VII. Fejezet

A fél világ ellen

A család ötödik vezetője tehát Tiberius Julius lett. Tiberius nem volt túl szerencsés hadvezér, abban a néhány csatában, amit vezetett, felesleges veszteségeket szenvedett. Talán felnézett a tehetséges, és sikeres Augustusra, mint hadvezérre, talán elismerésnek szánta, de tény, hogy a vele egykorú rokonát jelölte meg örökösének. Ha azt nézzük, hogy Augustus csatatéren forgolódott, míg Tiberius Arretiumban ücsörgött, a kortársak valószínűleg nem adtak túl nagy esélyt Augustus családfőségének. De nem szaladjunk a dolgok elé.

Arretium Titus alatt csak névlegesen volt a Julius tartományok központja. Mert a központ ott van, ahol a központi személy. Tiberiussal ténylegesen is Arretium lett ismét a központ. Ő ugyanis, mint azt akkortájt említettem, amint politikai örökössé lépett elő, átvette a főváros irányítását. Így családfővé válásakor már majdnem tíz év gyakorlat állt mögötte. Közel Rómához, közel a szenátushoz. Nézzük meg milyen lett Tiberius Arretiuma Flavius óta. Mert igaz, a Juliusoknak komoly nehézségeik voltak, és vannak ebben az időben is, de a főváros fejlettsége sokat elárul az előre haladásról.

(Arretium főtere, és a kormányzói ház Flavius Julius idejének kezdetén.)

(Tiberius prokonzuli palotája.)

Azt hiszem a kontraszt igen éles, és jól szemlélteti, hogy a nehézségek ellenére mennyit fejlődött a Julius család. A szegényes kormányzói házból hatalmas, medencékkel, hidakkal teli csodálatos prokonzuli palota lett. De nem csak a kormányzói palota fejlődött. Vele fejlődött az egész város. Vízvezeték látta el a lakókat friss vízzel, az Arénában játékokat tartottak a nép szórakoztatására. A tereken, utcákon diadalívek, és diadaloszlopok hirdették a Juliusok katonai sikereit, szobrok, imahelyek pedig a gazdagságot. A legjelentősebb imahely Jupiter nagytemploma volt. Csak egy dolog nem fejlődött a városban, ez pedig a körülvevő fal. Az még mindig fa palánk volt. De nem is nagyon volt szükség falakra, nem kellett a város megtámadásától tartani.

(A város legfontosabb imahelye, Jupiter nagytemploma volt.)

De nézzük Tiberius ténykedését. Flavius, Lucius még meg tudta akadályozni, hogy több felé kelljen hadakozni. Az is igaz, hogy az ő idejükben nem is volt ennyi szomszéd, akivel háborúzni lehetett volna. Mikor Tiberius a vezetői székbe került, a Juliusok hadban álltak az ibérekkel, britekkel, dákokkal, makedónokkal, numidákkal. Kis híján a fél világgal.

A kezdetek egy kicsit felemásra sikerültek. Először Secundus elsüllyesztette Zoiron ibér hajóraját, Gnaeus pedig megverte az Adrián felfelé haladó Artemios makedón hajóit. Viszont a Peloponézosz mellett Lentulus hajóraját egymás után többször csatára kényszerítették, és a végén megsemmisítették.

Ami viszont egyértelmű siker, és mindezt a veszteséget elhomályosította, az egy politikai siker volt. Tiberius nyílván már örökössége alatt jó kapcsolatokat építhetett ki a szenátussal, akik esetleg neheztelhettek Titusra, amiért oly távol maradt a várostól. Hogy mi volt ez a politikai siker? Hát az, ami minden Julius álma volt ár korábban is. Mediolanium. Az egyetlen város, amely nem állt római uralom alatt Itáliában. Nem tudjuk, hogyan vette rá a szenátust. De rávette. Igaz, ez egy hatodik népet jelentett a háborús ellenfelek sorában.

A feladatot Cornelius Rabiriusra bízta, aki úgy került a családba, hogy Elvette Vibius Julius lányát, Decius unokáját. Még ő sem bizonyított, akárcsak Titus veje, aki Lugdunum előtt esett el, de a bizalom megvolt az irányába. Mediolaniumot Maglocunus a gall törzsek vezére védte, egyetlen kardos csapattal. Rabirius nem rendelkezett túl nagy sereggel, de kapott két pretorianus gyalogságot és egy csapat arcanit, akik bárhol el tudtak rejtőzni. Vele tartott továbbá Manius Libo, aki szintén úgy házasodott be a családba, a néhai Quintus egyetlen leányunokája révén.

A rohamra 201 nyarán került sor. Rabirius négyszeres túlerővel rendelkezett. Két faltörőkost építetett, de a kapuk ellen nem kellett használni őket, mert a városba beszivárgott kém kinyitotta a kaput. Rabirius ennek ellenére két helyen betörette a falat, és várta a rések védelmére igyekvő gallokat. De hiába várta. Végül bevonult a városba. Megált, hogy rendezze sorait, de a gallok még mindig nem jelentkeztek. Megindította hát a gyalogságot a főtér felé. Az egyik utcában megálltak, hogy az íjászok már messziről lőhessék a főteret. Úgy gondolták, hogy kimozdítják onnan a gallokat.

(Az íjászok messziről lőtték a főtéren álló válogatott kardforgatókat.)

A terv bevált. A kardforgatók megtámadták a rómaiakat. Nagy tusakodás alakult ki az elől álló preatorianusok, és közöttük. A szűk hely miatt a rómaiak nem bírták kihasználni túlerejüket, de Rabirius arra számított, hogy az elitnek számító csapatoknak meg sem kottyan majd egy válogatott kardforgató. A dolgok másként alakultak. Igaz, a praetorianusok megrendítették a kardforgatókat, de közben maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek. És a megrendítés még csak előjele a megfutásnak.

(Csak nagy veszteségek árán sikerült megrendíteni a kardforgatókat.)

Már közel álltak a gall gyalogosok, hogy megfussanak, amikor vezérük a segítségükre sietett. A gall nehézlovasság rohama elsöprő erejű volt. Véres utcát szántott a római sorok között. Teljesen szétzilálta a hadrendet. A gall gyalogság is magára talált, míg a győzelem küszöbén álló rómaiakon, a pánik jelei kezdtek megmutatkozni. Teljes lett a zűrzavar. Rabirius a lovassággal távolabb volt, csak a harci kutyákat tudta hírtelen küldeni. De elkéstek. Addigra az utca mészárszékké fajult, és a római gyalogság menekülni kezdett.

(A gall vezéri lovasság úgy vágta át magát a rómaiakon, mint kés a vajon, széles utcát szántva közöttük.)

Maglocunus visszafordult a főtér felé, de Rabirius az arcanusok feláldozásával el tudta tántorítani ettől, míg a lovassággal oda nem ért. De valójában nem is ért oda. Azon az ominózus utcán a gyorsabb equitesek beleakadtak a gall gyalogság maradékába, és a gall vezér visszafordult, hogy ismét megsegítse gyalogságát. Meg is futamította a könnyűlovasságot. Az üldözést az odaérő Libo akasztotta meg a testőrségével. Majd felzárkózott maga Rabirius is. Most derült ki, hogy milyen szerencse volt a harci kutyák elkésése. Így most rendelkezésre álltak, és Rabirius bevethette őket. Az equitesek is visszatértek a csatába. Ugyanakkor a gall kardosok végleg felmorzsolódtak, és a lovasok is fáradtak. Libo és Rabirius is Maglocuus felé tört. Rabrius érte el, és egyetlen vágással a porba küldte. Erre a gall lovasság megfutott, de csak egyetlen lovasnak sikerült kitörnie. Őt is még utolérték és levágták. Még a főtér előtt.

(Rabirius a gall vezér, Maglocunus holtteste felett.)

Mediolanium ha nehezen is, de végre Julius uralom alá került. Rabirius sem muzsikált tú fényesen, de mentségére legyen mondva, hogy ő nem hebrencskedett, mint Secundus Cossus, csak túlzottan bízott az elitnek kikiáltott praetorianus gyalogságban. És ami a fő, életben maradt, így lehetősége lett javítani. Libo azonnal rabláncra fűzette a lakosság egy részét, majd megkezdte a település beolvasztását a római tartományok sorába. Hogy ne járjanak úgy, mint Porrolissumnál, Rabirius zsoldosokat fogadott fel, a rend megtartása érdekében. A két rokon összedolgozott.

Az év hátralevő részben váltakozó sikerű tenger hadműveletek zajlottak. 200 nyarán viszont Voteporix brit kapitány megtámadta Asinius kapitány légiósait Lugdunum előtt, csak azzal nem számolt, hogy Augustus a segítségére siet. Asinius bevárta Augustus erősítését majd igyekezett a vezér mögött maradni, hogy bármikor megvédhesse. Szükség is volt rá. Augustus serege főleg velitesből, és íjászból állt. Ráadásul Augustus egyből keresni kezdte Voteporix harci szekereit. És némi gyalogsági támogatással sikerült is megfutatnia.

(Augustusnak sikerült Voteporixot megkergetne.)

Augustus azonban volt olyan fegyelmezett, hogy nyomában Asinussal a középhad segítségére siessen. Éppen időben, hogy a már-már győzedelmeskedő briteket megrendítse. Hátbatámadása jól sikerült. Mosta briteken volt a menekülés sora. Augustus elkezdte felgöngyölíteni az ellenséges csapatokat. Bár komoly veszteségeket szenvedtek, sikeresen visszaverték a brit támadást, és megsemmisítették Voteporix seregét.

(A lovasság hiánya miatt a gyalogságnak is ki kellett vennie a részét az üldözésből.)

Az év még egy eseményt produkált a szárazföldön. Mégpedig azt, hogy Rabirius és Libo megtámadták Mediolanium mellett az új gall vezető, Cynan kíséretét. Rabirius először íjászokkal lövette a gallokat, de nem sok eredményt ért el vele. Utána viszont oldalról elindította a gallok felé a felfogadott gall zsoldos hadicsapatokat. Cynant felingerelhette a gall zsoldosok látványa, mert egyből rájuk támadt. Több sem kellett a rómaiaknak. A teljes lovasság azonnal oldalba kapta a gall vezért. Cynan rájött a hibájára, de későn. Egy equites lándzsája kioltja az életét. De kíséretének többi tagja sem menekülhetett.

(Az új gall vezér nem lehetett sokáig vezér.)

Mindeközben Gnaeus 3 hajórajra való ötevezősorossal elindult hogy teljesítse a szenátus új akaratát, azaz Korinthosz újbóli blokád alá vonását. Ez hamar meg is történt, ezért a szenátus a makedón Bylazora városának elfoglalását tűzte ki. De erre a Juliusok nem léptek semmit, akár csak annak idején Porrolissum esetében. Ennek több oka volt. Meghalt Gaius, a serege Porrolissum pacifikálása felett őrködött, és a makedónoknak erős seregeik voltak a város környékén. De talán ami egymagában is elég indok lett volna, az az, hogy a városban pestis dúlt.

199 telén újra próbálkoztak a britek, de ezúttal Norcium felől. Cynfawr próbálta meghátrálásra kényszeríteni Publius seregét. A két haderő egyforma erősségű volt, de a rómaiak erősek voltak védelemben, ráadásul találtak egy dombot, ahova felhúzódhattak. És Publius a jó öreg összpontosított hadállást választotta. Elől a hastatusok, princepsek, mögöttük a csatározók, majd a triariusok, mintegy hadászati tartalékként, majd a lovasság. A hadsorok előtt a lovasauxilia, és a velitesek álltak. Ekkoriban már ez volt az egyetlen, még a Marius előtti szervezettségű hadsereg. De bevált.

(Publius a szokásos erős védelmi állást építette ki.)

A britek a szokásos hosszú, vékony vonalban álltak fel. És szokásosan nem egyszerre érték el a római vonalakat. A nyilak, dárdák, pilumok megrendítették a dombmászástól amúgy is fáradt derékhadat, így ott komoly támadásról nem beszélhetünk. A széleken már erősebben tartották magukat a britek, de Publius erősnek mondható lovassággal rendelkezett, és így tudott reagálni a szárnyakon folyó eseményekre. Lovassága sikeresen elhárította a szárnyak megkerülésére való próbálkozásokat. Cynfawr látva a taktikája kudarcát, menekülésbe kezdett, pedig a gyalogsága még harcolt.

(A brit kapitány elfutott, pedig serege még harcolt.)

A britek vezérük menekülése ellenére sem adták fel, és kisebb csoportokra szakadva tovább harcoltak. Nem lehetett egyszerű Publiusnak. Középen már üldözni kellett az ellenséget, míg a szárnyakon még javában dúl a harc. A római mégis megoldotta valahogy, mert üldözés közben megölték Cynfawrt. A kapitányuk halála ahogy terjedt a harcmezőn, úgy inogtak, és futottak meg a brit harcosok. De hát publius a saját kíséretén kívül még két könnyű, tehát nagyon gyors lovasauxiliával, és négy equitessel rendelkezett. Ennyi lovas elől elfutni nem nagyon lehet. Mindössze a 80 ember menekült meg Cynfwar seregéből, de ők is inkább lovasok, és már a csata elején megfutó középhad maradék katonái voltak.

(A fáradt britek nem futhattak el a rómaiak elől.)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tengeren továbbra sem álltak jól a dolgok. A Pataviumot és Ariminumot blokádoló makedónokat kiverték ugyan az Adria északi részéről, de Cassius hajóraját elsüllyesztették az ibérek. Az első ütközetet még megnyerte Dassius, de a túlerő megsemmisítette végül. Az ibér tengeri túlerő egyre nyomasztóbb lett. Még szerencse, hogy a szárazföldön a római fegyverek minősége megkérdőjelezhetetlen volt. Legalább is az ibérek által mindenképen.

Ennek bizonyítéka volt, amikor Amulius, aki nem volt valami zseniális hadvezér, megtámadta Antton kapitány hasonló nagyságú seregét. Már a helyválasztás is rossz volt. A rómaiaknak kellett felfelé támadniuk, még ha nem is volt túl meredek az emelkedő. Az összecsapás jól indult. A ki-kitámadó ibéreket az erős íjászok és a gyalogság megfutatták. Sőt magát Anttont is megölték.

(Antton kapitány meghalt a csata elején.)

Amulius ekkor úgy gondolta, hogy egy rohammal elsöpörheti az ibéreket. De a gyalogságát rosszul, nem összpontosítva vetette be, így azok szükségtelen veszteségeket szenvedtek, és egyre több egység futott meg. A helyzet kritikussá vált. Csak az íjászok és a vezéri lovasság fordíthatta meg a csata sorsát. Amulius mentségére legyen mondva, nem is tétovázott ez ügyben. Sikerült feltartani az ibéreket, míg a gyalogság maradéka összeszedte magát. Eddigre az ibérek is elfáradtak, és nekik is komoly veszteségük volt, szétforgácsolódtak. A római ellenlökést már nem tudták felfogni, és menekülni kezdtek, mögöttük az üldözőikkel.

