Hogyan lettem zebra

Már megint én vagyok kénytelen olyat írni, hogy nem tudok menni, nem megy, a munkám miatt megint nem tudok menni. (A fülemben csengenek a mondataid, ha azt akarod, hogy rabnõként tekintsek Rád, viselkedjek úgy mint egy rabnõ). Nem megy, persze nem dõlne össze a cég ha most fognám magam és mennék Hozzád, de nem tudom megtenni. Nem miattad, és ez nem nyavalygás, egyszerûen nem tudom, mit tegyek,vágyom Rád,vágyom utánad, de nekem ez a kötelesség, és hiába vagyok rabnõ nekem az mégiscsak a munka után jön (hú ha ezt most hallanád, mit kapnék, de így van). A büntetésem megkapom, mert nem válaszolsz az smsre, és én aggódom, hogy nem akarsz majd látni többet, hogy nem veszel majd komolyan, hogy nem tekintesz a rabnõdnek, és mindeközben veszettül vágyom érezni a kezed, a vesszõzésed, a fájdalmat, amit adsz nekem. Szenvedek magamban, mert nem mehetek, és mert nem tudom, miként reagálsz erre. Nem válaszolsz.

Lassan 5 óra, egy megbeszélésen vagyok, csörög a telefonom Te hívsz, megkérdem megkaptad-e az sms-t, de nem válaszolsz, még más valakivel beszélsz, kirohanok a telefonnal a kezemben, csak azt kérded mit írtam az sms-ben, hogy ne gyere, mondom, mert én még itt vagyok és nem tudok menni, elmondom mi a baj, azt mondod ok, este beszélünk. Kicsit megnyugszom, mert úgy hallom nem haragszol, de most, hogy hallottam a hangod, még jobban hiányzol, és megint miattam nem tudunk találkozni.

9 óra mire hazaérek, ki vagyok borulva a munka miatt, és mindennél jobban hiányzol. Vágyom arra, hogy a Tiéd legyek, hogy azt tegyél velem, amit akarsz, hogy használd a testem, hogy lássam a szemedben, hogy érezzem a tested minden rezdülésén, hogy élvezed a fájdalmam, és vágyom a merülésre, a megsemmisülésre, amit általad érek el.

Leülök a gép elé. S azonnal írok egy levelet, hogy ne haragudj, és kérdem, mikor tudunk találkozni a jövõ héten (de én most, akarom, zakatol az agyam, vagy ha most nem is lehet de holnap, holnap mindenképp). Teljesen esélytelenül, de azért megkérdem, hogy holnap? Holnap nem jó neked?

Aztán tovább várok, és végre megjössz, ugyanaz a kérdés, semmi válasz.
Aztán egyszer csak megkérded, hogy holnap 4-5 óra között jó lesz-e?

Boldog vagyok és köszönöm. Azt írod majd holnap, majd holnap köszönhetem.

S köszönöm is, már rég megfogadtam, hogy legközelebb olyan de olyan jó kislány leszek.
Hamar kéredzkedem is aludni, és Te engedsz, hogy jól kipihenjem magam, mert szükség lesz az erõmre holnap. Megyek fürdeni, nézem a még halványan csíkos popsim, ami holnap újra zebracsíkos lesz, mert megígérted, hogy felülírod az elhalványult csíkozást. Elindul a fantáziám, de inkább gyorsan fürdök és megyek aludni, mert valóban kipihent akarok lenni holnap.

Elmúlt már fél négy mire felérek a lakásba, elõkeresem gyorsan a hosszabbítót, mert megkértél, hogy most készítsem elõ mire jössz. Aztán elõveszem a kávéscsészéd, a kávét, a cukrot, és teszek a forralóba vizet. Közben levetkõzöm, majd irány a fürdõszoba, még simára kell borotválnom magam, aztán gyorsan lezuhanyozom, szétnyitom az ágyat, lepedõt teszek rá, készítek néhány törölközõt, megnézem újra a kávét, a vizet, a tejet, az órát (4 óra). Felforralom a vizet, bár tudom, hogy késõbb jössz, de hátha...
Várok Rád, zenét hallgatok, majd leülök gép elé és benézek az msn re, elkezdek beszélgetni, de gondolatban már nem ott járok, nedvesedem, mert felizgat, hogy várok Rád, hogy nem tudom, hogy mikor jössz, vagy nem tudom, hogy felcsengetsz, vagy csak egyszer majd kopogsz az ajtón. Minden úgy van kiszámolva, hogy mire a csengõtõl felérsz minden kész legyen, de ha nem csengetsz akkor…

