Szerelmi kötelékek: Racionális erőszak
és erotikus domináció¹

Írta Bodnár Rita
Szemináriumi dolgozat
A szerelem metafizikája, 2005. Őszi félév

 

Dolgozatom címe megegyezik annak a tanulmánynak a címével, melynek az interpretációját szeretném megírni, támaszkodva a benne szereplő és hozzá kapcsolódó szerzők írásaira. Jessica Benjamin, a pszichoanalitikus írónő ezen cikkében az erotikus fantáziákban - a kortárs pornográfiában- megnyilvánuló erőszak okait szándékozza  feltárni. Azt a fajta szexualitást próbálja értelmezni, melyet átitat a szerelem, a hatalom és az alávetettség. Az ő hipotézise szerint a megoldás a kölcsönös elismerés vágyával és annak megtagadásával kapcsolatos kisgyermekkori élményekben keresendők. Ez alatt azt az elismerés iránti igényünket, azaz az anyai gondoskodást érti, mely emberi lénnyé válásunk alapfeltétele, amolyan pszichológiai vagy szociális táplálás. A kisgyermek szükségszerűen jelentkező individuációja iránti igénye azonban megkívánja az énnek a környezettől, tehát az anyától való elkülönböződését. Az autonóm személlyé válás és az egységbe való visszatérés vágyának ellentmondása viszont feszültséget szül az identitását nem még nem találó gyermekben. Az e kapcsán felmerülő kérdések megválaszolásához Jessica Benjamin segítségül hívja a modern pszichoanalitikus szerzőket. Mert fontosnak tartja megvizsgálni, hogy az elkülönböződés során bekövetkező elválás és elismerés jelensége hogyan bukkan fel újra más dominációs, elsősorban erotikus dominációs kapcsolatokban - melyeknek gyökereit ő ugyebár erre vezette vissza. Valamint, hogy milyen hatással vannak a fiúk és lányok anyjukhoz fűződő kapcsolatának és tőle való elkülönböződésének eltérő jellegzetességei az ilyen kapcsolatokban felvett szerepükre. Ezen kívül pedig azt akarja feltárni, hogyan kapcsolódik az elkülönböződés sajátos férfitapasztalata ahhoz a fajta racionalitáshoz, amelynek olyan erős a hatása kultúránkban és amely a szado-mazochizmus lényegét hordozza. Benjamin hangsúlyozza, hogy ő ennek csupán a pszichológiai jellegzetességeit kívánja megvizsgálni, és ehhez a hatalom és alávetettség kölcsönös fantáziáján alapuló erotikus képzelet egy híres írását veszi alapul: Pauline Réage O története című könyvét.

Zárójelben jegyzem meg, hogy az itt tárgyalt Jessica Benjamin cikk mellett hasonló céllal (tehát a racionális erőszak, vagyis a szado-mazochizmus gyökereinek feltárására irányuló), de más megközelítésből írt tanulmányok is születtek. Kiemelném Philip Corrigan A maszkulinitás mint jog² című cikkét, mely hangsúlyozottan nem vitatkozni kíván Benjamin pszichoanalitikus következtetéseivel, hanem a társadalmi és történelmi tapasztalatokból merítve ad más jellegű magyarázatot ugyanarra a kérdésre.

Abban mindkét nézőpont egyetért, hogy a racionális erőszak a két alapvető szerephely, női és férfi szétválásával jön létre, ahol a hagyományosan férfi szerep túlhangsúlyozza az én határait, a hagyományosan női szerep pedig túlhangsúlyozza az én feladását. Hagyományosan, mert a szado-mazochizmus szerepei már nem kötődnek szükségszerűen nemekhez.

Visszatérve a modern pszichoanalitikus elméletekhez, Benjamin Nancy Chodorow munkásságát használja fel, hogy az elkülönböződés pszichoanalitikai problematikáját világossá tegye számunkra. Arról van szó, hogy minden kisgyermek először teljesen azonosnak képzeli magát az anyjával, így a fiúk előbb-utóbb kénytelenek belátni, hogy ők nem válhatnak az anyává, csak birtokukba vehetik őt. Függetlenségüket úgy nyerik el, hogy különbözővé válnak az anyától, sőt egyenesen megtagadják az anyát, ezzel szemben a lányok azonosak maradhatnak vele - függetlenségüket elérvén is. Sőt, a lánygyermek esetében gyakran egyenesen az történik, hogy ő a különbözőség és függetlenség kárára a folyamatosságba és azonosságba nő bele. A különbségnélküliség, a saját határainak alulhangsúlyozása számára mint a szubjektivitás helyénvaló formája erősíttetik meg. A női szubjektivitás ilyetén módon történő önmegtagadása pedig a férfi anyafelfogásának felel meg.