(A helyzet kritikus volt.)

Amulius a serege felét elvesztette, de győzött. De ezt a győzelmét a római fegyverek és katonák minőségének, a harci morálnak köszönhette. A római katonák szinte vert helyzetben is össze tudták szedni magukat. Sokat segítettek a kipróbált íjászok.

Amulius a győzelem után leharcolt seregével visszatért Lugdunumhoz. A cohorsokat beküldte toborzásra, ő maga pedig az íjászokkal kint maradt, mert nem volt több hely a városban. És ekkor az ibérek egy olyan hadászati húzást műveltek, hogy az valószínűleg megrengette a kortársakat. Egy ibér sereg délről ostrom alá vette a várost, és egy másik pedig megtámadta Amuliust. Az ostrommal megakadályozták, hogy Augustus segíthessen neki. Az ibérek kétszeres túlerőben voltak. A rómaiak győztek már le kétszeres túlerőben lévő ellenséget védelemben, de akkor nem csak íjászok voltak. Most viszont semmi nem védte az íjászokat a lovasság támadásai ellen.

(Az ibérek megakadályozták, hogy Augustus segíthessen Amuliusnak.)

Bár Amuliust őrültnek tartották, de tisztában lehetett esélyeivel, mert a csatatér szélén állt fel, lehetőséget adva az elmenekülésre. Hatalmas túlerővel nézett szembe. Az ibérek megtorpantak a nyílzápor hatására, de rendezték soraikat, és egyszerűen lerohanták a rómaiakat. A Juliusoknak esélyük sem volt. Az íjászok, akik máskor annyi veszteséget okoztak az ellenségnek, most könnyedén martalékul váltak. És hiába állította fel őket Amulius könnyen menekülő helyre, alig tudtak elmenekülni közülük. És ami különösen fájdalmas volt, hogy elpusztult az a már ereklyének számító, a többi íjász közül kimagasló tapasztalatú egység is, amely még Flaviussal kezdte a harcot.

(Az ibérek legázolták a Julius család büszkeségeit.)

El lehet képzelni, mit érezhetett Augustus a falak mögött. A visszavágásra 197 telén jött el az idő. Qiunitis kapitány egy apró szenátusi sereggel megtámadta az ostromló ibéreket. Az erők egyensúlya megegyezett. Az ibéreket Segovax és Aingeru kapitányok vezették. Augustus a harctérre érve egyből hadrendbe ált. Quinitis már a csata elején meghalt. Augustus ennek ellenére sem sietett, hagyta, hogy az ibérek egyesüljenek. Távolsági fegyveresei inkább velitesekből álltak. Az első ibér gyalogosokat visszaverték. Ekkor az egész ibér sereg rohamra indult. Nagy kavarodás támadt. De míg a rómaiak vezére kézben tartotta a dolgokat, ez az ibérekről nem mondható el. Augustus az ibérek egyik hadvezérére összpontosított, és sikerült is megfutatnia őt.

(Augusztus jól összpontosított a kavarodásban, és megfutatta az egyik ibér vezért.)

Augusztus nem állt meg. Rohama ellenállhatatlan volt. Üldözés közben átvágta magát az ibér gyalogságon, szinte lassítás nélkül. Amerre járt, megrendült, és megfutott ibér gyalogosok jelezték az útját. Mindeközben nem vesztette szem elől az ibér vezért. Az már azt hitte, hogy sikerült meglépnie, és megállt a gyalogság mögött. Vesztére. Nyakába szakadtak Augustus lovasai.

(Augustus céltudatossága meghozta gyümölcsét.)

Közben a lovas auxilia a másik vezér ellen indult. Gyalogsági támogatással. Az ibér csapatok Augustus rohama után már amúgy is eléggé szétzilálódtak. Nem volt, aki segítsen neki. Bár a lovas auxilia nem volt közelharcra való, de gyalogsági támogatással megfutatták ezt a vezért is. De a lovas auxiliának üldözésben nem volt párja. Nehéz volt elszaladni előlük. Gyalog meg lehetetlen. Ennek a vezérnek is pirosra festette a vére a havat.

(Mindkét ibér vezér a harcmezőn végezte.)

Vezéreik halála végleg megzavarta az ibéreket. Már csak a menekülésben reménykedhettek. De ez a Juliusok elől nagyon nehéz volt. Főleg, hogy volt törleszteni valójuk az íjászok miatt. Most, hogy ő lettek a harcmező urai, szabadon engedhették vérengző hajlamukat. És meg is tették. Mindkét ibér sereg megsemmisült a csatában.

(Augustus testőrsége)

Rabiriusnak is volt mit javítania Mediolanium után. Az ő ideje 196 nyarán jött el. Mediolanium mellett egy gall sereget támadott meg, ami addig a környéken bujkált. Segített neki a Mediolaniumból az ellenség hátába kitörő Libo is. Háromszoros túlerőben voltak, és rabirius egy új fegyvert is felvonultatott, amit addig a rómaiak nem használtak a csatatéren. Ez pedig az onager volt, ami egy katapultféle, és 2 darab volt a seregben. Nem volt túl pontos, de egy álló, nagy sereg ellen, mint amilyenek a gallok is voltak, mindegy volt, hogy a lövedék melyik csapattestbe csapódott be. Csak ártson. Főleg, ha még íjász auxilia is támogatta őket.

(Az onager kövei hatalmas porfelhővel csapódtak be.)

Miután az íjászok, és az onagerek ellőtték a muníciót, Rabirius közelebb húzódott. A gallok a békeévek alatt semmit sem tanultak. Azonnal támadni kezdtek. A bal szélen álló zsoldos hadicsapatokat még nagy veszteségek árán fel tudták számolni, de a mögöttük áló rómaiakon már fentakadtak. Viszont meg akarták kerülni a balszárnyat, hogy a mögöttük álló lovasságra támadjanak. Csakhogy azok bátor rohamot intéztek a gallok ellen, akiket még Rabirius is hátba támadott. Egy sem menekült meg közülük. A gallok elkövették az a hibát, hogy nem egyszerre vetették be haderejüket. A rómaiak ellentámadást hajtottak végre, balszárnyon a lovassággal. És ez az ellentámadás megállíthatatlan volt. A gallok pánikba estek.

(A gallok nem állhatták a római rohamot.)

A gallok hosszú idő után mérhették össze fegyvereiket a rómaiakkal a nyílt mezőn. Hát nem sok sikerrel. Ezzel a vereséggel a gallok végleg eltűntek Itália földjéről. A félsziget minden egyes szeglete római uralom alatt állt. Itália meghódítása befejeződött. És Rabirius is javított. Az onager több ellenséget ölt meg, mint a két auxiliás íjász együttvéve.

(Ezzel a vereséggel a gallok eltűntek Itáliából.)

Egy év múlva, 196 telén, az az eget-földet rengető hír érkezett, hogy Lovosice városát a britek lefizették, és átállították a saját pártjukra. Ilyen szégyen római várossal ég nem történt. Igazából ne tudni, miért álltak rá az alkura, hiszen brit sereg nem volt a közelben. Julius sereg viszont igen. A közelben tartózkodott ugyanis az a főleg zsoldosokból álló kisebb sereg, amit még Gaius állított össze. Ez a sereg azonnal bevonult a városba, mielőtt a védelmet megszervezhették volna. A bosszú utolérte a várost. A lakosság több mint felét rabláncra fűzték.

De a kellemetlen meglepetések nem értek végett. 194 nyarán egy kisebb ibér sereg szállt partra az addig nyugalom szigetének számító Caralis mellett, és ostrom alá fogta a várost, ami nem rendelkezet túl erős védelemmel. Rabirius seregét, ami az ibérek elleni harcra volt szánva Aquitániába, át kellett hajózni Szardíniára. Ez azonban nem volt egyszerű dolog az erős ibér flotta aktivítás miatt. Csak nagy bujkálva lehetett végrehajtani. Csak 193 nyarára értek oda, de megjelenésük is elég volt ahhoz, hogy az ibérek visszavonulót fújjanak. Rabirius ennek ellenére ott maradt a városnál, hogy gondoskodjon védelméről, amíg az magától nem képes rá. Ez nagyon helyes döntés volt. Csakhogy ezzel az ibér területekre mért csapás, az ibér seregek saját területükön való legyőzése ismét elhalasztódott.

( Az ibér inváziós flotta.)

Valami ki kellett találni a rómaiaknak. Túl sok nagy, komplett sereg állt csak azért, hogy védjen. Kockázatos támadásokba nem lehetett menni velük, mert akkor a városok maradtak volna védtelenek. A kulcskérdés az volt, hogyan lehet a városok védelmét biztosítani úgy, hogy a seregek felszabaduljanak, és manőverezni lehessen velük. A megoldás a juliusok katonai géniuszához, Augustushoz kötődik.

Amulius veresége után szinte új sereget kellett építsen. Ez a sereg azonban még nem állt olyan szinten, hogy felvehesse a versenyt a sík mezőn. Ezért Augustus megmaradt Lugdunum falai között. Történt pedig, hogy 193 nyarán Urtzi ibér kapitány ostrom alá vette a várost. Augustusnak volt már gyalogsága, de az íjászokat még nem pótolta. Mindössze egy maroknyi íjásza, és két velitese volt. A seregek aránya megegyezett.

Augustus kitört. De nem rohant fejjel a falnak. Az ibérek ugyanis közelebb húzódtak a kőfalhoz, hogy fogadják a városból kilépő rómaiakat. Augustus egyből átlátta, hogy velitesei, és kevés íjásza akár a falakról is dobálhatná az ibéreket. És úgy is tett. Azok pedig nem mozdultak. Várták a kilépő rómaiakat. De a velitesek, és íjászok túl kevesen voltak. Augustus ekkor úgy döntött, hogy megpróbálja, hátha a pilumot is el lehet hajítani a falról. El lehetett. És talán nagyobb sebzéssel is.

(Az ibérek még soha nem kapta felülről pilumot a nyakukba.)

Miután az összes pilum elfogyott, Augustus rohamra szánta el magát. Ekkor már koránt sem lehetett egyenlő erőkről beszélni. Ahogy nyílt a kapu, az ibérek sarkon fordultak, és menekülni kezdtek. A rómaiak nem tudták utolérni őket. Az ellenség elvonult a város alól. Nem lett ez nagy, megsemmisítő győzelem, de a városfalról leamortizálták az ibér haderő felét. És ekkor pattanhatott ki Augustus fejéből az ötlet. Ha a várfalakat íjászokkal rakja meg, azok nagyobb veszteséget okozhatnának. Ilyenkor nem feltétlenül az a cél, hogy az ellenséget megsemmisítsék, hanem hogy elzavarják a falak alól. Arra pedig elegek lehetnek az íjászok. Mert ha az ellen nem is menekül el egyből, a következő kitörésnél már mindenképpen érzékeny veszteségeket kell elszenvedniük.

192 nyarán jött el a lehetőség, hogy ezt próbára tegye még egyszer. Ezúttal a brit Tincommius ellen. Augustus eleve erőfölényben volt, de nem akarta a véletlenre bízni. Ekkor a velitese mellett már kér íjász auxiliája is volt neki. Mindenkit a falra parancsot már a kitörés előtt. Még a gyalogságot is.

Ahogy arra számolni lehetett, a britek közelebb húzódtak, és várták a kirohanást. Ehelyett nyíl és dárdazáport kaptak. Válaszul Ticommius kíséretének nyilai érkeztek. Augustus ekkor mindkét íjászának őt jelölte ki célpontul. És az íjászok elvégezték a dolgukat, a brit sereg vezér nélkül maradt.

(A brit kapitányt elpusztították a római nyílvesszők.)

A nyilak, dárdák után a pilumok jöttek. De nem bírta mindegyik csapat eldobni, mert a britek megfordultak és elmenekültek a vár alól. A taktika bevált, az ostromló sereg fele megint a falak alatt maradt.

A következő ostromra 191 telén került sor. Ekkor egy ibér családtag vezette a város alá a seregét, mégpedig az Ursoból származó Txomin. Augustus ismét némi túlerőben volt, de megint nem akart kockáztatni. Immár öt íjász auxilia, és egy velites állt a falakon. Hatalmas tűzerő az első ostromhoz képest. És tették a dolgukat. Elképesztő nyíleső fogadta az ibéreket. Ennek az esőnek maga Txomin is áldozatául esett.

(Txomin sem tudott mit kezdeni a falakról zúdított nyilakkal.)

Az ibérek vezérük halála után elvonultak a falak alól. De a seregük fele ott maradt a vezérükkel a földön. Említettem, és a példák is hozták, hogy Augustus új városvédő taktikája nem hozott megsemmisítő győzelmeket. De bebizonyította, hogy a városokat kisebb, főleg íjászokból álló seregekkel is meglehet védeni, ha kőfal veszi körül. Ezáltal a nagyobb seregek felszabadulnak, a nyílt mezőn, ellenséges területen operálhatnak. Augustus taktikája valamilyen szempontból túlmutatott Mariuson is. Mert gyakorlatilag kettéosztotta a juliusok haderejét. Egy kisebb városvédő, főleg íjászokat alkalmazó seregre, és a nyílt mezőn harcoló nagyobb seregekre. Funkcionális különbséget tett közöttük.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy év múlva nem volt lehetősége, hogy alkalmazza ezt a taktikát. Ennek oka Cornelius Rutilius, és szenátusi serege volt, aki megtámadta a Lugdunum közelében álló Lucco kapitány brit erőit, ezzel kicsalva a várból Augustust is. A rómaiak több mint háromszoros túlerőben voltak, és még közre is fogták a brit sereget. A szenátusi sereg azonban nem a legkedvezőbb helyzetben állhatott fel a britek ellen, ugyanis egy dombnak felfele kellett támadniuk, és ők magukban nem is voltak túlerőben. Egyértelmű volt hogy Augustus hátulról érkező serege fogja eldönteni a csatát.

Mire Augustus a csatatérre ért, és felfejlődött, a szenátus és a britek már egymásnak estek. A britek nem várták be a római csapatok támadását, és rohamra indultak. Ezzel a csata messzebb került az érkező juliusoktól. Lucco két gyalogos egységet tartott vissza, hogy hátráltassa Augustus seregét, míg megtörik a szenátust. Ám láthatta, hogy ez nevetséges haderő, és így a szekereseivel is a segítségükre sietett. Hatalmas hibát követett el. Egyetlen esélye az lehetett volna, hogy a két gyalogos csapatot visszarendeli, és a szenátust gyorsan megtörve csapatait kimenekíti a kelepcéből. Így azonban a teljes pusztulás várt rájuk. Lucco bátran megrohanta a juliusok sorait, de már tudjuk azt, hogy a bátorság önmagában kevés.

