IV. Fejezet

Az új generáció

255 végére a Julius család nagyon súlyos helyzetbe került. A családi kincstár kimerült. Ennek ellenére a hadsereg gyenge volt mind Itáliában, mind Galliában. Ahhoz ugyanis, hogy kilábaljanak a pénzügyi válságból, karcsúsítani kellett a hadsereget. Bár ezt valószínűleg azzal oldották meg, hogy nem pótolták a veszteségeket. Ezért fordulhatott elő az, hogy Quintus Julius Peditest és a legtapasztaltabb római hadsereget egy náluk sokkal erősebb gall sereg vette ostromzár alá, és még egy ilyen sereg garázdálkodott a tartományban. Esély sem volt, hogy a haderő sikerrel kitörjön a városból.

Az ügy megoldása nem tűrt halasztást. A nehézségeket már fel kellett ismerniük, emlékezzünk csak Scriptorius félelmeire, és a censori jelentésre. Eddig azonban nem találták meg igazán a válságból kivezető utat. A sereg karcsúsítása inkább csak félmegoldásnak tekinthető. A végszükség azonban nagyúr. Nagyobb még a Juliusoknál is. Le kellett nyeljék a büszkeségüket, és fegyverszünetet kellett kérjenek a galloktól. A fegyverszünetért cserébe 15 évre évi 200 dénár sarcot, és kereskedelmi szerződést ígértek. És a gallok elfogadták. Feloldódott Narbo Martius vesztegzára, viszont a pataviumi blokádot is meg kellett szüntetni.

Ez egy igen érdekes, látszólag ellentmondásos politikai manőver volt. Egy család, amely amúgy is pénzügyi nehézségekkel küzd, még sarcot is fizet. Szerintem viszont alaposan végig gondolták. Az elhatározás már régebben ott lehetett bennük, csak nem volt, ami kikényszerítse a római gőg megalázkodását.

Nézzük, milyen hasznok származhattak a fegyvernyugvásból. A béke során nincs szükség akkora hadseregre. A drága zsoldosokat haza lehet bocsátani. A városok a gall városokkal is kereskedhetnek. Valószínű, hogy a kereskedelmi bevétel növekedése meghaladta az évi 200 dénár sarcot.

Az igazi megaláztatás azonban nem a gallok részéről érte őket. Ezt bizony Róma felé szenvedték el. Be kellett ugyanis lássák, hogy a fegyverszünet ingatag. Mindkét nép kölcsönösen bizalmatlan egymással. Valószínűleg egyik sem hitte, hogy a nyugalom eltart 15 évig. Márpedig akkor nagyon hamar a jelenlegi helyzet állhat elő, miszerint nem tudják egyszerre megvédeni Narbo Martiust, és Itáliát. A súlypont az EGYSZERRE szón van. Értelemszerű, hogy Itáliát nem lehet feladni. Marad Narbonensis tartománya. De kié legyen? Rómáé lett. Flavius Julius felajánlotta, hogy a területet a szenátus vegye közvetlen irányítás alá. Így római kézen maradhat, és a megvédésének gondja lekerül a Julius család válláról. Quintus csapatai haza térhetnek, és Manius Julius seregével egyesülve szükség esetén már megvédhetik a megmaradt területet. Így került a tartomány és a város, Narbo Martius követlen római irányítás alá. Ezt írta erről Scriptorius:

Elkezdődött a vég. Már nem tudjuk megvédeni magunkat a gallok ellen. Lám, át kellett adnunk Narbo Martiust a szenátusnak, hogy fiaink hazajöhessenek abból a mészárszékből. Mennyi római vér kifolyt, hogy öntözze azt a földet! És mindhiába. . .

Scriptorius azért túlzott egy kicsit. A helyzet súlyos volt, de nem reménytelen. Caralissal a háttérben, és a felvázolt ésszerűsítéssel együtt a család ügyei helyre állhattak. De jól illusztrálja, hogy milyen lehetett a hangulat.

