Mi a közös a nyári bobban és a vesszőzésben...

 

Holnap megyünk kirándulni, ezért már ma készülök, vasalom a ruhákat, amelyeket megbeszéltünk. Bár még elég hideg van kint ezekhez, de Te tudod, mi legyen, nekem holnap nem kell gondolkoznom, majd Rád bízom magam... Nem figyelek eléggé, így egy ügyes mozdulattal meg is égetem a kezem. Megvan tehát az első csík a karomon, ha nem is pont így vártam... Mivel a lakásomban már mindent össze kellett pakolnom, most a barátnőmnél lakom, ahol régebben olyan sokat találkoztunk… A kivasalt ruhákat a kedvenc fotelodra terítem. Jó volna, ha Te ülnél benne. Eléd térdelnék, és a számmal kényeztetnélek, miközben korbácsolnád a hátam... Hiányzol…

Már akkor eszembe jutottál, amikor hazaértem és ráfordítottam az ajtóra a kulcsot. Hányszor zártuk magunkra az ajtót… Egyszer a barátnőm meg is lepett volna minket, ha nincs kulcsra zárva.:-) Az ő kopogására tértünk magunkhoz, majd igyekeztünk gyorsan összeszedni a lakásban mindenfelé a földön kallódó kalodákat,  korbácsokat, köteleket, és közben ruhát is kapkodnunk kellett magunkra, hogy beengedhessük. Így utólag vicces, (Viccás, mondod), bár szerintem akkor nem nevettünk…:-)
Este még felhívsz, megbeszéljük, hol találkozunk, kicsit félek, rettenetesen rosszul tájékozódom, még elsorolod újra, miket vigyek, leltárba veszem a holmikat, és próbálok elaludni…

Reggel már az óracsörgés előtt felébredek, mosdó, összepakolom a ruhákat, majd, mint mindig, visszaszaladok valamiért… Most zsebkendőért, de persze ilyenkor újra kinyitom a táskám és átforgatok mindent… A lépcsőházban lefelé még egyszer feltúrom, hogy megnézzem, nálam van-e a papucs is, mindig elfelejtek valamit, vagy ha nem, akkor azt hiszem. A negyedik táskaátforgatás után eljutok a metróig, ahol jól eldugták a lyukasztókat, utálom a metrót, de most ez a célszerű. Amikor felszállok, már nem vagyok benne biztos, mit is mondtál, Déli vagy Moszkva… Persze tudom, hogy Déli, de akkor miért van az agyamban a Moszkva-tér?
Gondolataimba és tanakodásomba merülve hirtelen azt veszem észre, hogy kialszik a villany, majd megáll a szerelvény az alagútban. A pánik-gomb azonnal felgyullad bennem, de szerencsére pár pillanat múlva már indulunk is tovább – újra világosban. A Kossuth téren bejelentik, hogy pár perc technikai szünet, de szerencsére az ajtók nyitva… Csábító látvány, de ha leszállok, elkésem, így maradok… Végül aztán csak megérkezem a Délibe. Írok egy sms-t, hogy hívj, ha tudsz, hogy tudjam, merre menjek… Persze a rossz oldalon várlak, de már rohanok is át Hozzád, nincs jó kedvem, de biztonságban érzem magam… Beülök Melléd, kapok egy puszit, és már indulunk is, igaz még nem tudom, hová. Még elég ideges vagyok, valahogy nem akar oldódni a kedvem. Próbálsz beszélgetni velem, de nem megy. Rosszul tájékozódom, főleg ha rábízhatom magam valakire, így nem találom ki, merre megyünk, de haladunk kifelé a városból. Nincs kint túl meleg, az autó hőmérője 4,5 fokot mutat. Szentendre felé megyünk, veszem észre közben, és egy kis megálló után kicsit fel is enged a hangulatom, nem úgy mint az idő, mivel még mindig nagyon hideg van kint.

Egyre kisebb utakon haladunk, már a Szentendrei szigeten, majd befordulunk egy földútra, amely egyenesen a szigetcsúcs felé visz. Megállunk egy parkolóban, azt mondod, hozzam a táskát, amelyben a ruhák vannak, és elindulunk a fák között a víz felé. Magas a vízállás, a víz sokat visszahódított a partból, így a homokzátonyig nem tudunk elmenni, a víz határánál a fák még mindig térdig vízben állnak. Itt mondod azt, hogy itt az ideje egy divatbemutatónak.

