Tisztelt Hallgatóság, Kedves
Vendégek!
Igen nagy öröm számomra, hogy Berlász
Melinda szerkesztő asszony jóvoltából lehetőséget kaptam a Magyar
Zeneszerzők című kismonográfia-sorozat egyik kötetének megírására. Öröm,
mert frissen végzett zenetörténészként nagy megtiszteltetésnek éreztem a
felkérést, s mert doktoranduszként a disszertációmhoz kapcsolódó munkálatok
közepette egy üdítően más kutatási témába kóstolhattam bele. Leginkább azonban
annak örültem Berlász Melinda megkeresésekor, hogy Járdányi Pálról írhatok,
akinek életművéről a kötet előkészítését megelőzően én magam sem tudtam eleget,
ám tanulmányaim során sokat hallottam korszakalkotó jelentőségű
népzenetudományi munkásságáról, gazdag és jelentős zenetörténeti értéket
képviselő zenei publicisztikájáról, ismertem méltán nagyra tartott magnum
opusát, a Vörösmarty-szimfóniát, valamint természetesen – mint
minden magyar zeneiskolás – sok pedagógiai művét játszottam, melyek közül a Fuvola-zongora
szonatina különösen a szívemhez nőtt. Most, hogy az elmúlt évben Járdányi
korával és környezetével ismerkedtem, hogy műveit meghallgattam,
végigjátszottam, és megkíséreltem megérteni, elemezni azokat, s hogy mindennek
eredményét legjobb tudásom szerint ebben a kis kötetben összefoglaltam, sokkal
árnyaltabb és gazdagabb kép bontakozott ki előttem Járdányiról: művelt
szellemiségéről, tiszta, bátor jelleméről, melyről egy politikailag valóban
kiélezett helyzetben tett tanúbizonyságot, valamint kiváló mesterségbeli
tudással írt, sokszor megindító hangú kompozícióiról. A legtöbb, amit
kívánhatok, hogy e kis kötet olvasóinak – legalább részben – megmutathassam ezt
a képet, mely arra ösztönzi őket, hogy meghallgassák, előadják és tanítsák
Járdányi Pál műveit; s hogy Járdányi személyiségének, sokoldalú tevékenységének
és kompozíciós stílusának megértését és helyes megítélését némiképp
elősegíthessem.
Járdányi a színpadi zenét
kivéve minden műfajban komponált, s különböző apparátusra írt kompozícióinak
csoportjai más-más szempontból jelentősek életművében. Zenekari művei azért
kiemelkedők, mert legnagyobb szabású és legnagyobb gonddal írt darabjait
képviselik; kamaraművei azért, mert stilárisan a legszínesebb csoportot
alkotják; kórusművei kodályi értelemben vett köznevelési missziót töltenek be;
zongoradarabjain a fiatal szerző kibontakozását lehet végigkövetni; vokális
darabjai – azaz dalai és oratóriuma – pedig talán legihletettebb, legintimebb
alkotói megnyilatkozásai közül valók. A műfaji–apparátusbeli csoportok
életművön belüli jól körülhatárolhatósága és szuverén jellege miatt a kötetben
a műveket nem kronologikusan, hanem apparátusukból kiindulva tárgyaltam.
Másrészt Járdányi sajnálatosan szűkre szabott – csupán mintegy két és fél évtizedet
felölelő – alkotói pályája is indokolta, hogy ne szabják merev időbeli, az
egyes zeneszerzői korszakokat elválasztó határokat. Ráadásul ismeretes, hogy
Járdányi életművét nem tagolják jelentős stílusváltások: számára gyermekkorától
fogva döntő, egész életét és életművét meghatározó inspirációs forrást
jelentett a magyar népzene, valamint Bartók és Kodály művészete, amelynek maga
választotta útjáról valójában soha nem tért le. Zeneszerzői oeuvre-jének e
viszonylagos stiláris egységéből azonban nem következik, hogy alkotói pályáján
ne körvonalazódnának bizonyos zeneszerzői korszakok.
A kismonográfia
korlátozott terjedelme miatt kevés szó esett Járdányi gyermekkori- és
fiatalkori műveiről, holott ezek nemcsak tekintélyes mennyiségük miatt
érdemesek a figyelemre. A fiatal zeneszerző számtalan zongora-, kórus- és
kamarakompozíciója ugyanis sok-sok invencióról, nagy kísérletező-kedvről,
páratlanul fejlett önkritikáról és humorérzékről tesz tanúbizonyságot. Már ezekben a művekben megragadható Kodály és
Bartók szellemi és zenei hatása, ami egyrészről Járdányi mestereinek –
mindenekelőtt Rajeczky Benjáminnak és Bárdos Lajosnak – nevelő tehetségét
dicsérik, másrészt a tehetséges ifjú komponista érzékét, mellyel igen korán
választott önmaga számára egész életművét meghatározó mintaképeket.
