Az Ősök Erődje

Yolin rövidre nyírt barna fürtjeit lágyan borzolta a kora tavaszi szellõ. A lány a friss, sarjadó fûben guggolt, és egy bokor mögött lapulva leste a domb aljában terpeszkedõ hatalmas kõépítményt.

Már három napja, hogy bement... Már három, hosszú nap és még hosszabb éjszaka telt el azóta, hogy utoljára látták bemenni. A sámánasszonyok szerint ez elõ szokott fordulni. A sámánasszonyok szerint, aki a negyedik napon sem jön elõ, az már örökké bent marad. A sámánasszonyok szerint ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami halandó leányt érhet, mert azt az Õsök Szellemei maguk közé emelik. De Yolin anyja szerint, aki a negyedik napon sem jön elõ, az egyszerûen csak halott. Meghal távol a falujától, távol a szeretteitõl, egyedül és magányosan, ki tudja milyen szörnyûségek közepette. Persze az anyja ezt sosem mondta ki a Vének vagy a sámánaszonyok füle hallatára. A Vének elõtt ugyanolyan engedelmesen és alázatosan térdelt, mint akármelyik falubéli asszony.

És Babír már három napja, hogy bement. Yolin legszívesebben lerohant volna, le a lankás domboldalon, el a fura nõalakok mellett, el a hatalmas, kõbõl formázott, kezében kõkorbácsot suhintó Vén mellett, át az omladozó hídon, hogy a túloldalon tátongó hatalmas bejárat fenyegetõ, sötét üregébe vesse magát. Babírt valami baj érte. Biztosan érezte, hogy baj van! És ha megtenné, ha meg merné tenni, még talán segíthetne rajta!

De Babír már nem a testvére többé, nem az, mióta a Vének sámánasszonynak választották, és ha õ utána menne, az Õsök Szellemei bizton halállal sújtanák az arcátlanságáért. A vének is keményen megbüntetnék, valójában már azért is csúnyán kikapna, ha megtudnák, itt lapul a bokorban, és az Erõdöt nézi, ahelyett, hogy az erdõben gyûjtené a makkot a többi asszonnyal. Ha pár perc múlva nem tér vissza, biztosan feltûnik a távolléte, és este a szokásos adagon felüli büntetést fog kapni.

Bezzeg Babírból sámánasszony lett! Babírt a tizenhatodik tavasz betöltésekor nem avatták Leánnyá, apja és anyja nem tépték le róla az összes ruháját, mint õróla, nem kötözték fel a Rönkre, miközben a falu közönsége a szent dalokat énekelte, a sámánasszonyok nem hajoltak a lába közé az éles obszidián pengével, és nem nyesték ki az apró, kis csontos húst a hasítéka nyílásánál, végül Babírt nem adták Szolgaságra a vének valamelyikéhez, hogy az Õsök gyermekeit szülje meg neki. Babír nem kap minden este büntetést, bármikor bármelyik vénnel hálhat, és közben sikítozik, meg nevet, meg sír, meg nyög, és utána rózsás arccal piheg, ahogy azt csak sámánasszonyok szokták, miután elvégezték a Mag valamelyik rítusát. Yolin irigyelte a húgát. Az egyetlen, hogy Babír sosem fog szülni gyermeket. Egyetlen sámánasszony sem szült soha gyermeket, akármennyiszer hált is a vénekkel, miután elõször visszajött az Õsöktõl.

Igaz, Yolin viszont büszke volt rá, milyen jó és rendes Ura van. A fiúkat a sámánasszonyok avatták Vénné, a huszadik tavasz betöltésekor. A fiúkat nem kötözték a Rönkre, hanem -miután saját maguk meztelenre vetkõztek, és gyermeki énjüket a ruhájukkal együtt az áldozati máglya lángjába hajították-, egy sámánasszony térdelt eléjük, hogy a Férfit szólítsa. Az eredmény többnyire szemmel látható volt. Csak nagy ritkán fordult elõ, hogy a felavatandó fiúban nem lakott ott a Férfi Szelleme. Az ilyet kinevették, és a következõ tavasszal újra próbálkozhatott. De a legtöbb fiú elsõre átment a Próbán.

A Vénné avatás rítusa volt az egyetlen alkalom, ahol Yolin más, falubéli fiúkat láthatott. Ettõl eltekintve a sámánasszonyok gondosan ügyeltek rá, hogy a fiú és lánygyermekeket születésüktõl fogva elkülönülten neveljék. Rontást hozott volna egy leányra, ha idõnek elõtte meglát egy fiúgyermeket, és viszont. A sámánasszonyok ezt biztosan tudták.

