Életem egy része
Magas Bakony alján egy kis faluban születtem én, Gyermekkorom emlékeit sokszor fel-fel idézvén, Emlékszem, hogy nem volt az sem könnyű, felhőtlen és rózsás, Háború dúlt hazánk földjén és megtorlás. Gyermekésszel mi nem értettük mi az, hogy ma nincsen, Édesapánk mindig mondta, majd megsegít az Isten, Aztán felnőttünk, dolgoztunk, családot neveltünk, És nekik egy fényes, nyugodt, szebb jövőt terveztük. Azért ha nehéz is volt a mi életünk hazánkat szerettük. Szeretjük e dimbes-dombos szép bakonyi tájat, Vadvirágos rétet a zöld lombos öreg fákat, Most már itt van a mi életünk utolsó állomása. Egy évezred harcát s ajtaját bezárva, Üzenjük az új nemzedéknek, hazáját szeresse. Becsülettel dolgozzon a földjét meg is művelje Mert csak úgy lesz ezen a földön szeretet és béke.
A legnagyobb művészet
A legnagyobb művészet tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Soha nem lenni reményvesztett,
Csendben hordozni a keresztet,
Irigység nélkül nézni másra,
Ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
Bevallani alázattal, szépen,
Hogy arra most már nincs erőd,
Nem vagy olyan, mint azelőtt,
Így járni csendesen vidáman,
Istentől rád rakott igában.
Az élet alkonya
Amikor az életed alkonyatban jár, Munkádnak szép gyümölcse mind beérett már, Ifjúságod és múltadra gondolva, Látod, hogy mily sok az embernek a dolga. Most is dolgoznál, de kezed már gyenge, Homlokodra ezerannyi ránc van már festve, De azért a szíved derűs, vidám és boldog, Örülsz, merthogy néked van családod. És rajongva vesznek körül az unokák, Kiknek mindennap láthatod mosolyát, Ennél te szebbet sohsem kérnél ez a jóság, Mert néked ez a legnagyobb boldogság.
