A Doktor Úr

Kedd délután, mielõtt indultál haza, úgy köszöntem el Tõled a chaten: "Várlak Titeket! :-)" Már hetek óta újra és újra felmerült: elvinni a rabnõt egy másik bdsm kedvelõ férfihoz, hogy elõtte szolgálja Urát. Már magát a gondolatot is iszonyú izgatónak találtam, de a vágyat végül mindig elnyomta a kishitû, félelmekkel és gátlásokkal teli rabnõ. De Téged nem tudott megtéveszteni a látszólagos határozottságom arról, hogy én ezt nem szeretném, és biztosan tudom, hogy nem jött még el az ideje, és úgyse lenne jó... Ürügy rengeteg volt, igazi ok egy se. Hacsak a félelmem nem. De Te Uramként felelõsségednek tartod segíteni leküzdeni az akadályokat, önmagamat, saját korlátaimat, hogy aztán olyan élményeket éljünk át együtt, amelyek bõségesen kárpótolnak minden reszketéssel teli pillanatért, minden könnycseppért. Ezt nagyon jól tudtam. Azt is, hogy érzed, mennyire vágyom (magam elõtt sem beismerve) egy ilyen alkalomra. Mindketten tudtuk, hogy nem lehet már sokat halogatni, meg kell történnie, ki kell derülnie, mire vagyok képes.

Elõzõ este ezért nem visszakoztam, miután megkértelek, próbálj másnapra egy találkozót szervezni Csabával, akivel még soha nem találkoztam. Nem tagadom, szinte biztos voltam benne, ilyen hirtelen úgysem tud ránk idõt szakítani, de azért valahol szerettem volna, ha mégis. Jót mosolyogtál kérésem (provokálásom :-) hallatán, és tudtam, hogy meg fogod kérdezni Õt. Rajtad aztán ne múljon :-).

Másnap megkértelek, hogy ne menjünk moziba (fõleg a tanulás helyett nézegetett bdsm filmek hatására), ahogy terveztük, hanem gyere haza, amilyen hamar csak tudsz. Büntetésre, kiszolgáltatottságra vágytam, arra, hogy ott heverhessek (ahogy mondani szoktad) a "lábad elõtt összetörve", de annál boldogabban. Az, hogy esetleg nem egyedül érkezel, csak még jobban izgalomba hozott.

Végre megjöttél -egyedül. Csalódott voltam egy kicsit, de meg is könnyebbültem. Mégis egyszerûbb csak Elõtted összetörni :-). A délután a bûneim és a rossz viselkedésem miatt elég intenzíven telt. El is fáradtunk rendesen :-) Ezért is csodálkoztam nagyon, amikor vacsora után közölted velem, hogy van fél órám elkészülni. Rám bízod, hogy mit veszek fel, csak egy kikötésed van: a nyakörvemnek rajtam kell lennie. Rögtön tudtam, hová megyünk (a kaján mosoly is elárulta), de valahogy nem akartam elhinni. 19.10-kor jött a parancs, tehát 19.40-re kellett kész lennem. Elkezdtem készülõdni, rutinból, és jó pár perc telt el, mire tudatosult bennem, hova is fogsz vinni. Egyre idegesebb lettem. Talán ezért is, vagy inkább mert mindig mindennel elkések, nem sikerült idõre elkészülnöm. Figyelmeztettél, hogy ahány percet kések, annyi ütést fogok kapni büntetésül. Csabánál. Egyre jobban múltak a percek, és amikor ezt megjegyezted, azt feleltem, hogy nem érdekel. Mint késõbb kiderült, ezt nem kellett volna mondanom.

Végre kész lettem. Az óra 19.54-et mutatott. 14 perc késés, 14 ütés. Csaba elõtt. Vagy éppen Tõle. Ijesztõen hangzott, de a büntetés valahogy cseppet sem érdekelt akkor. Soha nem éreztem még így magam: a kezem remegett, az idegességtõl megfájdult a gyomrom. Egy szigorlat elõtti gyomorgörcs semmi ahhoz képest :-) Te is láttad rajtam mennyire félek, és próbáltál megnyugtatni, kevés sikerrel.

