Fantázia egy erdei házikóról

-Meglepetésben lesz részed - mondod titokzatosan és hátborzongató nyugalommal a hangodban. Szeretném tudni, mi lesz az, de nem árulsz el semmit. Egy óra múlva készen kell lennem. Ilyet még sosem csináltál, kicsit izgulok, de inkább kiváncsi vagyok. Miközben ingázok a fürdõ és a szoba között - zuhany, hajmosás, öltözés, smink, miegymás - látom, amint egymás után szívod el a cigiket, elmerengsz és mosolyogsz magadban. Mi lehet az? Furdalja az oldalamat, de nem kérdezem. Idõben készen is vagyok. Nyakörvet is vennem kell. Így kell kimennem a kocsiig. Nyár lévén csupán egy rövid, jól felvágott farmerszoknya és egy spagettipántos mélyen dekoltált feszülõ fölsõ van rajtam, és bár már alkonyodik, elég világos van ahhoz, hogy ha valaki meglát, biztosan észrevegye rajtam a nyakörvet. Feszengek. - Kérlek, engedd meg, hogy a kocsiban vegyem fel...Nem szólsz egy szót sem, csak kérdõn és meglepetten felhúzod a szemöldököd. Lehajtom a fejem. Indulunk. Még jó, hogy a pórázt nem teszed rám. Szerencséra a kocsi közel van, és elég kihalt az utca, de így is a torkomban dobog a szívem. Nagyon sietnék, de te nem hagyod. Ráérõsen kell melletted sétálnom. Végre odaérünk, beülhetek. Nagy kõ esik le a szívemrõl.

Most rámkerül a póráz is, hozzákötsz az üléshez. Egyáltalán nem tudom mozgatni a fejemet. Elindulunk. Át a városon. Mikor kiérünk, erdõs terület következik, megállsz, a szememet is bekötöd. A fölsõmet felhajtod, nagyon szorosan megkötözöd a mellemet, csipeszeket teszel a bimbókra, visszahajtod a pólót. Amennyire élvezem a kötést, annyira erõs fájdalmat okoz a csipesz, így nem is tudom, miért nyöszörök: az élvezettõl vagy a fájdalomtól.- Hallgass el - szólsz rám. Így teszek. A kezemet is hátrakötöd, az ülés mögé húzod, amennyire csak lehet. Továbbmegyünk. Hepehupás az út, lassan haladunk. Halk zene szól, nem jut el hozzám. Megállt számomra az idõ, mint mindig, mikor nem tudok mozdulni. Szóval sétálunk egyet az erdõben - konstatálom magamban, és be-bevillan egy-egy kép, mi mindent fogsz velem csinálni.