De csengetsz, kikapcsolom a gépet, rohanok bekapcsolni a vízforralót, és nyitom az ajtót, majd visszarohanok lekapcsolni a zenét (tudom, hogy nem szereted, semmi mást nem akarsz hallani csak engem), ráöntöm a vizet a kávéra, megkeverem, jöhet a tej, kanál marad, mert néha azt még használod.

De már hallom is a lépteid a folyóson, ezer közül megismerném, hogy te jössz. Kitárom az ajtót, meg se állsz, nem szólsz semmit (soha nem szoktál), ahogy zárom az ajtót mögém állsz és üdvözlöd a testem, szorosan magadhoz ölelsz, birtokba veszel, tudod hogy a Tiéd vagyok. Most nyugszom meg teljesen, hogy itt vagy, de amint ez a nyugalom átáradna bennem, már csavarod is a mellem, nekiszorítasz az ajtónak, és még erõsebben vizsgálod át a testem minden tagját, majd megfordítasz, megcsókolsz.
HASALJ A PADLÓRA!

Ott fekszem a padlón, széttárt karokkal és természetesen terpeszben, szeretlek, szeretem, hogy itt vagy, hogy a Tiéd vagyok. Hallom, hogy vetkõzöl, szeretlek. Közelebb jössz, a lábaddal szélesebb terpeszbe tolod a lábaim, majd a fejemhez jössz, és le kell vennem a cipõd, és a zoknid, szeretem a zoknid, annyi minden jut eszembe róla, még a zokniddal tett kalandjaimra gondolok amikor egyszer csak egy csapás érkezik a combom közé, igen, levetted a nadrágszíjad, de hiába várok több ütést, most nem érkezik.

Mész a kávédért, hallom az irányból, majd megállsz felettem, és rám öntöd a forró kávé egy részét, a többit megiszod. Majd a lábam közé sétálsz, és a lábujjaiddal ellenõrzöd mennyire izgattál fel (nagyon, nagyon, nagyon), majd persze a lábad a szám elé teszed, én meg tisztára nyalom mint egy rendes rablány.

ÁLLJ FEL ÉS TEDD A SZÉKET AZ SZEKRÉNY ELÉ!!!!

Közben Te már a vesszõket próbálod, többet is megsuhintasz, jeges borzongás, félek, fájni fog. Nem mondod mennyi lesz, nem merek kérdezni, megfogom a széket, lehajolok.

EL NE ENGEDD A SZÉKET ÉS SZÁMOLJ!!!!

Az elsõ tíz amit ki kell bírni, mondom magamban az elsõ négyig, miközben számolok hangosan, de most már a hatodiktól nem tudom mi történik velem, átkapcsoltam, elengedtem magam. Te ütsz, én számolok, a tizet csak azért veszem észre, mert megállsz, átjössz a másik oldalra, vársz egy kicsit, másik vesszõt veszel a kezedbe, azzal folytatod, és tizenként váltasz, oldalt és vesszõt. Toporgok a szék elõtt, de nem engedem el. 40-nél megállsz, türelmetlenül várom a folytatást. Szeretném, ha vége lenne, de ha abbahagyod azt nem, kérnélek, hogy folytasd, de csak figyelem miért hagytad abba, (pontosan azért, hogy visszatérjek, ugyanúgy amiért pontosan tudod hányadik ütésnél kell annyira lent ütnöd a combom, hogy az mindennél jobban fájjon, szeretlek), mögöttem állsz, és simogatva gyönyörködsz a hurkás popsimban.