(A bátorság önmagában kevés.)

A két gyalogos csapat sem okozott gondot Augustus erőinek. E két gyalogság, és a harci szekerek nélkül a brit haderő a szenátusi csapatok megtörésére sem volt elég erős. Így a csata teljes káoszba, és a brit harcosok lemészárlásába fajult. A csata teljes római győzelemmel végződött. Egyetlen brit harcos sem menekült meg.

(A szenátusi csapatok is jól küzdöttek.)

189 nyarán azonban akkora sérelem érte a római büszkeséget, amekkora még sohasem. És mindezt politikai téren szenvedték el. A makedónok ügyes diplomáciai húzással felbujtották Pannónia lakóit, hogy lázadjanak fel Róma ellen, és álljanak az ő oldalukra. Cserébe védelmet ígértek a városnak. Igazából nem tudni, hogyan gondolták. A tartomány közelében nem tartózkodott ekkor egyetlen makedón sereg sem. Talán arra gondoltak, hogy a Juliusok nem lesznek képesek egyből reagálni, és lesz idejük felvonulni az új tartományuk védelmére? Vagy csak zavarkeltésnek szánták? Nem tudjuk. Én ez utóbbira tippelek. A Juliusok azonnal reagáltak, és egy közelben állomásozó városőrt azonnal bevonultattak az üresen álló Aquinqumba. Nem álltak bosszút a lakosságon, mert Aquinqum fejlődése kulcsfontosságú volt, a dáciai tartomány bányái miatt.

(A római büszkeségen még soha nem esett ekkora csorba.)

A másik diplomáciai hír egy nép eltűnése volt. Ez pedig a dákoké. Igazából nem tudni mi lett velük. Az egykoron Norciumot is uraló nép a Julius csapások elől fokozatos hátrálásba kényszerült. És bár jól harcolt, a római technikai fölényt nem tudták kiegyenlíteni. Elvesztették ősi tartományukat, Daciat, amely a gazdasági alapot is jelentette számukra. Bár nem adták könnyen. Gyakorlatilag kiszorultak a Kárpátokon kívülre. Ezzel a történelem fő sodrából kikerülte annak szélére. Hogy ott mi történt velük? Vezetőik jelentős része a csatamezőkön feküdt. Gazdaság alapjukat elvesztették. Valószínűleg szép lassan sorvadásnak indultak, és maradékaik beleolvadtak a sztyeppei népekbe.

(A történelem sodra kegyetlen, a gyengébbeknek pusztulniuk kell.)

189 eleje azonban nem csak ezektől a politikai dogoktól volt hangos. Szardínia helyzete nem rendeződött megnyugtatóan. Txeru kapitány vezetésével egy erősebb ibér sereg vette ostrom alá Caralis városát. Nem számolt azonban Herennius kapitánnyal, akinek parancsnoksága alatt Cornelius jelentős erőt hagyott a városon kívül. És ez az erő most a segítségére sietett az ostromlottaknak. Így már a rómaiak másfélszeres túlerőbe kerültek. Ez kiegyenlítette az, hogy az ibérek egy dombon, erős védelmi állásban voltak. Herennius azonban mint tudjuk két onagerrel is rendelkezett, így már alulról elkezdhette lőni az ibér sereget, és ezt meg is tette.

(Az onagerek lövedékei elől nem nyújtott védelmet a dombtető.)

Az onagerek után Herennius kénytelen volt közelebb nyomulni. Hamarosan két csata bontakozott ki. Az ibérek ugyanis kettéváltak, és a kisebb a dombtetőn Herenniust tartotta vissza, míg az ibér sereg nagyobb része Corneliusra támadt. Nekik nehéz dolguk is volt. Cornelius nem rendelkezett erős gyalogsággal, így a vezéri testőrségnek is kemény csatába kellett bocsátkoznia.

(Cornelius és testőrsége kemény csatába bocsátkozott.)

Nyomás nagy volt. Cornelius pedig meghátrált, és menekülni kezdett. Txeru azonban nem őt üldözte, hanem a gyengébb városőrökre vetette magát. Ezek a csapatok alkalmasak voltak a városi rend fenntartására, de a harcmezőn már nem számítottak komoly tényezőnek. Valószínűleg mindenki meglepődhetett azon, és aki nem volt ott, az hitetlenül hallgatta, hogy a városőrök megölték Txerut.

(A városőrök hatalmas tettet hajtottak végre.)

A csata azonban még nem dőlt el. Cornelius abbahagyta a menekülést, serege azonban folyamatosan kitért az ibérek elől, várva hogy Herennius roham léptekben közeledő csapatai odaérjenek. Végül odaértek. Cornelus csapatai voltak az üllő, és hátulról Herenniusék a kalapács. Ez már sok volt az ibéreknek. Pánikba estek, és menekülőre fogták a dolgot. Ekkor vált egyértelművé, hogy Txeru szerencsétlen halála milyen katasztrófális helyzetet eredményezet. Aki tudott, menekült. Nagy vereséget szenvedtek az ibérek, de nem katasztrófálisat. A sereg maradéka visszavonult a hajókra.

(Cornelius volt az üllő, és Herennius a kalapács.)

A tengeren nem volt ilyen szerencsés a hadi sors. Brycham brit admirális megverte Oppius admirális két hajóraját.

188 elején Publius Norciumban észrevette, hogy a határhoz közelít a vectisi Vellocatus. Azonnal rátámadt, és az ifjú brit el is fogadta a kihívást, pedig Publius kétszeres túlerőben volt. Ráadásul egymás után indította rohamra csapatait. Bár jól képzettek, és fegyverezettek voltak, de a kétszeres túlerő, az kétszeres túlerő.

(Vellocatus egymás után indította rohamra csapatait.)

A brit gyalogosok megfutottak, meghátráltak a rómaiak elől. Egyedül Vellocatus és kísérete tudott áttőrni a szekrekkel az első sorokon. De a lendületük elfogyott, és így már elbírtak velük a rómaiak. A brit vezér kocsija össze tőrt, ő maga pedig holtan terült el a harcmezőn. Publius katonái üldözés közben mindenkit megöltek a brit seregből.

(Az ifjú brit vezér a kocsija roncsai között lelte halálát.)

Szardínián Cornelius egy kisebb ibér csapatot kergetett vissza a hajókra. Nem volt nagy ütközet. Egyértelmű volt a római fölény. Ennek ellenére Cornelius a csata megnyitását az onagerekre bízta. Amit ők megölnek, azt már nem kell a katonáknak. De az ibérek nem állták sokáig a lövedékeket, és inkább elkezdtek a hajóik felé vonulni. Cornelius azonnal utánuk küldte a lovasságot. Az ibér sereg fele maradt végül a csatatéren, a többi visszatakarodott a hajókra.

(Az onager tüzérség egyre pontosabban lőtt, ahogy a harcok során mind több tapasztalatot gyűjtött.)

Ugyanakkor Lugdunumnál is az ibérek okoztak gondot. A bilbilisi Palpen vezetett hadat a város ellen, aki az ibér törzsek vezetője volt. Két egyenlő méretű had állt fel, amikor Augustus kitört a városból. Illetve Augustus nem is tőrt ki. Ahogy megszokhattuk, felállította a katonáit, és azok onnan dobálták, lőtték a falak alatt álló ibér sereget. Azok hiába várták, hogy a rómaiak kijöjjenek a kapun. Mégsem mozdultak. Végül egy nyílvessző leterítette vezérüket. Dicstelen ostoba véget ért.

(Palpen, az ibérek királya a lehető legostobább módon halt meg.)

Vezetőjük elvesztésével az ibérek nem maradtak tovább a falak alatt. Megkezdték az elvonulást. Ekkor azonban nyílt a kapu, és a római lovasság az ibérek nyakába szakadt. Hamar pánik tőrt ki, és az elvonulás meneküléssé vált. A római lovasok pedig kihasználták ezt. Nagy vérengzés vette kezdetét. Az ibér sereg gyakorlatilag megsemmisült. Augustus már győzött le, és ölt meg csatában ibér törzsi vezetőt. Most is méltó volt hírnevéhez.

(Az ibér sereg megsemmisült.)

Egy év múlva, 187 végén Publius kihasználva, hogy szabad útja lett, ostrom alá vette a brit Mogontiacum városát, amit Brycham családtag védett, hogy feldúlja. Azonban szinte a semmiből tűnt fel Cynan kapitány sereg, és megtámadta Publius seregét. Két egyenlő méretű sereg állt szemben egymással. Publius nyugodtan készült a csatára. Szokása szerint a csatatér legtávolabbi pontján állt fel. Várta a brit támadást. A sereg is a szokásos hadrendben állt fel.

(Publius a szokásos helyen, a szokásos hadrendben állt fel.)

Publius egy valamit nem vett számításba. Ez pedig a városból kitörő Brycham kisserege. Figyelmét lekötötte a távolból közeledő Cynan. Így a hátulról érkező Brycham váratlanul megtámadhatta. Hatalmas zűrzavar keletkezett. Publius kapkodni kezdett. Gyorsan meg kellett fordítson gyalogosokat, lovasokat, de közben Cynant is szemmel kellett tartsa. Nagy nehezen Brycham seregét legyőzte, sőt a brit vezért is megölte.

(Brycham brit családtag nagy zavart okozott, de ráment az élete.)

A győzelem ellenére a helyzet kritikus volt. Publius hadrendje felbomlott, és már nem volt idő visszarendeződni. Cynannak négy harci szekerese volt, a saját csapatával együtt. Ezekkel egyből, a gyalogságot be sem várva a rómaiakra rontott. Puplius minden erejét Cynan ellen fordította, hogy halálával megrendítse az ibéreket. Végül a római gyalogságnak sikerült is megölnie őt.

(Cynan kapitány már a második brit vezér volt, aki meghalt.)

Csak hogy a brit sereg a vezérük eleste után sem roppant össze. Egyre több római csapat futott meg. Publius próbálta menteni a helyzetet, de a brit harci szekerek letaszították lováról, és átgázoltak a testén. A római sereg pedig ekkor végképp összeomlott. Mindenki hanyat-homlok menekült. Most a brit szekerek tették azt, amit a római lovasok szoktak. Csak a sereg egy kevéske töredéke menekült meg. Publius halálával egy tehetséges, magát alulról felküzdő családtag halt meg. Elestével pótolhatatlan veszteség érte a Juliusokat. Hiába halt meg egy brit családtag is, a győzelem bőven kárpótolta őket. Ráadásul a sereg pusztulásával Norcium felől tárva-nyitva állt Itália. Római sereg ilyen szörnyű vereséget nem szenvedett még soha.

(Publius halálával végleg összeomlott a sereg, és Itália Norcium felől védtelen maradt.)

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Agri Decumates mezején ott maradt a Juliusok színe virága. A kétcsapatnyi drága, és hasznos rhodoszi parittyásokból összesen alig maradt 50. A római íjászok 40-en maradtak, a két lovas auxilia pedig 30 főre olvadt. Mindössze 300 római tért vissza Norciumba. A Juliusok védelmén hatalmas rés tátongott. Egy Julius sereg Lungdunumnál ált, egy Szardíniát védte a folyamatos ibér partraszállások miatt, egy pedig Daciaban figyelt kelet felé. Ezen kívül szervezés alatt állt egy sereg Narbo Martius területén. Ez utóbbi sereget az ibérek elleni támadásra kezdték el felállítani. Publius serege nem csak Itáliát védte Norcium felől. Jelenléte fenyegetést jelentett a britek számára egy Lovosice elleni esetleges támadás esetén is, hiszen bármikor benyomulhatott az ostromlók hátába, elvágva őket ezzel a hátországtól. És nem volt sereg, ami ezt a lyukat betömje. A helyzet roppant kényes volt. Vajon mi lesz Tiberius, és Augusztus válasza a helyzetre?

Azonnal sorozást rendeltek el Pataviumban. Galerius kaptány vezetésével pedig a Narbo Martius mellett felállított új sereget Aquitania felé küldték. 186 telén pedig Marcus admirális két csatában elkergette a Szardínia mellett horgonyzó ibér hajókat. Ugyanekkor Galerius kapitány Aquitaniaban védelmi állásba ment egy hídnál Adrian kapitány megegyező nagyságú ibér erőivel szemben. A római sereg Aquitania központja, Lemonum ellen vonult, hogy felprédálja, mikor észlelték az ibér sereget, és ezt követően vonultak vissza a hídhoz. Adrian nem tétovázott, támadott. Talán Publius veresége tette bátorrá, talán a meghátrálás tévesztette meg. Vagy egyszerűen csak botor volt.

Galerius mindössze két legionarius lovassággal rendelkezett, de erős gyalogsággal, auxilával, és íjászokkal. Gyalogosait két sorban állította fel a hadnál, oldalra pedig az íjászokat, a gyalogosok közé pedig az auxiliát. És az ibérek megindultak. Nyilak, dárdák, pilumok sokasága fogadta őket. Hatalmas tűzerő koncentrálódott egy kis helyre. Ahogy az ibérek közeledtek a római sorokhoz, úgy fogyott a bátorság, de nem lehetett visszavonulni, mert hátulról nyomták őket előre.

(Galerius roppant erős védelmi állást vehetett fel.)

Maga Adrian is támadott, de hiába. A megrémült ibérek majdnem átvágták magukat a rómaiakon, de ekkor beavatkozott a két legionarius lovas alakulat, és meggátolta ezt. Adriannak sem sikerült ez a bravúr. A rómaiak teljesen körbevették, és összeroppantották a demoralizált seregét. Egyetlen egy ibér sem jutott túl a római katonákon. Publius veresége után nagyon kellett ez a győzelem, hogy a világ tudja: A római fegyvereket félni kell. Ezzel elhárult minden akadály Lemonum előtt. Galerius élt is a lehetőséggel, és 185 elején ostrom alá vette. Tehette ezt annál is inkább, mert a szenátus a város elfoglalását tűzte ki új célul.

De ez az év nem csak erről szólt. A britek felbátorodva, vagy inkább elszemtelenedve nem Norcium felől támadtak, hanem ismét Lugdunomt fogták ostrom alá. Enemnogenus kapitány volt az ellenséges sereg vezére. A brit új harcmodort vezetett be. Távol tartotta magát a hatalmas falaktól, így Augustus kénytelen lett kirontani rá. Először csak egy városőr csapatot küldött ki, ami a várakozásnak megfelelően vereséget szenvedett. De a falakhoz érve a britek visszahúzódtak. Augustus az erős íjászokon kívül csak városőrökkel rendelkezett, mert a gyalogsággal Galerius seregét töltötte fel, még annak indulása előtt. Így a visszavonuló britekre kénytelen volt a lovasságával támadni, ami a saját kíséretén kívül egy lovas auxiliából, és két legionarius lovasból állt. Koncentrált támadásuk olyan jól sikerült, hogy a britek folytatták a levonulást. Ezzel azonban lehetőséget adtak, hogy a rómaiak egyenként zúzzák szét a brit gyalogos egységeket.