Érzem, fékezel, megállunk, leállítod a motort. A pórázomat eloldod, ahogy a kezemet is, a csipeszeket leveszed. Ez persze jobban fáj, mint hogy rajtuk voltak. Friss, nedves föld- és erdõillat csapja meg az orromat. Hûvös van, de kellemes. A pórázomnál fogva vezetsz egy darabon. Egyre kivehetõbbé válik, hogy közeledünk valahová, ahonnan férfihangok szûrõdnek ki. Megtorpanok. Te is megállsz. Kezeid közé veszed az arcomat. De szeretem ezt... - Szeretlek.- Tudom.- Büszke akarok rád lenni. Azt akarom, hogy tökéletes rabnõ legyél ma este.Nem érzek félelmet, csak bizalmat. Meg szeretnék felelni neked. Bólintok.- Készen vagy?Emosolyodok. Sejtem, mi vár rám, és tudom, élvezni fogom, de azért feszült vagyok. - Igen.A pórázomnál fogva vezetsz, hallom, amint nyikorogva kinyílik egy ajtó. A férfiak, akiknek a beszélgetését, nevetését addig egyre erõsödve hallottam, lassan elhallgatnak. Köszönsz nekik, visszaköszönnek. Érzem a tesztoszteront a ház levegõjében. Nekem senki sem köszön, megszólalni nem merek, és nem is akarok. Nem látom õket, de érzem a tekintetüket a megkötözött melleimen. Méregetnek, úgy beszélnek rólam, mint egy vásári állatról, de azért érezhetõ, hogy ez a helyzet számukra is új, és zavarban is vannak. Megalázó. De jó... Érzem, nem vagy mellettem. A hangok alapján úgy 8-10-en lehetnek. Csak állok egyedül. Egy széket valaki maga alá húz, sejtem, te vagy az. Sört kérsz. Beszélgettek, isztok, és én nagyon magányos vagyok.- Ki szeretné levenni a rabnõmrõl a felsõjét? - kérdezed. Több jelentkezõ is akad. - Mennyit ajánlotok érte?Licitálni kezdenek. Aki a legtöbbet mondja, megkérdi:- Meg is fogdoshatom?Igennel felelsz. Hallom, megáll elõttem valaki. Simogat. Nem kapkodja el. Lassan, kínzóan lassan siklanak az ujjai a hasamon, a melleim között fel az arcomig, és onnan vissza a bimbóimhoz. A kötél gombaszerûen kifeszíti a cicijeimet, nagyon érzékenyek, hangosan és mélyen lélegzem. A simogatása erõs dörzsölésre vált, tuti hamarosan lecsurog a nedvem a combom belsõ felén. Továbbra sincs bátorságom megszólalni, de ha volna, könyörögnék, hogy úgy csinálja, hogy fájjon. Lassan lehúzza rólam a pólót, ledobja mellém a földre. Várom a folytatást, de nem nyúl hozzám többet. A pasik közönségesen beszélnek rólam, te hallgatsz. Tudom, engem figyelsz, és azt is tudom, hogy mosolyogsz. Most a szoknyám lehúzását árverezed el. Egyre felszabadultabbak. A nyertes, miután leszámolja neked a pénzt, hozzám lép, és mindenféle teketória nélkül megszabadít a szoknyámtól. Durván a lábam közé nyúl.- Nem is mondtad, hogy a kis kurvának karikák vannak a pinájában.Ettõl az obszcén mondattól felcsigázódom. A barátaid is. Látni akarják.- Gyere ide - mondod, és én lassan és bátortalanul elindulok a hangod irányába. Nem esem el. Leveszed a kendõt a szememrõl. Erre nem számítottam. Most ezeknek a férfiaknak a szemébe kell néznem, és a sötét után minden olyan világos. Nagyon zavarban vagyok, lesütöm a szemem. De csak rövid ideig.- Feküdj fel az asztalra. A korsókat arrébbhúzzák, és a gyertyatartókat is. Van egy kis idõm körülnézni. Csak gyertyák világítanak, hosszú, közepesen vastag fehér gyertyák. Felfekszem.- Teljesen tárd szét a lábad.Úgy teszek. Elégedetlenkednek, kevésnek találják a belátást. Utasítanak, hogy fogjam meg a combomat, és húzzam fel és szét a lábaimat. Engedelmeskedem. Egyre gátlástalanabb kezek érintenek, mindenhol ujjak, tenyerek, ajkak, fogak. Simítanak, erõteljesen gyúrnak, markolnak, csípnek és el-elmerülnek bennem mindenhol, ahol csak lehet. Nem tudom, melyik vagy te, vagy hogy egyáltalán hozzám érsz-e. Be van csukva a szemem, lassan múlik a lelkiismeret-furdalásom, hogy azt sem bánom, te hol vagy, mert ez annyira izgató. De a tudat, hogy ott vagy és vigyázol rám, nagyon kell. Kotton szagát érzem.- Szopjál.Nem vagyok boldog ettõl, de megteszem. Utálom a gumit. Rád gondolok. A te kedvedért ezt is. A puncimba is behatol valaki. És még mindig kezek. Egyre durvábbak. Valaki kegyetlenül belecsíp a bimbómba. Dühösen felkiáltok, a szemem szikrát szór. Rád nézek, a tied is. Tudom, nagy hibát követtem el. Nagyon szégyellem magam, szeretnék elsüllyedni.- Sajnálom, Uram. Nagyon sajnálom - motyogom.- Gyere ide - parancsolod hidegen. Kiszállnak belõlem, lehetõvé téve, hogy engedelmeskedjek. Érzem, mennyire kíváncsian és mohón várják a folytatást. Eléd térdelek, a fejemet lehajtom.- Ezt kértem tõled?Még sosem volt ilyen kemény a hangod, ilyen neheztelõ, ilyen idegen. Rettenetesen fáj. Tudom, hogy szégyenbe hoztalak. - Nem, Uram - suttogom.