Részben e gyermekkori
zongoradarabokból nő ki – stílusában és konkrétan anyagát is felhasználva – a
zeneakadémista Járdányi egyik legjelentősebb műve, a Zongoraszonáta,
melynek viszont a két évvel későbbi Kétzongorás szonáta jelenti szoros
stílusbeli folytatását. E negyvenes évek végi darabjaiban még sokféle arcát
mutatja a zeneszerző, s bizonyos tekintetben ezt a fiatalkori darabokban
tapasztalt kísérletező kedvével is összefüggésbe hozhatjuk, ám a sokféleségből
már több darabjában kibontakozik az az egységes irány, melynek következménye a
Bartók zenéjéhez értőn forduló, Bartók zsenijének kikerülhetetlen hatását
vállaló, mégis eredeti stílus. Közismert, hogy a második világháborút, de főleg
az 1949-et követő súlyos években a Bartók-stílust kizáró mintának tekinteni
igen nagy személyes bátorságot és zenei éleslátást követelt egy fiatal
zeneszerzőtől – ennek fényében kell hát tekintenünk például a bartóki Táncszvit
szerkezetét idéző zenekari Tánczenét, az 1. vonósnégyes
fájdalmas, kromatikus polifóniáját, a zongorás szonáták ütőhangszer-effektusait
és a Divertimento concertante bartóki tánc-sodrását. Járdányi ez utóbbi
kompozíciója egyben fontos életrajzi eseményhez is kapcsolódik: a Divertimento
concertante úgynevezett “felszínessége” szolgált ürügyként a szerzőt
politikai nézetei miatt támadó ellenfelek számára 1951-ben a Magyar
Zeneművészek Szövetségében. Ez a fájdalmas esemény nemcsak a hatalommal való
első nyílt összeütközést jelentette a kommunista rendszerrel mindvégig állhatatosan
szembenálló Járdányinak, de közvetve egy újabb zeneszerzői attitűdöt, ha úgy
tetszik egy második zeneszerzői korszakot is életre hívott, melynek alapja a
magyar népdal volt. Így az ötvenes évek első felében számtalan kórusra írt
népdalfeldolgozás, zenekari és kamarazenei népdalvariáció és népdal-ízű,
pentatonizáló tematikájú kamarazenei kompozíció született Járdányi műhelyében,
mellyel tudatosan protestált a zsdanovizmus elvárásaival szemben. Irodalmi
hátterét, program-szerűségét tekintve kivételesnek tetszik a szintén ekkoriban
elkészült Vörösmarty-szimfónia, melyben Járdányi egyszerre tiszteleg a
19. és 20. századi magyar zenei és irodalmi örökség előtt, s melyben ugyanakkor
szenvedélyesen kibomlik és megmutatkozik saját, állhatatos művészi és emberi
hitvallása.
Járdányi nehéz korban
élt, így nem csoda, hogy rövid élete során meghatározó nyomot hagyott a
politikai események alakulása. Harmadik alkotói korszakának kezdete sem
független a külvilág eseményeitől: az 1956-os forradalom bukásának tragikus élményéhez
kapcsolódik. Ez az év azonban, paradox módon, nemcsak súlyos csalódást, hanem
személyes boldogságot is tartogatott: második házasságának kezdetét, mely élete
hátralévő részében kiegyensúlyozott családi hátteret biztosított számára. E
kettős élményből – azaz a politikai csalódásokból, az egyre súlyosbodó
mellőzöttségből illetve a szerető család nyugalmából – szövődik Járdányi utolsó
alkotói korszakának mással össze nem téveszthető hangvétele, stílusa. A
kompozíciókat valamiféle nem e világi emelkedettségük, fájdalmas kitöréseik
ellenére is alapvető egyszerűségük, derűjük, valamint tömör írásmódjuk
különbözteti meg az életmű korábbi darabjaitól. Ezen utolsó, a teljes életmű
megkoronázását jelentő alkotói periódus jellemző művei közé tartozik a kis Hegedű–zongora-
és Gordonka–zongora szonatina, a Karácsonyi fény című kórus,
és mindenekelőtt a stílusában szorosan összekapcsolódó három zenekari darab: a Hárfaverseny,
a hegedűre és vonószenekarra készült Concertino, valamint a Vivente e
moriente.
Élete utolsó műve a
befejezetlenül maradt oratórium Vörösmarty Előszó című versére, melynek
utolsó sorait halálos ágyán vetette papírra. Az Előszó emelkedettsége,
indulatos hangja, apokaliptikus költői–zenei képei még így, torzó alakjában is
megmutatják, milyen nagyszabású, jelentős mű lett volna, ha elkészülhet. Nem
így történt azonban, s 1966-ban tragikus módon vége szakadt Járdányi
zeneszerzői és tudományos munkásságának. Nekrológjában Kodály Zoltán így
fogalmazott: “Erejének teljében hagyott itt bennünket. Talán gondban amiatt,
hogy annyi mindent nem fejezhetett be. De nyugodtan abban a tudatban, hogy
ameddig dolgozhatott, egész odaadással és teljes sikerrel tette.”
Köszönöm a figyelmet!
Kusz
Veronika