Köszönöm
Csengetés, rohanás, szívdobogás, izgalom,
lábremegés.
Felfekszem az asztalra, mert kérted, hogy így várjalak,
belépsz, nem merek arra fordulni, aztán hozzám
lépsz, a sáladdal bekötöd a szemem, a kezem
hátra a fejem fölé kikötözöd az
asztalhoz, közben kávézol, körbe jársz,
mert a Tiéd vagyok. Aztán szétfeszíted
a lábaim, és az asztal másik végéhez
rögzíted õket.
Félek, menekülnék, ha lehetne, akarom, de nem
fogom bírni, de bírni fogom, csak nagyon félek,
ezer dolog kavarog a fejemben, fájni fog, csavarni fog, de
ezt akarom, ezt szeretném, erre van szükségem,
szeretném, ha mindent megtennél velem amit csak akarsz,
engednem kell, át kell adnom magam, meg kell nyugodnom. De
nem sok idõm van gondolkodni, mert közeledsz és
a mellemhez érintetted a csipeszeket, majd a másikhoz,
és már nem csak gondolom, hanem érzem, hogy
fáj, az ágyékomhoz lépsz, és
ott játszol az árammal teli elektródákkal,
majd a kisajkaimba harapnak a krokodil csipeszek, és már
érzem is az egyre mélyebbre jutó hullámokat
az ajkamon. Elmész, és súlyokkal terhelt csipeszekkel
térsz vissza, ami a nagyajkaimra kerül, a súlyokat
pedig a combom külsõ oldalán lógatod le,
így jobban szét vagyok tárva elõtted,
és kedvedre játszhatsz a kis csipeszekkel, és
játszol is bevizsgálod a kis elektródákkal
az egész ágyékom. Nem érzem hol vagy
épp, mert a fájdalom átterjed, az egész
ágyékom csavarja, húzza görcsbe, de érzem,
hogy ingerelnek is ezek a hullámok, keveregnek bennem az
érzések. Félelem, fájdalom, izgalom,
kiszolgáltatottság, kitárulkozás.
Mellém állsz, megcsókolod a mellbimbómat,
és jönnek a harapós krokodilok, amik már
önmagukban elég fájdalmasak, de nincs idõm
megszokni, mert már csavarodik is a fájdalom a mellbimbómra,
kúszik egyre mélyebbre, egyre élesebben és
egyre tovább, nem tudom hányszor akarod felcsavarni
az áramot, nem tudom hányszor kell éreznem
a mellemet szétcsavaró erõs fájdalmat,
de ott állsz mellettem, és ez átsegít,
mert tudom, hogy Érted szenvedek Uram.
Felállhatok, a súlyok maradnak az ajkaimon, persze
ahogy menni próbálok, hamarosan le is csúsznak
a súlytól és a nedvességtõl.
Intesz, hogy térdeljek le és kövesselek, kockacukrot
szórsz a padlóra, és ezeket kell összetörnöm
a térdemmel, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény
a kockacukor, inkább kiugrálnak a térdem alól,
mintsem hogy összetörnének, de azért rendületlenül
próbálkozom, érzem minden egyes sarkát,
belefúródik szinte a térdembe.
Majd a szobába vezetsz, az oszlop mögé kell
térdelnem, az oszlop elõtt meg összebilincseled
a lábaim, majd a magasba tartott kezem is hozzábilincseled
az oszlophoz. S érkeznek a korbácsütések
a karomra, a mellemre, mindenhová, próbálok
elfordulni elõlük, de nem lehet, mint ahogy nem tudok
elbújni elõled sem Uram. Szükségem van
az ütéseidre, a fájdalomra, a megsemmisülésre,
szükségem van Rád, csak Veled és csak
Neked lehetek a rablányod.
Kimész, hallom, hogy suhog a vesszõ a levegõben,
és végigfut valami elmondhatatlan érzés
a hátamon, de az ütések nem a hátsómra,
hanem a talpamra érkeznek. Számolom, de csak magamban,
nem tudom miért, de nem számolom hangosan, és
valószínûleg a vágy hevében Te
sem veszed észre, hogy nem számlom hangosan. Viszont
nem is menekülök, nem feszítem meg a testem, nem
tiltakozik egyetlen porcikám sem, csak hagyom, hogy a fájdalom
minden egyes pillanata beívódjon a bõrömön
keresztül az összes idegszálamba, engedem, hogy
végigjárja a fájdalom útja a teljes
testem, hogy eljusson az agyamig, hogy ott fent kikapcsoljon valamit,
hogy megszûnjek, hogy ne legyek itt. Elmerülök,
magamban számolok tovább, 28-nál hagyod abba,
majd kezded a másik talpam. Végeztél, és
nagyon-nagyon fáj, kérlek, hogy engedj el, szükségem
van arra, hogy ezt a fájdalmat élvezhessem, hogy engedd
hogy összehúzzam magam és teljesen átengedjem
magamat a testemet rázó hullámoknak.
Kinyitod a bilincseket és az oszlopot kiiktatva újra
összekapcsolod a kezemen és a lábamon is. Kéred
dõljek a fotelra, és tudom, hogy a popsim akarod megvesszõzni,
kérem, hogy ne, hogy nem bírom ki, hogy adj idõt
amíg összeszedem magam, de az ágyra parancsolsz,
és azt mondod, azt akarom, hogy kibírd!!!! S már
számlom is az ütéseket, az elsõ tizet
kell csak kibírni, mondom magamba, de nem tudom elengedni
magam, összeszorítom a hátsom, pedig úgy
sokkal jobban fáj. Tiltakozom, nem akarom azt amire a legjobban
vágyom, de elég tizenöt ütés, és
feloldódom a fájdalomba, elengedem magam, átadom
magam, és jeges hullámok cikáznak végig
a testemen, míg pár perccel és tíz ütéssel
elõbb szívesen könyörögtem volna, hogy
hagyd abba, és csak miattad maradtam nyugton Uram, most már
nem szeretném, hogy abbahagyd. Újabb és újabb
ütések érkeznek, a fájdalom fájdalom
marad, csak míg eddig tiltakoztam, most befogadom a fájdalmat,
és ez felszabadít, könnyûvé tesz,
lebegek. Számlom az ütéseket, 50, mosolygok és
köszönöm Uram.
Köszönöm Uram hogy felszabadítottál,
hogy feloldódhattam, hogy képes voltam újra
általad átélni ezt az érzést.
Eléd térdelek és teszem a dolgom.
Köszönöm, Uram hogy bíztál bennem,
hogy segítettél, hogy láthatom a szemedben,
hogy élvezed a fájdalmam, hogy érezhettem,
hogy élvezed a szenvedésem.
Köszönöm Uram hogy a Tiéd lehetek, hogy szenvedhetek
Általad és Érted.
Köszönöm.
vicca rabnõ