Folytatod, 1 -mondom, majd javítok: 42, nem veszed észre vagy nem akarod,vagy nem számít, újra elöntenek a hullámok, talán jobban fáj mintha folyamatosan ütöttél volna, talán mélyebben, nem tudom, de remegek a fájdalomtól.
50 -abbahagytad, megkérdem, mennyit kapok, 50-et, mondod. Köszönöm Uram.

Majd elengedem magam, remegek, reszketek, lebegek, és Te ott állsz szorosan mögöttem és átölelsz, és érzed minden egyes rezdülésem, fáj, még nagyon fáj. Hagyod, hogy kiélvezzük a fájdalmat. Aztán lassan elindul a kezed a véres popsimon keresztül az ágyékomig, a csiklómig, és követelõdzõ ujjaid sorba kéredzkednek be hüvelyembe, játszol velem sokáig, keményen és erõsen.

Szeretem érezni, hogy most valóban a Tiéd vagyok, és szeretem érezni, hogy bennem vagy, feszít, fáj és élvezem, néha ösztönösen menekülök, húznám ki magam, de ahogy rájövök mit teszek, már tolom is újra magam. Szeretem hallani ilyenkor a hangod, szeretem, ahogy az arcodat érzem az égõ popsimon, szeretem ahogy harapdálod a csíkjaim. Engeded, hogy megpihenjek, de közben játszol a mellemmel és a csiklómmal, ficánkolok, a kezed végig bennem van, csak most nem mozgatod, nem forgatod, de mivel a csiklóm ingerlésétõl mozgok, magamnak okozok fájdalmat. Majd persze segítesz Te is. S újra hosszan, mélyen és keményen birtokba veszel, Tiéd vagyok Uram. S hogy ezt véletlenül se felejtsem el, a másik kezed ujjai a popsimat veszik birtokba, most igyekszem nem mozogni, mert azt már megtanultam, hogy ez nagyon fáj anélkül is. Egyszerre mozog bennem a két kezed, valóban szétfeszülök, és akkor megemelsz, pedig már lábujjhegyen állok, egyre hangosabb vagyok, Te meg egyre gyorsabb, abbahagyod, de még nem engedsz, szép lassan engedsz csak el, mert tudod, hogy így sokkal jobban fáj. Elém teszed, mind két kezed és én tisztára nyalom õket. (Szeretem a kezed.)

Hagysz teljesen megnyugodni, addig Te már szétszeded az asztalt.

TEDD AZ SZÉKET AZ ASZTAL ELÉ! ÉS TÉRDELJ FEL RÁ!

Nem értem mi fog jönni, teszem amit mondasz, az asztalra hasalok, aminek a fél lapja hiányzik, a kezemet a túlsó oldalon az asztal lábához kötözöd, hasam az asztalon, a melleim lógnak (ügyes), a lábaimat meg kikötözöd a székhez.

Elém állsz, tudom a dolgom. Szeretlek. Persze nem hagyod, hogy csak úgy egyszerûen tegyem a dolgom, egy vesszõvel paskolod az égõ popsim. A melleimre meg a láncas csipeszt teszed, aminek a lánca a kezedben van, és hol kevésbé, hol jobban húzod. Meg se nyikkanok, megígértem, hogy jó kislány leszek (de nem tudom, meddig fog tartani ez az ígéret). Otthagysz, látom, hogy egy vékony vesszõt választasz, és tudom, hogy most a talpam fog következni.

Elõször a jobb, számolok, nem küzdök egy picit sem, az elsõ ütéstõl érzem, ahogy a hullámok átterjednek a testemre, és könnyû vagyok, számolok, 25-nél azt hiszem vége, de nem, Te ütsz tovább (soha nem kaptam még ennél többet). 30, Köszönöm Uram. Nem hagyod, hogy magammal foglalkozzam, elém állsz, és én újra teszem a dolgom. Közben Te ütsz tovább, egyre erõsebben, és egyre célzottabban, pontosan tudod, hol vagyok a legérzékenyebb, nagyon fáj, kérlek, hogy ott ne, de ahogy kimondom már bánom, nem a büntetés miatt, hanem mert nem bírtam ki, mert nem voltam elég jó. Ütsz oda tizet sokkal erõsebben, de nem érdekel, üthetsz akár többet is, szégyellem magam.