Elkezdek vetkőzni és felveszem a vászonruhát. Kéred, menjek el a vízig, persze meztenláb. Nem is, mondod, inkább vetkőzzek mégis le. Az előbb rajtam maradt a bugyi, így most azt is leveszem a ruhával együtt, és ott állok előtted a hidegben meztelenül. (Később kiderül, hogy „bugyigyűjtő” is vagy, hisz a kabátod zsebében hazaviszed a bugyim.) Kattogni kezd a fényképezőgéped. Nagyon-nagyon hideg van. A legjobban a talpam fázik. Kinézel egy jó ferdén növő fát, amelyre hol felállítasz, hol ráhajoltatsz. Az objektív folyamatosan kacsintgat rám. Nagyon hideg van, a talpam alig érzem, annyira fázik, de Te még beküldesz a vízbe is, amely meglepetésemre kicsit melegebb, mint az épp csak vizes földfelszín. Persze, gondolom, mert a víz alatt nem fúj a szél… Nagyon fázom, de te visszaparancsolsz a ferde fatörzshöz, és újra ráhajoltatsz. A hidegtől is fájó fenekemre nagyon csípős ütéseket kapok, egy egészen vékony vesszővel. Nem számolom a csapásokat, csak igyekszem túlélni, és néha két ütés között simogatom a fenekem… Majd egyszer csak a hátamra érkeznek az ütések. Ez kibírhatatlan, annyira csíp! Most sem tudom, mennyit ütsz, de te mindig módszeres vagy, úgyhogy biztosan ugyanannyit kapott a hátam is, mint a fenekem, most pedig a talpaim következnek. Azt hittem, a jégtömbök nem éreznek semmit – de akkor miért ég a talpam? Most már számolom a rettenetesen fájó ütéseket, így megtudom, hogy tizenkettes adagokat kaptam… Újabb fotók készülnek a már csíkos Viccáról, majd felöltözhetek, de nem a cipőm, hanem a papucsom kell felvennem. Elég nehéz belelépnem, a talpam mintha be lenne dagadva, mintha elzsibbadt volna, de mégis fáj, nagyon fáj, alig tudok lépni, alig tudlak követni, olyan gyorsan mész előttem. Pedig itt is ugyanolyan úriember vagy, mint mindig, a bokrot széthajtod előttem, nehogy az ágai megsértsenek. Ezen azért mosolygok, hisz az előbb te csaptál meg ugyanilyen vesszővel…:-) Egyszer csak magadhoz vonsz, megcsókolsz, a kezed a szoknyám alá nyúl, és elkezdesz izgatni… Én egyre nehezebben veszem a levegőt és egyre nehezebben tudok megállni, így rogyadozó lábakkal Rád támaszkodom, és a karodban élvezem el a Duna-parton…:-) Köszönöm Neked, Uram…

Indulunk tovább, de Neked máris egy újabb helyszín tetszik meg, újra vetkőzöm, és most nincs szerencsém, ez nem homokos, hanem kavicsos partszakasz, tele kis kagylókkal, ismét be a vízbe, majd megint kinézel egy szimpatikusan ferde fát, miért is dőlnek meg ezek a fránya fák, vagy izé, miért nem rakja ezeket rendbe valaki? :-) Egy óvatlan pillanatban újabb ütéseket kapok a fenekemre, majd a hátamra, utána kérlek, hogy szoríts magadhoz, és csókolsz, miközben a vesszővel újra meg újra a fenekem és a hátam csapkodod. Nem nagy ütések ezek, de a kis alattomos ütések is hatásosak a vörösre fagyott és az előző ütésekre még élénken emlékező bőrömön. „Ne törődj semmivel”, mondod, „csak csókolj”, és én csókollak. Aztán átküldesz a fa túlsó oldalára és onnan hajoltatsz rá, a fenekem és a hátam simogatod. Jól esik a meleg kezed érintése, megnyugszik a bőröm és a lelkem is, érzem, hogy a Tiéd vagyok, a kezedben vagyok, amely annyi gyönyörteljes kínt és kéjt ad nekem, hisz a fájó csíkokról a finom meleg kezed újra a csiklómra és a hüvelyembe kalandozik.