Ezt “leleplezve“, Benjamin fontosnak tartja megjegyezni, hogy egy nemi szerep csak az én-más kapcsolat egyik oldalát képviselheti, vagy az összeolvadást, vagy az elválást, és mindkét nemi szerep része a polarizált egésznek. Amiből szükségszerűen következik, hogy egyik sem tehet szert valódi függetlenségre. Mert az anya megtagadásával elnyerendő függetlenség férfiszerepe sem más, mint az én és nem-én közötti különbségek túlhangsúlyozása, amikor is az én mint másoktól való különállás határoztatik meg.

A szövegben felvetődik a kérdés, hogyan kötődik a határok férfiidentitásbeli hangsúlyozása a kultúrában tapasztalható férfihegemóniához, azaz milyen kapcsolat van a racionalitás, mint maszkulin szellemi hozzáállás és a racionalitás, mint az egész kultúrát átható tendencia között. E. Keller feminista filozófusnő elméletére alapozva Benjamin azt mondja, hogy a férfi-elkülönböződésből fakadó racionalitás megfelelni látszik a nyugati racionális világképnek, mely a különbözőséget hangsúlyozza az azonossággal szemben, a határokat a képlékenységgel szemben. A fejlődés közegének pedig inkább a polaritást és szembenállást, mint a közösséget és kölcsönösséget tekinti. Valamint ez a világnézet nem adja meg a másik személynek a szubjektum státuszát, csak az objektumét, így az egész világ ebbe az objektum státuszba kerül. Vagyis a szubjektum kölcsönös elismerése minden racionális téren meg van tagadva.

A racionális tudat tehát kizárja a másik realitását, a szubjektum mindig külön- és szembeáll az objektummal (mint ahogy a gondoskodás adományozója elidegeníttetik annak kedvezményezettjétől). A gyermek csak a férfihozzáállás felvételével - az anyával való azonosulás megtagadásával - képes függetlenedni.

Mindezt összefoglalva elmondhatjuk, hogy kultúránk elméletben és gyakorlatban is csak ezt a férfi-beállítottságot ismeri az individualitás formájaként, mely túlhangsúlyozza a különbségeket, és tagadja az összeolvadást. Ebből következik, hogy nőnek lenni gyakorlatilag annyi, mint kizárva lenni ebből a racionális individualizmusból, sőt egyenesen az azt fenyegető veszélynek lenni. A férfi szerep feladata, hogy fenntartsa a férfi és női szerep közti határvonalat.

Ugyanakkor a racionális szereppel könnyen az individuáció extrém formája is járhat, ilyenkor az én és más közötti határ merevsége elviselhetetlen izolációt teremt, mert valójában egyetlen szubjektum sem vonhatja ki magát a más szubjektumtól való függőség alól, vagyis az alól, hogy elismerésben részesüljön. Ezt a problémát a racionális fél úgy próbálja megoldani, hogy birtokolja vagy uralma alá veszi a másikat, azaz a másik feletti dominancia megszerzése által próbál szert tenni saját autonómiájára. És tulajdonképpen ez az, ami erőszakhoz vezet, sőt, erőszakot kíván: a másik felett gyakorolt hatalom megerősítése végett. Ez viszont épp az ellenkező eredményt hozza, és felerősíti a függőségben rejlő ellentmondásokat. Vagyis ez azt jelenti, hogy - elöljáróban a hegeli megközelítéshez -  “senki sem birtokolhatja teljesen a másikat, éspedig ugyanazért, amiért önmagát sem adhatja át egészen a másiknak.  A teljes önátadás halál lenne… Mindent kérünk, és amit kapunk: egy halott, semmi. Amíg a másik él, a teste öntudat, ami visszatükröz és meg is tagad egyben. …Egyfelől, az erotikus tárgy nem kell, hogy önálló létező legyen, hiszen amint az lesz, elérhetetlen tudattá válik; másfelől, ha kiirtom ezt a tudatot, az élvezetem, a tudatom, maga a létem eltűnik.”³ Filozófiai vizekre evezve Benjamin Hegelhez fordul, ő A szellem fenomenológiájában⁴ bemutatta a szubjektum dilemmáját, aki elkerülhetetlenül függ egy másik személy elismerésétől. Mivel az énképünk azáltal fejlődik ki, hogy az egyén érzi, cselekedetei hatással vannak másokra, ezért, ha ez a hatás nem igazolódik vissza, az egyén tehetetlenné válik. A másik létét tagadva pedig nincs, aki visszaigazolhatná őt. A másiknak tehát egyszerre kellene hatás alatt állnia és fenntartania saját integritását.

