A Gyilkos tó legendája
Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ.
Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett. Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai. A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat. Így lett a hegy halálából az élet vize. Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza.
A Szent Anna-tó legendája
A Szent Anna-tó keletkezéséről több székely népmonda szól. Az alábbi legenda Gabányi János gyűjtéséből való:
„Réges-régen élt ezen a vidéken két gazdag ember. Testvérek voltak, de folyton civakodtak egymással. Az egyiknek Büdöskőn volt a vára, a másiknak pedig azon a helyen, ahol ma a Szent Anna-tó látható. Egyszer egy idegen úr utazott át a vidéken gyönyörű négylovas hintaján, és megszállt pihenni Büdös vár uránál. Annak módfelett megtetszett az idegen hintaja, főként a lovai, s el is határozta, hogy bármi áron megszerzi a lovas hintót. Mivel a titokzatos idegen nem is akart hallani a vásárról, a gonosz várúr elhatározta, hogy elcsalja tőle a hintót. Kockázni kezdtek, s a várúr addig alattomoskodott, csalt, hogy elnyerte az idegen fogatát. Amint tervét megvalósította, máris áthajtott bátyjához kérkedni, hadd egye a másikat az irigység. Meg is jegyezte, foghegyről: nem hiszi, hogy a bátyja valaha is ilyen ép fogatra szert tudna tenni. Ez több volt, mint amit a fivér büszkesége elbírt! Azon nyomban fogadást ajánlott: egy napon belül szebb fogattal áll elő! A tét hatalmas volt: a vár és a hozzá tartozó birtokok. Öccse magabiztosan állta a fogadást, és gőgösen elhajtott. Elvakult bátyja ördögi ötletet agyalt ki: összeszedte a vár jobbágyai közül a nyolc legszebb hajadont, s azokat fogatta be hintajába. Felpattant a bakra, s mivel a törékeny vállú leányok nem bírták mozdítani a nehéz hintót, mérgesen közéjük csapott. Éppen a legszebbet találta el. Anna feljajdult, és átkot szórt a vár kegyetlen urára. Iszonyú dörgés, földindulás közepette a vár azon nyomban elsüllyedt urával együtt, helyén pedig egy szép tó keletkezett. A szüzek nefelejcsekké változtak, a gonosz várúr pedig rút vízisárkánnyá. Anna pedig a tó védőszentjévé lett, és imája elpusztította a vizet háborgató hatalmas szörnyet.”
Egy másik legendatöredék szerint Anna a holdfényes éjszakákon ismét megjelenik a tó felett, majd újra eltűnik a habokban.
A Szent Anna-kápolna harangjának legendája:
Valamikor rég, Szent Anna halála után, tündérek vertek szállást a tóban, annak is a fenekén, ahol aranypalotát építettek maguknak. Ezek a tündérek csak esténként jöttek fel a tó színére és olyan szépen énekeltek, hogy aki hallotta, angyalnak hitte őket. A kápolnában abban az időben egy barát lakott, aki olyan harangot hozott, melynek hangja szebb volt, mint a tündérek éneke. A szépen csengő harang hangjától a tündéreknek torkukon akadt az ének s szomorúan menekültek a tó fenekére. A tündérek királynéja elhatározta, hogy megszerzi a harangot...
Maros és Olt legendája
Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve. Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindég. Naphosszat üldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe.
Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedek. Maros, az idősebb, csendesebb természet volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férjeurát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek között, s egyszer feltámadott a király ellen is.
Az legyen a büntetésed - mondotta a tündérek királya -, hogy soha többé ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, a feleségedé a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet!
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
Anyám, édesanyám - kérdezte egyszer Maros -, miért vagy mindég olyan szomorú?
Mondotta Tarkő: Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti apátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig... Ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon, hegyeken, vad rengetegeken. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
Akarjuk, akarjuk! - mondták lelkes szóval a leányok.
De míg Tarkő a másik szobába ment a varázsvesszőért, a két leány összeveszett azon, hogy kinek a neve alatt utazzanak. Tarkő nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a lányokat, mindkettőt meglegyintette az aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.
Ó, jaj nekem, hát nem együtt mentek?! - jajgatott Tarkő. - Jertek vissza, jertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, de már valamivel csendesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan sóhajtozott magában: „Ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam.”
Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját: Jer, jer! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
Ó, vigy el engem is - esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjokat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.
(Elhangzott a Túri Olvasó Kör „Csillagösvényen” című műsorán, 2007. augusztus 21-én)