Az élet mindentől függetlenül ment tovább. 254 elején Marcus Julius elvett egy Clodia nevű leányt. Caralisban elkészült a kormányzói rezidencia, és neki álltak a kikötő építésének. Ez arra utal, hogy ha lassan is, de kezdett helyre állni a család pénzügyi egyensúlya. Különösen a kikötő növelhette meg a család bevételét. Ugyanakkor máris megjelentek azok a jelek, amelyek a fegyvernyugvás végét jelezték. A szenátus ugyanis nem örült, hogy megszűnt Patavium blokádja, ezért újra elrendelte azt.

Előfordulhat, hogy az újabb kilátástalan háború veszélye kikezdte Flavius Julius egészségét, mert 254 telén elhunyt. Igen eseménydús életút állt mögötte. A szenátusban kiharcolta, hogy családja kapja a feladatot, hogy Rómát észak felől védje a gall betörésektől. Ugyanakkor - igaz szenátusi utasításra - végeláthatatlan háborúba kezdett Narbonensis tartományban. Ez zsákutcának bizonyult, ami majdnem csődbe vitte a családot. És idős korára meg kellett érnie, hogy ő, aki nagyapja megvakításáért bosszút akart állni a gallokon, kénytelen volt fegyvernyugvást kérni tőlük, és sarcot fizetni. Még ha csak kevés sarcot is.

Ez a sajnálatos esemény viszont nagyon alkalmas arra, hogy megvizsgáljuk a rómaiak temetkezési szokásait. Hitük szerint az elhunyt lelke csak akkor lelhet nyugalmat, ha az illetőt biztos helyen eltemették. Ha valaki temetetlen holttestet talált, legalább egy marék földet szórt rá. Ha pedig nem találták meg a holttestet, jelképes sírhantot készítettek neki. A temetés megszabott szertartásokkal végzett vallásos cselekmény volt. A család, vagy nagy ritkán az állam gondoskodott róla. A közönséges temetések általában alkonyatkor, az előkelők temetése viszont mindig nappal történt. A latinoknál a halott égetése volt a szokás, míg a szabinok temettek. Mindkettő megtalálható volt az ókori Rómában, de az égetést inkább a gazdagok engedhették meg maguknak. A városban temetkezni tilos volt. A szegényeket és a rabszolgákat közös sírba tették, a gazdagok viszont saját sírboltban temetkeztek. A gazdagok sírboltjai a saját birtokon, vagy az utak mellett, főleg a Via Appia mellett álltak. A halálozás évfordulóját gyászünnepséggel ülték meg. Februárban pedig az összes halott tiszteletére több napig tartó gyászünnepségeket rendeztek.

Flavius Julius politikai örököse Lucius Julius volt. Így az ő feladata lett az apja eltemetése. Scriptorius mint a háza népének tagja, belülről figyelhette meg az eseményeket.

A nagy Falvius Julius halálakor senki sem tartózkodott Arretiumban a család tagjai közül. Az uram, Lucius ért először a városba. Azonnal a kormányzói rezidenciára sietett, ahol apja holttestére borulva, hangosan a nevét kiáltotta. Ezután, intézkedett, hogy az apjáról viaszlenyomatot készítsenek, és elhelyezzék az ősök képei között. Flavius Juliust ünnepi ruhába öltöztették, és a kormányzói rezidencia atriumában egy díszes kereveten felravatalozták. A ház elé már korábban kitették a ciprus ágat*, a ház bejáratához pedig egy veder vizet a látogatóknak, hogy meghinthessék magukat vele**.

* a ciprus ág a gyász jele volt.

** halottat látogatni tisztátalan dolognak számított.

(A krónikás megjegyzései.)

Néhány nap múlva, mikor mindenki tiszteletét tette Flavius előtt, Quintust, és Amuliust kivéve, akik még nem értek Itáliába, elkezdődött a temetés. Falviust eddigre nyitott koporsóba tették, és úgy helyezték vissza a ravatalra. A halotti menet elején a fuvolások mentek, majd utánuk a sirató asszonyok, Flavius dicsőségéről énekelve. Utánuk következett Flavius Julius a koporsóban, amit az unokái vittek. Legvégül a család többi tagja, a háznép, és az ismerősök haladtak. A menet a római kapun kiment a városból, és Flavius Juliust a felesége, Faustina mellé helyezték, abba az út melletti családi kriptába, amit még ő maga építetett hitvese halálakor.