De hogyan is válik a másik szubjektum általi elismertség szükséglete a domináció hajtóerejévé? Hegel az úr-szolga viszony tárgyalása során adja meg a választ: vágyván egy másikra, szeretnénk, ha a másik elismerne bennünket. Vágyunkat megpróbáljuk cselekedetben is megvalósítani, de ha ez a cselekedet teljesen elpusztítja a másikat, a másik nem ismerhet el minket, mert ezzel gyakorlatilag tudattalanul hagyjuk őt.

A kulcs tehát az igazi elkülönböződésben keresendő, mely során én és a másik között egyszerre áll fenn a tagadás és az elismerés - ez pedig nem más, mint az  elkülönböződés női aspektusa, hiszen a férfi tagadja az azonosság lehetőségét is. Ez akkor történik meg, amikor a másik elismeri a cselekedetünket motiváló vágyunkat. Az egyszerű elválás a másik tagadását jelenti, aki így nem fogja tudni az én elismertség-szükségletét kielégíteni.

A két elismertségért küzdő szubjektum egyaránt a saját halálát kockáztatja. De ha a másikat öli meg, ugyanúgy egyedül marad, így ehelyett leigázza őt és a szolgájává teszi. Hiszen a születő öntudat mindig abszolút és mindenható kíván lenni, és azt akarja, hogy elismerjék, ezáltal pedig igazolva legyen objektív létezése - mindezt a másik rovására persze. Határozottan elutasítja a függőséget: egyetlen akar lenni, hogy minden mást tagadhasson, mindent uralni akar, ami számít. A hegeli szubjektum csak akkor adja fel mindenhatóságát, amikor ráébred függőségére, vagyis rájön, hogyha teljesen uralma alá vonja a másikat, akkor az nem adhatja meg neki, amit annyira akar. Így arra kényszerül, hogy feladja vágyát, pusztán önérdekből, ami nem ugyanaz, mintha elismerné a másikat saját jogon létező személyként.

Georges Bataille alkalmazta először az úr-szolga viszony hegeli elemzését a szexuális erőszak vizsgálatában, mondja Benjamin. Bataille felfogása szerint az élet és a halál közti feszültség fenntartása a kulcs, mely feszültség analóg a tagadás és elismerés közti feszültséggel. Szerinte az erotika jelentősége abban áll, hogy megengedi a legalapvetőbb tabu, az életet a haláltól elválasztó tabu megsértését. “Az erotika elválaszthatatlan az erőszaktól és a törvények semmibevételétől; jobban mondva, az erotika valaminek a megszegése, és ha megszűnnének a tilalmak, maga az erotika is megszűnne létezni. És vele együtt eltűnne az emberiség is”- mondja Bataille⁵. Mindezzel oda akar kilyukadni, hogy szerinte minden individuum be van zárva a saját, külön egzisztenciájába, amiből csak a halál szabadíthatja ki. A halálban megtörténik minden individuum egyesülése, és ez az egyenlőség, vagy az egyenlőtlenség elvesztése nélkül az uralom, mint Hegelnél is, lehetetlen lenne. Csakhogy végre rátérjünk az erotikus dominancián alapuló kapcsolat feltárására, mert Benjamin arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi lény számára az elkülönböződés elvesztésével való kísérletezés legfontosabb módja a szex - vagy a halál másképp, Bataille analógiáját követve.

