Történt nem régen, hogy egy jó barátom, akivel a chaten ismerkedtem össze, nagyon komiszul bánt velem. Egyszer chatelés közben valami hiba történt, és nem látszott, hogy õ is ott van, és hogy szeretne velem beszélgetni. Amikor végül megtaláltak az üzenetei, minden haragját rám zúdította, és sok mindennel megvádolt, amit pedig tudhatott volna addigra már, hogy nem igaz, és ezzel nagyon megbántott, még az se zavarta, hogy nagyon jól tudta, én is csak azért mentem akkor a chatre, hogy beszélgethessek vele. Persze kibékültünk, de mivel az illetõrõl tudtam, hogy az alárendelt helyzeteket kedvelõ hölgy, kigondoltam számára egy büntetést, amit a rá következõ héten végre is hajtottunk.

Nina büntetése két részbõl állt. Az elsõ rész az volt, hogy felmegyünk a chatre, és kap 30 percet, hogy küldjön nekem egy üzenetet, amire nem bírom megállni, hogy ne válaszoljak. Nem döntöttem el elõre, minek kell lennie ennek az üzenetnek, gondoltam, lehet sok minden, írjon valamit, hogy guruljak be az asztal alá a nevetéstõl, sajnáljam meg, legyen valami fontos, amire egyszerûen muszáj válaszolni, ez legyen az õ gondja. Azt tudtam, és meg is mondtam neki, hogy átlagos üzenetekre, gúnyolódásra, fenyegetésre stb. nem fogok válaszolni. Ha nem sikerül olyat írnia nekem, ami választ vált ki belõlem, akkor következik a büntetés második része: 1 héten át napi 1 órát Nina RABNÕ néven kell chatelnie, mindig amikor sokan vannak, és senkivel sem beszélhet másról, csak arról, hogy milyen komisz volt, és hogy most ezért büntetésben van, természetesen mindenkivel a lehetõ legilledelmesebben.

Nina elõször tudni akarta mi lesz a büntetése, mielõtt elvállalná, de mondtam neki, hogy egy nagy frászt, az nem úgy van, hogy a rabnõ megtudja, mit szándékoznak tenni vele, és az alapján döntsön. Vagy megbízik bennem, alám rendeli magát, és elfogadja akármi is jön, vagy inkább bele se vágjunk. Lett volna lehetõsége megtagadni a részvételt, mivel nem álltunk bdsm kapcsolatban egymással, de õ vette a bátorságát és elvállalta a dolgot, talán inkább kíváncsiságból, mintsem mert tényleg bûnösnek érezte magát.
Amikor a fenti büntetést elmondtam neki, Nina nagyon megrémült. Még nem nagyon ismertük egymást, és nagyon félt, hogy nem sikerül 'kitalálnia', mivel tudna hatni rám. És nagyon félt a kudarctól, meg a második résztõl, hisz a chaten rengeteg jó barátja van, akik biztosan érdeklõdnének, miért kezd el egyszer csak rabnõként feljelentkezni, nem is szólva a sok magát dominánsnak nevezõ ismeretlen pasiról, akik valószínû szabályosan le fogják támadni, és talán még mocskolódni is fognak vele, miközben neki a lehetõ legalázatosabbnak, legilledelmesebbnek kell lennie mindenkivel, ismeretlennel és jó baráttal egyaránt.

Nina teljesen odavolt, és úgy látszott nem tudja végrehajtani a dolgot, és amikor elkezdtek érkezni hozzám a síró emberfejecske jelek és láttam, hogy nagyon ki van borulva, eltöröltem a büntetését, mert senkit sem szabad olyanra kényszeríteni, amire szemmel láthatólag nem képes.

De Nina ekkora már túl volt azon a ponton, hogy ez segíthessen rajta, nem akart csalódást okozni, és nem akarta megszegni a szabályt, ti. hogy csak akkor mondom el a büntetését, ha utána meg is csináljuk. Így hát mégiscsak belevágtunk, de eldöntöttem, hogy a második részt semmiképp nem engedem bekövetkezni, mert azt biztos nem bírná ki, és nekem nem szabad ezzel tönkretennem õt. De persze ezt nem árulhattam el neki.

