Talán megtanultam végre...

A szerkesztõ elõszava:
Ezt az elküldött írást elsősorban a tanulságai végett teszem közzé. -J.M.
______________________________________________________

 

Hónapok óta vártam ezt a találkozást. Nagyon. Rengeteget cseteltünk. Rengeteget.

A vonaton már feszengek, ahogy közeledünk, elkezdek félni is. Átveszem a szoknyát (bugyi nincs), spagettipántos pólót (melltartó sincs), utcai papucsot. Szeptember közepi borult ido van, tartok tole, hogy fázni fogok, de annyira nem bánom.

Leszállás után meglátom. Alacsonyabb, mint gondoltam, és a kisugárzása sem olyan, mint hittem. Sötétbarna, erõs bajusza alól kivillannak szép, férfias fogai, szeme mélyen ülõ barna gomb, köpcös ember. Homloka, orra nagyon izzadt, kissé taszít. Nincs is ilyen meleg. (Valami nem stimmel.) Vágyom a szeretetére, amirol annyiszor biztosított írásban, de elintéz egy kurta csókkal. Érzem, hogy ez nemcsak a lebukás veszélye miatt ilyen, de még nem hagyom tudatosulni. A stílusa felszínes, nyoma sincs a cseten érzett vagy érezni vélt gyengédségnek, mélyérzésnek. Megint elbasztam. Telefonon KELL beszélgetni találkozás elott! Legalábbis nekem.

Mégis vele megyek. Szótlan vagyok. Kérdi, miért. Mondom, félek. Nem hagy magamba mélyülni, ez zavar. Tetszik, hogy mindent elvesz, amit akar, de ez akaratosság inkább, mint szótlan szellemi akarat. Megérkezünk, kiszállunk, a cuccainkat elvisszük egy kis tisztásig. Csinos, kellemes, a nap is kisüt. Mûanyag fóliát terít a földre, arra durva pokrócot, arra jön a plédem, ami finom puha.

Sok mindent csinál velem, van, amit élvezek is. Például hetek óta vágytam rá, hogy kikötözzenek, szét a kezeimet és a lábaimat. Ugyan nem ugyanúgy, de egy fához köti a kezeimet. Nem bánom. Rá-ráver a fenekemre, nagyon fáj, nem fokozatos és nem folyamatos. Ad hoc jellegû. Csipeszek kerülnek a mellemre, elõtte csípi, húzza, szívja, harapja õket, leveszi a csipeszeket, átteszi a szeméremajkaimra és a csiklómhoz, helyette nadrágtartót csíptet rájuk (éles fájdalom hasít beléjük), közben fenekel, dug a vibrivel, az én hatalmas vibrimmel, ami már tegnap sem esett igazán jól, nagyon fáj, ahogy a méhszájamat nyomja vele. Tudom, ez nem egészséges, ez nem olyan, mint a bõr felszíni sérülése, erre sokkal jobban kell vigyázni, mégis hagyom. Panaszkodok, azt mondja, tudja, hogy fáj, azért csinálja. Éget, de nem szólok, csak azt, hogy vegye le a mellemrõl ezt a szart. Leveszi. Türelmet és kíméletet nélkülözve tágítja a hüvelyemet, de sokkal inkább feltolja az ujjait, mint tágítja az izomgyûrût. Kellemetlen. Üt, szopatja magát, dugja mindkét bejáratomat. Nem engedi, hogy síkosítót használjak, inkább a nyálát, de nem elég síkos. Szegény fenekem, tegnap kapott eleget, és most megint. Telefröcsköli a gumit. Kellemetlen szagú a lehellete és a teste, a farka sem igazán tiszta. Aztán mindent megtesz, hogy nekem is jó legyen, de nem megy. Végül végre nyalni kezd, ettõl viszont elég hamar élvezek, méghozzá hatalmasat.

Kiterülve fekszem a napsütötte kis tisztáson. Jól esik csukott szemmel pihegnem. Aztán hozzá hajolok, a csókját kérem. Nem ad, ne hízelegjek. Ez nem hízelgés, mondom kicsit megbántódva. Csak szeretnélek érezni. Ismerlek jól, mondja, ez hízelgés. Istenem, egy balfék... És egyáltalán nem ismer. Ha ismerne, tudná, sosem hízelgek, sosem próbálok csókkal, bújással elérni könyörületet vagy bármi egyebet. Ez nálam egy egyértelmu és kertelésmentes kérés: szeress. Ölelj. De nem érti. Vagy könnyen lehet, hogy érti, csak annyira felszínes, annyira távol tartja magát a saját érzéseitõl (ha vannak ilyenek irányomban egyáltalán - ó, nem szerelemre gondolok), hogy nem mer, nem akar valódi közelséget nyújtani. Megint akar tõlem valamit. Már majdnem hiába. Szopjak. Ráveszem magam, de azonnak köpök is egyet. Kurva keserû! Rohadt gumi. Mossam le. A számmal. Vegyek bele vizet és úgy. Nincs kedvem, de még megteszem. Undorító. Újra nyal, közben szopom (Bassza meg, ez sosem lesz a régi? Mindig kesernyés lesz ezután?), megint nagyot élvezek. Ezután tényleg mozdulni sem tudok.