Hova lett a dicsőség, hogy egy ilyen nagyszerű embert nem tudtunk elhamvasztani, mert nem volt rá elég pénzünk?! De legalább a halotti tort rendesen megtartottuk, és kilenced napra Maneseinek áldozatot mutattunk be. A halotti tor után Lucius Julius magához kérette Manius Juliust, és Arimunum helytartójává nevezte ki. Mi már itt maradunk Arretiumban. Legfeljebb látogatni megyünk oda vissza. Gazdám, biztosan felvirágoztatja a várost. Nem hiába hívták őt Ariminumban Adeificatornak*

* Aedificator = építész (A krónikás megjegyzése.)

A nyugalom 252 nyaráig tartott. Ekkor a Juliusok frissen felfegyverzett hajói blokád alá vették Pataviumot, ahogyan azt a szenátus megkívánta. De a szárazföldön sem ültek ölbe tett kézzel. Quintus a tőle megszokott lendületével a gallok fő hágójához vonult, és csatára kényszeríttette Meriadoc kapitány seregét. Quintus, bár seregének egy része nem állt rendelkezésére, mégis túlerőben volt. A szokásos taktikáját követte. Egész seregével előre nyomult, és a veliteseket az ellenségre küldte. Meriadoc kapitány bevette a csalit, és seregével Quintus jobbszárnyára támadt.

(Meriadoc kapitány Quintus jobbszárnyára támadt.)

Megtámadni egy túlerőben lévő sereget csak kimondottan gyakorlott, kipróbált emberekkel lehet. Meriadoc kapitány azonban ilyenekkel nem rendelkezett. Kis serege a rá hajított pilumok, és dárdák felhőjétől megingott, és megfutott. Quintusnak nem volt más dolga, mint szabadon ereszteni a lovasságát, hogy végleg megsemmisítsék. A gall sereget. Ezt szokásukhoz híven, remekül teljesítették is.

(Meriadoc kapitány seregére törvényszerű megsemmisítés várt.)

Még ez év végén Quintus visszavonult római területre, hogy csatlakozzon hozzá a sereg többi, frissen feltöltött része. Az, hogy a Juliusok fel tudták tölteni a seregüket, arra utal, hogy gazdasági helyzetük a béke alatt helyre rázódott. A kérdés, csupán csak az lehetett, hogy vajon meddig fogják bírni az újabb háborút.

Egy év múlva Quintus immár teljes sereggel ismét a hágónál állt, mert három kisebb gall sereg igyekezett be rajta. Márpedig Quintust eddig is az aktív védekezés hívének ismerhettük meg. A háromból két sereggel kellett egy időben megküzdenie. De ez nem zavarhatta, hiszen a túlerő biztosítva volt számára. Ráadásul most vele voltak kedvenc íjászai és parittyásai is. A csata nem tartozik a nagy, hatalmas csaták közé. Viszont Quintus taktikai zsenialitását remekül tükrözi.

Quintus már a csata előtt kikémlelte az ellenséget, és megtudta, hogy az nem rendlekezik lovassággal. Ez a tény nagyban befolyásolta a rómaiak taktikáját. Már eleve ennek ismeretében állt fel a sereg. Elől álltak a velitesek. Mögöttük két sorban a hastatusok, leghátul pedig a lovasság. Az íjászok és a parittyások a ét hastatus sor között álltak fel.

Enestinus gall kapitány nem mozdult az erdő széléről a seregével, hanem Berdic kapitányra várt. Quintus nem akarta, hogy egyesüljön a ét sereg, ezért a veliteseket előre küldte, hogy zargassák a gall sereget. A három velites csapat elkezdett egy-egy gall csapatot támadni. Enestinus a másik két gall csapatát a velitesekre küldte, hogy az ő saját seregrészét biztosítsák. A velitesek azonban visszavonultak, majd mikor a gall csapatok visszatértek Enestinushoz, újra ott táncoltak a gall sorok előtt. A gallok többször is kiléptek rájuk, de sohasem érté el őket, és mire visszazártak, a rómaiak már megint ott voltak.

