Nina ajándéka

(Képzelt történet)

Egyszer csak csöng a mobilom, Te vagy az Uram, megörülök neki, boldogan veszem fel a telefont. A hangomban érzõdik a feldobottság jele. Azt mondod, felszaladsz hozzám, ennek ha lehet még jobban örülök, 10 perc és itt vagy. Idõm nincs sok, gyorsan összébb rámolok, nem akarlak rendetlenséggel várni, bár azért nincs túl nagy rumli. Még javában pakolászom, mikor megszólal a csengõ, futva érkezem az ajtóhoz, kinyitom, és már ugranék is a nyakadba, de egy hatalmas pofon csattan az arcomon. Kérdõn nézek rád. Megint egy hiba, hisz nem engedted meg, hogy nézzelek. Szemedben szigorúság, rögtön elkapom tekintetem, és lefelé nézek, a kezem a hátam mögött összekulcsolom, és terpeszben állok. Hallom, hogy keresel valamit, de felnézni nem merek. Elõször a kezeim kötöd össze, majd a kötélbõl csinálsz egy nyakörvfélét, azt teszed rám. Rántasz egy picit rajta, és elindulok utánad a nappaliba.

De hol az én nyakörvem? Uram, csak nem elhagytad, vagy direkt nem teszed rám? De én azt úgy szeretem, hisz még tõled kaptam. Rákérdezni nem merek. A nappaliba érve megállítasz a szoba közepén, a kötél végét átvezeted a kisajkak közt és belefonod a hajamba. Ezzel a hátam ívben megfeszül, a kötél keményen belevágódik puncimba. A táskádból csipeszek kerülnek elõ. Egyet-egyet teszel a mellbimbómra, illetve a nagyajkakra. A fájdalomtól nyöszörgök. Aztán magamra hagysz a gondolataimmal. Tudod nagyon jól, hogy utálom, mikor egyedül vagyok, és ezt elõszeretettel ki is használod. A zajokból ítélve a konyhában vagy. Csakhamar visszatérsz egy csésze kávéval a kezedben és leülsz velem szembe a fotelba. Kényelmesen iszod a kávéd, közben gyönyörködsz mûvedben. Egyre fájdalmasabb tartani magam, de te nem sietsz el semmit. Csigalassúsággal iszod a kávéd. Egyre kényelmetlenebb ez a helyzet. Az arcomon egy könnycsepp indul útra. Befejezed a kávéd, mellém lépsz. Az arcomról lepuszilod a könnycseppet, majd elkezded kifonni a hajamból a kötelet. Fellélegzek, halkan megköszönöm neked. Lekerülnek rólam a csipeszek is. Fájdalmasan indul el újra a vérkeringés. A kezeimet is eloldozod, egyedül csak a nyakörv van a nyakamban, aminek a vége térd alá leér.

- Hozd a lovaglópálcát! - parancsolod. Meglepõdve nézek fel rád. Az arcomra kiül a döbbenet. Nagyon rég volt már, mikor utoljára azzal vertél el. Mit csináltam, hogy így megbüntetsz? Szigorú tekinteted ránt vissza a valóságba. Egy bocsánat Uram után, futva megyek a pálcáért. Mire visszaérek, az asztalról mindent lepakoltál, nekem elõkészítve. Az asztalhoz megyek, ott állsz mellette. Átadom a lovaglópálcát. A kezem is remeg a félelemtõl, közel vagyok a síráshoz. Miután elvetted, az asztalhoz lépek és ráhajolok. A mozdulatok már ismerõsek. Várom a köteleket, de nincs. Elmagyarázod, csak annyit kapok amennyit én bírok. Ha az elsõ ütés után felkelek, akkor egy ütést bírtam és be van fejezve a lovaglópálcával való büntetés, sõt egész mai napra be van fejezve. Szeretnéd ha minél tovább maradnék és többet bírnék. Ha nem bírom csak fel kell állnom. Ha beleérek, de nem kelek fel az nem számít ütésnek.