Pauline Réage O története c. írása is azon fantáziák közé tartozik, melyek nyíltan utalnak a halál és a szex ilyetén kapcsolatára, azontúl pedig teljes betekintést nyújt az erotikus domináció világába. Benjamint meglepi a tény, hogy a férfiracionalitás után kutatva arra a következtetésre jutott, hogy a mazochizmus, az önkéntes alávetettség mindig igényel egy másik felet, aki hatalmi pozícióban van. A racionális erőszak ezen formájában így az egyéniség hatalom általi megteremtésének és alávetettség általi elveszítésének mintázata tárul fel előttünk, úgy, mint a kisgyermek elkülönböződéséért vívott küzdelmének újrajátszása a felnőtt erotikus kapcsolatban.

Az O történetében jelen van a szétválás és elismerés feszültsége, racionalitás és erőszak, transzcendencia és az én tagadása, aktív fallosz és passzív nyílás. O, a nő szemszögéből történik meg, akinek önkéntessége meglepőnek tűnhet. O-nak ugyanis akarnia, sőt egyenesen vágynia kell szeretője vágyát, ezáltal pedig el is ismeri azt, ezzel együtt szeretőjét is, az pedig folyamatosan tagadja O-t. Ez a polarizáció már a kapcsolat elején előrevetíti annak szükségszerű végét. Sőt, mint ahogy Susan Sontag is mondja: tulajdonképpen “egy nő személyisége irreverzibilis kiürülésének vagyunk tanúi”⁶. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy az O által elszenvedett fizikai megaláztatás és bántalmazás mögött egy végső fokon elérhetetlen szellemi vagy pszichológiai kielégülés felé való törekvés rejlik.

Elsőként fontos meghatározni, hogy mi is az a mazochizmus. Ehhez Benjamin Simone de Beauvoir meghatározását használja fel, miszerint az igazi mazochizmus nem önmagáért kívánja a fájdalmat vagy a szenvedést, hanem a szolgálatkészség bizonyítékaként, tehát alapjaiban véve az alárendelődés iránti vágyként azonosíthatjuk, nem pedig az erőnek vagy a fájdalomnak való alávetettségként. Beauvoir szerint a mazochista azért kíván a másik akaratának tárgy lenni, hogy lássa magát, mint a másik akaratának tárgyát, ezért igazából csak az én, amely maga nem adta fel a mindenhatóság igényét, akar alárendelődni a mindenhatóságnak, így jutva helyettes kielégüléshez. Ezt a magyarázatot viszont kiegészíteném Octavio Paz által adott és Sade munkásságából merített meghatározással, mely a szadizmust és a mazochizmust egymáshoz képest mutatja meg.  Ő azt mondja: “a szadizmus lényege, hogy a másik szenvedésében leli örömét. A szadista örömét megzavarná, ha észrevenné, hogy áldozata a cinkosául szegődik. … Ezzel szemben a mazochista interiorizálja a másikat: élvezi szenvedését, mert látszik rajta, hogy szenved. A mazochista két ember egyszerre, cinkosa a hóhérnak és szemlélője a megaláztatásának. A szadizmusban a másik csak mint tárgy jelenik meg… a mazochizmusban az alany, az én tárggyá változik: egy tudattal felruházott tudattá”⁷.

Az elméletek egybecsengenek, nézzük a gyakorlatot! A regényben O elveszti minden szubjektivitását, puszta dologgá válik, állandó erőszak alatt áll, akkor is, ha épp nem használják. Urai fenntartanak egyfajta szubjektivitást maguk és O között, azért, hogy a függőséget elkerüljék. Bár nincs rá szükségük, mégis használják őt, és nem saját maguk gyönyörködtetése, hanem O nevelése a céljuk, mely egyben a saját hatalmuk erősítését is szolgálja. Nem O fájdalmát élvezik első sorban, hanem hogy látható hatást gyakorolnak rá. Mindezt a könyvben olyan erősen megjelenő pénisz-jelkép támasztja alá, valamint mivel a férfi és nő közötti különbséget hangsúlyozza, azt a férfihitvallást is alátámasztja, hogy a különbség fontosabb az azonosságnál.

