Szabó Lőrinc

Bűn?

Mert te gyűlöltél, gazember vagyok,
mert gonosz vagy, én mi más, mint gonosz,
mert buta vagy, legyek én még butább,
mert düh, legyek én nálad is nagyobb;
mert zsarnok vagy, legyek rá jogod;
mert jogot veszel, adjam az okát;
mert nem szégyelled, vérezzem tovább,
mert szégyelled, csókoljam ostorod.
Ez az, nyomorult, kell az áldozat,
kell a bűnöm, kell, hogy igazoljalak,
hogy én igazoljam a tévedésed
(vagy a gazságod)- sírok, pusztulok,
de te örökre hordod átkozott
glóriáját szereped szégyenének.

Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém,
míg magadé vagy: még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét, és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szerethesselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Házasság

Én: gazember? Amért te szenvedsz?
Te is csak az vagy énfelém!
Önzésed izzórácsú ketrec,
azt rázza a rab, az enyém,
az én önzésem... És ha engem éget
a börtön, kínom visszafáj tenéked,
egymást gyötri csak az "úgy rossz" s az "így jó":
két önzés vádol s két önzés a bíró.

Két önzés... És mert mind a kettő
azt sírja, hogy boldogtalan,
kutatni minden vita meddő,
hogy melyikünké jogtalan.
Az enyém az? Jól van, elismerem,
de mit segít ez a gyötrelmeden?
Minek jog és érv? Az élet nem érvel,
mit tudod te, hogy nekem mi miért kell?

Én se tudom... Mint a talajban
vak gyökerével a növény,
úgy futok szét a zűrzavarban,
úgy élek a sötétben én;
törvényt töltök be: hívom, keresem,
amiről azt hiszem, hogy jó nekem,
gyökereimen az isten szeme:
nagy titkok futnak és látnak vele.

Szent titok vezet: ami táplál,
ami segít, megtart, növel,
ami mint íz és étel átjár,
ami izgat és ingerel:
barátom, szeretőm mind-mind, amit csak
testem- lelkem magává alakíthat
s idegen minden, ami ellenáll,
ellenség, aki velem szembeszáll.

Úgy szeress hát, ahogy nekem kell!
Dönts, hogy velem vagy ellenem!
Ne hadakozz a bűneimmel,
ha igazságod árt nekem!
Hódolatod kell: legyen büszkeséged
önként választani a vereséget
s újjászületel, mint virágban a
föld ízei és a nap sugara.

Két gyermek sorsába kötözve
nem tudunk elszakadni már;
ne kezdj háborút, mint a gyönge,
kin saját gőgje bosszút áll.
Utoljára üzenem: nincs segítség,
vállald a sorsod régi rendelését...
Miért? Nem tudom. Túl sok a titok.
Bízz abban, amit magam sem tudok.

A tűkör vallomása

- Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tükör.
Beszélj magadról: felelj neki, tükör!

- Elkapom arcod és a pillanat
Szeszélyét, minden mozdulatodat,
Mint mély eget a mély tenger színe,
Befogadlak, mint senki sohase,
Hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
És szeretlek a parancsod szerint,
Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
Alázatos és bizalmas barát,
Aki nem kér semmit, csak néz s imád,
És nem akar lenni, csak általad,
Csak az árnyéka annak, ami vagy.

- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tükör.
Szólj még magadról: felelj neki, tükör!

- Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
Sírsz, visszasírok és mégis hazudok,
Szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
Felszínem ábránd, mélységem közöny,
Tükör vagyok, nem sejted, mily csodás,
Megfoghatatlan, tiszta látomás,
Mert látomásod is visszaverem,
Nem érezlek, nincs emlékezetem,
Agyonlőheted előttem magad,
Kihullsz belőlem, mint a pillanat,
Kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
Mint az öröklétbol a földi árny.

Egy asszony beszél

I. Neki az élet a szerelem

Mennyit kínlódik, hazudik,
szegény!
Megbujnék vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ő meg én.

Mennyit hazudik s hogy fáj neki hogy
hazudnia kell!
Más nők, s én persze csak hazudom:
nem érdekel.
Olyan magasan jár, hogy bűneit,-
azokat sem érem el.

Itthagyni? Az se segítene,
hisz őt akarom, magát;
ő se hagy el, mert nélkülem
még kisebb a világ;
akármi övé, ő mindig örök
egyforma árvaság.

Valamit keres, én őt keresem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
előttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, mig én
tisztán vétkezem ellene,

mert énmiattam bűn csak a bűn,
én vagyok a tilalom,
aki kiváncsi életét
sose hagyom
röpülni, ahogy neki jó,
oly szabadon,

s mosolyát éppúgy elveszem,
mint az enyémet ő,
- mert, jaj, ellensége vagyok
és ellenségem ő:
neki minden kell, minden szerelem,
s nekem csak én meg ő.

II. Nekem az élet a szerelem

Már nem is mondom soha neki,
mennyire szeretem.
Férjem, uram, eltart, szeret,
és idegen:
nekem az élet a szerelem,
őneki nem.

Mit adhatnék neki? Mit tehet
egy asszony igazit?
Munkája, gondja, tervei, mind
megszégyenít.
Lennék a rabja, -de hisz az őr
szintén rab egy kicsit.

Lelkéből nem jut más nekem,
csak ami gyerek.
A legjobb, amit én adok,
hogy otthona lehetek;
csak akkor egészen az enyém,
amikor beteg.

Ahogy neki kell, igen, szeret,
de ez nem elég
s alig több, mint amennyire én
élhetem az életét;
csak pillanata lehetek,
különben ártanék.

Neki minden kell, s oly nagy a világ,
érdekli ezer dolog!
Engem csak úgy érez, ahogy
a szíve dobog.
Ellene: volnék valaki. Igy:
csak része vagyok.

Nem szabad meg se mondanom,
mennyire szeretem.
Nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Boldog az önzés sikere!
Mi lesz velem?