A szabályokat megbeszéltük. Erõsen kapaszkodom az asztalba és várom az elsõ ütést. Hatalmasat húzol a fenekemre, egy hajszálon múlik, hogy ne keljek fel. A második ütésed is nagyon erõs, sõt még a harmadik is. Utána egy kicsit kisebbeket ütsz, ezek már egyenletesek. Hangosan számolod, hol tartunk. 30 után járhatunk, mikor egy ütés pontosan egy elõzõre csattan. Hatalmasat ordítok, felkelni viszont erõm sincs. Halkan zokogom, hogy nem bírom tovább, hagyd abba. De már jön is a következõ. Még csattan pár ütés a fenekemen, mire rájövök, hogy fel kell kelnem ahhoz, hogy vége legyen. A 36. ütés után felállok nagy nehezen. Nem tudom, hogy elégedett vagy-e velem vagy sem, de nem bírtam tovább. Sajnálom. A lábam remeg, és még mindig iszonyúan fáj a fenekem.
Szipogva állok elõtted. Még mindig nem tudom, hogy most mi is történt valójában. Így és ennyire még soha nem vertél el Uram.

Mozdulni nem merek, nem is nagyon tudok, mert minden mozdulatnál jelez a fenekem. Vajon elégedett vagy Uram? Vagy a büntetésnek nincs vége? Egyáltalán miért kapok, miért vagy ilyen szigorú és kegyetlen?

Még mindig szipogok. Kezemmel nem tudok mit csinálni. Legszívesebben végigsimogatnám a fenekem a fájdalom csökkentése végett, de nem lehet. Nem kaptam rá engedélyt. Magamra hagysz, egy szót se szólsz. A lovaglópálcával a kezedben mész ki a szobából. Tehetetlenül állok, nem tudom mi van, hova mész. Kis idõ elteltével visszajössz értem. Látod a szememben a kétségbeesést, de még mindig nem szólsz hozzám. Biztatásul megsimogatod az arcom. Megfogod a kötélnyakörv lógó végét és átvezetsz a hálószobába. Minden lépésnél nyögök, amiért a fenekemen az érzékeny bõr húzódása felelõs. A szoba közepén újra megállunk.

Lekerül rólam a kötélnyakörv. Helyette visszakerül az eredeti, régi nyakörvem, amit még tõled kaptam. Rajta egy bilétával, ami azelõtt nem volt rajta. Az egyik felén a nevem, Nina Rabnõ, míg a másikon a Tied, Jeromos Mester. Jól esett, hogy újra a saját nyakörvem van rajtam. Ez egy kis önbizalmat adott. Nem adsz oda másnak,, még mindig a tied vagyok. Megnyugtató azért. Óvatosan az ágyhoz vezetszés hasra fektetsz. Az ágy melletti kis szekrényen a lovaglópálca pihen. Mikor meglátom, nagyon megijedek. Riadtan nézek rád, majd kérlelni kezdelek.

-Uram, kérlek, ne verj el még jobban, nem bírok ki többet, Uram…

Újra sírok. Megint itt heverek a "lábaid elõtt" megalázottan, összetörve, rettegve, hogy most mi fog történni. Hasra fektetsz, megigazítasz, hogy úgy feküdjek, ahogy Te akarod. A párnába fúrom az arcom. Sírok. Nem akarom tudni, mire készülsz. Az se érdekel már, ha még jobban elversz, csak legyen már vége. Már lelkileg felkészültem, hogy csattan a lovaglópálca, de nem, valami teljesen más ér a fenekemhez. Nedves ruhával hûtöd sajgó hátsóm. Nagyon meglepõdöm. Erre aztán nem számítottam. Majd megszólalsz és elmagyarázod kedvesen, hogy ez egy próba volt és nagyon büszke vagy rám, mert messze felülmúltam a várakozásod. Megérdemlem, hogy rabnõd legyek.