(A velitesek tökéletesen beváltak a lovassággal nem rendelkező gallok ellen.)

Végül csak támadásra szánták el magukat. Enestinus az egyik csapatát a római balszárny megkerülésére küldte. Csak egy valamire nem gondolt. Mégpedig arra, hogy a velitesek, a parittyások, az íjászok, és a hastatusok olyan koncentrált tűzerővel rendelkeznek, aminek kevés sereg képes ellenállni. A gall sereg valósággal elolvadt. Enestinus menekülésre fogta a dolgot. Quintus nem üldözte, hanem csak egy lovascsapatot irányított a még mindig megkerülni igyekvő gall csapat hátába. Ez a manőver elég is volt nekik ahhoz, hogy menekülni kezdjenek. Őket már üldöztette a lovassággal. Akik le is vágták mind egy szálig.

(Enestinus csapatai elolvadtak a római sereg előtt.)

Így történt, hogy Berdic kapitány serege egy érintetlen római hadrenddel találta szemben magát. Az ős serege sem járt jobban. Ugyanúgy nem viselték el a pilum- és dárdaesőt, amit a rómaiak zúdítottak rájuk. Egyedül a beredic által személyesen vezetett csapat érte el a római sereget. De őket meg három hastatus manipulus pillanatok alatt körbe vette, é s lemészárolta. Maga Berdic is ott veszett. Ez a csata nagyon jó példa arra, hogy a velitesekkel milyen jól kilehet mozdítani a védekező sereget az állásából.

(Berdic hősies bátorsága teljesen hiábavalónak bizonyult.)

De Quintus nem állt itt meg. A csata után azonnal megtámadta Matugenus kapitány seregét. Hiába volt a túlerő, Quintus itt is előbb az íjászok, parittyások, velitesek bevetésével akarta csökkenteni a veszteségeit. Matugenus serege kiválló alany volt erre, mert rendületlenül állták a csapásokat. Előszőr a gall balszárnyat támadták, ami mire ellentámadásra szánta el magát, már nem juthatott a római sorok közelébe. Ezután a gall jobbszárny következett. Ez viszont egy idő után megfutott. Quintus lovasokat küldött utánuk. Matugenus csapatát viszont nem sikerült így megfutatni. De a felé mozduló római gyalogság látvány már elég volt neki a meneküléshez. Szerencsétlenségére pont a visszatérő lovasság karjaiba futott. Matugenus is a harctéren lelte halálát a katonáival.

(A parittyás zsoldosok megint jó szolgálatot tettek a rómaiaknak.)

A sorozatos vereségek váratlanul érhették a gallokat, mert mindenkit meglepve fegyverszünetet kértek a Juliusoktól. Ezt azonban ők visszautasították. Scriptorius ezt írja erről:

A barbár gallok tudomásul vették végre, hogy nem állhatnak meg győzhetetlen fegyvereink előtt. De hiába könyörögnek. Quintus ki fogja söpörni őket Itáliból! Bárcsak Flavius Julius ezt megérhette volna!

(A gallok fegyverszüneti kérelme meglepte a Juliusokat, de ettől még visszautasították.)

Hova tűnt már a pár évvel ezelőtti, aggódó Scriptorius! Csak úgy dagadhatott a rómaiak melle az önbizalomtól. Csakhogy Itália felszabadítása ebben az időben még nem aktuális. A gallok még nincsenek legyőzve. Ez legjobban Quintus tudhatta, aki védelmi állást vett fel a legnagyobb hágó után, egy hídnál. Vele szemben Az agathei Geremit vezér állt a seregével. Ütközetre azonban nem került sor, mert a gallok visszavonultak. Ugyanekkor viszont a látszólag védtelenül maradt Arretium mellett két kisebb gall sereg tűnt fel.