Yolin sem látta elõtte soha, ám mégis áldotta az Urát. Jól tudta, hogy sok más asszony csak megszokásból, vagy kötelességbõl térdel esténként Ura elõtt, de Yolin boldog volt. Sosem jutott eszébe, hogy Urának nevet adjon. A lányoknak egyszerû volt, születéstõl fogva ugyanúgy hívták õket, de a fiúk gyermekkori nevüket a ruhájukkal együtt égették el. A Próba után a sámánasszonyok új nevet adtak nekik, olyat, mely szerencsét hoz, és melyre az Õsök Erõdjében bukkantak. Yolin Urának neve Sir Shandlar volt, de csak a többi Vén és a sámánasszonyok szólíthatták így. A többi asszonynak egyszerûen csak az egyik Vén volt, akinek engedelmeskedni kellett, Yolinnak viszont AZ URA. És Yolin így is gondolt rá.

Yolin emlékezett a Szolgasága kezdetére. Két hónapja múlt, hogy Leánnyá avatták, és a sebe addigra már szépen begyógyult. Ez volt a legkevesebb idõ, melyet a sámánasszonyok a Felavatás és a Szolgaság között engedélyeztek, de Yolin szülei siettek, hiszen volt még egy másik lányuk, akit ugyanúgy Szolgaságra kellett adni. (Akkor még nem tudták, hogy Babírt ki fogják választani sámánasszonynak.)

A szertartás egyszerû volt, mert Yolin szülei nem voltak módosnak mondhatók, de Yolin utólag mégis meghatottan gondolt vissza rá. A gazdagabb leányokat Megkorbácsolták, Szíjat kaptak, Áldott Szájpecket, melyeket mind a sámánasszonyok hoztak az Erõdbõl, és Yolin emlékezett, hogy a Kövér Magda szolgasági rítusára (akinek az apjának hat tehene is volt) elõvették a Rudat, valamint, hogy a gazdagabb lányokra Vas Nyakörvet csatolt az Uruk ajándékul, de Yolinnak be kellett érnie egy kedves, öregecske, hajlott hátú motyogó sámánasszonnyal, meg azzal, hogy meztelenre vetkõztették, egy egyszerû, ám tiszta kenderkötéllel hátrakötötték a kezét, egy bõrszalagot kötöttek a nyakára, és a tisztaszoba közepére térdepeltették.

Yolin elméjébe elevenen égett be az a nap. Azt ezt követõ néma várakozást Yolin sosem fogja elfelejteni. Csak pár perc volt az egész, mégis mintha évek teltek volna el. A család és a sámánasszony átható tekintetének kereszttüzében Yolin fázott és remegett, és rettegve várta, mi következik.

A lehajtott fejjel, elõírásszerûen várakozó leány elõször a lépteket hallotta meg. A szertartás szerint senkinek sem volt szabad szólnia. Yolin nem nézhetett fel, nem nézhetett bele a neki kiszemelt Vén arcába, így elõször a csizmáit pillantotta meg maga elõtt a padlón. Kis idõ telt el, és Yolin felfokozott érzékeivel hallotta a nyíló ruha suhogását. A sámánasszony halkan kántált. Az anyja korábban már kitanította mit kell tennie. Elmondta amit lehetett, hogy dolgozzon a szája, a nyelve, az ajkai, mikor mire ügyeljen, mit kell csinálnia. Nem volt annál nagyobb szégyen, mintha egy leány -asszony!- nem tudta elõhívni egy Felavatott Vénbõl a Férfi Szellemet! Yolin azt hitte, ott és abban a pillanatban meghal. De nem halt meg. Torkában dobogó szívvel emelte fel a fejét, és orrát abban a pillanatban megcsapta a sámánasszonyok szerének mézes illata, mellyel a Vént erre az alkalomra felkenték. A 'dolog' ott himbálózott közvetlenül az arca elõtt. Yolin nem mert feljebb tekinteni. A sámánasszony abbahagyta a kántálást, a Vén és a családja csendben várt. Yolin próbált összpontosítani, és nagyra tátotta a száját, hogy a 'valamit' puhán az ajkai közé fogja, ahogy az anyja mesélte. Kis idõ múlva megérezte, amint a Vénben feltámad a Férfi, ettõl szerencsére megkönnyebbült, és onnantól jobban sikerült tennie a dolgát. Évek teltek el így, legalábbis Yolin így érezte. Nem hallatszott semmi, csak a szája cuppogása, a Vén állt elõtte mozdulatlan, és az ünnepre feldíszített szobában egy pisszenés sem hallatszott. Yolin térde sajgott, és már azt sem tudta volna megmondani, mióta nem érzi hátrakötött kezét.