A könyv ezenkívül számos más jelképet is tartalmaz, sőt, több elemzője szerint az egész mű egy nagy és összetett szimbólumrendszer. A magyar nyelven publikálók közül Acél Zsuzsanna tanulmányai tárják fel nekünk a regény több rétegű szimbólumrendszerét. Az ő egyik értelmezése⁸ a művet Szent Benedek Regulájájával állítja párhuzamba. A vallásos értelmezés nem csak ilyen kontextusban olvasható. Benjamin maga is felhívja rá a figyelmet. A regényben, amikor O dominációja már megtörtént, szeretője kiadja őt a kezéből, sőt egyenesen odadobja másnak. O ekkor kétségbeesik, pedig tulajdonképpen az ő szolgai mivolta már a kezdetektől fogva alkalmatlanná teszi arra, hogy megadja szeretőjének a tőle várt elismerést. Amikor alávetettsége eléri azt a pontot, hogy szeretője már kimerítette O határai megtörésének lehetőségeit, O pedig többé már nem képes elismerni őt, a nő az isteni gondviseléstől esik el. Úgy érzi, szeretője elismerése biztosítja számára a létezés feltételeit, istenként imádja szeretőjét és nem tud elszakadni tőle, a függőség nyomora ez. A hívő ember az isteni kéz alól való kikerülését úgy éli meg, mint büntetést saját bűneiért. O is bűnösnek érzi magát, és bűnét bujaságában látja, mert vágyai cselekvésre késztetik, cselekedni pedig annyi, mint tagadni a másikat, azaz, szubjektumnak lenni. Ezért O folyamatosan igényli, sőt, megerősíti saját szubmisszióját. Octavio Paz, aki Sade követője és interpretátora, szintén nem hagyhatta szó nélkül Pauline Réage regényét. A vallásos vonatkozás az ő tanulmányában is megjelenik, mégpedig akkor, amikor Jean Paulhan szavait tolmácsolja: “Ez egy szerelmi vallomás. O örömmel szenved (de valóban szenved?), mert szeret, és tudja, hogy a szeretett férfi kedvét leli a szenvedésében…Ez a könyv egy szerelmes nő gyónása. Egy vallásos könyv. Pauline összetévesztette a szerelmet a vallással. O szent, és a szentek hajlanak a mártíromságra… A mazochizmus talán nem is annyira perverzió, mint inkább eszme…”⁹

O egy másfajta szabadságot keres, ez pedig istene imádásának szabadságában találtatik meg. Az én-vesztése pedig, amire a szolgalétben lel, csupán az ellentéte a másik elvesztésének. Azt mondhatjuk, hogy a határtalan egyesülés, a vallásos élmény utáni kutatása azért fordul az alávetettségbe és szolgalétbe, mert ő nem különálló, nem tudja elviselni az egyedüllétet. Ezért a végsőkig is hajlandó elmenni.

Hogy miért? Benjamin Bataille felidézésével adja meg a választ. Őszerinte ugyanis ez a fajta erőszak egyszerre szegi meg és tartja fenn a törvényt: az egyik partnernek megengedi, hogy racionális maradjon, uralkodjék, míg a másik elveszíti határait. Tulajdonképpen az úr racionális, a másikat eszközként kezelő attitűdje az, ami kiprovokálja a szubmissziót. A kéjérzet, mindkét fél számára, az ő uralmában rejlik. Ha mindkét partner feladná énjét, feladná a kontrollt, teljes lenne az én szétesése. A mazochista ego nem tudna azonosulni az énnek azzal a részével, amely megőrizte a kontrollt. Így O-nak sem lenne módja kontrollveszejtését kontrollált elveszejtéseként megélni, nem tudná magát biztonságosan átadni kontrollvesztési késztetésének. És bár az úr-szolga viszony kialakításának elsődleges motivációja - mint Hegelnél is láttuk - az én elvesztésétől való félelem, a határtalanságtól való félelem, mégis, ez a viszony minden esetben csak állandósítja a problémát, aminek megoldására létrejött. Az úrra-szolgára, szadistára-mazochistára való merev szétválasztás ugyanis végképp kizárja a transzcendencia lehetőségét. Egyik partner sem lehet egyszerre elismert és aktív tagadó. A két pólus közti feszültség feloldásának szükségszerű következménye az elhagyás vagy halál. Az O története nyitva hagyja a befejezést, ami azért helyénvaló, mert mindkét “véglet”másképp éli meg ezt: a mazochista számára a véget az elhagyatottság jelenti, míg a szadista számára az általa rombolt másik halála - ha a másikból minden ellenállás elpárolog, csak a halál tüntetheti el. A szado-mazochisztikus kapcsolat minden esetben a halál, az érzékek kimerültsége, a teljes mozdulatlanság felé halad, miközben a szubjektum egyre inkább hasonlóvá válik az éppen általa tárgyiasított másikhoz. Az úr bármely pillanatban ráébredhet, hogy egyedül van, mert a személy, akivel együtt van, nem is személy, míg a szolga attól fél, hogy az ura elhagyja őt, mert belefárad, hogy olyannal legyen, aki nem is személy. Amikor pedig elhatározza, hogy kinyilvánítja szabadságát, az úr szembesül saját függőségével: mert ő is függ, mégpedig a szolga elismerésétől, mégpedig a szolga feletti uralma által.