Miután magamhoz térek az új élvezetből, a fa magasabbra nyúló részéhez vezényelsz, amit át kell karolnom, és előkerül a kötél. Összekötözöd a kezem, így is készül még egy-két kép, de újra mögém állsz, és azt mondod, mostantól mindaddig vesszőzni fogod a hátam, amíg ki nem oldozom magam. Az érv meggyőző, szélsebesen dolgozik a kezem, de a vessződ is kihasznál minden másodpercet. Utána Magadhoz szorítasz…a Tiéd vagyok, Tiéd minden porcikám minden fájdalmam, elől megmarkolod a mellem, és így szorítasz a mellkasodhoz, már nem is fáj annyira a hátam. Szeretlek… Felöltözhetek.

Idefelé láttunk egy elhagyott WC–t, kérdem tőled, szerinted milyen állapotban lehet az? Azt mondod, inkább pisiljek itt. Végül is igazad van, a Duna-parton leguggolok és pisilek, miközben neked csörög a telefonod. Telefonálsz, én pár méterre tőled pisilek, azon gondolkodva, mennyivel egyszerűbb lett volna ez kicsit korábban meztelenül elintézni. Milyen hamar, alig pár évszázad alatt elfelejti az ember, milyen is a természetesség. Megmosakszom a jéghideg Dunában, majd lassan elindulunk visszafelé. A talpam nagyon fáj, ennyire nem szokott. Érdekesen fáj, mintha minden egyes lépésnél újra ezer vesszőcsapás érné, pedig nem kapott többet, mint máskor, de biztosan az átfagyott vizes bőr másként reagál a vesszőzésre. A fenekem is érzem, mert a táskám épp ott súrolja oldalt. Boldog vagyok melletted. Azt hiszem, most oldódtam végre fel a reggeli morcosságomból. Ahogy a ruhámat felvettem, észrevettem, hogy valahol picit piroslik, titokban meg is simogattam a fenekem, de nem találtam meg azt a csíkot… Vékony, de annál jobban égő csíkokat tapintottam ki, de azért úgy döntöttem, terítek egy törölközőt az ülésre, nehogy nyomot hagyjak a Miami helyszínelőknek. :-)

Elindulunk, felkapcsolod a fűtést, és a talpamba lassan visszatér az élet. Kedves kis falun hajtunk át, pár kilométer múlva viszont észreveszem, hogy a papucsom nincs meg. Annyira melegítettem a talpam, hogy csak most tűnt fel a hiánya. Így visszafordulunk a tett helyszínére, begyűjteni a nyomokat. (Ügyesek voltunk, megelőztük  Derricket. :-)). Egy orgonaliget miatt lekanyarodtunk egy kisebb útra, ahol sikerül pár egyenesnek tűnő sarj vesszőt vágnod. Ezzel a kitérővel végképp sikerül teljesen félrevezetni minden nyomkövetőt. :-)
A talpam fokozatosan felenged a meleg autóban, amellyel újabb úticélunk felé sietünk. Úgy érzem, mintha ezer apró tű szurkálná, közben össze is dörzsölöm a kettőt, biztosan nincsenek-e ott azok a tűk…

 A Salamon-toronyhoz érkezünk, ahol épp a bejárathoz vezető utat kövezik. Bosszankodsz, hogy a romantikus környezetbe parkolót építenek lusta emberek autói számára, és ekkor még nem is sejtjük, hogy ennek hamarosan örülni fogunk. :-) Lépkedünk a frissen habarcsba rakott bazaltköveken, én minden lépésnél érzem a Duna-parti vessző nyomát, a kezemmel meg a szoknyám fogom le, mert a szél néha belekap és fellebbenti. Bent szomorúan vesszük tudomásul, hogy zárva van a torony, és a vele szemben lévő teraszra sem lehet felmenni, mert fél óra múlva valamilyen csoportnak tartanak ott „igazi középkori” bemutatót.