Így hát felmentünk a chatre, és 5 percen át nem történt semmi. Nem tudtam, hogy teljesen leblokkolt-e, és egyszerûen nem jut semmi az eszébe, vagy provokál, hogy írjak valamit, akárcsak, hogy ellenõrizzem, megvan-e még a kapcsolat, õ meg nevetve elõbújik, hogy lám, vége a büntetésnek, átvertelek, nem bírtál nem írni semmit. Ez jellemzõ lett volna rá. Így hát inkább csöndben maradtam, 30 percet kibírok, legfeljebb majd a végén odavakkantok valamit, hogy ne legyen második rész. De egyszercsak elkezdtek érkezni bátortalan üzenetek, amibõl világosan kiderült, mennyire kétségbe van esve szegény, de hát ez büntetés volt, és egy rabnõ büntetése nem lehet olyan, amit szeret, és Nina azt sem láthatta, hogy kedves mosollyal az arcomon nézem a képernyõt, és nagyon szurkolok neki. És akkor Nina, mielõtt még igazán elkezdte volna, rögtön fel is adta. Megírta, hogy ez nem megy és kész, de érzõdött, hogy nagyon bántja a dolog.

És itt azt gondoltam, minek kínozzam tovább, ha nem megy, hát nem megy, nem ismerjük még eléggé egymást. De ha itt abbahagyjuk, mindketten csalódottak leszünk, és ebben a kislányban azért ennél több van, így hát inkább küldtem neki a Messengerrel egy kedves bátorító üzenetet (ezzel nem lett vége a büntetésnek, mert nem a chaten írtam), hogy folytassa, eddig jól csinálta, csak így tovább, még van idõ, hogy sikerüljön.

És Nina folytatta.

Újabb üzenetek érkeztek, de ezek már másfajta üzenetek voltak, hatalmas érzelmi vihar tört ki belõlük, most már komolyan megpróbált rám hatni, és az üzenetekbõl látszott, hogy olyan dolgokra jön rá, vagy vallja be õket éppen, amiknek egyáltalán nem örül, hogy így vannak, vagy hogy el kell mondja nekem õket. És ami rémisztõ volt, hogy ezek az érzelmek engem is magukkal ragadtak, pedig most aztán tényleg meg kellett õriznem a hidegvéremet, és rémisztõ volt az is, hogy nem tehetek semmit, érzelmileg milyen közel kerülök egy olyan valakihez, akinek még az arcát sem láttam, és akivel alig két hete ismerjük egymást.

És nem tehettem semmit. Saját csapdámba kerültem.

A büntetésnek vége kellett volna legyen, ez elég lett volna már, de egy ilyen mély érzelmi verembe félig beleesni nem lehet, ha bármit írok, pont ezt az állapotot konzerválom, nincs rosszabb egy félbemaradt viharnál, ebbõl vagy ki kell mászni, vagy tovább kell lépni, és Ninának kell megtennie, a szabályokból kifolyólag, tehetetlen vagyok. Most az következik, hogy vagy fejemre borítja a chatet, elküld a jóanyámba a hülye büntetéseimmel együtt, és kitépi a gépét falból, aztán majd nem tudom mi lesz, vagy...

De Nina nem küldött el sehová.

Nina továbblépett.

És ezért mostantól tisztelem, erre én biztos nem lettem volna képes, igaz nem is vagyok rabnõ, de akkor is. Nina nem árulta el magát, nem árulta el a büntetés jelenetet, és nem árult el engem.

Nina összeomlott.

És megírta utolsó üzenetét, hogy elbukott, hogy vége van, hogy nem tud mit csinálni, és hogy sajnálja. Ha nem is a korábbi komiszságát sajnálta, de azt biztos sajnálta, hogy kudarcot vallott, hogy nem sikerült megcsinálnia a büntetést, hogy nem tudott jó rabnõ lenni, pedig épp ebben a pillanatban lett azzá. Azt hiszem közben sírt is. Belül biztosan.

Nina azért nem vallott kudarcot, mert ez már nem feladás volt, hanem MEGADÁS, mert végre ott hevert a 'lábaim elõtt', megalázottan, összetörten, rettegve, hogy most mi fog történni, jön a második rész, vagy valami még rosszabb, vagy már be is következett. És itt be lehetett fejezni, itt be kellett fejezni, mit kérhettem volna ennél többet, azt hiszem ebben a pillanatban tényleg a RABNÕM volt, teljesen kiszolgáltatva kényre-kedvre, és ez 'csodálatos' érzés is volt, a sok másik mellett, még ha ez meg a többi borzasztóan fel is dúlta, és nemcsak õt.

De ha mindenben tévedtem, akkor sem lehetett többet kihozni már ebbõl a helyzetbõl, és akárhogy is volt, nagyon megérdemelte már feloldozást.