Ez a függőség elég jelen van a felnőtt erotikus kapcsolatokban, mondja Benjamin. Gyakran, bár ez nem általánosítható, a férfi a különbség, a nő a függőség fenntartójának szerepét veszi fel. A legtöbb kapcsolat a kölcsönösség hiányával van aláaknázva: az egyik ad, a másik visszautasítja; az egyik elérhetetlent játszik, a másik törekszik; az egyik üldöz, a másik megunja… stb., mindez csupán mód arra, hogy elkerüljük a nyers szembesülést a ténnyel, miszerint létezik egy tőlünk különböző másik, akire még szükségünk lehet.

Ezek után Benjamin fontosnak tartja megkeresni a választ arra a kérdésre, hogy miért játszik fontos szerepet az erőszak az erotikus dominációban. Ehhez visszakanyarodik a pszichoanalitikus elméletekhez és az elkülönböződés problematikájához.
Ezúttal Freud-ból indul ki, valamint az ő téziseit megerősítő, modern pszichoanalitikus, D.W. Winnicot elméletére alapozza fejtegetéseit.

Freud a szadizmus kifejlődését komplikált folyamként ábrázolja. Először is, már a csecsemő kapcsolatát a világgal is egyfajta elemi szadizmus jellemzi - ez alatt azt érti, hogy a csecsemő számára teljesen közömbös, mi történik a másikkal. Hiszen még nincs tudatában annak, hogy bekebelezvén, elveszíti a másikat. Sőt, ez a másik sorsa iránti kezdeti közömbösség egyenesen azt a képzetet kelti benne, hogy a másik minden támadást túlél. Az is lehet persze, hogy a csecsemő vágyja, és el is várja a másik túlélését.

De az igazi szadizmus, a fájdalom okozásának vágya csak azután lép fel, ha a gyermek már megtapasztalta a mazochizmust, vagyis maga ellen fordította szadizmust. Így lesz képes arra, hogy képzeletben mindkét szerepet eljátssza, és ez ad értelmet az erőszak aktusának is. A kérdés, mondja Benjamin, hogy az uralomnak ezen eredendő és ártatlan vágya milyen viszonyban áll azzal az elgondolással, hogy a gyermekek természetüknél fogva mindenhatók akarnak lenni, és rá akarják erőszakolni magukat a világra. Vagyis, mi a magyarázat az erőszakra gyerekkorban? Winnicott szerint a destruktív cselekedet - eredendő ártatlanságában - a mindenhatóság feladásának kísérlete is lehet. Az agresszió ugyanis eredendően nem a világra adott dühös reakció, hanem alapvető elkülönböződési hajtóerő, ami segít megteremteni a valóságot. Az ő felfogásában a csecsemő képzeletben állandóan rombolja a másikat, támadja-tagadja őt, de örömmel nyugtázza, ha a másik túlél, felfedezve ezzel a fantáziája hatástalanságát, és hogy a másik tényleg független létező. Tehát a csecsemő eredendően ártatlan leigázási próbálkozásának célja, hogy ezáltal beleütközzön a másik ellenállásába, és ezzel megalapozza annak független jelenlétét. A másik túlélése a saját mentális mindenhatóságának halála, ám a másik épp ezen halál által kel életre, mondja Benjamin.

