Nem Lajos

A fiú a patakparton állt. A bokrokat, melyek takarták, lágyan cirógatta a hűs alkonyi szellő. Mindent előre eltervezett. A sarok, melyet gondosan figyelt, halvány párába burkolózva várt a kora tavaszi csendben. Még öt perc volt hátra.

A lány nemsokára be fog fordulni a sarkon. Nem lesz nála táska, valamiért ma reggel nem vette magához. Rajta lesz viszont a kis zöld kabát, a halványszürke prémgallérral, melynek szabása oly szépen emeli ki a csípő lágy ívét, hogy a fiú már a gondolatára is elmosolyodott. Ahogy a lány, könnyed, ruganyos léptekkel befordul, a nyitott kabát szét fog nyílni, mert nem fogja begombolni ebben a langyos, kora tavaszi időben. Ugyanazt a barna, nagyszemű kötött pulóvert fogja viselni, melyben reggel is látta. Nem lakik messze innen, és mindig pontosan szokott hazaérkezni. A fiú megbizsergett a tudatra, hogy ma megérinti azt a pulóvert, és még inkább, hogy végre az ujjain érezheti a lány lágy, puha bőrének forróságát.

Igen. Ma este minden révbe ér. A hosszú hónapok óta váltott pillantások, az elejtett félszavak, a „véletlen” érintések, a rövid beszélgetés a busz hátuljában, az elindult félmosolyok, a tétova mozdulatok, melyek mind-mind tisztán és érezhetően ugyanannak a vonzalomnak voltak félreérthetetlen megnyilvánulásai! A lány szemében fellobbanó zöld ragyogás, az arcán megjelenő halvány pír, amikor sikerült pár sietős szót váltania vele, csak még elszántabbá tették a fiút. Semmi kétség. A lány a markában volt. És ma végre a szó szoros értelmében is ott lesz!

Már csak ezt a kis időt és ezt a kis távolságot kellett áthidalni. A fiú mindent kristálytisztán látott maga előtt, a zsigereiben pulzáló bizonyossággal érezte, tudta, mi fog lejátszódni. Sohasem érzett még így!

Talpa alatt érezte a gyep puha szivacsát, ahogy előlép a bokrok mögül. Érezte a szellő gyengéd simogatását, amint kinyújtja a kezét. Látta a gyönyörű szőke hajzuhatagon derengő lámpafényt, az arany keret rezdülését, amint a lány az utolsó pillanatban, de már későn, túl későn, meghallja a hátulról érkező neszt! Érezte a riadtan megugró testet, érezte az izgató remegést, mely átvibrál reá, amikor odahajol a füléhez. Érezte a megadást, a magatehetetlen ellazulást, látta maga előtt az elnyíló ajkakat, érezte a finom barackvirág illatot, és kis szikrák kezdtek pattogni a fülében, mikor szájában megérezte a csók mézédes ízét. De legfőképp érezte, minden porcikájában érezte, fájdalmasan kéjes lüktetéssel tudatosult benne, hogy végre, annyi sóvárgó várakozás, kietlen vágyakozás után, a lány, igen, végre az övé, csak az ÖVÉ lesz!

Körömcipő koppanását hallotta a sarok mögül. A fiú elmosolyodott, szemében aranysárga lobbanás villant. A szája csendes, magabiztos mosolyra nyílt. Látása hirtelen földöntúli, soha nem tapasztalt módon élessé vált. A világ legapróbb részletei is, már-már zavaró részletességgel kezdték elárasztani tudatát. Látta a szomszéd háztetőn megbillent cserepet, a lány megjelenésére riadtan felrebbenő madarat, egyesével meg tudta volna számolni az előtte magasodó bokor leveleit! De legfőképp és legélesebben a felbukkanó jelenés hibátlan alakját látta a mozduló kabátszárnyak alatt, a harisnya mintáját, a ringó csípőt, ahogy a lány mit sem sejtve elvonult előtte, a szőke fürtök lebbenését, arca kecses vonalát, a tündéri arcon gyúló minden egyes apró szeplőt, a hófehér nyak villanását, ahogy elő-előbukkan a hajtincsek alól! És ezt, ezt a földöntúli tüneményt most birtokba veszi. A pillanat elérkezett!

A fiú két hatalmas lépéssel ugrott elő a bokrok mögül, és már rajta is volt a prédáján. A riadt rebbenésnek ideje sem maradt menekülnie vagy tiltakoznia, ahogy a két határozott kar ellentmondást nem tűrően megragadta a védtelen testet, és két izgatott kéz fogta be a lány mindkét szemét.

Minden pontosan ugyanúgy játszódott le, ahogy azt a fiú elképzelte. A lány megdermedt, testén izgatott remegés futott végig. Megfeszült, arcából kifutott minden vér, hogy a következő pillanatban helyét égő pírnak adja át. Az idő megszűnt létezni. Aztán a következő pillanatban a menekülés ősi ösztönén felülkerekedett a karok határozott ölelése. A fiú érezte, amint a villámok átcikáznak az ő testébe is, majd a lány ellenkezése megszűnik, teste ellazul, hozzásimul, szája mosolyra nyílik. Tudta, hogy ez lesz. Testében szétáradt a kéj.

Egy kismadár vékony, elgyengült, ám sóvárgó, izgatott csipogása hallatszott:

-Lajos?

A világ megpördült. Hirtelen csend lett. Míg végül a nagy csendben valahonnét nagyon messziről, megszólalt egy rekedt, tompán recsegő hang:

-Nem Lajos.

A gyorsan távolodó cipők kopogása hamar elhalkult. A fiú még egy darabig ott állt, mozdulatlan, mielőtt lassan ballagni kezdett a kihúnyt fényekkel teli éjszakában.

Jeromos Mester