Hamarabb érkezem a megadott helyre. Idegesen nézelõdöm,
vajon honnan fogsz érkezni. Az órámra egyre sûrûbben
pillantgatok. Veszett lassan telik az idõ. Hirtelen megszólal
a telefonom. Te hívtál Uram, késni fogsz. Amíg
ide nem érsz, valamilyen rabnõ helyzetben kell, hogy
várjalak. Széles terpeszben állok, kezem hátra
teszem.
Türelmesen várlak, várom, hogy végre megérkezz.
Vagy nagyon kikapok, vagy semmi nem lesz. Cikáznak a gondolataim.
Vajon mennyi ideje állhatok itt? Rá se merek nézni
az órámra, mi van, ha valahonnan figyelsz, és
ez csak egy vizsga. Az idõ múlását a térdem
is jelzi. Egyre nehezebb megtartani a terpeszt. Összezárni
nem merem, mert mi van, ha pont akkor érkezel. Már a
határon vagyok, feladom, lesz ami lesz, megvárlak kényelmesebb
pózban, de a félelem nem enged mozdulni. Viszont megérkezel.
De sehol egy biztató mosoly. Nagyon megijedek. Hirtelen nem
tudom mit is csináljak. Rád nézek, egy-egy pillanatra,
de rögtön rájövök, hogy nem lenne szabad,
azonnal el is kapom a tekintetem és a földet bámulom.
Szorosan mellém lépsz, és halkan csak ennyit
suttogsz: "Ügyes rabnõ". Bár én
most nem érzem igazán ügyesnek magam. Elindulunk.
Mögötted megyek legalább másfél méterrel
lemaradva. Megint sietsz, de most fel se merem Neked róni.
Két nappal ezelõtt más lett volna. Útközben
nem nagyon beszélünk, Te kérdezel párat,
én halkan válaszolok, de nincs sok kedvem beszélni,
vesztemet érzem.
Megérkezünk. Elkéred a melltartóm. Legszívesebben
nemet mondanék, de nem lehet. Nem azért mert nem fogadtad
volna el Uram, hanem magam miatt. Nem tudnám megbocsátani
magamnak, hogy nem tudtam megfelelni Neked. Nehézségek
árán lekerül rólam a melltartó. A
szívem a torkomban dobog. Felhajtatod velem a felsõm.
Így nem látok semmit, nem tudom, mire készülsz.
Csakhamar rájövök. Mindkét mellemre csipesz
kerül. Gyorsan visszahajtatod velem, majd elõre küldesz.
Óvatosan megyek fel a lépcsõn. Egyre jobban fáj
a két csipesz. Hallom lépteid, közel a felszabadulás.
Nagyot tévedek, ugyan Te vagy, de egyelõre kint az ajtó
elõtt kell várnom Rád.
Közel vagyok a síráshoz, sõt, szívesen
le is venném, de nem nyúlhatok hozzá, még
szólni sem tudok Neked, hogy nem nagyon bírom már.
Nyílik az ajtó. Most már bemehetek. Mihelyt beérünk,
felhajtod a ruhám és lekerülnek a csipeszek. Egy
picit meg is masszírozod. Nagyon jól esik a fájdalom
után az érintésed. De nem sokáig élvezhetem.
Megparancsolod, hogy menjek a nappaliba, és álljak szembe
egy bizonyos tárggyal. Természetesen alapállásban.
Bátortalanul indulok el a megadott irányba. Mikor belépek,
meglátom az asztalon a lovaglópálcát.
A szívem hatalmasat dobban. Nyelek egy nagyot, majd szembeállok
vele. Kezem hátul összekulcsolva, lábam közepes
nagyságú terpeszben, fejem lehajtva állok az
asztalon lévõ tárgy elõtt. Csakhamar Te
is megérkezel.
A csendet Te töröd meg. Nem alapállásban
állok. Nagyot nyelek, várom mi következik. Te türelmes
vagy, elmagyarázod, mit hogyan kéne csinálnom.