Nagyon jól esnek szavaid. Újra sírok, de ezek most nem a fájdalom vagy a félelem könnyei, hanem a boldogságé, a büszkeségé. Tudom Uram, hogy a Te érdemed és elvileg nem lenne szabad…Te is észreveszed rajtam.

-Aztán nehogy a fejedbe szálljon a dicsõség rabnõ!

Hûsítõ krémmel jó alaposan bekensz. Majd betakarsz takaróval. Felszisszenek mikor a lepedõ a fenekemhez ér. Simogatsz. Hosszasan, hol az arcom, hajam vagy épp a vállam. Simogatásodra álomba merülök.

Fogalmam sincs mennyit aludtam, sõt azt se tudom, hogy egyáltalán itt vagy-e még. Lassan felkelek. A fenekem emlékeztet az elõbbi pálcázásra. A nappaliba érve látom, hogy a fotelban ülsz és olvasol. Az ajtóban megállok, terpesz, kezek hátul, fejem lehajtva. Felnézel, majd elmosolyodsz.

-Épp jókor, lassan költeni akartalak rabnõ!

A póráz a fotel karján lóg. Kezedbe veszed, lassan odajössz hozzá és felcsatolod. Egy óvatos mozdulattal rántasz egyet és elindulunk a fotel felé. Ott megállítasz és megparancsolod, hogy hajoljak rá a fotel karjára. Ismét valami krémmel kensz, de most nem a fenekem, egész máshol barangol a kezed. A puncimat kened síkosítóval. Majd megérzem, hogy valami megállíthatatlanul merül el bennem. Vibrátor, és be is kapcsolod. Majd egy darab kötéllel megakadályozod, hogy kicsúszhasson belõlem.

Felállítasz és megyünk a konyhába. Az asztalon szépen meg van terítve, de csak egy személyre. Te leülsz a teríték elé, és magad mellé parancsolsz. Térden, széles terpeszben és kezeim hátul, míg fejem lehajtva. Így vagyok melletted. Te lassan komótosan eszel, mit sem törõdve velem. Miután befejezted, megkérdezed, hogy én éhes vagyok-e. A válaszom igen Uram. Egy tiszta tányért veszel elõ, szedsz bele egy keveset, majd leteszed a földre, hogy egyek. Ügyetlenkedem egy sort, amin elõször jót derülsz, de a végén kezded elveszíteni a türelmedet. Nagy nehezen rájövök, hogy lehet így enni. Gyorsan kieszem, és felveszem az alap pozíciót, jelezve, hogy készen vagyok. Felállsz, elteszed a tányért a földrõl, majd a póráznál fogva újra a nappaliba vezetsz.

Leülsz a foteledbe, én Veled szemben térdelek. Beszélgetünk, mindenfélérõl, ami történt vagy épp nem történt, az idõjárásról, a suliról, munkáról, de a helyzetem mindig sejteti mivoltam.

Aztán közeledik a búcsúzás ideje. Menned kell Uram. Könnyes szemmel nézem, ahogy készülõdsz. Hozzám lépve elõször a kötelet bontod ki, és csúszik ki belõlem a vibrátor. Látszik rajtam, hogy próbálom megtartani, hogy ne essen ki, de hiába való. Csalódottság tükrözõdik a szememben, amin te egy jót mosolyogsz, ez engem is egy picit jobb kedvre derít. Míg a nyakörvet veszed le, záporoznak a parancsaid. Elõször is megtiltod, hogy elélvezzek, másodszor holnap ugyanebben az idõben várjalak, de most már rabnõhöz méltóan.

Az ajtóban állunk. Én még mindig alapállásban. Mielõtt kilépnél, egy puszit kapok, azt a puszit, amit érkezésedkor szerettem volna, de helyette pofont kaptam. Miután elmész, fölkapok egy pólót és nyomás mosogatni, rendet tenni, hogy holnap ne ilyen rendetlenséggel várjalak Uram.

Nina rabnõ