Elindultunk életem egyik leghosszabb, és egyben legrövidebb autóútjára. Mikor megkérdeztem, hogy mikor érünk oda (mennyi idõm van még :-) megnyugtattál, hogy messze vagyunk még, Budára megyünk. Kezdtem lecsillapodni, már beszélgetni is képes voltam :-) De a nyugalom nem tartott sokáig. Hamarosan megérkeztünk. Mielõtt kiszálltunk volna, elmondtad a szabályokat az estére. Nem szólalhatok meg, csak akkor ha kérdeznek, de akkor hangosan és érthetõen kell beszélnem. Az, hogy nem beszélhetek, nem tûnt olyan nehéznek, mert dominálás közben legtöbbször hosszú másodpercek (percek...) telnek el, mire képes vagyok megszólalni. És akkor is csak halk, megszeppent motyogásra futja, ezért a feladat második része az, amit nehéz lesz megoldanom.

Kiszálltunk. Görcsösen kapaszkodtam Beléd, csodálom, hogy nem törtem el a kezed (na jó, olyan erõs nem vagyok :-). Sokáig sétáltunk (nekem úgy tûnt, valójában csak egy utcasarkot), amikor hirtelen megláttam a Doktor Urat. A széles mosoly és a nyakába akasztott sztetoszkóp miatt nehéz lett volna eltéveszteni :-). Megtorpantam. Ha nem húzol tovább, valószínûleg megfordulok és elfutok. Megrémített, ahogy ott állt. Egyszerre valósággá vált az egész, tudtam, hogy nincs visszaút (hacsak el nem szaladok :-), illetve lenne, de azt nem akarom. Iszonyú zavarban voltam a bemutatkozáskor, annak ellenére, hogy rögtön szimpatikusnak találtam Õt. Fõleg azután, hogy megdícsérte a szép nyakörvemet :-). Bementünk a lakásba, és itt kezdõdött a neheze. Megláttam a vizsgálószéket, az eszközöket, és pánikba estem. Utasítottál, hogy várakozó pózban (széles terpesz, kezek a tarkón) álljak a radiátor elé, de képtelen voltam megmozdulni. Sírni kezdtem, és csak az járt a fejemben, hogy mit keresek én itt, én ezt nem akarom. Próbáltál megnyugtatni, de nem sikerült. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy ezt nem csinálhatom Veled. Nagyon rosszul éreztem magam a bõrömben. Én akartam ezt az egészet, kiprovokáltam, és most szégyenbe hozlak Csaba elõtt, mert mégsem vagyok képes arra, amit elõtte még oly magabiztosan állítottam.

Szörnyû volt. Tudtam, hogy nem mondhatok nemet, nem akarok nemet mondani, de mégis legszívesebben elmenekültem volna, amilyen gyorsan csak tudok. Csapdában éreztem magam. A saját csapdámban. Leültettél, kaptam inni, beszélgettetek, próbáltatok lecsillapítani. De eljött az idõ, amikor döntenem kellett: akarom-e, vagy menjünk haza. És én akartam, nagyon akartam, csak ne féltem volna annyira. Igent suttogtam a kérdésedre (ennyit a szabály betartásáról :-).

És itt jött az este legnehezebb része: felállni, odamenni a radiátorhoz és beállni a pózba. Ezen múlott minden. Hogy képes vagyok-e átadni magam Neked másvalaki elõtt, megmutatni, hogy engedelmes rabnõd vagyok, és kiszolgáltatni magam Nektek. Nem is ment. Csak álltam ott, és képtelen voltam megtenni azt az egy, máskor oly könnyû mozdulatot, jelezve, hogy készen állok bármire. Sosem éreztem még magam ennyire egyedül. Mintha egy keskeny sziklaperemen álltam volna, elõttem és mögöttem is feneketlen mély szakadék. Rajtam áll, melyikbe ugrok bele. Ha visszalépek, soha nem bocsájtom meg magamnak. Nevetségessé tennélek, csalódást okoznék Neked, de legfõképpen saját magamnak. Mégsem sikerült megtennem. Ezt látva felálltál, és elnézést kértél Csabától, hogy ez mégsem megy. Nem akartam elhinni! Csak néztem Rád, és nem hittem el, hogy ezt mondtad. Kimondtad, hogy nem vagyok rá képes, és ezzel (talán nem is tudtál róla) felszítottad bennem a dacot. Vagy megteszem, vagy örökre szégyenben maradok saját magam elõtt. Vettem egy nagy levegõt, és "ugrottam": becsuktam a szemem, és beálltam a pózba.