Gyorsan javítom is magam. Most jön a neheze. Kérdések.
Egyre jobban zavarban vagyok. Mindenre emlékszel, amire nem
kéne. A chates rosszaságaimra, sõt még
arra is, egyszer azt mondtam, hogy meg kell verekedned a korbácsért.
Jön a következõ kérdésed. -"Meg
akarsz verekedni velem a korbácsért?" Erre határozott
válasz érkezik: -"Nem Uram". Eszem ágában
sincs. Nem a nyúl viszi a puskát. Meglepett a kérdés
is. Nem gondoltam komolyan a verekedést, csak a szám
járt, de Te még erre is emlékszel. Nem lesz ez
így jó. -"Mennyinél tartunk rabnõ?"
-"78 Uram" Korábbi rosszaságaimért
kimért ütéseim száma. Nagylelkûen
felajánlod, hogy elengedsz annyit, amennyire emlékszem,
hogy miért és mennyit kaptam. Viszont ha rosszul mondom,
akkor plusz 10-et kapok. Hármat tudok felsorolni, de abból
csak egy hibátlan. Elengedsz jóindulatúan 10-et,
de hozzáadsz kegyetlenül 20-at. Csalódottan állok
elõtted, megint te voltál az okosabb. Az asztalról
elkerül a pálca. A testemen körözöl vele,
még mindig folyamatosan kérdezel. Nem mindig tudok Neked
válaszolni, ezért lehajtott fejjel némán
állok. Ilyenkor hangod felemelve, határozottan utasítasz:
-"Válaszolj rabnõ!" A nyomaték kedvéért
elcsattan egy-egy ütés. Ezután már rögtön
érkezik a válasz, ha csak annyi is, hogy -"Nem
tudom Uram".
Minden porcikámban remegek. Essünk már túl
a büntin. Legyen már meg a feloldozás, hogy nyugodt
szívvel odabújhassak Hozzád. De nem. Te csak
kérdezel és kérdezel, s egyre többször
csapsz rám a válasz elmaradása miatt. Aztán
egyszer csak csend. Nem kérdeztél, tehát nem
várhatsz válaszra. Rosszat csináltam volna? Fészkelõdöm,
kijavítom az állásom, hátha az a probléma.
De nem, még mindig csend.
-"Feküdj az asztalra rabnõ!" -szól a
parancsod. Indulok is, de megtorpanok elõtte, hogy feküdjek
rá? Keresztben? Hosszában? Fenekem lógjon le?
Vagy az legyen középen?
Látod, hogy tétovázom, ezért rámszólsz
keményen. Lesz ami lesz, ráfekszem az asztalra keresztben,
a fenekem lelóg. Rácsapsz párat, nem túl
nagyot, hogy másszak feljebb. Engedelmesen kapaszkodom feljebb,
s igyekszem úgy elhelyezkedni, hogy minél jobban kézre
legyek Neked. Simogatsz a lovaglóval, magamban már üvöltök,
hogy üssél már, legyünk túl rajta,
ne játssz velem! Megsuhogtatod a pálcát, de nem
csattan a fenekemen, mégis összerezzenek. Mire rájövök,
hogy játék, már hasít is belém
a fájdalom. -"Aúú!" -ez nem esett túl
jól. És máris csattan a következõ
és még egy.
-"Nem akarod számolni, rabnõ? Az eddigi nem számít!"
Megsemmisülten fekszem az asztalon. Csattannak az ütések,
én meg számolom, nehézkesen. 30 ütés
után alapállásba parancsolsz. A könnyeimmel
harcolok, nem akarom, hogy lásd, "a lábaid elõtt
fekszem, összetörten". De tisztában vagy vele,
s ezért megkapom a rég várt feloldozást,
aminek örülök is, meg nem is. Egy biztos, a rabnõd
szeretnék lenni, méghozzá a legjobb a világon.
Nina rabnõ