(Augustus kitört a lovasságával.)

Az év végén Galerius megrohanta Lemonumot, amit a Carpetaniból származó Gurutz védett csekély erővel. Négy helyen betörette a falakat, majd íjászokat, dárdásokat rendelt a résekhez. Sikeresen elzavarták a túloldalon lévő béreket. Ezután behatoltak. Óvatosan haladtak előre, a gyenge ibér rohamokat a nyilak és a dárdák megakasztották. Galerius nem támadott egyenesen a főtérnek, hiszen még ott volt Gurutz érintetlen kísérete. A gyalogság egy részével, és a lovassággal elvonult oldalra, hogy onnan támadjon. Csak ezután adott parancsot a fő seregnek a főtér óvatos megközelítésére. Ahogy várni lehetett, Gurutz rárontott a közeledő rómaiakra. Ez kihasználva Galerius a lovasságnak rohamot rendelt el, és a főtéren átvágtatva hátba támadta az ibérek maradék seregét. Ezzel pedig hamar bevégezte a sorsukat. Galerius okosan használta fel túlerejét, és könnyedén elfoglalta ezt a várost. Ezzel a Juliusok pozíciói erősödtek, kikötőjük lett az óceánra, és az ibérek visszaszorultak a Hispániai félszigetre. A városból elhajtott rabszolgák által hozott haszonról már nem is beszélve.

(Galerius okosan hátba támadta az ibéreket.)

Ugyanekkor, ami nem sikerült Lugdunumnál, azt a britek Norciumban akarták bepótolni Luvavum ostromával. A Juliusok elég szedett-vetett csapatokkal rendelkeztek. Mégis kitámadtak. De a britek ismét eltávolodtak a falakról. Sehogy nem hagyták magukat odacsalni a falakhoz. Már a teljes sereg kivonult, csak a távolsági fegyveresek maradtak a helyükön. Minden hiába. A britek nem voltak hajlandók támadni. Mindkét oldalon kisebb veszteségekkel járó apró csetepaték voltak csupán. A római sereg kudarcot vallva vonult vissza a városba. Az új taktika keresztül húzta Augustus eddigi elgondolását. Luvavum védői, és a római világ valószínűleg aggódva tekintett északra. A várost végül egy Brutus sereg mentette meg, közeledésének hírére ugyanis a britek felhagytak a város ostromával, és visszahúzódtak saját területükre. A Juliusoknak szerencséjük volt.

(Luvavumot végül egy brutus sereg közeledése mentette meg.)

A silvai Mandubracius gall seregével ostrom alá fogta Lugdunumot. Igazából talány, hogy mit akart, mert serege csak fele olyan erős volt, mint a védőké. Meg kellett volna várnia a közeledő erősítést. Augustus pedig nem habozott. A gallnak volt annyi esze, hogy átvegye a britek taktikáját. Azonban ez már nem volt túl új dolog, készülni lehetett rá. Augustus különösebb gond nélkül kivonulhatott a kapun. Látványára a gallok elkezdtek elvonulni. Ekkor a rómaiak támadásba lendültek, és még elcsípték Mandubracius seregének végét.

(A gallok korábban is felmérhették volna, hogy nincs esélyük.)

184 elején ismét inváziót hajtottak végre az ibérek Szardínián. Három sereg fogta körül Caralist. De a három sereg együtt ért fel Cornelius Rabirius seregével. Őt egyébként ekkortáj a becsületes jelzővel illették, elismerve a család iránti lojalitását. És rá is szolgált erre eddig a tetteivel. Hadvezéri hírneve Augutuséhoz volt mérhető. Az emberek soha nem felejtették el neki, hogy elfoglalta a hőn áhított Mediolaniumot. Ezután sem tétlenkedett. Megtámadta a legnagyobb ibér sereget. Tudta, igyekeznie kell, mielőtt a többi ibér sereg odaér.

(Cornelius Rabirius három ibér sereggel vette fel a harcot.)

A várfalról bizonyára lehangoló látványt nyújtott a partok előtt horgonyzó hatalmas ibér inváziós flotta. A római hajók Caralis kikötőjében álltak, amit ibér és makedón hajók blokádoltak. A tengeri fölény, nyomasztó volt. De ez nem szegte Rabirius kedvét. A legerősebb ibér sereget támadta meg, amelyet Beila kapitány vezetett. Az ibérek kénytelenek voltak közelebb felállni a városfalhoz, de még így is annak fennsíknak szélén álltak, amire a város épült. Így viszont az íjászok elérték őket. Ezért Beila mégiscsak hátrább vonta embereit, és a domboldalon állt fel.

(Nem lehetett kellemes látvány a falakról az ibér flotta.)

Rabirius az íjászait az északi falra küldte, hogy ott várják az onnan érkező második ibér sereget. Ő maga pedig a gyalogságot felállítva, rohamra indult. A rohamot a lovasság vezette. Sikerült a dombnak lefelé akkora lendületet venni, hogy a lovasság teljesen összezilálta az ibérek sorait. A gyalogságnak szinte semmi tennivalója nem maradt. Ez azért is fordulhatott elő, mert az ibérek széles, de vékony arcvonalban álltak fel, míg a lovasság egy helyre, középre koncentrálta a támadását. A másik jelentős ok Beila kora eleste volt. Utána a demoralizált ibér sereget már csak üldözni kellett. Ebben az üldözésben a gyalogság már végkép nem vett részt, mert azt Rabirius visszaküldte a fennsíkra, és északi irányban védelmi állást rendelt el. Hamarosan a lovasság is csatlakozott hozzájuk.

A második ibér sereg alig a fele volt az elsőnek, Txanton kapitány vezetése alatt. Már egész a fal alatt a vár sarkánál jártak. Közben hullottak rájuk a nyilak, dárdák. A felállt római sereget meglátva meggondolták magukat, és elkezdtek elvonulni arra, amerről jöttek. Rabirius jó rómaihoz méltó módon az egész seregét utánuk küldte. De természetesen a lovasság volt az, ami ismét élen járt. Az történt, ami ár oly sokszor. A rendezetten visszavonuló sereget csapatonként támadta hátba a lovasság, és így a visszavonulást meneküléssé változtatta. A harmadik, legkisebb ibér sereg nyugat felől érkezett, de ők elég hamar megfordultak, ezért veszteség nélkül hagyhatták el a csatateret. Rabirius tökéletes győzelmet aratott. Az ibér harcosok alig ötöde menekült csak meg, míg a Juliusok vesztesége nem érte el a tíz százalékot.

183 nyarán Mandrubacius gall vezér, aki egyszer már elszaladt Lugdunum falai alól, egy erősebb sereggel tért vissza. Mivel úgy állt fel, hogy a falakról elérni nem lehetett, Augustus habozás nélkül kivonult seregével a városból.

(Augustus kivonulása Lugdunumból.)

Augustus magával vitte az íjászait is. A gall vezér a római sereg látványára elkezdett elvonulni. Augustus nem hagyta ezt annyiban. Egész seregének rohamot vezényelt. Mandrubacius azonban fedezetet hagyott hátra. Ez arra elég volt, hogy lelassítsa a rómaiakat, de a megállításukra már nem. Ezért ismét fedezetet kellett leválasztania a visszavonulók közül. Természetesen ők is csak lassítani tudtak. De ez elég volt ahhoz, hogy a gall sereg fele elhagyja a csatateret. Mandrubacius az elszakadást már aránylag tűrhetően oldotta meg. De visszavonulással nem lehet csatát nyerni.

(A gallok fedezetek mellett vonultak el.)

A következő év végén az aquitaniai Lemonumot egy ibér sereg támadta meg, amelyet a bilbilisi Danel vezetett. A helyőrséget ekkor egy bizonyos Caius kapitány vezette. A seregek ereje megegyezett egymással. De ez önmagában még nem jelent túl sokat. Caius az ellenség felé állította fel a palánkon belül a gyalogságát, és az íjászokat. A cohorsoknak oszlop felállást határozott meg, hogy a kapun gyorsabban kijussanak. Egy cohorssal, és a lovassággal ő maga a déli kapuhoz ált fel. Innen vonulva a palánk mellett az ibérek felé hatolt. Nekik ezért 90 fokos fordulatot kellett tenniük, hogy szembeforduljanak vele. Ám így az ibér sereg jobb szárnya a palánk mellett állt fel, nagyszerű céltáblaként az íjászoknak, dárdásoknak. Maga Danel is, ezért rá összpontosítottak mindent. Meg is lett az eredménye.

(Magát Danelt is sikerült lelőni az íjászoknak.)

Az ibér sereg vezére halála után sem futott el. A nagyobb része Caius ellen támadt, aki kitér. Viszont a római gyalogság kitört az ibér had hátuljára, ami a kaput őrizte. Túl erejük egyértelmű volt. Az ibér sereg sarkon fordult, hogy társaiknak segítsen, de elkéstek. A római had már teljesen kijutott a városból, és felőrölte a kapunál lévő ibéreket.

(A kapun kitörő római gyalogság legyőzte az ott várakozó ibéreket.)

Az ibér csapatok nem egyszerre értek vissza a kapuhoz, így nem jelentettek akadályt a római gyalogságnak. Egymás után futamították meg őket. Ráadásul Caius elérkezettnek látta az időt, és lovasságával hátba támadta az ibéreket. Ezzel nagy zűrzavart idézett elő a soraikban. Hamarosan az egész ibér csapat futásban keresett menedéket. De hiába. Alig félszáz ember menekült csak meg.

(Caius hátulról érkező lovas rohama végleg eldöntötte a csatát.)

Az év Szardínián csodálatos volt. Egyetlen ibér sereg sem szállt partra. Kardcsörgés helyett gyermeksírás verte fel a kormányzói palota csendjét. Megszületett idős szülei szeme fénye, Valerius Rabirius.

„Ott születtem egykor én,

Szardínia szép szigetén.”

Bizony. Valerius felnőtt korában írói vénával rendelkezett, és életén keresztül követhetjük nyomon a Juliusok történetét. Ő maga anyai ágon volt Julius, ezért valamilyen szinten kívülálló volt. A kívülállóságról így nyilatkozott később.

„Apám idős korábban vette el már nem fiatal anyámat. A Julius családba bekerülni mindig nagy megtiszteltetés volt. Már Flavius Julius is erősen megválogatta, kit bocsát be. És miután bekerült az új családtag, még bizonyítania is kellett. Apám ezt Mediolaniumnál, és Szardínián megtette. Aki bizonyít, azt viszont a juliusok a legnagyobb tiszteletben részesítették, leszármazottaival együtt.”

De egyenlőre Valerius még bölcsőben feküdt, és még csak a pelenkájába írt. Vissza kell hát térnünk a Juliusok történetéhez.

181 nyarán Voteporix brit serege ostrom alá fogta a norciumi Luvavumot, amit Placus kapitány védett. Kívülről érkezett neki segítségül Asinus kapitány két onagerrel, és három cohorssal. Asinius gondolkodás nélkül megtámadta Voteporixot. Tehette, mert a rómaiak kétszeres túlerőben voltak. A britek Placus irányába álltak fel. Asinius bevetette a távoli britek ellen az onagereket. Voteprix megtámadta kíséretével őket. De nem bírt a három cohorssal, és inkább elmenekült. Utána egy hadicsapat érkezett. Őket még sikerült feltartani.

(Asinius Voteporix kísérete után a hadicsapatot is feltartotta.)

Az utánuk érkező könnyű harci szekereket a fáradt rómaiak már nem tudták feltartani, s az onagereket sorsukra hagyva elmenekültek. Nem így az onagerek kezelőszemélyzete. Az onagerek körül a szekerek nehezen manővereztek, és ezt kihasználva rövid késeikkel a rómaiak egyre többet intéztek el közülük, míg a maradék el nem menekült.

(Az onagerek személyzete nagyszerűen helytállta harci szekerek ellen.)

Ezután a britek két zsoldos csapata rohamot indított Placus ellen. A támadásuk nem hozott eredményt, egyre több brit csapat támadott. A római lovasság azonban ismét megkergette Voteporixot, a brit gyalogság meg megingott a pilumok, dárdák, nyilak, kövek özönében. A római seregek meg tudták menteni Luvavumot külső segítség nélkül is. Luvavum védelme koránt sem volt a régi, Publius előtti mértékű, nem jelentett fenyegetést a brit területek felé, de már nem lehetett védtelennek tekinteni a területet.

(A római gyalogság megállította a brit gyalogságot.)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

180 nyarán a kis Valerius Rabirius árva lett, mikor az apja Caralisban elhalálozott. Így írt erről később:

Apám őrtorony építését felügyelte, mikor meghallotta, hogy öcsém, Spurius megszületett. Azonnal visszatért Caralisba. Út közben azonban meghűlt, és idős szervezete már nem tudott megküzdeni a korral. Éppen csak egy pillantást tudott vetni fiára, mielőtt a láztól eszméletét vesztette volna. És nem is tért magához többet. Legalábbis anyánk később így mesélte nekünk. Apánk halála után anyánkkal Arretiumba mentünk, hogy ott nevelődjünk tovább. Itt tudta meg anyám, hogy apánkkal egy időben Ariminumban meghalt Cassius Marco is.

Az év végén a szenátus Paionia elfoglalását tűzte ki a Juliusok elé. Ez a tartomány ebben az időben Makedón fennhatóság alatt állt. A paion ókori nép, mely Trákiában és Makedoniában volt elterjedve. Eredetét a görögök Paionra, Endymion fiára vezették vissza, holott maguk a paionok a trójai teukroktól származtatták magukat. A paionok egy időben az peloponészoszi háború miatt ezer sebből vérző Makedóniát is fenyegették, olyannyira, hogy II. Filipposz, Nagy Sándor apja, 359-ben történt trónra lépése után csak komoly összeg kifizetésével tudta féken tartani őket. Akár csak a trákokat. Ámde 358-ban elhunyt Agisz, Paionia királya. Filipposz az eredetileg a dardánok ellen felállított sereggel rátört a Paioniára, az új királyt Lüppeioszt megverte, és ezzel a paion hatalom hanyatlásnak indult. Mindez azzal járt, hogy pár év múlva Paionia megszűnt önálló, független állam lenni. Így lett Paionia makedón terület, és így történt meg az, hogy a Juliusok először itt mérhették össze erejüket szárazföldön Nagy Sándor utódaival.

