Egy késõ esti
séta
Már réges-rég elmúlt éjfél.
Békésen fekszem melletted, miközben gyengéden
simogatjuk egymást. A csendet csak én töröm
meg, mikor kezed hozzáér vöröslõ,
forró fenekemhez. A mai nevelésem szokatlanul hosszúra
nyúlt, jólesik egy kis pihenés.
-Nina készülj! Sétálni megyünk.
-töröd meg hirtelen a csendet. De én nem akarok
sétálni, nekem most így jó. Utasításodnak
egy fenekessel adsz hangsúlyt, mivel látod rajtam,
hogy nem nagyon akaródzik kikászálódni
az ágyból. 5 perc alig telik el, felöltözve,
alapállásban várom, hogy Te is elkészülj.
Hallom ahogy készülõdsz.
Na, most jöttél be a szobába, ahol várlak.
Felemeled a fejem, rám mosolyogsz, nagyon jól esik,
egy kicsit legalább megnyugszom tõle. Picit nehezteltem
rád a fenekes miatt, de az már oly' rég volt.
Ekkor meglátom a nyakörvemet a kezedben. Megrémülök.
Riadt tekintettel nézlek, már nem kedvesen mosolyogsz,
inkább "ördögi vigyor". Kezedbe lovaglópálca
és póráz kerül, majd indulunk is sétálni.
Alighogy kiérünk az épületbõl,
félrevonsz egy sötét sarokba. Háttal
állítasz, fogalmam sincs mit akarsz, csak reménykedhetek
benne, hogy nem a lovaglót akarod máris használni.
Nem, szerencsére nem. Bilincs kerül elõ a zsebedbõl,
ezt eddig nem is sejtettem, hogy Nálad van. Hátrabilincseled
a kezem és már indulunk is. Az utca még nem
kihalt, ezért a póráz nincs is rajtam, de
így is iszonyúan félek, hogy valaki meglátja
a karperecem. Atya ég! El kell mennünk pár
álló, beszélgetõ ember mellett! Rejtegetem
a kezem. Húú, ezt megúsztam. Vagy mégsem?
A nyakamról teljesen elfelejtkeztem! A nyakörvet tisztán
láthatták. Sebaj, túléltem.
Már jó ideje sétálunk, mikor a házak
ritkulni kezdenek, majd egyik pillanatról a másikra
teljesen el is tûnnek. Nincs világítás,
az utat a Hold fénye teszi láthatóvá
számunkra. Itt már nyugodtan felkerülhet a
póráz is.
Csakhamar egy kis erdõféleséget pillantunk
meg az út baloldalán. Le is térünk.
A Hold sejtelmes fényében kiválasztasz egy
fát. Ludas Matyit fogunk játszani, magyarázod.
Én leszek Döbrögi. Elõször Neked
háttal állok, a pórázom egy felettem
lévõ ágon átdobva, a számba
adod a végét. A felsõm felhúzod, és
a hátrabilincselt kezembe adod, hogy tartsam meg. Összeszorított
foggal várom az elsõ ütést, de ehelyett
a kezedet érzem, ám nem a fenekemen, hanem a hasamnál.
Kigombolod a nadrágom, majd a térdemig letolod.
Nemtetszésemnek egy sor nyögés ad hangot, de
ekkor már csattan is az elsõ ütés a
pucér fenekemen, legyen okom miért nyöszörögni,
és még egy, és még, szépen
sorban.
-Mennyit is kapott Döbrögi, rabnõ? -kérded
ártatlanul.
-25 -öt Uram. -válaszolom remegõ hangon, mire
Te csak alig hallhatóan egy 'rendben'-t válaszolsz,
majd méred ki a további ütéseket, számolatlanul.
Mint utólag kiderült, 25-öt kaptam a kérdés
után. Az ütések nem voltak nagyok, de az elvert
fenekemnek ez is épp elég volt ahhoz, hogy pokoli
fájdalmat okozzon.