Aztán következik a bal talpam, az is 30 at kap, és újra elõttem állsz, egyre nagyobbakat ütve függõlegesen a popsimra, majd elönt a gyönyöröd, szeretlek. Eloldozol, megcsókolsz, a széken térdelek tovább, elém állsz, szorosan magadhoz vonsz, simogatsz, én csókollak mindenhol. Bemész a szobába, menjek utánad, kéred. Az ágyra hasalsz, én simogatlak, masszírozlak, csókolgatlak, cirógatlak a kezemmel, a nyelvemmel, szeretem ilyenkor a tested minden apró kis rezdülését. Szeretlek. Majd megfordulsz, és az elõbb még kínzó karjaid öledbe vonnak, hozzád bújok szorosan, szeretlek. Csókollak, csókolsz, ölellek, ölelsz, újra a Tiéd vagyok, csak most épp máshogy lebegek. Szeretlek.

Megnyugszom, de a Te kezed már újra az épp kielégült hüvelyembe siet, és újra alaposan meggyötörsz, és én újra élvezlek, a fájdalom és a gyönyör most keveredik, ez valami más. Érzem, mennyire akarod birtokba venni újra a testem, a fájdalmam, a gyönyöröm.

ÁLJ FEL, HAJOLJ LE TEDD A KEZED A PADLÓRA!

Gyötörsz tovább, nem tudom meddig, nincs tér, idõ, csak Te vagy és a lüktetõ, feszítõ alfelem.
Bent vagy, ösztönösen elkezdem szorítani a kezed, majd engedni a hüvelyizmommal.

SZORITSD! ENGEDD! SZORITSD! ENGEDD!

Most én játszom, majd újra Te. Végül nekem kell kihúznom magam, és lenyalogatnom az ujjaid.

TÉRDELJ ELÉM! TEDD A KEZEID A TARKÓDRA!

Az elekrokütyü van a kezedben, félek picit, én mondtam, hogy nem kell kikötnöd ehhez sem már, de tegnap még nem bíztál bennem (és én sem pszt).

Már a csipeszek fájnak, mert picik és élesek, ahogy a megcsókolt mellbimbómra teszed õket. Csak annyit kérek a tarkóm helyett a térdedre hadd tegyem a kezem, megengeded, de látom a szemeden, hogy már máshol jársz, nézed a mellem és már csavarod is a gombot, újra és újra, nézem, ahogy nézel, ahogy nézed szenvedésem, mert szenvedek, összeszorítom a fogam, de nyüszítek. S nem tudom, meddig akarsz így gyötörni, egyre hosszabban csavarják a hullámok a melleim, egyre mélyebbre jutnak az éles fodrai a fájdalomnak.

CSÓKOLJ!

Szereted érezni fájdalmam a csókomon keresztül.

FEKÜDJ A HÁTADRA, TERPESZBE!

A csipeszeket most a nagyajkaimra teszed, az egyiket egészen közel a csiklómhoz, kérem a zoknid, lazítok, és nem kell sokáig várnom, hogy az örvénylõ fájdalom szépen lassan elterjedjen az ajkaimon és a csiklómig érjen. Abbahagyod, felcsavarod, egyre erõsebbre egyre tovább, a hullámok rázzák a csiklóm, éles erõs a fájdalom mégis lassan elélvezem, megint keveredik az erõs fájdalom általi megsemmisülés az élvezet általi gyönyörrel, mindent megadnék, ha abbahagynád, annyira fáj, de meghalnék ha nem csinálnád tovább. Nem adok ki hangot, lebegek ezért felcsavarod addig, míg nem bírom tovább és hangosan sikoltok a zoknid mögül. Látom, hogy élvezed, én is elfolyok a csipeszek között, már nem tudom mi van, csak arra az éles fájdalomra térek vissza, ahogy letéped a csipeszeket. Megköszönöm és remegek, szorosan érzed fájdalomtól meggyötört testem.

Csókollak, köszönöm Neked.

Szeretlek.

Pakolni kell. Menni kell. Szeretlek.

vicca rabnõ