Szegénylegények

Ahogy megérkezel, a fotelbe térdeltetsz. A támlájára kell hajolnom, és elõrenyújtott kezem hozzábilincseled egy szék lábához. Így jól elõre kell hajolnom, és még véletlenül sem tudom majd a kezem odakapni a fenekem elé, hogy megmentsem a vesszõdtõl. Térdelek, igyekszem a megbilincselt kezem a lehetõ legjobban elhelyezni, de közben hallom, hogy kint zörögsz. Levetkõzöl, és vesszõt választasz. Ezzel a suhogó hanggal kezdõdik nekem a vesszõzés. Hallom az édes hangot, amely annyi, de annyi boldogságot okozott már nekem. Érdekes, mennyire megváltozik az élményektõl a viszonyunk bizonyos dolgokhoz: amikor elõször hallottam ezt a suhogást, nem is figyeltem oda rá, csak érzetem az éles csípõs fájdalmat a hátsómon, és valahogy másodszorra mégis belém ivódott ez a hang, összekapcsolom a fájdalommal és a fájdalom által érzett gyönyörrel, ezért édes a hangja. Már akkor megborzongok, ha csak meghallom, már azzal ingerelsz, ahogy suhogtatod a vékonyabb és vastagabb vesszõket, mintha simogatnál...

Remegek most is, de nem a félelemtõl, hanem a vágytól, tudom, hogy fájni fog, hogy nagyon fog fájni, de vágyom ezt a fájdalmat. Minden porcikám, minden izmom alá akar merülni abba a mélységbe, amelybe a vesszõzésed taszít. Mögém lépsz, és a suhogó hang ingerlõ simogatása után sorban, ütemesen érkeznek az erõs, csípõs ütések. Fáj, nagyon fáj, hangosan számolok, engedem magamba a fájdalmat, biztosan mozgatom is a popsim, de nem azért, hogy kitérjek az ütések elõl, ez amolyan önkéntelen mozgás. Már nem vagyok ott, már semmit nem csinálok tudatosan, miközben szépen jönnek az ütések és visznek egyre mélyebbre, a fájdalom a popsimtól végigárad az egész testemen, belém olvad. Hullámai elfoglalják a testem, mint ahogy a háborgó tenger foglalja el a partot. Egy-egy mélyebb, combomat érõ ütés hatalmas hullámokat korbácsol az én belsõ tengeremen, de messzebb is visz mindig, és az újabb ütések egyre és egyre mélyebbre juttatatnak el. Valahogy elérkezünk az 50-ig, addigra a hullámok bejárják az egész testem, maguk alá temetnek, lemerülõk majd lebegek a hullámokban, az ár sodor magával, könnyû vagyok, boldog vagyok.

Csókjaid finoman visszahoznak és letesznek a partra, mögém állsz, simogatod a csíkos, hurkás popsim. A hullámok egyre lágyabban, de még fel-le járnak a testemben, aztán szép lassan megnyugszom. Köszönöm Neked, köszönöm a hullámokat, a tengert, a lebegést, a gyönyört, köszönöm...

Fekszel az ágyon, és most én vagyok a tenger, aki lágy hullámokkal csókolgatja, simogatja, masszírozza a tested. Szeretlek kényeztetni, különösem szeretem, ahogy a kezem, a szám, a nyelvem érintésére benned is áradnak a hullámok, szeretem ilyenkor érezni, ahogy morajlik benned a tenger, és szeretem ahogy a számba tör elõ. Szükségem van Rád. Az öledbe vonsz, ölellek, ölelsz, most együtt járjuk meg a hullámokat.

Majd a hátamra fordítasz, széttárod a combom, és a fertõtlenítõ spray hideg csókjából már tudom, hogy most tûk következnek. Most is remegek, de most nem annyira a vágytól, inkább a kiszolgáltatottságtól, a félelemtõl, de ezek az érzések izgalommal töltenek el, és mégis teljesen más, mint amit a fenekelés elõtt éreztem. Érzelmek, érzések kavarognak bennem, de már érzem is a fájdalmat, nem látom, hová szúrod a tûket pontosan, csak azt érzem, hogy kétszer válik élessé a fájdalom mindkét tûnél. (Utólag már tudom, azért, mert teljesen átszúrtad rajtam a tûket.)