A számból kiveszed a póráz végét,
helyette a pálcát teszed a számba. Kezem
eloldozod, majd megfordítasz. A fának most háttal
állok, kezem magasba parancsolva egy ágra van bilincselve.
A kabátom zipzárját lehúzod, majd
a pálcát a számból kivéve felhajtod
a pólóm, és a végét a számba
adod. Mellem óvatosan megszabadítod a melltartó
börtönébõl. Teljesen ki vagyok szolgáltatva
a kedvedre. A pálcával simogatsz. Tisztában
vagyok vele, hogy a simogatás csakhamar ütésbe
fog átfordulni és már elõre menekülök,
húzódom el.
-Rabnõ! -szólsz rám erélyesen, mire
megértem, mit szeretnél. Kidüllesztem a mellem
amennyire csak tudom, mintegy felkínálva Neked.
Csattannak is az ütések szép számmal.
Munkád végeztével a pálca újra
a számba kerül, a mellem pedig a tenyeredbe. Jól
esik a masszírozásod, de nem úszom meg ennyivel.
Mellbimbóm két ujjad közé fogod és
erõsen megszorítod, mire én folyamatosan
nyöszörgök. Végül elengeded, még
egy-egy gyógypuszit is kapok rá. Párszor
megismételed, majd eloldozol a fától és
rendbe szedhetem magam egy kicsit. A bilincset nem úszom
meg. Újra fogságra ítéli a kezem a
hátam mögött. A számból egy kis
idõre kikerül a lovagló.
Újra az úton megyünk. A felhõk játszanak
a Hold fényénél. Hangulatos nagyon. Közben
beszélgetünk errõl-arról, minden olyan
mint egy átlagos, romantikus sétánál,
kivéve talán, hogy engem pórázon vezetsz,
kezedben a pálca, na meg az én kezemen a bilincs.
Aztán a lovagló újra elfoglalja helyét
a számban. Két lépéssel mögötted
igyekszem tartani a tempót, figyelni Rád, hogyha
hirtelen megállsz, ne menjek Neked. Na és persze
ne essen ki a lovagló se. Már jó ideje megyünk,
egyre nehezebb a pálcát tartani, egyre többet
mozgatom a szám, aminek az eredménye, hogy egyre
instabilabban tartom. Szólok Neked, és megkérlek,
hogy segíts. Te elutasítod. Megadsz egy helyet,
amíg el kell vinnem. Nyöszörgök, nem fog
menni, de mennie kell, büntetés van beígérve.
Már csak 30 méter, kitartás, 20 méter,
menni fog. 15 méter. Hirtelen megállok, megfeszül
a póráz. Hátranézel. Fejem lehajtva,
pálca a földön. Nem szólsz semmit, felveszed
a lovaglót és rántasz egyet a pórázon.
Indulunk tovább, a bocsánatkéréseimet
fel se veszed, pedig érkeznek sûrûn. Pár
méter után megállok, feszül a póráz,
s Te fordulsz is, hogy megnézd, mi a probléma újra.
Halkan megkérlek, hogy adj még egy újabb
esélyt, nem fogom elengedni még egyszer. Nem szólsz
semmit, csak újra a számba adod a pálcát.
Majdnem teljesen hazáig a számban viszem.
Egy saroknál megállítasz, kiveszed, majd
megdicsérsz. A büntetésembõl engedsz
el egy keveset. Az út hátralévõ részében
beszélgetünk. A póráz lekerül,
az utca már túl világos és forgalmas
hozzá. A kezem viszont még mindig hátul,
bilincsben. A ház elõtt viszont újra póráz
a nyakörvön. Büszkén lépdelek mögötted,
bár Te nem látod, vagy csak úgy teszel, mint
aki nem. Két órás séta után
kellemes belépni a meleg lakásba. Ahogy belépek,
oldalt alapállásban megállok, és nem
mozdulok mindaddig, míg engedélyt nem kapok rá...
Nina rabnõ