan szabadnak. Sosem éreztem
még magától értetõdõbbnek,
hogy tiéd vagyok, és ezért én vagyok a legszerencsésebb
ember a világon. Én csodálatos Uram a fájdalomban!
Több percnyi kemény pálcázás után
felszakad belõled egy nyögés. Eldobom a pálcát.
Csordultig vagyok az élménnyel, a kavargó gondolataimmal,
a hálámmal, hogy mit oszottál most meg velem. Az
öledbe temetem az arcom, hogy mindenestül érezzelek,
hogy szolgáljalak, hogy azt tegyem, amit a legjobban szeretek.
Egészen mélyen veszem be a farkad, rögtön elsõre.
Szinte kétségbeesetten, éhesen, kielégíthetetlen
vággyal szoplak. Valójában most vagyok kegyetlen,
eddig egy percig sem voltam, de érzem a bõrödön,
a testeden, hogy mennyire élvezed, ahogy hajszollak a gyönyörbe.
A fejemet két kézzel az öledre szorítva élvezel
a számba, és én boldogan nyelem. Még sokáig
maradunk így, akkor is, amikor már lenyugodtál,
ellankadtál. A nyelvemmel cirógatom a farkad, te a hajam
simogatod.
- Szeretlek - lehellem a fanszõrzetedbe hangtalanul, teli szájjal.
Nelli