Arra jutottunk tehát, hogy az agresszív fantázia eredendően nem dominációra vagy szadizmusra való késztetés, hanem a tagadás, a másikra tett hatás, az elismertség késztetésének kifejeződése.

Winnicot valamiféle gyermek és anya (vagy az első másik) közti interakciónak tekinti a Freud által leírt folyamatot, melynek következő lépcsőfoka  a szadizmus mazochizmusként való internalizációja. Ez azt jelenti, hogy mivel az anya nem tudja “túlélni” a gyerek támadását, azaz reakció nélkül magába fogadni, ez arra indítja a csecsemőt, hogy befelé fordítsa agresszióját, és dühként fejezze ki azt. A düh tehát a másik visszavonulására vagy ellentámadására adott reakció, így a kezdeti én-igenlés az ártatlan uralmi vágyból a másik feletti és elleni vágyba fordul. És Winnicot szerint ha a másik nem állít fel határt, ha nem él túl, a gyermeknek tovább kell támadnia és rombolnia, határt keresve ezzel reaktív dühének, megváltozik támadásának természete: ténylegesen erőszakos és szándékosan fájdalmat okozó. A másik túlélési képtelensége ürességet szül a szubjektum számára - ebben az ürességben kezdődik a határtalanság félelme.

Azt mondhatjuk, hogy mind a mazochista, mind a szadista a másik személy határát keresi, ám egyikük sem érheti el a kielégülést, amit a másik megtámadása és túlélésének megtapasztalása adhatna. Nem adatik meg a megkönnyebbülés, ami abból a felismerésből fakad, hogy saját agressziónk nem is olyan romboló, és az, hogy mindig jelen van valaki, aki tolerálja igényeinket, és képes távol tartani az ürességet. Más szóval, az erotikus dominációs kapcsolat pusztán újraélése az elkülönböződési késztetés akadályoztatásának, és az az erőszak jut benne kifejezésre, ami eredetileg a másiknak az énen kívül való helyezésére irányult.

A szubjektum tehát egy alapvető elkülönböződési késztetés kifejezési lehetőségeit keresi, mondja Benjamin. Ez a keresés erőszak formájában állandósul, mert a frusztráció ismétlődő tapasztalata nem elnyomja az elkülönböződési késztetést, hanem inkább átalakítja, eltorzítja azt. Először, a másik kívül helyezésének aktusa válik a felette való uralom igenlésévé; másodszor, az eredeti szükséglet kielégítésének helyébe az erőszak racionális kontrolljának erőfeszítése lép. Ami azért fontos, mert a másik nem rendelkezik határral, ami feltartóztatja, a személynek saját magának kell gondoskodnia róla, vagyis mindkét szerepet magának kell eljátszania, és ez magányossá teszi őt, mint a felnőtt erotikus dominációban. Az ilyen kapcsolatban a szadistának kell ellenőriznie és kontrollálnia saját késztetéseit, és nincs része abban a kielégülésben, amit egy határral rendelkező másik nyújt. A mazochista megkapja ugyan ezt a kielégülést, de ez nem a sajátja, csak a szadistáét helyettesíti.

A racionális erőszak speciális eset: kell hozzá az alany akarata, és az erőszaktevő racionális önkorlátozása. A szereplők az elismerés és elkülönülés utáni vágyakozással töltik meg a kapcsolatot, miközben védik magukat az egyedüllét és a kölcsönösség valós tapasztalatai ellen. Benjamin fontosnak tartja tisztázni a szado-mazochisztikus kapcsolatok valódi defenzív vonásait a sok téves, erre vonatkozó feltevések elvetésével. Azt mondja, egy ilyen kapcsolat annyiban védekező, hogy benne szétválik két késztetés, amiknek egymással való feszültségükben kellene megőrződniük. Ezen készetetések valóságérzék- és függetlenség-megteremtő funkciója így erősen meggyengül. De a partnerek számára épp ez a szétválás teszi lehetővé, hogy túlhangsúlyozzák, illetve kizárják az elkülönböződés ellentétes aspektusait. A domináció gyökere tehát az autonómia elválása az elismeréstől, a függetlenségé az egymástól való függéstől.