Vessünk egy-két pillantást arra a népre is, amelyikkel meg kellett mérkőznie a Juliusoknak. Hírük, nevük, vitán felül állt, és áll. De hogy jutottak hozzá? Nos erősen rögös úton. A makedónok uralkodó háza eredetileg argoszi származásúnak vallotta magát, és őseit Heraklészig vezette vissza. Ezt Hérodotosztól, és Thuküdidésztől tudjuk. Az első uralkodó I. Perdikkasz valamikor a 7. század elején alapította meg azt a kis államot, ami később oly nagy birodalommá vált. Utóda fokozatos terjeszkedésbe kezdtek. Ám mivel ekkor még nem voltak benne a görögök belső ügyeiben, ezért nincsenek túl jól dokumentálva.

A változást a perzsa idők hozták el. 510 körül Makedónia elfogadta a perzsa fennhatóságot. I Alexandrosz jól kihasználva a perzsa támogatást, az országa területét meg négyszerezte. 500 körül pedig Olümpiában igazolta családja görög eredetét, és részt vehetett a játékokon, mégpedig szép eredménnyel. Dareiosz hadjáratában még nem kellett részt vennie Makedóniának. De Xerxész hadjáratából már nem tudták kihúzni magukat. A görögök eredetileg Thesszália és Makedónia határán a Tempé-völgyben akarták útját állni a perzsáknak. Alexandrosz azonban titokban lebeszélte őket erről. Később ezt görög barátságának állította be. Jövedelmező barátság volt ez. A perzsa sereg egy napi ellátása 400 talentumba került, ami 10 és fél tonna ezüstnek felelt meg. Érthető, hogy Alexandrosz nem szívesen látta őket vendégül. 2000 km-ről könnyen el lehetett viselni a perzsa fennhatóságot, de közelről már nem nagyon. Igaz viszont az is, hogy azok a görög városokat, amik makedón helyőrséget fogadtak be, a perzsák nem háborgatták. Később a palatai ütközet előtt szintén felvette a kapcsolatot a görögökkel, és támadásra bíztatta őket. A csata után pedig megtámadta a szintén perzsa felügyelet alá tartozó trákokat, elkergette tőlük a perzsákat, és két trák tartományt az országához csatolt.

452 örül meghalt Alexandrosz, és fia, II. Perdikkasz követte őt a trónon. Ő tevékenyen részt vett a Peloponészoszi háborúban. Csakhogy a háborúban az ország kimerült, az Alexandrosz alatt szerzett területek legtöbbje elveszett, sőt, még ősinek számító területek is. Perdikkasz rengeteg pártváltással tudta csak megőrizni azt, ami az országból maradt. Perdikkasz után hatalmas vérengzések, háborúk dúlták Makedónia földét. Egészen II. Filipposz trónra lépéséig. Filipposznak egyszerre kellett szembenéznie a dardánokkal, paionokkal, trákokkal, és Athénnel. A paionokat és a trákokat lefizette, majd a paionokat le is győzte. Kiegyezett Athénnal, majd leverte a dardánokat. Mindezt zseniális diplomáciával, és hadvezéri erényekkel. Filipposzról tudni kell, Hogy Thebaiban volt túsz, és a kor egyik legnagyobb hadvezére, Epameinóndasz mellett tanult. Ez az Epaimenóndasz tovább fejlesztve Xenofón taktikáját, kialakította a ferde harcrendet a falanxban. És később ez a ferdeség lett alapja a makedón harcművészetnek.

II. Filipposz egyesítette a széttagolt Makedóniát, legyőzte a görögöket, és ezzel megvetette a makedón hatalom alapját a fia, III. (Nagy) Alexandrosz számára. Nagy Sándor viharos gyorsasággal tőrt rá Perzsiára. Győzött 334-ben Granikosznál, 333-ban Isszosznál, 331-ben Gaugaméla-nál. Ezzel a perzsa birodalmat megdöntötte. 326-ban Hüdaszpésznál már a hinduk ellen harcolt. 323-ban pedig meghalt.

III. Alexandrosz halála után a didaokhoszok küzdöttek a birodalom egyes részeiért. Alexandrosz családját kiírtották. Makedónia területe végül az Antignidák uralma alá került. Ők uralkodtak a Juliusok támadásakor is.

A Juliusok azonnal elindultak a város felé. Egyenlőre azonban a tengeren elszenvedett sorozatos vereségek, és Luvavum brit ostroma kötötte le közvetlen figyelmüket. Luvavumot egy oldalsó, elterelő hadművelettel akarták felmenteni. Ezért Luca Dentatus, aki Augustus veje volt, megrohanta a gall Alesiát, hogy kifossza, és hogy a briteket fenyegetett helyzetbe hozza. A várost az a Mandrubacius védte, aki már kétszer elszaladt Lugdunum alól. A várostól nyugatra állt ugyan egy jelentős gall sereg, de a rómaiak vittek magukkal ostromeszközt, így menetből támadhatták a várost. Először betörték a kaput, szétlőtték a fatornyokat, majd ütötte még két rést a falon.

(A kapu betörésével kezdtek.)

Ezután az ostromszerekkel megtisztították az utat, majd benyomultak a városba. Mandrubacius azonnal rohamot vezetett ellenük. A vezéri lovasság elég komoly veszteséget szenvedett, de a gall gyalogság felzárkózott hozzájuk. A gall vezér bátran harcolt. A római lovasság megérkezésekor azonban elvágták a gyalogságtól, és ez a vesztét okozta.

(Mandrubacius most bátran harcolt.)

Vezérük halála után a gallok ellenállása megtört, és a főtér felé menekültek el. Nyomukban a kíméletlen római lovassággal. Akik eljutottak a főtérig, azok ott megfordultak, hogy ismét felvegyék a harcot. Ám a légionárius lovasok gondolkodás nélkül közéjük ugrattak. Felülről a lovasok kardjai, alulról a kutyák tépték, vágták a gall harcosokat. Hamarosan holttestekkel volt tele a főtér. Alesia a gallok ősi fészke elesett. A város elfoglalása után a rómaiak brutális kegyetlenséggel felkoncolták a lakosságot, több mint tízezer embert, kifosztották a várost, és lerombolták az épületeit. Miután kitombolták magukat, a várost visszaadták a galloknak, és kivonultak a város mellé.

(Alesia, a gallok ősi fészke elesett.)

Ugyanekkor Quintus kapitány kitámadt Luvavumból. Két, egyforma erejű sereg nézett egymással szembe. Quintus a lovassággal jobbszélen lekötötte a brit balszárnyon a szekereket, a gyalogságot pedig balra felküldte a dombra. A britek kitértek előlük. Először. Aztán meggondolták magukat, és megtámadták a római gyalogságot. Eleinte jól állták a sarat a rómaiak, de egyre több brit gyalogos vetette magát a küzdelembe. Végül megérkeztek a szekereik is.

(Eleinte jól állták a sarat a római gyalogosok.)

A második római sor egyből a szekerekre vetette magát. Ezzel magakadályozták társaik üldözését, és lehetőséget adtak rá nekik, hogy összeszedjék magukat. Három nehéz fegyverzetű harci szekér támadt a rómaiakra. Állítólag mindegyiket brit családtag vezette. A sereg vezére, a durovigutumi Motius biztos ott volt, mert ekkor esett el. Holttestét megtalálták a csata után. A csatában ott volt még Voteporix is, aki már menekült el Luvavum alól. A csata után ugyanis ő vette át a sereg irányítását. De, hogy ki lehetett a harmadik családtag azt nem tudjuk. Meglehet, nem is volt harmadik családtag. A római gyalogosok helytállása így is példaértékű, akár három, akár kettő, vagy egy nehéz harc szekér ellen vették fel a harcot.

(A római gyalogság nehéz rohamot állt ki.)

A harci szekerek megfutása után a gyalogság a többi brit csapatra rontott. Egy tömegben támadtak, hogy a szétszóródott, de még harcoló brit csapatok könnyebben megfussanak. Egymás után szaladtak meg a britek. Nyomukban a diadalittas római gyalogsággal. Nagy győzelem született, főleg, ha figyelembe vesszük a nagy számban ott lévő harci szekereket. A brit seregnek kevesebb, mint az ötöde menekült meg.

(Quintus kapitány nagy győzelmet aratott.)

Az év még mindig nem ért véget. Kihasználva, hogy a Luca Dentatus kivonult Alesiából, Cintugnatus kapitány megtámadta őt. Luca kétszeres túlerőben volt. A sereg egy erdőben állt fel. A rómaiak nem rendelkeztek gyakorlattal az erdei harcokban. Luca a legegyszerűbb taktikát választotta, és túlerejére támaszkodva egyenként támadta meg a gall csapatokat. Igaz, ez azzal járt, hogy a római sereg azon része, amelyiknek nem sikerült összpontosulni, komoly veszteségeket szenvedett, és megfutott. Hatalmas tumultus, és zűrzavar lehetett. A gall sereg megsemmisült, de a rómaiak is elvesztették a sereg egyharmadát. Ezután Luca, talán a veszteségek feledtetésére megint bevonult a védtelen Alesiába, és ismét felkoncoltatta a lakosságot.

(Hatalmas kavarodás volt az erdőben.)

178 nyarán a Paionia ellen vonuló sereget megtámadták a makedónok. Gneaus kapitány és emberei az életükért küzdöttek. Nagyon ronda ütközet lehetett. A makedónoknak négy onagerük volt a kettő rómaival szemben. Ám nem ezek a gépek döntötték el a csatát. Hanem a makedón lovasság. Akkora erővel rontottak a római sorokra, hogy még a falanx oda érkezése előtt megfutott az egész római sereg. Egyetlen egy római katona sem menekült meg. Nem csata volt ez, hanem mészárlás. A rómaiak szinte semmi ellenállást nem tanúsítottak. A csata részletes mozzanatairól nem tudunk semmit. Akár közvetlen római forrásokat kutatunk, akár közvetett görög forrásokat, sehol nem találunk rá utalást. A dolog érthetetlen. Így Julius sereg még nem kapott ki. Ez súlyosabb vereség volt, mint amit Publius szenvedett el a britektől. Bár az is igaz, hogy ennek a vereségnek nem volt olyan messze ható következménye, mint annak.

(A makedónok rászolgáltak a lovas makedón jelzőre.)

Egy komoly következménye azonban mégis volt a csatának. Ez pedig Tiberius halála. Idős szervezete nehezen viselt el a vereséget. Valeriusnak ekkor már volt némi emlékképe.

Gyereknek furcsa volt a hangulat. Arretium vidám hely volt. Ám ekkor valami miatt az egész városra komor hangulat telepedett. Mindenért ránk szóltak. Nem lehetett hangoskodni ott, ahol egyébként azt csináltunk, amit akartunk. Tiberius dühöngve rohangált fel-alá a palotában. Mindenkivel üvöltött. Féltem. Éppen egy szolgát ütlegelt, valami semmiség miatt, amikor a szeme láttára összerogyott, és nem mozdult többet.

Tiberius nehéz időben volt vezető, akár csak elődei. Mindjárt az elején elfoglalhatta Mediolaniumot, ami már régen szerepelt a Juliusok álmai között. Ezután véget nem érő, súlyos harcok vártak rá a britek, gallok, ibérek ellen. Illetve a makedónok ellen. Azért csak ennyi néppel, mert a görögökkel, és a numidákkal sikerült fegyverszünetet kötnie. A hosszas küszködés Aquitaniat hozta még gyümölcsnek, amivel az ibérek visszaszorultak a Hispán félszigetre. Ezen kívül Alesia felprédálása is az ő érájában történt, bár a nyugati hadszíntéren örökösének és utódának szabad keze volt. Ennek ellenére súlyos helyzetet hagyott hátra örökösének. És nem csak a makedónoktól szenvedett vereség miatt, hanem inkább a britek keleti támadása miatt, amely során Lovosice ostrom alatt állt, és egy másik brit sereg pedig Tribus Iazyges felé menetelt.

(A Julius család területi változásai.)

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Augustus nem ülhetett a babérjain. Örökösének egy 27 éves fiatalembert, Titus Augustust választott ki, aki Lentulus Julius fia volt. A hatalom átvétel soha nem volt egyszerű dolog. Ismét egy brit sereg közeledett Luvavum felé. Publius Pedius, aki a néhai Gaius lányát vette el, azonnal megtámadta Cynan kapitány seregét. Ő az egy szem cohorssal, és a két onagerrel még nem volt partnere a briteknek, de a várost védő sereggel együtt már háromszoros túlerővel rendelkezett.

A britek egy erdőben álltak fel. Talán úgy gondolták, hogy az oda bemerészkedő rómaiakat meglephetik. Nem vették azonban számításba az onagereket. Pedius tisztába lehetett a veszéllyel, ezért elsősorban az onagereket vetette be ellenük. Tehette ezt teljesen nyugodtan. Ha bent maradnak az erdőben a britek, akkor azért, ha meg kitámadnak fedezékükből az erősebb római seregre, akkor meg azért. Amelyik brit harcost elpusztította az onager, az már nem jelentett veszélyt egyetlen római katonára sem. Az onagereknek lehetett pár szép találata a brit harcosok között, mert egyszer csak megfordultak, és levonultak a csatatérről. Pedius csak az onagerekkel meghátráltatta a briteket. Állítólag mintegy 120 összeégett brit tetemet találta az erdőben a rómaiak.

(Az onagerek lövedékei meghátráltatták a briteket.)

Az év vége volt a legsúlyosabb. A Lovosicet ostromló britek rohamra szánták el magukat. A várost védő Sextus kapitány némi emberhátrányban volt, ami az utcai harcokban akart kiegyenlíteni, ezért a palánkot feladta. Egy városőr alakulatot elrejtett egy kis utcában, hogy hátba támadtassa velük a briteket. Egy cohorsot a főtértől bakra helyezett el, a szarmata lovasságot pedig jobbra, hogy ők meg oldalról fogják közre az ellenséget.

(Sextus felkészült az összecsapásra.)

A britek akadály nélkül hatoltak be a városba. De ne úgy tettek, mint ahogy azt Sextus várta. Egy könnyűszekeres osztaguk feltűnt a városőrök hátába, és akik hátba akartak támadni, hátba lettek támadva. Ennek ellenére a városőrök túltettek magukon, és megfutatták a harci szekereket. Mögöttük azonban érkezett a következő szekere már nagy falatnak bizonyultak. Hiába szaladtak a városőrök a főtér felé, a főutcán érkező brit gyalogság végleg bekerítette őket. Sextus csapdája megbukott, hiába volt a hősies ellenállás.

(A városőrök megtették, amit megtehettek.)

A brit harci szekerek rászabadultak a főtérre. A Sextus megpróbálta legalább a csapda oldalát rázárni a britekre, de túl nagy volt a nyomás. Hatalmas adok-kapok alakult ki. Elesett a brit vezér. De feltüzelt csapatainak ez mit sem számított. Később elesett sextus is. Hamarosan már csak a dárdás csapatik voltak meg a rómaiaknak. Az egész brit sereg rájuk vetette magát. Hősiesen harcoltak ők is, de sorsuk már meg volt írva. És a városé is. A Juliusok most először vesztettek el várost. Hatalmas presztizs veszteség volt ez.