És ekkor derült ki, amit igazából eddig is tudtam, hogy neten bdsm-et mûvelni milyen veszélyes, mert nincs ott senki, aki segítsen 'visszajönni' az élménybõl, se neki, sem nekem. Mert Nina nem akart tovább beszélgetni, bár azt írta, mostantól tisztel, de még mindig borzasztóan fel volt dúlva, és én nem tudtam segíteni rajta, mert ahhoz ott kellett volna lennem! De végül szerencsénk volt, maradt, és lassacskán elkezdtünk mindenfélérõl beszélgetni, és végül amikor el kellett válnunk, mindketten nagyon sajnáltuk, hogy nem beszélgethetünk tovább...

De azt hiszem, ha legközelebb rossz lesz, inkább személyesen fogom megbüntetni!

Ezért az esetért pedig megjutalmazom, mert sikerrel gyõzte le minden félelmét, és jól szolgált engem.

Jeromos Mester

 

Az elõzményeket nagyjából ismeritek, a Mester elég részletesen, többé-kevésbé pontosan összefoglalta.

Szóval aznap csak Miattad mentem fel, ezer meg egy más dolgom volt, és ráadásul el kellett mennem otthonról, tehát az idõ is szorított. Mikor beléptem, láttam, hogy bent vagy. Köszöntem a közösbe mindenkinek, és külön Neked is, majd küldtem Neked privit. Egyszer...kétszer.. és még nagyon sokszor. Elõször azt hittem, biztos sokakkal privizel, és nem vetted észre, hogy írtam és itt vagyok, de mikor a közösbe kezdtél írni, nagyon elkeserített. Elsõ gondolatom az volt, hogy elmegyek és nem érdekelsz. Mielõtt mentem volna, írtam Neked még egy utolsót, hogy mi a franc van, miért nem válaszolsz. Erre nagyon meglepõdtél, és kedvesen köszöntél. Ezen még jobban felhúztam magam, majd elmondtad, hogy te nem kaptál üzenetet, és azt se láttad, hogy beléptem illetve, hogy bent vagyok. Na ezen csúnyán összevesztünk. Nekem nem esett jól, hogy nem vettél észre, és nem írtál. Elõször én szidtalak, hogy hogy lehetsz ilyen, meg miért csináltad. Eleinte bocsánatot kértél, de én csak vittem tovább a magamét, amit Te már nem tûrtél el. Te is dühös voltál, és kérdõre vontad a bizalmam irántad, ez megint csak rosszul esett. A végére én kértem bocsánatot Tõled. Nem szívesen tettem, de a béke érdekében. Éreztem, hogy egy kicsit messzire mentem, de annyira nem, hogy én kérjek Tõled bocsánatot. Kibékültünk, de mégse volt igazi béke, feszült volt a hangulat, és mielõtt oldódhatott volna, nekem el kellett mennem.

Aztán jött egy hosszú hétvége. Megtette a hatását. Utálok haraggal elválni, habár kibékültünk, éreztem, hogy nincs minden rendben. Beláttam, hogy tényleg jogos az a bocsánatkérés. Elkezdtem írni egy történetet, vigasztalásul, engesztelésül, de sajnos bokros teendõim miatt nem tudtam befejezni. Meglepetésnek szántam Neked. Mikor már lett volna rá egy kis idõm, úgy voltam vele, hogy úgysincs semmi baj, kibékültünk, nincs harag, minden a régi. Nagyot tévedtem.

A büntetést beígérted nekem még a veszekedés napján, bár én nem vettem komolyan. Azonban a hosszú hétvége után, egy kellemes beszélgetés közben, megemlítetted hogy megvan számomra a megfelelõ büntetés, kitaláltad a hétvégén, mi lenne a legjobb. Enyhén szólva megleptél. Eleinte még mindig azt hittem, csak hülyéskedsz. Csak szórakozol velem, hogy ez csak egy játék. A játékot, pedig nem akartam elrontani. Rákérdeztem, hogy mi lenne a büntetés. Döntés elé állítottál. Ha elfogadom, megtudom, és meg kell csinálnom, ha nem, akkor csalódsz bennem, de elfogadod a döntésem, bár ezt így nem mondtad ki, de ez volt a lényege.

Hajtott a kíváncsiság, de nem akartam rávágni rögtön az igent. Ebbõl újabb kavarodás lett, mert azt hitted, hogy nem vállalom, és elkeseredetten írtad, hogy természetesen megérted a döntésem és nem erõlteted, majd legközelebb. Ekkor felvilágosítottalak, hogy félreértesz és vállalom. Vállalom, mert kíváncsi vagyok, és vállalom azért is, mert valahol jogos. És valahol tudat alatt pont erre vágytam.