A Férfi teljesen hirtelen, váratlanul tört elõ a Vénbõl, ahogy a szellemek szoktak. Yolint anyja erre is elõre figyelmeztette. Ez volt a legnehezebb pillanat. Yolin tudta, ha itt elbukik, még sok tavaszig nem lehet senki Szolgája. A Vén megmozdult, szerszámja mélyen Yolin torkába döfött, és a Vének ajándéka, -ahogy a sámánasszonyok nevezték-, elárasztott mindent. Yolin fuldokolni kezdett. A szerszám mellett már amúgy sem maradt sok hely, öklendeznie kellett, és rémülten érezte, ahogy a Mag kifelé keresi az utat a szájából! Yolin kétségbeesetten próbálta egyszerre visszatartani a Szellemet, benntartani a Vént, levegõhöz jutni, és nem elhányni magát. Nem emlékezett rá, végül hogyan sikerült, de egyszercsak a Vén már nem volt többé a szájában. A Mag egy nagy nyeléssel a helyére került, és õ könnyben úszó arccal feltekintve meglátta anyját, amint sápadtan, némán tördeli a kezét, valamint a mellette álló sámánasszonyt, amint nagy, ragyogó szemekkel õt figyeli.

Aztán minden szempár a Vénre szegezõdött. A könnyeivel küszködõ Yolin is feltekintett, és elõször, meglátta annak arcát. Fiatal, szeplõs kölyök volt, talán ha a múlt tavasszal avathatták csak fel. A Vén fürkészõ tekintettel nézett le reá. Ha most elutasítja, hiába tett meg mindent, csak a szégyen, és családja szégyene lesz a jutalma. Megint évek teltek el így...

Aztán a Vén lassan, nagyon lassan, bólintott. Yolin elõtt elsötétült a világ. Még utoljára látta, amint anyja térdre esik, és zokogásban tör ki, miközben a sámánasszony a Szolgaság Himnuszába kezd.

De ez már nagyon-nagyon régen volt. Azóta eltelt egy újabb tavasz, és Yolin megtanulta, hogyan lehet egyre könnyebben és könnyebben elõcsalogatni a Férfi Szellemet. Ura pedig minden este elverte érte, úgy, ahogy a sámánasszonyok tanították. Egy asszony a Hold napjától eltekintve háromszor vérzik, szólt a tanítás. Felavatásakor, Szolgaságának elsõ éjjelén, végül amikor világra hozza az Õsök gyermekét. De ahhoz, hogy az újszülött egészséges vörös legyen, az asszonynak minden este vörös kell legyen a feneke. És Yolin tudta, hogy boldog, tudta, hogy ha majd az Õsök úgy határoznak, hogy jól szolgálja Urát, meg fogják ajándékozni a gyermekkel. A sámánasszonyok úgy tanították, hogy csak az engedelmes, alázatos asszonyoknak adnak az Õsök gyermekáldást, és ez minden bizonnyal így is volt.

A bokrok között térdeplõ asszony még egyszer rálesett az alant terpeszkedõ hatalmas, elhagyott, de romjaiban is fenséges komplexumra. A hozzá vezetõ híd kõkorlátjának két végét négy-négy, faragott meztelen nõi alak tartotta. A szobrok sudárak voltak, gyönyörûek, hosszú hajuk a derekukig ért. Nem csoda, hogy a faluban csak a sámánasszonyok viselhettek hosszú hajat, a többi asszonynak a felavatásakor rövidre kellett azt vágatni. (A gazdagabb családok leányuk hajából korbácsot készíttettek, amit a sámánasszonyok szenteltek meg, és nászajándékként tudtak adni a Szolgaságba való lépéskor).

A sámánasszonyok bölcsességéhez nem fért kétség. A sámánasszonyok mindent tudtak. A sámánasszonyok minden tudásukat az Õsök ehagyott Erõdjében szerezték. Mert többnyire visszatértek. De néha nem. Néha sebesülten, cafatokban lógó ruhában, sebekkel a testükön tértek vissza. De arról, hogy mivel találkoztak odabenn, sohasem beszéltek.

A híd kõkorlátjának 'kötele' a mozdulatlan amazonok lába között tûnt el, mélyen belevágva a szétterpesztett lábak közötti résbe (ezt az Õsök szobrásza nagy részletességgel faragta ki, Yolin tisztán emlékezett rá). A nõalakok a megcsillanó tavaszi nap fényében mozdulatlanul tartották a hidat, melyre csak a sámánasszonyok léphettek rá. Fejüket hátravetették, a szájukba szíjazott kõlabda elnyomta sikolyukat, melyet némán kiáltottak az égre. Hátrakötött kezükkel egyetlen mozdulatot sem tettek, amivel megpróbálták volna elhárítani a mögöttük szintén kõbe dermedõ Vén korbácsának csapásait.

És Babír még mindig nem volt sehol...