Szinte láttam magam elõtt, ahogy egymásra néztek, és Te büszkén elmosolyodsz :-) Odajöttél hozzám. Nagyon jól esett a simogatásod, erõt adott, és már volt bátorságom kinyitni a szemem :-).

Visszaültél, és beszélgetni kezdtetek. Hogy mirõl, fogalmam sincs, nem tudtam figyelni, csak azt hallottam meg, amikor odavetettted, hogy vegyem le a farmerkabátomat. Remegtek az ujjaim, miközben kigombolkoztam. Nem volt rajtam melltartó, csak egy kis top, ami tökéletesen megmutatott minden formát. Kicsi a cicim, és emiatt mindig gátlásos vagyok, amikor elõször kell "megmutatni". Mi lesz majd akkor, ha a felsõ sem lesz rajtam... Levettem a kabátot, visszaálltam a pózba, és közben próbáltam nem arra gondolni, hogy a cicimet nézitek. Újra beszélgetés következett, majd a közbevetett utasítás, hogy vegyem le a nadrágomat. És itt tört meg a jég... :-).

Csaba azt mondta, biztos benne, hogy nincs rajtam bugyi, és fogadást kötöttetek. Ezen muszáj volt mosolyognom, olyan aranyosak voltatok, és én tudtam a legjobban, hogy szegény Doktor Úr veszíteni fog :-). Lekerült a nadrág, és az alakomat dícsérõ szavaknak köszönhetõen elszállt (majdnem) minden félelmem. A felsõmet Csaba vette le rólam. Kicsit furcsa volt, de izgató. Jól esett az érintése, és látni a szemében, hogy tetszem Neki. Amikor meg kellett fordulnom, és a fenekemen lévõ nyomokról mesélnem, hogy miért kerültek oda, végleg felszabadultam. Te ott álltál mellettem, biztonságot nyújtva, Csaba simogatta a fenekemet, és tudtam, hogy semmi rossz nem történhet velem. Itt van ez a két férfi, Te, Uram, és Csaba, akit ma este láttam elõször, és tudtam, hogy ki vagyok Nektek szolgáltatva, fájdalmat és élvezetet fogtok okozni, félelmetes, ismeretlen és megalázó dolgok várnak rám, és mégsem féltem. Sõt. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy megtörténjenek!

És az események jöttek is szépen egymás után. Sodródtam a fájdalommal, a gyötrelemmel, a kiszolgáltatottsággal, a sebezhetõséggel, a mindent elsöprõ élvezettel, és közben ittam magamba minden szót, minden érintést, minden mozdulatot. És az érzéseket, amiket átéltem. A büntetésem alatt, amit a késésért, az elszólás miatt duplán és kettõtöktõl kaptam meg. A felismerésért, hogy bár nem nagyon bírom a fájdalmat, most bármennyit elviselnék, és hogy olyan hatással van rám, hogy teljesen felizgultam tõle. Azt, hogy jól esik és szükségem van rá, igénylem Csaba érintését, és hogy igazi, gyönyörû nõnek érzem magam, nem csak Elõtted, Uram. Hogy az eddig rettegett elektromosságtól (mindhármunk meglepetésére :-) nem szenvedek, hanem hatalmasat élvezek. Hogy nincs annál nagyobb biztonság és izgalom, mint mozdulatlanra kötözve feküdni a vizsgálószékben, mindent feltáró pózban, tehetetlenül és vágyakozva Elõttetek :-).

Gyorsan teltek az órák (túl gyorsan :-), de mint minden jónak, egyszer ennek az estének is vége lett. Azt hiszem óriási haladásnak számít, hogy míg az elején legszívesebben világgá futottam volna Elõletek, a végén én voltam a legszomorúbb, hogy mennünk kell, és nem folytathatjuk reggelig :-).

Hatalmas ajándékot kaptam Tõletek: Csaba rengeteget segített leküzdeni a gátlásaimat, kedves volt, megértõ, biztonságot nyújtó, és nagyon izgató volt érezni Benne is a Domot :-).

Te pedig Uram megmutattad, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit gondolok, és hogy a vágyak akkor érnek valamit igazán, ha be is teljesülnek :-).

Sok szeretettel az én egyetlen Uramnak,
aki úgy bízik bennem, mint még soha senki,
és ezzel a világot teszi a lábaim elé.

-Hópihe rabnõ
:-)