Ahogy a tûk bennem vannak, nem fájnak, illetve nem fájnának, ha Te nem mozgatnád õket, de persze épp csak egy másodpercig vannak bennem nyugodtan, és Te már játszol is velük, mert szereted, ha egy-egy izmom megrándul a fájdalomtól, s kegyetlen vagy, mert jön az elektromos kütyü. Én ijedt arcot vágok, te meg mosolyogsz. Szeretem ezt a mosolyod - pedig számomra nem sok jót jelent soha...

Most sem tévedek, mert a kis csipeszek már rá is haraptak a tûkre, és Te meg már nyomkodod is a gombokat, és jönnek a fájdalom egyre mélyebb, egyre erõsebben csavaró fodrai, nyomulnak most bele a húsomba, mintha azt forgatnák. Közben adsz néha egy kis szünetet, és egyszer csak érzem, hogy a kezed meg az egyre nedvesebb hüvelyemben van: belülrõl is érezni akarod a fájdalmam. S nem kegyelmezel: újra és újra felcsavarod az áramerõsséget, én meg közben már inkább a kezedre vágyom, azt szeretném, hogy a kezed legyen egyre mélyebben bennem. Leszeded a csipeszeket, majd a tûkkel játszol még egy darabig, végül azokat is kihúzod.
A csiklóm, a kisajkaim, a hüvelyem, mindenem izgatod az ujjaiddal, majd egyszerre több ujjad érzem a hüvelyemben, és szép lassan a kézcsontod is becsúszik. Bennem vagy, Uram. Tiéd vagyok... Egyre erõsebben, mélyebben és szenvedélyesebben veszel birtokba, úgy érzem szétfeszítesz, játszol velem, hol lassabban , hol lágyabban, hol meg erõsen és vadul, a combomat harapva közben, vonaglom, nyüszítek, kiabálok és élvezek, élvezek, és élvezek közben...

Majd a szoba közepére kell térdelnem, és tarkóra rakni az összebilincselt kezem. Te közben egy filmet raksz be a videóba, mögém állsz, és elindítod.

A Szegénylegények. Tudom, mit jelent Neked ez a film...

Csak simogatsz a korbáccsal, és a kezeddel, a hátam, az arcom, a szám, de rám szólsz, hogy a filmre figyeljek, hát figyelek. Amikor a filmben megkezdõdik a lány vesszõfutása, erõsen korbácsolni kezdesz mindenhol, ahol érsz. Össze-vissza rángatózom, de igyekszem végig figyelni a filmet. Többször kell végig futni a lánynak a suhogó vesszõk között, s Te közben folyamatosan korbácsolod a testem: látom a lány szenvedését, és érzem a sajátomat. Mikor abbamaradnak az ütések, ég a hátam, az oldalam, a honaljam a popsim a combom, mindenem. Az ágyra fekszel, én a lábad közé térdelek, látom felizgatott az interaktív filmnézés, és én most a számmal izgatlak tovább, újra bennem vagy. Szeretlek érezni
magamban... Érezni a gyönyöröd...

Magadhoz vonsz, csendben megbújok az öledben, szorosan magadhoz ölelsz, simogatod a csíkos popsim, a korbácstól piros hátam, a mellem, az arcom, csókolsz, csókollak.

Majd felkelsz, egy vesszõvel térsz vissza, azt mondod, búcsúzóul még 15-öt kapok a fenekemre, hozzám hajolsz, a csókjaidból merítek erõt, és már jönnek is az ütések, pontosan 15.

Még egy utolsó ölelés, és még néhány utolsó csók...

Köszönöm, Uram, köszönöm.

vicca rabnõ