250 végére a gallok Massiliában kikötőt építettek, hogy kiváltsák vele blokádolt Pataviumot. A szenátus egyből elrendelte a kikötő blokádják, amit a Juliusok azonnal végre is hajtottak. Marcus Maxtentius a szenátus seregével útját állta az egyik gall seregnek, amely Arretium környékét dúlta. A másik sereg azonban Róma felé vette az irányt. Mind Maxtentius, mind a rómában lévő csapatok megsemmisítő vereséget mértek a gallokra. Quintus erődöt épített az átjáróban, és egy félig feltöltött hastatus manipulust hagyott a védelmére, mielőtt visszatért Észak-Itáliába.

A 249. év végén Geremit gall vezér megjelent a hágónál erős sereggel, és ostrom alá vette az erődöt.

248 nyarán a szenátus elrendelte Massilia elfoglalását. Az hágót őrző erőd ostrom alatt állt, el kellett dönteni, hogy Quintus Geremit seregén átvágva magát, szárazföldön induljon, vagy tengeri úton Massilia elfoglalására. Cégül Quintus az erőd megvédése mellett döntött. Nem akarta a hátában tudni Geremit erős seregét. A gall vezér meg is támadta az erődöt, ahogyan azt a kémek előre jelezték.

A gallok három faltörő kossal támadták az erőd falait, és a kapuját. Az ilyen tábori erődök nagyon alkalmasak voltak arra, hogy megvédjék a sereget egy váratlan támadástól, viszont arra már nem voltak alkalmasak, hogy egy igazi ostromot kiálljanak. Tudták ezt a rómaiak, és tudták ez a gallok is. A hely stratégiai jelentőségű volt. És ezt is tudta mindkét sereg.

(A gallok három ponton támadták az erődöt.)

Quintus kényszerhelyzetben volt. Meg kellett próbálnia az egyetlen esélyt, mégpedig azt, hogy seregét a táborig erőletett menetre kényszeríti. Igaz, ezzel azt kockáztatja, hogy a katonák fáradtan néznek szembe a gallokkal. De meg kellett próbálja. Közben az is kiderült, hogy az erőltetett menetet a katonák nem egyformán bírják. A lovasság még a falak bedöntése előtt a tábor főterére ért, de a velitesek, íjászok, és parittyások egy kicsit később értek oda. Addigra a gallok már a táborban voltak. De ők legalább egyszerre értek oda a gall seregekkel a főtérhez. Hathatós támogatásukra szüksége is lehetett a lovasságnak. Quintus érkezésük sorrendjében, menetből vetette be őket.

(A lovasság előbb a főtérre ért, mint a gallok. A könnyű fegyverzetűek velük egy időben, míg a nehézkes hastatusok messze lemaradva követték őket.)

A gall sereg keményen támadta a rómaiakat. Quintus, és családtagjai komoly veszélyben forogtak. De Geremit sem kímélte magát, és lovasságával a küzdők közé vetette magát. A két, lendületétől megfosztott lovasság kézitusája érdekes látvány lehetett. Persze csak kívülről. Hiába volt Quintus kétszeres túlerőben, mivel serege nagy része le volt maradva, fent állt a veszélye, hogy a gallok részenként győzik le. Mint ahogyan ő is szokta tenni velük.

(A két lovasság heves kézitusába bonyolódott.)

A kézitusából a főként családi kíséretből álló római lovasság jött ki jobban, mert a gallok a tömegükkel nem tudták elnyomni őket. Kemény védekezésüknek köszönhetően pár gall csapat megfutott a csatából. De még nem dőlt el semmi. A hastatusok még a táboron kívül jártak. A csata változatlan hevességgel tombolt tovább, miközben újabb gall csapatok is bekapcsolódtak a harcba. De a rómaiak megvetették lábukat a zászlónál, és nem engedték hátrább szorítani magukat.

(A rómaiak megvetették a lábukat a zászlónál.)

És ekkor érkezett el a csata két döntő momentuma. Először is a hastatusok elérték a tábort, másodszor pedig az első sorban küzdő Geremit halálos sebet kapott. A környezetében lévő gallok futásnak eredtek. A tábor főtere megtisztult a galloktól. De Quintus még nem engedett üldözést, mert a gall sereg jelentős része, még nem futott meg, és a tábor területén belül volt. Inkább a beérkező hastatusok összeszedésével volt elfoglalva.