Elmeséled nekem, hogy tavaly már jártál a bemutató színhelyén, és volt ott kaloda, pellengér-oszlop, akasztófa, kerékbe töréshez előkészített kerék, sőt „eredeti” kínzószék is, nagy szögekkel kiverve. Csupa izgalmas dolog… Amikor azonban egy pillanatra be tudsz kukucskálni a „középkorba”, látod, hogy a kínzóeszközök eltűntek. Úgy látszik, ma nem a középkori kínzásokról tartanak előadást. Így már nem is annyira fáj, hogy nem jutottunk be… :-)

Még egyszer körbesétálunk, aztán újra kilépdelünk az épülő útra, vissza a kocsihoz. A várfal oldalában azonban észreveszel egy kis kaput, persze benézel, és máris intesz, hogy kövesselek. Olyan izgatott lettél, mint egy gazdag lelőhelyre bukkant aranyásó: persze, hiszen ide hozták a tavalyi kiállításon megismert kalodát, sőt, mögötte egy nagy fakereket is találunk a kőfalnak támasztva.

„Vetkőzz”, mondod, és meztelenül a kalodához állítasz. A szerkezet nyakat és csuklókat leszorító fölső deszkalapja beszorult a faoszlopok vájataiba. Talán ezért is hozták ide a kalodát a kiállításról? Téged azonban teljesen felvillanyoz a lehetőség, hogy „saját kalodád” lehet eredeti történelmi környezetben, és a legkevésbé sem törődsz holmi technikai nehézségekkel. Fölerőlteted a fölső deszkát, és intesz, hogy hajtsam a középső vájatba a nyakam, a két csuklómat pedig tegyem a szélső félkörökbe. Mikor végül sikerül a helyére erőltetned a lezáró deszkát, az peckek nélkül is olyan szorosan tart, hogy képtelen lennék kihúzni a nyakam vagy a csuklóm, akárhogy vesszőznél… Izgatottan fényképezel minden szögből. Minden hiteles, mintha a középkorban örökítenél meg egy bűnös nőt a vásárnapi pellengéren. Közben lenézek, és oldalt meglátok egy ásót és egy vízmérték-rudat a fal tövében. Nyilván itt pakoltak le a munkások. Mellettünk a kapu persze nyitva. Remélem, nem most jut majd eszébe valamelyik munkásnak, hogy szükség lenne akár az ásóra, akár a vízmértékre… Mikor kiengedsz, mindent megismétlünk a másik oldalról is, de így nem a meztelen hátam és fenekem fényképezed, csak az arcom és a két kezem a palánk lyukaiban. Ez is fontos persze a középkori büntetések dokumentálásához, de már jön is a következő téma: kigurítod a kereket a kaloda mögül, elé állítasz, mintha rá lennék kötözve széttárt karokkal és lábakkal, előbb szemből, aztán háttal. Utána kerék vissza a helyére, nem csinálunk rendetlenséget, ha már ilyen hihetetlen szerencsénk volt, fel is öltözhetek, de indulás előtt még körbesétálunk. Amikor megtaláljuk a szögekkel kivert boszorkányszék imitációjának sajnos már darabokra hullott részeit, Neked persze azonnal újabb ötleteid támadnak: fél lábon állva rá kell tennem meztenláb a másik talpam a szöges ülőkére. Ha nem is kell ránehezednem, akkor is ijesztő, ahogy a talpam a szögeken pihen…
Találunk még láncokat, nyakszorító vasakat, és készül még pár izgalmas kép, végül visszaindulunk az autóhoz.

A következő megálló a Nagyvillámi kilátó, illetve annak a parkolója. Felkapaszkodunk a hegytetőre a száraz bob pálya mellett. Én most látok először ilyet, figyelem, suhannak le a bobok a mélybe… Ahogy én suhanok néha a merülésbe, amikor vesszőzöl… „Minden csak fizika meg kémia” szokta volt mondani egyik tanárom. Igaza van.
A vessző süvítése egy hanghatás, amit minden bizonnyal le lehet írni fizikai képletekkel, de ha én meghallom, azonnal a kémia kezd el működni bennem, illetve a biokémia, hmm…:-) (Kérem a biokémia tanáromat, ne olvassa ezt el, úgysem adom vissza az indexem, hogy kijavítsa a szigorlatjegyem.) Az egyenletet persze levezethetnénk oldalakon át, de lássuk most csak az egyszerűsített képletet: „Vesszősuhogtatás szorozva félszemmel kilesett éhes párduc látványával egyenlő nedves rabnő ágyék.” S egy másik képlet: „Vesszőzés ereje (ami függ még  a vessző vastagságtól, szerkezetétől) szorozva a gyakorisággal, egyenlő merülésbe zuhant boldog zebrabnővel…”
 