Elkezdted szépen elmagyarázni, mi a büntetésem. Elõször egyszerûnek tûnt, hisz ez nem is olyan vészes, nem is büntetés. Aztán elkezdtem belegondolni. Ajjaj, ez mégsem olyan könnyû feladat. Mirõl írjak neki? Kezdtem megijedni. A második része a büntetésnek igen riasztó volt. A chaten sokakkal beszélgettem már, és nehéz lett volna kimagyarázni a dolgokat, miért van a nevem mögött, hogy rabnõ, és ki is az én mesterem. Így átgondolva rögtön más lett a helyzet. Félelmemnek hangot is adtam, és már-már ott tartottunk, hogy nem kell megcsinálni az elsõ részt se, hagyjuk. De én nem tudtam csak úgy hagyni, nem akartam hogy csalódott legyél, hisz mindig mondtad, hogy jó velem beszélgetni, akkor ezt is meg kell tudnom csinálni. Amúgy is az én döntésem, ha valamire azt mondom igen, akkor az úgy is lesz. Ebbõl soha nem engedek, ha nincs rá megfelelõ indok. De most nem volt.

És belevágtam.

Eleinte nem tudtam, mit írjak, bámultam a monitort és vártam, és vártam, hogy történjen valami, hogy segíts ki. Az idõm eközben meg vészesen fogyott. Vártam, hogy legalább a kezdésben segítesz, de nem úgy tûnt mint aki akar segíteni. Beledobtál a mély vízbe. Fogalmam se volt, hogy mászom ki ebbõl. Vicceset nem tudtam, kedvem se volt hozzá a helyzet miatt, meg amúgy is annyira megnevettetni, hogy elszóld magad, ahhoz egy komikusnak kéne lennem. Tehát nem maradt más választásom, olyat kellett írnom, amivel hathatok rád, õszinte gondolatok, érzések. Aztán nagy nehezen elkezdtem írni. Elõször általános dolgokról, majd elmondtam, hogy a hétvégén a vitával kapcsolatban, milyen gondolataim voltak. Aztán a végére értem. Nem tudtam folytatni. Elküldtem az engesztelõ történet meglévõ részét, reméltem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy szólj valamit. Nem volt elég, csak arra, hogy kaptam a másik chaten egy kis bíztatást. Egy kis bátorítást. Megint elkezdtem írogatni, de egyre jobban belementem olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna, de már késõ volt. Abbahagyni nem lehetett, vagy leírom teljesen, vagy nem fogod érteni, átlátni a helyzetet, és abból biztos veszekedés és harag lesz. Már nem érdekelt, hogy megszólalsz-e vagy rabnõ névvel kell feljárnom. Már minden mindegy volt számomra, el akartam mondani és szabadulni minél hamarabb. Olyan dolgokat mondtam el, olyan érzelmi dolgokat (tévedés ne essen, nem szerelmi vallomás volt :-)), hogy komolyan féltem, hogy ez hogy hat majd a kapcsolatunkra. Mikor befejeztem a szemem könnybe volt. Feladtam, elbuktam, sajnáltam, hogy ez történt és nem tudtam megfelelni, ahogy megkívántad volna. Legszívesebben elmenekültem volna a kudarcommal. De nem tettem, vártam, hogy te mit szólsz. Kíváncsi voltam, ezek után mi maradt a kapcsolatunkból. Nem akartam, hogy egy ilyen kis hülyeség miatt legyen, értelmetlenül vége. Vártam mi lesz, már csak 3 perc volt a fél órából. Ha akartam volna még valamit írni, akkor se tudtam volna már.

Megcsináltam, de akkor mégsem éreztem magam gyõztesnek. Még mindig a félelem volt bennem, hogy mi lesz tovább. Persze örültem, hogy végül is írtál az idõ lejárta elõtt, és ezáltal nem lett második rész (valahol éreztem, hogy nem is lesz, talán ezért mertem belevágni). Mikor vége lett, el akartam menni, nem akartam semmit, csak kisírni magam, hogy hogyan lehettem ilyen hülye. De nem tudtam elmenni, nem tudom mi tartott vissza. Vártam valamire, de nem tudom igazán mire is. Igazán nem is akartam menni, csak nem tudtam mi lenne a leghelyesebb, hogy mit kéne tennem.

Kellett egy kis idõ, mire rájöttem, hogy amit elmondtam pozitívan értékelted, és ez csak javított a kapcsolatunkon. Most büszkeséggel tölt el, hogy sikerült megcsinálnom. Ezután a büntetés után pedig tiszteletem irántad nõtt. Úgy tudtál megbüntetni, hogy egy ujjal sem értél hozzám.

Egyet azért megtanultam, nem árt, ha komolyan veszem néha amit mondasz, mert úgyis én húzom a rövidebbet a végén. :-)

Nina rabnõ