|
Kötél és megtisztulás
Feszül a kötél, a kender hidege a kezembe mar,
kegyetlen csipeszek marnak a szövetekbe.
Az apró csattanások kis csilingelő harangok,
fáradt fülembe távoli zenefoszlánnyal vegyülnek.
A szolgálat tudata agyamban jeges vízként
figyelmeztet gyarló létemre,
s feszül a kar, a láb már alig érint földet.
Fájdalmasan hideg cseppek verik arcomat,
a kötél fogy, fehér habzással kering köröttem
a patyolat ágynemű selymes huzatja.
Most nem jó, most fáj és fáraszt,
de nem telik el hét, s újra itt leszek, tudom.
A megtisztulás gyönyöre mákonyként
uralkodik el most meggyötört testemen.
Vége van!
Igen, elvégeztetett! Igen, megtettem újra!
Kimostam, és kiteregettem az ágyneműt!
Markos Klára
Én láttam!
Én láttam Mária Magdolnát! Rongyos farmerben érkezett, kopaszon.
Szelíden mosolygott a parton és félénken intett felém rózsaszín kezével.
Egy szakállas hippi kísérte, szemében nyugodt becsület.
Leültek a mohos kövekre, Magdolna alázattal megoldotta Ura poros saruját,
Kevés vízzel megtisztította azt, és csendes mesébe kezdett:
„Bűnben éltem, eladtam testemet, de a lelkem enyém maradt.
Vártam a megváltó halált, hisz kik használtak másnap megköveztek.
Vertek szavakkal, s vérem csorgott a deresen.
Ütöttek pálcával kalodába zárva, s mellettem egy szűz szenvedett,
Kinek bűne csak annyi volt, hogy szavakkal illette helytartóját.
Korbácsoltak bilincsek fogságába verve.
Hajamat tépték álszent zsarnokok.
Szenvedésemen kacagva mulatott egy maszatos utcagyerek,
Kezében vígsága miatt szertemállott két szem húsos datolya.
Jártam a pokolban, de nem kellettem oda. Elűztek onnan a szellemek.
A tisztítótűz kivetett, s egy utam maradt, megtalálni mesteremet.
Az Urat, ki szolgájává fogad, ki megtisztít a bűn sarától, s ki
gondoskodó szeretettel tanít, okít, s büntet, ha arra vagyok méltó.
Feketén kezdtem az utamat, de a szenvedés szürkévé tett.
Fakulni kezdtem, de mégis rám talált.
Magához emelt, s végigvezetett a korokon át.
Megtanultam játszani.
Nézz rám, mivé lettem a hosszú út során!”
Érdeklődve néztem, tejfényű arcában pajkosan villant a fekete szem.
Aprót kacsintott, majd megkötötte újra a sarut, felálltak mindketten.
Nem intettek búcsút, csak elindultak a víz mentén, hamarosan
Nem láttam mást, csak egy vidáman szökdécselő hófehér lányalakot,
És mellette egy megfontolt járású, gondoskodó férfit.
Talán csak álom volt. Ritkán járok a folyó felé.
Markos Klára
Kötelek!
Korbács és bilincs!
Véres deres, és tilalmak!
Adók, illetékek, büntetés.
Mindenütt tilalmak!
Nem lehetsz
Szocialista
Kommunista
Hitlerista
Kálvinista
Buddhista
Freudista
Fradista
Kubista
Szürrealista
Feminista
Szadista
Mazochista
Hosszú a lista!
És mindig van egy Erős Pista,
Ki elmondja, hogy az izmusok kora
Elveszett valahol az elidegenedés
Elleni vad, vérgőzös csatában.
Ma már nem lehetsz, csak szürke báb,
S alázatos, semmilelkű szolga.
Markos Klára
KÍN
Végtelen-nyúlósra híznak az éjszakák,
Az álom nem jön, s reménykedni kár.
A fájdalom van csak a magányos ágyban,
S vár az asztalon egy árva borospohár.
A nappal izzik, forrón vibrál az aszfalt,
és melegen duzzad, kínban ég az arc.
Takarnád fátyollal, rejtenéd kínodat,
És érzed lassan, gyengévé mar a harc.
Legyőz a szörnyeteg, szabadulnál tőle,
De kitépni testedből mily szörnyű viadal.
Aprócska lénye kínoz s te tűröd még,
Noha tudod, övé lesz a győzelmi dal.
Uralkodik rajtad, elborít a fájdalom!
Elhagyni nem fog, csak kínoz céltalan.
Kemény testével konokul kapaszkodik,
S hiába könyörögsz, minden hasztalan.
Ne várj tovább te gyáva, ne gyötrődj! Elég!
Ott az ajtó, mögötte lesz egy segítő kéz!
Lépj be reszketőn, feküdj elé csendesen,
S hidd el, egy foghúzás nem olyan nehéz!
Markos Klára
Igézet
Székeden lenyűgözve ülsz,
Vad táncomat igézve bámulod,
Észre sem veszed kutató szemem :
Nemcsak bűvöllek, néződ is vagyok.
Kezed a karfához ragadt,
Kötélként fonódik rád mozdulatom.
Ujjaid léptem kínjára ránganak,
S én pucér félelmedet vizslatom.
Lábad zsibbadtan lefeszül,
Görcsöt kap szinte, mégse mozdítod.
Egér tested kígyóként figyelem.
Extázisod hang nélkül ordítod.
Élvezem én ezt? Cipolla vagyok?
Voldemort, neve legyen átkozott?
Te vágytál rá, hogy elbűvöljelek!
Eljöttél, s most lelkeden táncolok.
Beugrok révült pillantásodon,
Húsodban izzó parázsként lángolok.
Látod-e kifordult szemeiden át:
Nem a színpadon, már benned vagyok?
lashlie
Kín és fájdalom
A fájdalom csattan bőrödön,
A fájdalom húsodba vág.
Belédhatol, mint a kedvesed.
A kín, az a tömény közöny,
A kín, az a társtalanság,
A kín, ha magamban elveszek.
A fájdalom feltépi bőrödet,
A fájdalomtól tested megfeszül,
A fájdalom kicsalja könnyeid.
A kín megfojtja érzékeidet,
Énedben lomhán elterül,
És szétmarja érzelmeid.
A fájdalom, meglehet, elönti
Tüzében vággyal égő testedet.
A kín, az összetöri lelkedet,
Porrá égeti szép reményedet.
lashlie
LÉGY !
Halódom!
Még utolsó kiáltásom hangjai
Elreppennek feléd,
De mire agyad megért, addigra nem leszek.
Hittem neki, halk, néma bókjai elvakítottak.
A kötéllel először simogatott, én kéjesen lebegtem.
Észre se vettem, már a végtagjaimra tekerte azt,
És én élveztem.
Nedvei gyönyörrel töltöttek el,
Szemének vadsága saját kicsinységemet
Az alázatban való feloldódás felé vezette.
Már fájt, de nem tiltakoztam,
Hisz vétót emelhet-é a rabbá tett szolga,
Ki önnön rabságát kívánja szüntelen?
Már gúzsban fetrengtem, mozzanatlan,
Mikor megláttam!
A szeme tűzben égett,
Ő maga volt az öncélú kegyetlenség!
Megértettem, itt a vég!
Mellettem a pókhálóban itt oszlik még
Két és fél ostoba, halott légy.
Markos Klára |