(A roham végén már csak a könnyű fegyverzetű dárdások állhattak ellent.)

Ha Augustus következetes, akkor a vereség után összeroppan, és meghal. De ő nem ilyen volt. Veje, Luca Dentatus egy sereggel már Trier városa felé haladt. Menet közben könnyedén félresöpört egy kisebb, három kardforgató csapatból álló sereget. Teljesen megsemmisítette őket. Augustus talán arra gondolt, hogy Trier városáért visszakapja Lovosice-t.

(Luca Dentatus könnyen elsöpörte az útjába álló briteket.)

Luca előtt szabad volt az út Trier felé, amit mindössze a brit családfő és kísérete védett. Luca bedöntette a falakat, és mivel Matugenus a főtéren maradt, az egész Julius had bemasírozott a városba. A főtérhez közeledve Matugenus végül rárontott a rómaiakra. A nehéz harci szekerek nekifeszültek a tömött római soroknak. Luca számított erre, és ét hadicsapatot még előbb elrejtett, és ezek most oldalról előjőve hátba támadták a briteket, elvágva a visszavonulás útját. Bár lehet, hogy Matugenus nem is akart visszavonulni. Ő azonban elesett, és kíséretének tíz tagja sikeresen átverekedte magát a főtér felé. A rómaiak utánuk vetették magukat, és itt már nem volt pardon. A főtérről nem volt hova menekülni. Az ókorban azt tartották erről az ostromról, hogy minden Brit magával vitt egy római lelket. De Trier elesett. A katonák hatalmas vérfürdőt, és fosztogatást rendeztek. Az épületeket amiket tudtak, földig romboltak.

(Matugenus a harci szekerén.)

Augustus megkapta a cserealapját. Az üzlet azonban nem jött létre. Nem tudni min bukott meg, ennek számtalan oka lehetett. A britek makacssága ilyen ok. Vagy például vezérük halála miatt érzett harag és bosszúszomj. Vagy az is lehet, hogy a kirabolt, lepusztított város már nem volt elég jó cserealap. Akár hogy is, Augustus nem kapta vissza Lovosicet. Sőt, Tribus Yazigues is brit ostrom alatt állt, és Placus kapitány ki s tőrt a vele azonos erősségű brit seregre. A kitörés azonban katasztrófális lett. Eleinte még értek el sikereket a rómaiak, de mikor a teljes brit gyalogság, és a harci szekerek is beavatkoztak, tömeges páni lett úrrá rajtuk, és rendezetlenül menekülni kezdtek. Az volt a szerencséjük, hogy a várfalról az íjászok fedezték a visszavonulást. De a római gyalogság java része így is odaveszett.

(Tömeges pánik lett úrrá a rómaiakon.)

Az év első fele tehát meglehetősen felemásra sikeredett. Augustus végül a kifosztott, lerombolt Triert a szenátusnak adta ajándékba. Megtartására nem gondolhatott, hiszen a város elfoglalása, felprédálása nem bírt szenátusi jóváhagyással. Az év második felében a Armorica tartományban a juliusok megrohanták Condate Redonum városát, ami egy gall város volt, pontosabban Alesia mellett az egyetlen gall város. A várost Amulius Julius ostromolta, és Tincommius védte, aki a cselvetéseiről volt ismert. De egy városban milyen cselt lehet vetni egy háromszoros túlerőben lévő ellenféllel szemben?

Amulius szokásos módon, három helyen betörette a falakat. A rések védelmére érkező gall gyalogságit nyílzápor fogadta, majd a lovasság, és a római cohorsok a nyakukba szakadtak. A többszörös gyűrűn nem tudtak áttörni, valamennyien ott pusztultak a falaknál.

(A gall gyalogságnak nem volt esélye.)

A főtér felé törő rómaiak azt tapasztalták, hogy a főtéren senki sincs. Újszerű tapasztalat lehetett ez számukra. Hol lehetett Tincommius? A választ a hátul álló íjászok tudták meg, mikor a hátuk mögül megrohanta őket a gall nehézlovasság. A gyenge íjászok között hatalmas vérfürdőt rendeztek. Amulius egyből beavatkozott a harcba, és visszarendelte a gyalogságot is. Ez jól is tette, mert leharcolt kísérete nem volt ellenfél a friss galloknak. Amulius kíséretét felmorzsolták, sőt ő maga is gall lándzsától érve holtan zuhant a porba.

(Tincommius Amulius kísérete ellen.)

Közben a gyalogság odaért, és rávetette magát a gall lovasokra. Itt már tényleg nem volt cselvetési lehetőség. Csak harc. Mindhalálig. Egymás után estek el a gall lovasok. Végül már csak Tincommius maradt egymaga. Bátran vagdalkozott a rómaiak gyűrűjében, de a sorsát nem kerülhette el. A vezérük halálán feldühödött rómaiak teljesen kifosztották a várost, mindent leromboltak, mielőtt kivonultak a városból, hogy visszaadják azt a galloknak. Tincommius megtette, amit tehetett. Méltó volt hírnevéhez, városban csapdát tudott állítani a rómaiaknak, és bár a város elfoglalását nem tudta megakadályozni, de vesztét okozta egy Juliusnak.

(És Tincommius a rómaiak gyűrűjében.)

176 nyarán a Tribus Yaziguest ostromló Taximagulus elérkezettnek látta az időt a város megrohanására. Bár nem volt nagy túlerővel, de a szerencsétlen kirohanás után a római sereg gerincét az íjászok alkották, amik nem sokat értek a közelharcban. Ugyanakkor a brit sereg gerince pedig a harci szekerek voltak, ami meg ugye a falakon folyó harcba nem tudtak beavatkozni. A roham sikere azon múlott, hogy el tudja-e foglalni a falakat, leszorítani róla a rómaiakat, és a kaput kinyitva, a szekerekkel betörve pontot tegyen a római uralom végére. Tudta ezt a várost védő Herius kapitány. Nem tudjuk, hogy mi lett a szerencsétlen kirohanást levezénylő Placus kapitánnyal.

A britek egy ostromtoronnyal, két faltörő kossal, és két létrás alakulattal támadtak. Egyértelmű volt, hogy a britek fel fognak jutni a falra. Az első faltörő kos a legközelebbi kapu felé haladt. Azonban mikor odaért forró, lángoló olaj ömlött rájuk.

(A kapunál sikerült felgyújtani az egyik brit faltörő kost.)

A kaputól balra a létrások felhatoltak a falra. Ugyanezt megtették a kaputól jobbra is, bár lényegesen távolabb. Ide csak egy kisebb csapatot tudott küldeni egyenlőre Herius, inkább a kapu közelében falra jutottakra koncentrált. A válogatott kardforgató jól harcoltak. Hiába fogták őket két oldalról közre a rómaiak. Az idő ketyegett. Az ostromtorony egyre közeledett a falhoz, a távoli létrások egyre jobban szorongatták a római harcosokat.

(Egyre több brit jutott a falakra.)

Végül a kaputól balra sikerült megállítani a briteket. Holttesteik a római holttestekkel együtt elborították a falakat. De Herius végre tudott segítséget küldeni a kaputól jobbra a másik létrás brit csapat ellen. De közben az ostromtorony is létre a falat, és a britek felhatoltak. Egy kisebb római, és egy zsoldos hadicsapat fogadta őket. Ilyen zsoldos hadicsapatot mindkét fél használt a roham alatt. A római csapatot kiirtották, és már a szintén kis hadicsapatot öldösték. Ekkor ért oda a kaputól a segítség. Lassan felőrölték a brit gyalogosokat.

(Az ostromtornyosokat is sikerült megállítani.)

Nem jártak jobban a távoli létrások sem. A római gyalogsági fölény egyértelmű lett. A falakat és a falak környékét kívül-belül halottak borították. A rómaiak kiállták az ostromot. Nem tudták elfoglalni a kaput, így a harci szekerek nem tudtak érvényesülni. A faltörő kosoknak esélyük sem volt. Az egyiket olajjal gyújtották fel, a másikat a tornyokból lenyilazták. A két létrás alakulat még megszorította a rómaiakat. Ha az ostromtorony időben érkezik, akkor a roham könnyen máshogy végződhetett volna. Így viszont Taxmagulus megverve távozott a falak alól.

(Az egyik faltörő kost lenyilazták.)

(A másik kost égő, forró olajjal tették tönkre.)

(A támadás után az ostromlétrák is elhagyottan álltak a falaknak támasztva.)

(Taximagulus megverve takarodott el a falak alól.)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az év második felében egy kisebb ibér csapat szállt partra Caralis mellett. A komoly túlerőben lévő rómaiak könnyedén megfutatták őket. A rendelkezésre álló források is csak amolyan mellékes, apró dolgot említették meg. Nyílvánvaló, hogy eltörpült a sikeres városvédelem mögött. Az már érzékenyebb dologként lett megemlítve, hogy Parmenion admirális makedón hajói elsüllyesztették a Korinthoszt blokádoló Gnaeus két hajóraját.

A következő 175-ös év Alesia újboli megrohanásával indult. Luca Dentatus vezette seregéhez csatlakozott az elhunyt Amulius serege is. A várost a matronai Cerethreus védte tőle. Elég komoly gall sereg védte ezúttal a várost. A két római sereg együtt is csak háromszoros túlerőben volt. Luca Dentatus azonban nem bízta a véletlenre. Onagereivel betörette a falakat, és a kaput, majd az élő erő lövetésébe kezdett. Bizony talált néhány lövedék, nem kis veszteséget okozva a galloknak.

(Először az onagerek lőtték a gallokat.)

Ezután az íjászok lőtték ki nyilaikat, további veszteségeket okozva. Majd a római gyalogság berontott a réseken. A védők azonnal rájuk támadtak, élükön Cerethreussal. Nagy kézitusa alakult ki. Két zsoldos hadicsapat és egy cohors megfutott. De helyükre újak álltak. A római túlerő lassan felőrölte a gallokat. De csak akkor törtek meg, amikor vezérüket elszigetelték, és megölték Luca katonái. Ekkor a gallok a főtér felé kezdtek menekülni.

(A védők erős ellenállást fejtettek ki a betörő ellenségükkel szemben.)

A rómaiak rendezhették végre soraikat. Ám Dentatus nem nyomult tovább a főtér felé. Megfordult, és kivonult a városból, majd tovább, egyre távolodva. A gallok észhez kapva utána vetették magukat, egy kardos, és egy zsoldos hadicsapat a rómaiak után rohant. Dentatus azonnal megállt, és visszafordult. A római sereg is nagy veszteséget szerzett a városban, de mégis aránylag könnyedén meghátrálásra kényszerítette a gallokat. Ám most sem üldözte őket. Seregével elvonult a város alól. De vajon miért tette ezt a merőben szokatlan lépést? Meg volt rá az oka.

Dentatus tudta ugyanis, hogy az utolsó olyan gall személyiség esett el a harcban, aki a gall törzseket össze tudta fogni. Tudta, hogy a gall néppel többet nem lesz dolga a rómaiaknak. Ezt a célt szolgálta mindössze az ostrom. Hiszen, ha elfoglalja a várost, nincs kinek adja. Két szenátusi tartomány egymás mellett pedig nem szolgálta a Juliusok érdekeit. A szenátus túlzott megerősödése sem állt a család érdekében. Megtartani sem lehetett, mert a szenátussal újat húzni megint nem lett volna szerencsés. Kiiktatták az ősi ellenfelet, és ez elég volt nekik.

A gall törzsszövetség elpusztítása önmagában hatalmas haditett, de Augustusnak, és a Julusoknak volt még egy fájó sérelme. Ez pedig Lovosice városa. Ezért Publius Pedius Alesia ostromával körülbelül egy időben szintén körbefogta, és megrohanta. Az onagerek alkalmazása lassította ugyan a római seregeket, de lehetővé tette számukra a városok azonnali megrohanását. Pediusnak is volt onagere. A várost Orgetorix kapitány védte. A rómaiak háromszoros túlerőben voltak.

Pedius legalább négy helyen betörette a falakat. Ezután az onagereket a brit katonák ellen irányította.. Több ház is lángba kapott, de a hajítógépek mégis hatásosan működtek. A britek majdnem egy negyede az ő listájukon szerepelt. Az onagerek után a római gyalogság beözönlött a réseken. Aránylag könnyedén leverte a falakon belül álló meggyengült brit csapatokat. Maga Orgetorix is elesett.

(Az onagerek után könnyen legyűrték a rómaiak a falakon belül álló briteket.)

A rómaiak rendezték soraikat, és megindultak a főtér felé. Két oldalról támadtak. A főtéren álló britek kiléptek az egyik hadoszlopra. De csak azt érték el, hogy a másik hadoszlop hátulról a nyakukba szakadjon. A britek eltűntek a Julius katonák áradatában. Sorsukat hamar bevégezték. Lovosice városában ismét Julius zászló lengett. Publius Pedius mindössze 45 embert veszített az ostrom során.

(A britek eltűntek a Julius katonák tömegében.)

Augustus nem roppant össze, családja az irányítása alatt túlélte eddigi legnagyobb katonai válságát, melyből anyagilag megerősödve kerültek ki, a gall falvak, és Tryer kifosztásai miatt. Ez utóbbi várost a szenátusnak ajándékozták, így a nyugati részek Észak felől védetnek látszottak. Már csak a gall törzsszövetség szétzúzás miatt is. Az a brit sereg pedig, ami a Kárpátok keleti oldala mellett haladva Dacia tartományba akart volna betörni, inkább észak felé vette az útját. A britek azonban nem voltak legyőzve. Luvavum mellett például ez időben erős brit sereg állt, és egy sereg közeledett Lovosice felé is. A szenátusban pedig némi rosszallással vették tudomásul, hogy nem foglalták el a paioniai Bylazora városát a makedónoktól.

Publius Pedius elé ment ez utóbbi seregnek, és felvette a harcot. A brit parancsnok az élen támadott, és elég hamar meg is futott. Publius azonnal üldözőbe vette. Balszerencséjére azonban egy kardos csapatba futott. Vezérük megfutása nem lohasztotta le a britek harci kedvét. Ezt Publius és kísérete bánta. A nemes római vére pirosra festette a havat.

(Publius Pedius halálát lelte a brit kardok között.)