- Takarodj innen!- Uram...Nem szólsz. El sem tudom mondani, mennyire félek, hogy elzavarsz. Nem tudok megmozdulni. Nem vagyok képes kimenni a házból, ez elviselhetetlen gondolat számomra.- Bocsáss meg, kérlek. Nagyon szépen kérlek. Nem csinálok ilyet többet.Nekem úgy tûnik, még órákig nem szólalsz meg. Aztán végre...- Na jó - mondod kurtán és ridegen. - Állj fel.Megteszem. Kiveszel a zsebedbõl egy bicskát, a kezembe nyomod.- Most kimész, és keresel egy alkalmas vesszõt.- Igen, Uram.Megkönnyebbülök. A lényeg, hogy nem küldesz el, nem bánom, hogy elversz, bár tudom, nagyon fog fájni. (Igaz, még csak nem is sejtem, mennyire...) Sötét van, nyirkos a föld a talpam alatt, csípnek a szúnyogok, sírhatnékom van. Gyûlölöm ezeket a rohadt vérszívókat. Végre találok egy bokrot, vaksin tapogatózom, a hold fénye nem ér le a cserjékig. Keresek egy vesszõt, levágom, lecsupaszítom a leveleitõl. Mire végzek, már sírok. Agyoncsíptek ezek a dögök. Visszabotorkálok. Hallom a röhögésüket. Kinyitom az ajtót, kíváncsi szemek tapadnak rám, elcsendesednek. Nem szólsz. Eléd állok, átnyújtom a vesszõt és a bicskát. Fogsz egy széket, az ajtónak háttal, a vendégeiddel szembe állítod. Rámutatsz. Sejtem, hogy nem hellyel kínálsz, terpeszben eléállok, ráhajolok. Tudom, hogy ha valamikor nem engedhetem meg maganak, hogy panaszkodjak, az most van, de nagyon félek, hogy nem fogom kibírni. És kapom az elsõt. Nem kímélsz. Óriási önuralom kell hozzá, hogy ne adjak hangot. Kisvártatva kapom a másodikat is. Nem szólok, de egy pillanatra megroggyan a térdem.- Lionesse!Összeszedem magam. Nem tudom, hogyan élem túl a következõ perceket. Borzalmasan fáj, izzad a kezem, ahogy markolom a széket. A fenekem után a combom külsejére kapok. Egész testemben remegek, de tartom magam. Mégegyszer nem hozhatlak kellemetlen helyzetbe. Mikor ezt is megelégeled, nagyon széles terpeszbe parancsolsz, és a combomat belülrõl is alaposan elvered. Folyik a könnyem, szipogok, de nem szánsz meg. Legszívesebben toporzékolnék. Érzem a férfiakból a szánalom és a kéj váltakozó és vegyes hullámait. Belõled a hûvös szigort és figyelmet. Szeretlek. Mikor úgy érzem, elviselhetetlen tovább, amit teszel velem, abbahagyod. A szék elé roskadok és sírok.- Állj fel.Nagyon nehéz megtennem, de felállok, tudom, fekete csík folyik a szemembõl az arcomon át. - Feküdj föl az asztalra!Úgy teszek. Most senkit sem zavar, hogy az asztal kétoldalán lelóg a lábam. Ellémállsz, a kezedben a vesszõ zöldje már vörössel futtatott. Remegek. Úgy szeretném kérni, hogy csak ne a bimbót, de nem szólalhatok meg, vívódom és rettegek. A kötözéstõl már lilulnak a melleim, de még nem szeded le a kötelet. Elõtte még megbüntetsz. Mikor már a sokadik ütést sem véted el, feloldódok a fájdalomban. Van miben... A vesszõt leteszed, egy gyertyát veszel a kezedbe. A szemembe nézel. Látod, mennyire meggyötörtél, de ez nem hat meg. Tíz centi magasról a mellemre csurgatod a forró viaszt, némán vergõdök. Végzel, felállítasz. Odaviszel azelé a férfi elé, aki olyan nagyon belecsípett a bimbómba, szembefordítasz vele, mögémállsz, a kezemet hátrafogod, a másik kezeddel lesimogatod a ráfagyott viaszréteget. - Kérlek, te is büntesd meg - mondod neki. Érti, mit szeretnél. Feszülõ, lila és csíkos-sebes melleimet durván marja újra meg újra, élvezi a kínlódásomat, és én nem lehetek, nem vagyok dühös, én egyszerûen már nem vagyok. Újra csíp, sokkal jobban, mint akkor, fejemet hátrahajtom, levegõ után kapkodok, rádtámaszkodom, hogy el tudjam viselni. Abbahagyja, egy széket húz a háta mögé, nadrágját letolja, leül, farka meredezik. Elõveszed a bicskád. Hegyével érinted, simogatod az arcomat, nyakamat, cicijeimet, majd elvágod a kötelet. A bicskát elteszed, hajamba markolsz, fejemet ráhajtod a férfi szerszámára.- Lenyeled az utolsó cseppig - közlöd. Megadóan teszem a dolgom. Hideg és nedves valami ér közben az ánuszomhoz, tudom, hogy te vagy az, síkosítod. Makkod odanyomul, majd áttör. Lecsúsznék róla, mint mindig, hiszen elõször mindig fáj, de számítasz rá, csípõmet megfogod, nem hagyod, hogy megszökjek. Csak lassan csitul a eszeveszett, éles kín, és közben még szopnom is kell, jaj. Hamar kiszállsz belõlem, csak megnyitottál a többieknek. A férfi, aki ül, hamar elélvez. Szeretném kiköpni az ondóját, de nem merem. Lenyelem nagy nehezen. - Jól van, kis rabszolga - szólalsz meg, amióta itt vagyunk, elõször kedvesen felém. Mindenért kárpótol.

