A Dóm Domja

-rabnõ születik-

Régóta várom a mai napot. A neten már megtörtént, ami megtörténhetett. Tudatosan utaztam ilyen sokat. Itt az idõ, hogy a valóságban is kiderüljön, milyen leszel. Elönt a kíváncsiság. A térkép alatt állok, ahol megbeszéltük, várom majd, hogy megérkezzél. A rabnõ utasítást ad Urának... Mosolygok. Jó választás volt amúgy, mert itt a radiátor. Melegít. De inkább felmegyek a váróterembe. Ott le is lehet ülni.

Az idõ csigalassúsággal vánszorog. A váróteremet hideg, és a hajléktalanok bûze tölti meg. Inkább a térkép. Sétálok az elõcsarnokban. Pont rálátni a buszmegállóra, ahová majd megérkezel. Jó kedvem van. Milyen leszel? Nagyjából tudom, mennyit lehet hinni egy fotónak... De még mindig van vagy tíz perc.

Látom beállni a buszt. Meglátlak téged. Az üvegen át figyelem, amint átjössz a zebrán. Nem is gondoltam, ennyire hosszú a hajad. És ennyire sötét. Nem veszel észre, bejössz a csarnokba, mész a térkép felé, aztán tanácstalanul megpördülsz. Vigyorgok, mikor végre észreveszel.

Elindulunk hát. Borzasztó zavarban vagy. Mosolygok -el fog múlni. A fényképpel kapcsolatban igazam volt, mint mindig. Élõben még egy nagyságrenddel szebb vagy. Csacsogsz, mutatod a várost, mosolyogsz, tündér vagy. 'Baj' lesz ebbõl...

Nem akarod, lássam amint kifújod az orrod. Egy rabnõ, aki elszánta magát, hogy mindenét Urának adja, és reményeink szerint ott fog állni testben és lélekben csupaszon elõttem, semmit el nem titkolhatván, nos, ez a rabnõ nem akarja MEGENGEDNI, hogy véletlenül orrfújás közben lássam! Forduljak el...., más irányba nézzek...., ezt nagyon viccesnek találom :-D. Cikizlek is vele. Jó sokáig tart így orrot fújni, játszunk egymással. Ha már az elején ilyen jól érzem magam, mi lesz késõbb? Végül odalépek hozzád és hátulról átkarollak. Élvezem a hajad illatát, te pedig ösztönösen hozzám bújsz. De rég nem éreztem már ilyet...

Ülünk a könyvtár aulájában. Most nem szórakozom jól. Csak egy kis ártatlan játék lenne, de nagyon rosszul reagálsz mindarra amit mondok, teszek. Feszült vagy nagyon, vagy rosszul ítéltelek meg. Marad a megérzés. A tegnapi levelednek hihetek, azt hiszem. Ha így van, ezt az ellenkezést, ellenállást le akarom, és le fogom törni! Pedig milyen szép a szemed! Kár volna érted, ha ezúttal tévednék. Végül csak sikerül elérnem, hogy megnyílj, és megkínálj az ajándék kindertojásból úgy, ahogy én szeretném. Kis lépés ez az emberiségnek, de....

Elindulunk ebédelni. Továbbra is te vagy az idegenvezetõ. Meg is kapom a letolást, amiért nem emlékszem valamire, amit fél órával korábban meséltél. Majd nekilátsz duzzogni. Ettõl régi, szép emlékek ébrednek bennem. Újra mosolygok. Odaérünk a fõtérre, a Dómhoz. Az orrfújás továbbra is kritikus kérdés (majd késõbb fog kiderülni, hogy az étkezés is az... :-D). Borzasztó hideg van, de neked még az orrod is aranyosan piros...

A tér szép és tiszta. Meglep, milyen kevés ember jár erre szombat délben. Csacsogsz, felugrasz egy hóbuckára, ez megint jó kedvre derít, de ami fontosabb, talán kezdesz végre felengedni. Sétálunk, beszélgetünk. A gyomrom korog, remélem nincs már messze az az ebéd...

A bdsmre terelõdik a szó. Hogy mit is lehetne egy rabnõvel csinálni ott a templom oldalkapujában. Valóban. Hirtelen megragadom a karod, és már viszlek is oda. Megszeppenve jössz velem. Erre biztosan nem számítottál. Én sem, de ezek a dolgok mindig maguktól jönnek.

És egyszerre hirtelen, minden megváltozott...

Az ajtó elé állítalak, arccal a kemény, vasalt fának. Ijedten, mozdulatlanul állsz.

-Kezeket a fej fölé, rabnõ!

Némán engedelmeskedsz. Belemarkolsz a fába, szorosan hozzásimulsz, talán bele is bújnál, ha lehetne. Szóval tudsz te ilyen is lenni...

-Lábakat terpeszbe!

Megteszed, amennyire a a hosszú szárú kabát engedi. Körbenézek. Sehol senki. Némán állunk a katedrális falánál, te felemelt karral, terpeszben, lehajtott fejed pár milliméterre a kemény fától. Ha ezt most valaki látná vajon mit gondolna? De csak Isten láthatja, állítólag Õ mindig jelen van ezekben a szép nagy székesegyházakban, nos, ha igen, szívesen megmutatom neki a most következik! :-)

Lassan felemelem a kezem... és egy hatalmasat sózok kabát takarta fenekedre.

Akkorát szól mint egy ágyulövés! A fenének visszhangzik ennyire ez a tér!.... Fojtottan felkiáltasz, majd teljes tested beleremeg a második ütésbe. Továbbra sincs sehol senki. A szemben lévõ irodaépület ablakai mind üresek. Nagy szerencse, hogy nem lakóház, bár most az sem érdekelne. Téged sem, azt hiszem...

Bumm! -jön a harmadik ütés. A tér dörög, kitört a harmadik világháború. Ha valaki van a közelben, tuti idejön. Megvonaglasz, halkan felkiáltasz, alig kapsz levegõt! Rajtam meg miért ilyen szûk ez a nadrág? Nekidõlsz a kapunak, rátapadsz, úgy várod a következõt. Nem kell rá sokáig várnod!

5-nél abbahagyom. Megfordítalak. Hangosan zihálsz, a kabátomba fúrod az arcod, kezeddel belém kapaszkodsz. Tested remeg, rázkódik. Simogatlak, a füledbe suttogok, mégsem nyugszol meg. Nem tudom zokogsz vagy nevetsz, talán mindkettõ. Hosszú percek telnek el...

Mikor végre felemelem az állad, az arcod még mindig halál sápadt. A szemedben furcsa, idegen, de szeretettõl csorduló, hálás fény. Ajkad kinyílik, és halkan, szégyenlõsen formálja a szót: 'köszönöm, Uram'.

Kart karöltve hagyjuk el a teret. Pár perc múlva, a folyóparton csókollak meg elõször...

A rabnõ megszületett. :-)