Szerencsére, ahogy a britek nem rogytak meg vezérük megfutása után, ugyanezt elmondhatjuk a rómaiakról vezérük eleste után. Ebben nagy szerepe volt egy Manius Caprarius nevű centurionak. Pedius után ő fogta össze a rómaiakat, és elsöpörték a brit sereget. Caprariust Manius Libo ezért a tettéért örökbe fogadta, így a csatában a Juliusok vesztettek egy tehetséges embert, de nyertek is egyet. Manius Caprarius továbbra is a néhai Pedius seregénél maradt. Már ekkor jó vezérnek, tehetséges vezénylőnek, elmés stratégának, és mesteri kiképzőnek tartottak. És ekkor még csak húsz éves volt.

174 nyarán a szenátus Korinthosz ismételt blokádolására szólította fel a családot. Nem vették figyelembe a hatalmas túlerőben lévő makedón hajóhadat. Ennek ellenére a két ötsorevezős hajórajból álló kis flotta elindult a célállomás felé. 174 telén meg is szalasztottak egy kisebb makedón flottát az Adrián.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szenátus hozzá állása a családhoz továbbra is érdekes volt. Bár a népszerűség növekedéséről biztosították a Juliusokat, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy tűzszünetet kössenek mind a makedónokkal, mind a britekkel, mind az ibérekkel. Azaz a család összes ellenségével. Ráadásul a makedón Korinthosz blokádjának feladatát továbbra is fenntartották. Hiába. A politikai szálai kibogozhatatlanok.

De a juliusoknak kisebb gondjuk nagyobb volt annál, hogy a politikával foglalkozzanak. Luca Dentatus brit területen táborba szállt, amit Erbin kapitány azonnal ostrom alá is vett. Luca azonnal kitört. Két egyenlő erejű sereg állt egymással szemben. A britek hátrább húzódtak. De nem annyira, hogy az onagerek ne érjék el őket. Luca pedig nagyszerűen kihasználta, hogy az alacsony palánk felett gond nélkül átlőhetnek. Az onagerek több mint a 10%-át megsemmisítették a briteknek. Sőt, az egyik sikeres lövésnek maga Erbin is áldozatául eset.

(Az onagerek hasznosnak, hatásosnak bizonyultak, mint már annyiszor.)

Az onagerek után az egyik kapun Luca kiküldte a zsoldos csapatokat, míg a római gyalogságot egy másiknál gyülekeztette. A lovasságot meg egy harmadiknál. A britek nem törtek teljes erővel a zsoldosokra, ezért a római gyalogság nem vonult ki a kapun. Ám a britek így is megfutamították a zsoldosokat, hiába védték őket a palánkon belül felálló íjászok. A megfutó zsoldosokat a britek nem üldözték, így a tábort nem kellett védeni, és a főtéren történt rendezés után a rómaiakhoz lehetett csatlakoztatni őket.

Luca végül kivonult a sereggel egy oldalsó kapun. Az íjászok a gyalogság mögül elkezdték lőni a briteket. A lovasság is elkezdett balról zárni. A britek keskeny, de széles arcvonala túlnyúlt a rómaiakon, akik a brit balszárny és a közép előtt álltak. A nyilak és a pilumok megritkították a brit sorokat. Azok csak akkor mozdultak meg, mikor a római lovasság közel ért. Ekkor két gyalogos csapat vonult ki ellenük. A lovasság visszavonult. Erre az egyik brit csapat visszafordult az arcvonal felé, de a másik a római íjászok felé vette az irányt, hogy oldalról hatoljon be a római gyalogság mögé. Ekkor azonban Luca megfordult a lovassággal és lecsapott. Ezzel elindult a harc, aminek irányítása immáron nem volt lehetséges igazán.

(Egy brit csapat a gyalogság mögé akart kerülni.)

A szemből támadó britek szárnya először némi előnyt ért el, de a középtájon megritkított soraik ne tudtak ellenállni a római középnek és balszárnynak, amely így felszabadulva azonnal a jobb szárny segítségére sietett. De a britek sem voltak restek. A jobbszárnyuk azonnal harcba bocsátkozott, ám a széles arcvonal azt eredményezte, hogy egységeik nem egyszerre értek a harcba. Ezt a támadást a lovasság, és az íjászok fogták fel. Ám a gyalogság nem végzett időben a brit balszárnnyal. Ez pedig Luca életébe került, aki hősiesen próbálta a lovassággal fedezni a gyalogságot. A britek jobbszárnya, főleg a harci szekerek összezavarták a római sorokat. Ám nem annyira, hogy a legionarius lovasság a megfutó brit egységek üldözését azonnal megszüntetve, és visszakanyarodva, majd a szekereket hátba támadva helyre ne billentse a római csapatok morálját.

(A legionarius lovasság támadása csatadöntő tényező volt.)

Luca jól indította a csatát. De meggondolatlan volt, mikor a zsoldosokat felesleges veszteségnek tette ki. Velük kellett volna megfognia a britek jobbszárnyát, és nem a lovassággal. Ez a hiba az életébe került. A brit sereg megsemmisült. Ez győzelem. De a római sereg nagy veszteségeket szenvedett, és egy családtag elesett. Ez pedig a győzelmet erősen kétes értékűvé teszi. Főleg, hogy a római sereg az erődöt lebontva kivonult a brit területről. Viszont a legionarius lovasság parancsnokát, Quintus Carinust Aulus Julius magához rendelte, és örökbe fogadta, így a család tagjává vált. Az ifjú, mindössze 26 esztendős Carinus Mesteri kiképzőnek, jó védő, hírében állt, aki fölényes vezér, és a csatákban él igazán. Ez utóbbinak kézzel fogható bizonyítékát adta a csata során is.

De nem ő volt az egyetlen tehetséges alsóbb szintű parancsnok a Julius család szolgálatában. Egy bizonyos Numerius Scapula kapitány, akinek egy lovasauxilia állt a közvetlen irányítás alatt, az észak-keleti sztyeppékre, Pripjaty mocsaraihoz vonult jelentős sereggel, hogy elfogja a brit törzsi vezetőt. De csak két másik családtag kíséretébe botlott bele. Az egyik a Dyf-ből származó Lucco volt. Lovas auxiliával a csatasoraihoz csalta a britet. Tíz ember árán sikerült lemészárolni a kíséretét, de maga Lucco elmenekült. Ám éleslátása, ahogy ahelyzetet ki akarta használni, felkeltette Aulus figyelmét, és őt is örökbe fogadta. Aulusról az terjedt el, hogy hidegszívű. Ezek szerint neki is voltak gyenge pillanatai. Vagy csak hideg számítás vezette, hogy ezt a két tehetséges embert a szűkebb családjához kösse. Mindegy. Nincs jelentősége. Numerius, hogy rászolgáljon a tisztességre, megtámadta az ictisi Glasobrin kíséretét. A taktika ugyanaz volt. Ám ezúttal jobban működött. Glasobrinnak nem sikerült elmenekülnie. Azonban támadó távolságon belül tartózkodott egy teljes brit sereg, meg egy félig feltöltött egy családtag irányításával. Numerius ezért táborba szállt seregével.

(Numerius Scapula tábora.)

Az évnek azonban még koránt sem volt vége. Az eredetileg a markomannok birtokában lévő tartomány déli részén egy brit seregecskét támadott meg Manius Caprarius. Komoly, több mint hatszoros túlerőben volt. Így nem kellett attól tartania, hogy a britek komoly veszélyt jelentsenek. Először az onagereket vetette be. A már némi harci tapasztalattal rendelkező egységeknek volt pár szép találata, komoly veszteségeket okozva a briteknek, akik nem merték megtámadni a rómaiakat, hanem az ő támadásukat várták. Az onagerek a britek több mint felével végeztek.

(Nem ez volt az onagerek egyetlen telitalálata.)

Az onagerek után az íjászok és a parittyások vették kezelésbe a brit sorokat. A britek kapitánya is ekkor esett el. Végül a brit gyalogság maradéka megfutott a harctérről. Velük a lovasság végzett. Manius előtt nyitva volt az út a markomannok egykori városa felé.

Tertius admirálisnak azonban nem sikerült időben Korinthoszhoz érnie, hogy blokád alá vegye, mert az Adria kijáratánál makedón flották állták útját, amiket öngyilkosság lett volna megtámadni. Ezért várakozásra kényszerült.

(Tertius admirális útját elállták a makedónok.)

De térjünk vissza a szárazföldre. Még szintén ebben az évben történt, hogy a britek megtámadták Lentulus kapitány seregét, A Norciumtól északra fekvő Agri Decumatesben. A britek többen voltak, viszont a minőségi fölény a rómaiak oldalára billentette a mérleg nyelvét. Lentulus a csata kezdte után azonnal felszaladt seregével egy dombra, ahol védelmi állást vett fel. Már a csata elején egy nyílvessző leterítette a britek kapitányát, aki a könnyű harci szekerekkel előre tőrt, messze lehagyva a gyalogságot. De a britek harci értéke is volt akkora, hogy a vezér nélkül is tovább támadjanak. Azonban a római sorok előtt az íjászok és a pilumok megfutamították őket. Legalábbis eleinte.

(A britek eleinte megtörtek a római sorok előtt.)

A sereg zöme azonban még ezután ért oda. A középen álló római gyalogosok meginogtak, kénytelen volt Lentulus a lovassággal közbeavatkozni. Sikerült is megerősítenie ezt a részt, viszont a római balszárny nem bírta a terhet, és pillanatnyilag nem volt, aki segítsen nekik. A britek így rászabadulhattak a gyalogságon keresztül a mögöttük álló íjászokra is. Nehéz pillanatok következtek.

(A római balszárny összeomlott.)

Lentulusnak az volt a szerencséje, hogy a jobbszárnya és a közép ugyanakkor fölényt harcolt ki, így a már diadalmaskodó brit jobbszárny ellen támadhatott. A támadást a lovasság vezette, és bizony csúnyán megfutamodtak. Maga Lentulus is. Mindössze egy római lovas, a harci kutyák, és négy gyalogos egység harcolt. Na meg a távolabb álló íjászok. A brit jobbszárny is komoly veszteségeket szenvedett, ezért váratlanul megkezdték a visszavonulást a harcmezőről. Pedig a 4 gyalogos egység alig ért két egészet. Talán az íjászok nyilai bírták távozásra őket. Lentulusnak is sikerült közben összeszednie a megfutott lovasságot, és a menekülő, illetve elvonuló britek után vágtatott velük.

(Lentulus ha nehezen is, rengeteg szerencsével, de győzött.)

Az év végén Manius Caprarius megtámadta a markomannok egykori városát, amit két hadicsapat, és három kardos csapat védett Budic kapitány vezetésével. Hála a magával hozott onagereknek, Maniusnak nem kellett várnia a támadással. Manius először onagerekkel réseket töretett a falon, illetve a fa tornyokat szétlövette. Ezután az onagerekkel, és az íjászokkal az élőerő ellen fordult. A védők felét meg is ölték, köztük egy nyílvessző Budic kapitányt is.. Ezután a gyalogság beáramlott a réseken, és a briteket legyőzve, a főteret tartó utolsó brit kardos csapat ellen vonult. Elszánt kézitusa után győzött a túlerő. Manius nem kívánta megtartani a várost, hiszen nem volt szenátusi engedély az elfoglalására. Ezért a római katonának megengedte a fosztogatást, amely során több mint 8000 dénárt raboltak össze, és meggyilkoltak 9300 civilt. Brutálisan. Leromboltak minden épületet, amit csak tudtak, a maradék értékeket is megszerezve, majd mivel nem volt szenátusi határozat a város eléfoglalására, kivonultak onnan, és visszaadták a briteknek. A sereg elindult kelet felé Numeriusnak segíteni.

(A főtéren elszánt kézitusára került sor.)

171-ben kitört a Vezúv. Ez azonban a Julius családot nem érintette. Az viszont annál inkább, hogy a szenátus az ibér Numantia kikötőjének blokádját szabta meg a család számára. Mikor kiadták, akkor lehetett látni, hogy ez teljesíthetetlen. Aquitania kikötőjét anno az elfoglalás után lerombolta egy vihar (vagy ugye a Juliusok, ez sohasem derült ki igazán), és azóta sem épült újjá. Teljesen felesleges is lett volna, hiszen azon a tenger szakaszon csak ellenségek voltak, úgysem lehetett volna kivel kereskedni. Mindez a szenátust hidegen hagyta. Talán a Juliusok fosztogatási taktikája váltott ki némi ellenérzést a szenátusból, amit ugye az ő kifejezett kérésük nélkül folytattak. Talán úgy vélték, nem méltó egy rómaihoz. Máshogy viszont nem tudtak fellépni ellene, hiszen az ellenségeiken művelték ezt a fosztogatást. Csak így tudtak jelezni a családnak, hogy nem jó útra lépett, mikor a szenátus nélkül akciózik. Ez azonban csak feltételezés. A szenátus hivatalosan nem indított vizsgálatot a család ellen, és még csak nem is fenyegetőzött vele. Viszont az utókor más magyarázatot nem talált eme teljesen logikátlan cselekedetre.

A távoli sztyeppén Numerius Scapula talán nem is tudott az egészről. Ekkor még legalábbis. Táborát végül nem támadták meg, a britek teljes serege visszavonult Pripjaty védelmére, míg a családtag által vezetett sereg táborba vonult. Viszont amikor a rómaiak kivonultak a sajátjukból, egy brit csapat szállta meg azt. De Numerius nem foglalkozott ezzel, mert a korábban meglógott Lucco-ra fájt a foga. Sikerült is utolérne, és csatára kényszerítenie. A taktika harmadszor is ugyanaz volt. És ezúttal is működött. Lucco most nem úszta meg. Mindjárt a támadása elején átjárták a római gladiusok. Numerius a csata után ismét táborba szállt.

(Lucco másodszorra már nem úszta meg.)

Egy év múlva, 170 nyarán meghalt Augustus a családfő. Idős volt már nagyon. Utolsó éveiben ki sem mozdult Lugdunumból, ezért némileg elnehezedett. Kövér Augustusnak hívták élete alkonyán. Kicsit talán igazságtalanul. A nyolc év alatt, míg vezette a családot, nem sikerült növelni a területet, de az előtte levő években bizony kivette a részét a család területének gyarapításból. Átvészelte, mint családfő a britek legveszedelmesebb támadását, és nem tört össze az olyan sikertelenségek alatt sem, mint például Lovosice ideiglenes elvesztése. Tartotta a lelket a családban, mikor megkondult a vészharang eddig soha nem hallott hangerővel, és alvezérei meg tudták állítani az előrenyomulást. Sőt, még arra is futotta a család erejéből, hogy szétzúzza a gall törzsszövetséget, és brit városokat dúljon fel, fosszon ki, és romboljon le. Mindez nagy, véres csaták során, családtagok elvesztésével, de mégis győzedelmesen.

(Augustus volt az egyetlen a családból, aki nem tudta növelni a területet, de ez semmit nem von le élete teljesítményéből.)