Újabb és újabb farkak, mindenhol, ki lassan, komótosan, ki vadul, van, aki szabályosan megdugja a számat, van, aki rámbízza, van, aki a fenekemet kedveli, van, aki a puncimat, és van, aki egyet ide-egyet oda döf. Azt érzem, hogy egész vagyok, így jó, ez a legjobb, ami történhet velem. Egyre kevesebb a kéz és a hímtag, egyszer csak elfogynak. Mindenki egy-egy széken kimerülten - ahogy a pasik szoktak orgazmus után - kortyolgatja a sörét, csak te nézel figyelmesen mosolyogva rám. Letérdelek a szék elé, ahol eddig szolgálatot teljesítettem. Nagyon fáradt vagyok. Magadhoz hívsz. Felállok, odamegyek. Öledbe ültetsz. Úgy. Nincs erõm mozogni rajtad. Simogatod az arcomat, a sebes mellemet. Szeretettel. Csókolsz. Végre. Érzem, nagyon kívánsz.- Feküdj a földre.Úgy, ahogy vagy, hogy a nadrágod épphogycsak letoltad elöl, hatolsz belém, mozogsz bennem, csókolsz, ahol érsz. A vége elõtt kiszállsz belõlem, kézbe veszed a dolgot, és beteríted az arcomat, mellemet, hasamat. Szétkened rajtam, ondós ujjaidat, tenyeredet lenyalatod.

Felkelsz, elszívsz két szál cigit. Ottmaradok a földön. Nem mondtad, hogy keljek fel. Rámszárad. Pihenek. Elkortyolják a maradék söröket, megköszönik neked, összeszedelõdzködnek, elmennek. Nekem senki nem köszön semmit, rám se néznek. Így van jól.

Üres a ház. Csak te meg én. Mozdulni sem tudok. Kimész. Nincs erõm megijedni, hogy itt hagysz. Plédeket hozol be, leterítesz mellém párat, egymásra, hogy jó puha legyen. Segítesz átmászni. Mellémfekszel, betakarod magunkat. Utolsó erõfeszítésem aznap, hogy belenézek a szép rókaszemedbe, aztán lecsukódnak a szemhéjaim.

lionesse