Felérünk… Sajnos a kilátó nincs nyitva, bár hívogatóan néznek le ránk a torony fölső teraszai. Persze kívülről is fel lehetne oda mászni, de 1), a villámhárító kényelmetlen, a köteleket pedig nem hoztad, :-) 2), még iskolában sem tudtam kötélre mászni, 3), tériszonyom is van. Így inkább körbejárjuk az épületet, és a túloldalon meg is zavarunk egy összebújt párt, gyorsan elsétálunk hát. A bejárat előtti asztalról és padokról viszont Neked valahogy nem egy kedélyes társasági piknik jut eszedbe :-), s már intesz is, hogy vessem le a ruhám, és feküdjek a padra, aztán forduljak meg, bár forgok én magamtól is, mert lesem, nem pont most akar-e a pár kilépni a kilátó jótékony takarásából. Nem, ezt megúsztuk. Csak akkor jelennek meg, amikor már ruhában, de persze mezténláb állítasz egy odébb talált vasrácsra néhány újabb kép kedvéért. Miközben lesétálunk a tovasuhogó bobok mellett a parkolóba, számolom a suhogásokat (egy, kettő, három…), és az agyam megint korábbi élményeket társít a hangokhoz…

Most a fellegekbe megyünk, vagyis a Fellegvárba, engem előtte forralt borral melegítesz át, mert még így szoknyában sincs túl meleg ma a márciusi februárban, Te viszont beéred egy kávéval, mert ma minden téren tiéd a vezető szerep. Megpróbálom telepátiával meggyőzni az embereket, hogy a nyitvatartásnak vége, és menjenek haza, mert mindjárt szakad az eső, de sajnos nem sikerül, így először csak a papucs kerül le rólam, de később, amikor nem jön senki, egy-egy sarokban, lépcsőfordulóban, a ruhámtól is meg tudok szabadulni feltűnésmentesen néhány kép erejéig. Meztelen rabnő a várfalnál, a kőfülkében, a toronyban… A várbéli kalodát, amelyet a panoptikum bejáratánál hiányoltál, egy felső teraszon találjuk meg, ebben is lefényképezel, bár ruhában, de a fotózáshoz sorban álló turistáknak még így is szöget üt a fejébe, vajon miért állok oda márciusban meztenláb… Ez a kaloda sokkal kényelmesebb, mondjuk napokat ebben sem szívesen töltenék, persze ha ezt parancsolnád, nem sok választásom volna, de erre most esély sincs, hiszen este tényleg bezár a vár….

Csodálatos a tájkép, innen látni a szigetet is, ki tudja, hányan fordultak arra reggel, amikor festettél…:-) Persze akármilyen nagy a „vásznam”, azt még innen sem láthatták, de akkor is izgató, hogy most odalátni…:-)

Sajnos várbörtönbe nyíló titkos ajtót nem találunk, így indulunk tovább. A kocsiban még fázom, de a Duna-parti étterem nagy cserépkályhája mellett teljesen felengedek, sőt bevallom, hazafelé majdnem el is alszom a kocsiban… Hazaérkezünk, és persze Te gondoskodsz róla, hogy felébredjek, hisz mire észreveszem, már a létrához vagyok kötözve, és érkeznek a suhogó ütések a hátamra… Majd a fenekemre… Márpedig tudjuk, hogy „vesszőcsapás szorozva gyakorisággal egyenlő boldog rabnő”… :-)

Boldog zebranőként zuhanok, nem csak a merülésbe, de amikor eloldozol, a karodba is. Az öledbe bújva a testemmel köszönöm meg a mai napot, Uram… Pihenünk, szorosan magadhoz ölelsz. Mosolyogva gondolom végig a nap minden pillanatát, hiszen ez örökre a miénk, senki nem veheti el tőlünk, senki nem ronthatja el, és senki rosszindulata nem árthat neki, mindegy, ki mit gondol. és mindegy, ki mit mond, én, és nem más, hanem én akkor is a rabnőd lehettem, fájhattam Érted. és élvezetet adhattam Neked… Szeretlek.

vicca