Egykedvûen fekszem. Testileg iszonyat jó volt maga az orgazmus, mégis lehangolt vagyok. Kérdezi, mi van, Mondom, jó vele, csak nem dominál. Ezen elvajúdgatunk egy ideig. Pisilnie kell. Nem, kedves, nem pisilhetsz le. Csak ha dominálsz. Az meg nem adott. Ez igaz a pofonra is. Hogy értem, kérdi. Csak akkor fogadom el, ha magad alá rendelsz. Erõsködik, kötelet vesz elõ. Megkötözhetsz, úgy lepisilhetsz, mert erõsebb vagy fizikailag. De nem akarom. Azt mondja, nem érdekli. Ha megteszed, az már nem BDSM, hanem erõszak. Ez sem érdekli. Kijózanítóan hidegen közlöm, elég volt. Ebbõl ért, de nehezen vált. Biztosítom róla, hogy tudom, hogy most nehéz neki, de jobb mindkettõnknek, ha elfogadja. Vagy erõsebb vagyok nála vagy ugyanolyan erõs. Ez van. Nem tehet róla. Én sem.

Idõvel célbavesz egy fát. Kénytelen. Visszajön. Szopjam le, és a számba élvez. Leszopom, mondom neki, de nem élvez a számba. De. Nem. De. Akkor be sem veszem. Ennyiben maradunk. Nem tud váltani. Valahogy eltelik az idõ a vonatom érkezéséig felszínes beszélgetéssel, egy gyros megevésével, nem tudom, mivel.

Végig, egész végig vártam, hogy magához öleljen, hogy hozzábújhassak, hogy megsimogasson, hogy nõ lehessek mellette, hogy gyengéd legyen velem, hogy éreztesse velem, hogy szeret. Tudom, a végén már hiába, erõteljesen sérült az egója, az önbizalma, de addig sem kaptam meg. Örülök, hogy végre nem kell vele lennem. Jót alszom a vonaton. Hazafelé a sok cucctól megszakadok, alig bírom, iszonyúan fáradt vagyok. Csalódtam. És ezért cipekedek, mint egy málhásszamár! Fasz pasikért!

Végre hazaérek, ledobok mindent, és beesek az ágyba. Már majdnem elalszom, mikor az agyam önálló életre kel, és tudom, nem tudok elaludni, míg le nem írom. Így hát itt ülök.

Van valami, amit nem értek. Vagyis értem, de mégsem. Hogyan hiheti magáról valaki, hogy ura a subnak, ha nem ura önmagának és a helyzetnek??? Honnan veszik a bátorságot maguknak férfiak (és bizonyára nõk is vannak ilyenek bõven), hogy domnak, dominának nevezzék magukat, mikor az önismeretük a béka segge alatt van, mikor nem képesek az önkritikára, nem elég bölcsek, és nincsenek eléggé a jelenben ahhoz, hogy felmérjék a pillanatnyi erõviszonyokat??? És hogyan lehettem olyan eszement, hogy hagytam, mi több, önkezemmel fosztottam meg magamat a védelmemtol, átadtam magam egy férfinak, pontosabban a rám való vigyázás felelõsségét adtam oda valakinek, akirol a legelsõ pillanatban éreztem, hogy nem képes bánni vele és velem? Egy biztos: ez az együttlét annyi lelki fájdalmat adott nekem, hogy ezentúl soha_többé_nem_teszek_ilyet. Ezentúl nem rendelõdöm alá, ha nem érzem magam teljes biztonságban, és tudom, ismétlem, TUDOM, hogy a cset az a lónak ama testrésze, semmi, de semmi biztosat nem tudok meg belõle (legfeljebb azt, ha biztosan nem akarok valakivel találkozni). És nem, ismétlem (elsõsorban saját magam számára ismételgetek), nem megyek el senkivel bdsm együttlétre az elsõ találkozás alkalmával. Lehet, hogy többször, akárhányszor találkozom vele, amíg nem érzem azt, hogy ezer százalék, hogy biztonságban vagyok. És hogy dominál és jól dominál. Hiszen nem kell szexuális aktus ahhoz, hogy errõl megbizonyosodjak.

Az Istennõ legyen velem, hogy ezeket mindig észben tartsam, akármilyen dominancia- és fájdalomhiányom is lesz a jövõben.