A férfiak azon hajlama, mondja Benjamin, hogy az elkülönböződés során a függetlenséget és különállást hangsúlyozzák, nagymértékben összhangban van a romboló és tagadó szereppel az erotikus dominációban, mert a férfiszerep - ha nem is helyezkedik bele minden férfi - az úr szerepére készít fel. Ő tárgyiasítani rendeltetik a másikat, eszközként használni, és kiszámított viszonyba lépni vele, hogy függőségét tagadhassa. A női szerep ezzel szemben azt rendeli a nőnek, hogy hódoljon be és fogadja el tárgyiasulását, hogy ezáltal elkerülje az elválást. A férfi érvényesíti az individuális ént, míg a nő feladja azt.
De hogyan kapcsolódik ez a párkapcsolatbeli szereposztás a férfidominancia kulturális és társadalmi formáihoz? - teszi fel a kérdést Benjamin. Merthogy az egyértelműnek látszik, hogy a hagyományosan férfiracionalitás kulturális hegemóniát élvez, míg a hagyományosan női határtalanság és alárendelődés el van nyomva, sőt, tagadva van.

Szerinte a racionalitás kultúránkbeli térnyerésének tendenciája több fontos következménnyel bír: az otthon falai közé való visszahúzódás, furcsamód úgy tűnik, az erőszak különös, új formáit termeli ki. A társadalom szekularizációja a közösségi élet sok korábbi formáját lerombolta, amik pedig lehetővé tették a rituális transzcendenciát. Így egyre nehezebbé válik megélni az én elvesztését az erotikus kapcsolatokon kívül. A vallási erotika helyébe a szexuális erotika lépett. Az erotikus mazochizmus, vagy alárendelődés ugyanazt az én-transzcendálási vágyat fejezi ki, amit korábban a vallás elégített és fejezett ki. A szerelem, az “új vallás”, és az erotikus domináció pszichológiai összetevői mind megjelennek korunk erotizált kultúrpolitikájában. Ezen esztétizált és erotizált erőszak növekvő jelenléte a médiában arra utal, hogy korábbi kontroll- és önkontroll-felfogásunk hibás volt. Mert, mondja Benjamin, minél merevebb és tartósabb a határ az egyének között, és minél inkább felelős az egyén a fenntartásáért, annál nagyobb a veszélye a határ leomlásának. Ha a határ érzetét a fizikai, testi elkülönülés teremti meg, akkor a szexuális és fizikai erőszak jelenti a határ áthágásának lehetőségét. A racionális erőszak eljátszása a transzcendencia kontrollált formáját kínálja, annak ígéretével, hogy ez az igazi. Ezért olyan népszerűen a szado-mazochisztikus ábrázolások, mert szintén ezt kínálják föl, de mellőzik a félelmetes valóságot.

Ha a mazochisták sokkal többen vannak, mint a szadisták, az azért lehetséges, mert az emberek menekülnek a racionalitástól - főleg a férfiak, akiknek a dolga ezt fenntartani. Hogy ők visszautasítják a racionalitást és a hatalmat, mert az túl nagy feszültséggel jár - legalábbis elgondolkodtató.

A hatalom és alávetettség szenzációhajszása mögött az elismerés utáni vágy - hogy megismerjünk és hogy megismerjenek - betöltetlenül hever. Az igazi transzcendencia azt jelenti, hogy a személyek képesek elérni egy bizonyos teljességet, melyben együtt vannak jelen elismertség és elkülönböződés ellentétes késztetései. Az erotikus domináció pszichológiai eredete az egyoldalú elkülönböződésre vezethető vissza, vagyis az ellentétes késztetések szétválására és nőkhöz, illetve férfiakhoz való hozzárendelésére. Kultúránkban tulajdonképpen minden nemi megkülönböztetés és domináció ezen szétválás bélyegét viseli, de Benjamin hangsúlyozza, hogy ezzel nem végleges magyarázatot kínál, csupán mindennek belső működését kívánja felfedni. De mégis bátorkodik kijelenteni, hogy ugyanazon pszichológiai mintázatok vannak jelen a domináció politikai és erotikus formáiban, hiszen mindkettő a másik szubjektum tagadására épül, mert a racionális erőszak fantáziájának ereje a nagy társadalmi erők és a legmélyebb emberi szükségletek összjátékának tudható be.