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Numerius Scapula azonban valószínűleg erről sem tudott, mikor ostrom alá vette Pripjaty központját, amit a brit Dühös Manawyddan védett. Scapula nem rendelkezett ostromgépekkel, ezért valószínűleg hosszabb ostromra akart berendezkedni. Ám az egészet keresztül húzta egy brit kapitány, aki a rómaiak hátában megjelenve támadásba lendült. És Scapula felvette a kesztyűt. Bízott a némi erőfölényében. Úgy állt fel, hogy seregével azonnal legázolta a mögötte felbukkanó brit kapitány egy szem hadicsapatát, majd seregét egy lankás dombon sorakoztatta fel. Sietnie kellett, mert Manawyddan közeledett a hadával. Sőt, a könnyű harci szekerek előre is siettek, hogy nyilaikkal bomlasszák a római hadrendet. Ám Numerius is rendelkezett íjászokkal, akik válaszoltak rájuk, és visszakergették őket. Amikor a britek közel értek, támadásba lendültek vezérükkel az élen. Az ilyen vezér rohamok azonban ritkán jöttek be. Most sem. Manawyddan hiába tőrt be a római sorok közé, az íjász auxilia megállította, és ő a szekerének roncsai között lelete halálát.

(Manawyddan az íjászok között lelte halálát.)

A britek becsületére el kell mondani, hogy nem adták fel a harcot. Sőt, a római balszárnyat meg is futamították. Arcvonaluk középső része azonban megingott, és a résen a rómaiak a brit balszárny mögé tudtak kerülni. Ez pedig a brit balszárny megingását, és menekülését jelentette. Numerius belátta, hogy a csata eléggé szétforgácsolódott, ezért csak úgy nyerheti meg, ha bizonyos pontokon erőfölényt hoz létre, és részenként semmisíti meg a brit sereget. Ebben segítettek neki a britek is, ugyanis nem a társaik megsegítésével törődtek, hanem a római balszárny üldözésével. És a balszárny mögötti íjászok legyőzésével.

Numeriusnak így lehetősége volt egyenként lecsapni a csatatéren fáradtan fel-alá vonuló ellenségre. Lassan egyenként felmorzsolta őket, némelyiket két tűz közé fogva. A római seregek győzelmet arattak, és a város is az övék lett. Igaz, 30%-os veszteséget szenvedtek. Numreius hagyta is a katonákat, hogy dúljanak, fosztogassanak, és gyilkolják a lakosságot, annyit összeharácsolva, amennyit csak lehetett. Ráadásul még azokat az épületeket is összedöntötték, amiket csak bírtak. Ugyanis nem szándékoztak itt maradni. Luca Crispus vezetésével egy követség tartózkodott a Gebidák városában, és a frissen elfoglalt tartományt felajánlotta a germánoknak. Ha már a rómaiak nem tarthatják meg, legalább olyanoké legyen, akik harcban állnak a britekkel. A győzelem hatására a néptömegeknél javult a család megítélése.

Az év végén az ibérek ostrom alá fogták az aquitaniai Lemonumot, illetve a makedónok megtámadták a Korinthoszt blokádoló Tertius két hajóraját. Tertius meglepetésre legyőzte a makedón hajókat.

169 elején az ibér sereg nagy része otthagyta Lemonumot, csak két ibér családtag maradt ott. Két Txomin, az egyik Ebroból, a másik Dianiumból. Appius kapitány vezetésével a védők ki is törtek, meghátráltatták, majd végül mégis csatára kényszerítették a két ibért. Először az ebroi Txomin támadott. Nem várta meg a társát. Igaz, Appius egy lovas alakulattal ingerelte is, megfutást mímelve. Az ibérek nagy elánnal rohamoztak. A római lovasok után vágtatva átgázoltak az első hadsoron. De ezzel megállt a tudomány. A hadsorok közé szorult, lendületüket vesztett ibérek egymás után buktak le lovaikról. Txomin is. Mire a másik Txomin odaért, már újra érintetlen hadrendű római sereg állt vele szemben. Ez a Txomin is nagy lendülettel támadott, de azért mégsem akkorával, hogy akár az első soron áttörjön. Ez viszont az életet jelentette számára. Idejében meghátrált, és a légionárius lovasság nem érhette utol.

(A dianiumi Txomin még időben meghátrált.)

Numerius megtámadta azt a korábbi táborát, ahova egy brit csapat vette be magát. A római tisztában volt a táborok gyengéjével. A sarkokra elhelyezett tornyok a fal közepe felé nem tudtak lőni. Csak annyit kellett tennie, hogy az íjászokat lőtávon kívül mozgassa, míg azok a kapuk vonalába nem érnek. Utána már nyugodtan masírozhattak a kapuk elé anélkül, hogy a tornyokból akár egyetlen lövést is megereszthettek volna feléjük. Miután így négyfelől körbevette a tábor, halálos nyílzáport zúdított a középen álló britekre. Azok nem védekezhettek ellene. Mikor négy irányból hullik az áldás, akkor nem nagyon lehet védekezni ellene. Gyorsan el is olvadtak a britek. Utolsónak a kapitányuk veszett oda. A módszer, és Numerius eddigi teljesítménye megnyerte a tetszését egy katonai tribunusnak, aki felajánlotta neki szolgálatait, és szenátusbeli kapcsolatait.

(Minden oldalról körbevették az íjászok a tábort.)

Tertius admirális ismét visszavert egy makedón blokádtörő kísérletet Korinthosznál. De a két csata során elszenvedett veszteség nyílván valóvá tette, hogy a következőt már nem lehet megnyerni, ezért feladta a blokádot, és elindult a hazai vizek felé. Ugyanekkor a szenátus kénytelen volt elkönyvelni, hogy Numantia blokádja nem valósult meg. Hogyan is valósult volna? De az ibérek továbbra is a Juliusok célpontjai maradtak. Flottájuk túl sokszor blokádolta a római kikötőket, ezzel komoly anyagi veszteségeket okozva. Egy hadsereg volt úton ibér területek felé Valerius kapitány vezetésével. Valerius egy kisebb ibér sereget csatára is kényszerített, de hagyta, hogy bántatlanul elmeneküljenek a csatatérről.

Manius közben megtámadta azt a brit tábort, ami Pripjaty területén volt. Manius először az onagereit vetette be. Az onagerek után az íjászokat, parittyásokat. Sőt, még a gyalogosait is odairányította a résekhez, hogy eldobják pulimaikat. Végül úgy döntött, hogy betör a tábor területére. Nagy csata bontakozott ki a kapunál, amelyben a brit vezér, Voteporix Durnovariából is személyesen részt vett. A britek tartották magukat, de egyszer csak összeomlottak. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy Voteporix elesett a kapunál. A másik az őrizetlenül hagyott két oldasó résen betörő rómaiak oldalba támadták őket. A britek a főtér felé menekültek, nyomukban a rómaiakkal. Az idő a briteknek dolgozott. Manius emberei nem érték el, és nem foglalták el időben a főteret, így a roham sikertelen lett.

(A rómaiak hiába törték meg a briteket, kifogytak az időből.)

169 vége nem volt túl sikeres a rómaiaknak. Ezen az a táborőrség segíthetett, melynek az volt a feladata, hogy felfogja a britek próbálkozásait Lovosice irányába, és amelyet egy brit sereg ostrom alá vett. Az őrség természetesen kitört. Két egyenlő erejű sereg nézett egymással farkasszemet. De a rómaiaknak takarékoskodniuk kellett az élőerővel. Így előbb onagerrel puhították meg a brit sorokat, majd a nyílvesszők ritkították tovább a sorokat. Mikor a britek kapitánya is holtan terült el a torkában egy nyílvesszővel, a brit sereg megfordult, és elkezdett levonulni a harctérről. Ekkor vágtatott ki a lovasság, és elkezdte aprítani a menekülőket. A brit sereg 80%-a elpusztult, míg a rómaiak egyetlen embert sem vesztettek. A fa palánkon átlövő onagerek hatékony fegyvernek bizonyultak. Kőfal esetén használhatatlanok a védelemben, de fapalánknál már alkalmasak. A britek tizedét ők ölték meg, biztonságos távolságból.

(A lovasság a menekülő britek nyomába eredt.)

A következő év lakodalommal indult. Titus Augustus Julius, azaz a családfő leánya, Lepida ment férjhez egy Lentulus Hirtius nevű fiatalemberhez, ai még nem volt tekintélyes ember, de Titus Augustus láthatott benne valamit. Ezt az ünnepi hangulatot rontotta el a senatus, amikor az ibér Scallabis blokádját rendelte el. Ez a kikötő az ibér félsziget nyugati felén volt, Numantianal is messzebb. Ráadásul még mindig nem volt kikötő Aquitaniaban, ami bázisául szolgálhatott volna a blokádnak. A Juliusok ebben a tartományban már a közutak bővítésébe kezdtek, és amíg ezt nem fejezték be, nem volt erejük kikötőt is építeni. Szóval ez a küldetés is hamvában holt, már a kiadásának pillanatában.

Ugyanekkor Manius felbérelt egy szkíta lovas íjász csapatot, és ismét megtámadta a brit tábort. A taktika most is az volt, mint az előző esetben. Onagerek, majd íjászok. A britek erősen megtizedelődtek. Végül a tábor legtávolabbi pontjába húzódtak a maradékaik. Manius ekkor egy gyalogos csapatot bemasíroztatott a főtérre, és elfoglalta azt. A britek először nem reagáltak rá, de végül csak támadásba lendültek. Manius nem akart veszteséget, ezért a csapatot visszavonta. Végül az íjászok tettek pontot a csata végére.

(Manius ezúttal mindössze három embert vesztett.)

Az év első részének kedvező eseménye volt még, hogy Lentulus, Titus Augustus apja tűzszünetet, és kereskedelmi szerződést kötött a makedónokkal, amit ők kezdeményeztek. Igaz először csak sima fegyverszünetet, de Lentulus úgy gondolta, célszerű az ilyent kereskedelmi szerződéssel nyomatékosítani. A makedónoknak is jól jött, mert a Brutus család erősen szorongatta őket.

Egy Arganthonios ibér kapitány seregével megtámadta Valeriust kapitányt, aki hátrált, hogy kedvező helyen vehesse fel a harcot, pedig másfélszeres túlerőben volt. Ám ahol végül is csatára kényszerítették, az nem volt túl kedvező. Sikerült végül is egy dombon állást foglalnia, de seregének arcvonalát nem fordította az ibérek felé. Ezenkívül hiába volt 3 onagere, egy rohamozó ellenség ellen nem sokat értek, ellentétben a táborban felállított, várakozó ellenség ellen használtakkal szemben.

Az ibér támadás a római balszárnyat érte. Valerius átirányította a jobbszárnyon állókat, de mire azok odaértek, a balszárny már megingott. Középen sikerült némi előnyt elérni, itt az ibérek meghátráltak. Hatalmas kavarodás támadt a harcmezőn. Előbb az ibér vezér futott meg, majd Valerius. Csak míg az ibér a harcmezőn maradt, Valerius nem. Az ide-oda hullámzó harcban a római egységek elfáradtak, és kivéreztek. Egymás után futottak meg a római csapatok. Végül a menekülés olyan általánossá vált, hogy már nem lehetett segíteni rajta, különösen vezér hiányában. Katasztrófális vereséget szenvedett a római sereg. Alig töredéke tudott csak visszavonulni Aquitania felé. Bebizonyosodott, hogy mit tesz a rossz hadvezetés, lehet akármilye túlerő, vagy modern, jól felszerelt egy sereg. Ez volt talán a legcsúfosabb veresége a Juliusoknak.

(Egy katasztrófális vereség.)

168 végére végre befejeződtek Aquitaniaban az útépítések, és nekiállhattak a kikötőknek. Ugyanekkor viszont az északi tábor újabb ostromot szenvedett el, amit Drustan Luguvaliumból vezetett. Természetesen a védők azonnal kitörtek rájuk. A taktikán nem volt miért változtatni. Először az onagerek lettek bevetve. És hozták a tőlük megszokott 10 % feletti gyilkolási arányt.

(Az onagerek ezúttal is megbízhatóan szerepeltek.)

Az onagerek után egy íjászcsapat léptek ki a kapun, és nyilaival támadta a briteket. Mikor a britek támadásba lendültek, visszamenekült a palán mögé. A dühös britek hiába táboroztak le a falak előtt, nem tehettek semmit, viszont jó célpontot nyújtottak a több íjász számára is. És azok ki is használták. Nyilaikkal össztüzet zúdítottak Drustanra és kíséretére. Drustan végül holtan fordult le a harci szekeréről. Ennek ellenére az íjászok tovább támadták a kíséretét. Egy idő után a britek belátták, hogy nem teremhet nekik babér, és elkezdtek elvonulni. Ekkor ismét kicsapott a lovasság, és meg tizedelte a visszavonulókat.

(A közelebb húzódó britek jó célpontot nyújtottak az íjászoknak.)

167 elején a Valreius egykori seregét üldöző kisebb ibér sereg beleütközött a Lemonumból indult, és egy folyó partján felálló seregbe, ami a visszavonulást fedezte. Az rómaiak kétszeres túlerőben voltak. Ennek ellenére az ibérek bátran támadtak. Hatalmas kavarodás alakult ki. Nagy adok-kapok vette kezdetét, melynek során mindkét oldalon futottak meg csapatok. Néha már úgy volt, hogy az ibérek felülkerekednek, maga Valerius is küzdelembe bocsátkozott, és embereivel mind a hídon pusztultak. Legalább a halála hősies volt, ha már az addigi ténykedése nem. Közben odaértek az onagerek is, és köveket zúdítottak a hídon lévőkre. Ráadásul a másik római kapitány is harcba vetette magát, és így végül az ibérek törtek meg. De a csata után a nagy veszteségek miatt a sereg visszavonult Lemonumba.

(Véres csata volt.)

Év végére elkészült Aquitania kikötője Lemonumban, és elkezdtek hajókat építeni. Ugyanakkor a szenátus előírta, hogy egy éven belül Pripjaty területét hagyják el a julius csapatok. Ekkor már mindössze egyetlen kis lovasauxilia tartózkodott a területen egy táborban. Ezt azért írta elő a senatus, mert a tartományt elfoglalták a trákok, és a juliusoknak nem volt engedélyük, szövetségesük területén állomásozni. A senatus kínosan felügyelte az ilyen diplomáciai dolgokat. Az auxilia Szkítián keresztül hagyta el a tartományt. De azonnal jött a senatusi figyelmeztetés, hogy innen is tovább kell állni, különben a család nem fog kapni négy évig semmilyen hivatalt. A figyelmeztetés ellenére a senatus a családot a megbecsülésük növekedéséről is biztosította. Nyugaton Lemonumot az ibérek ostrom alá fogták. Erősebbek voltak, mint a védők, így azok nem támadtak ki, hanem várták az ibér rohamot. És felnőtté vált Valerius Rabirius. . .