(Geremit az első sorban harcolt, és ez a vesztét okozta.)

Mikor azonban a sereg nagy részét összeszedte, a teljes sereggel egy ellenállhatatlan rohamot vezetett a gallok ellen. Vezérük nélkül pillanatok alatt pánik tőrt ki a soraikban, és menekülni kezdtek a táborból. A római lovasság, és gyalogság szorosan a sarkukban volt. Az üldözést a szokott alapossággal végezték. Gyakorlatilag megsemmisítették a gall sereget. Azonkívül hogy megvédte a hágót, Quintus előtt nyitva volt az út Massilia felé.

(A gallok megsemmisítő vereséget szenvedtek.)

Ez az év a tengeri ütközetek év is volt. Először Cassius admirális 3 hajóraja elsűlyesztette Barivendos gall admirális hajóraját Arretium kikötője előtt, majd Lucca admirális tette ugyanezt Patavium kikötőjénél a gallokkal. Év végén megint Cassius Admirális hallatott magáról, amikor megverte Morirex, majd Ceanatis admirálisokat is.

247 végén Quintus ostrom alá vette Massilia városát, amit régi ismerőse, Belenus vezér védett. Azonban megjelent Virsuccius, aki a bátorságáról volt híres, és megtámadta a rómaiakat. Quintus számár igen kedvezően, egy hidat kellett megvédeni. Felállítatta a híd elé a hastatusokat, mögéjük a veliteseket, íjászokat, parittyásokat. Egy kisebb seregrészt viszont a hídnak háttal állított fel, a kirohanó védők feltartóztatására. A számítása bevált. Virsuccius nem várva meg Belenus seregét, átkelést parancsolt a hídon. Az összetorlódott csapatai azonban érzékeny veszteséget szenvedtek a római dárdáktól, nyilaktól, kövektől.

(A gall sereg élén haladók meghátráltak a rómaiak elől.)

A gall vezér méltó volt híréhez. Lovasságával előre vágtatott, és a küzdelembe vetette magát. Példája nyomán a gall sereg morálja ideiglenesen helyreállt. A gallok hátrább tudták szorítani egy kicsit a rómaiakat. Azonban Quintus résen volt és küzdelembe vetette a lovasságát.

(A gall seregnek sikerült egy kis tért nyernie.)

A gall nehéz lovasság hiába harcolt bátran, kifulladt, elfáradt. Lendületüket elveszítették, és a római tömegben felmorzsolódtak. Elfáradt a bátor Virsuccius is, ráadásul a seregétől is elszakadt. A római katonák teljesen körbe vették. Hiába harcolt, hadakozott, végül egy római lovas lándzsája mégis megadta neki a kegyelemdöfést.

(A katonáitól elszakad gall vezért, egy lándzsa terítette le.)

A gall sereg teljes pánikba esett. Zavarodottságukat mi sem mutatta jobban, mint az, hogy nem visszafelé igyekeztek a hídon keresztül, hanem a római seregen, és saját, elesett bajtársaik tetemein keresztül, a még mindig elég távol lévő Belenus kirohanó csapatai felé igyekeztek. A rómaiak azonban nem kegyelmeztek a kardjaikba rohanó galloknak. Egyetlen egy sem tudott kitőrni a gyűrűből.

(A gallok saját társaik tetemein taposva próbáltak menekülni, de csak a hullahegy vastagságát növelték.)

Quintus nem adott pihenőt a csapatainak. Azonnal hadrendbe állította őket, de immár az érkező Belenus vezér felé. A gall vezér valószínűleg tisztában volt vele, hogy nem nyerhet. És azzal is, hogy nincs elérhető közelségben olyan gall sereg, aki felmenthetné. Massilia elvesztése csak idő kérdése lehetett. Belenusnak nem volt veszíteni valója. És eszerint is cselekedett. A vazéri lovasságon kívül két nehéz fegyverzetű, kardos csapata volt. Kinézte magának a római arcvonal leggyengébb manipulusát, és lovasaival rárohant. Gyalogosai követték példáját.

(Belenus kinézte magának a római sereg leggyengébb pontját, és azt támadta meg.)

Az egy sorban felállt manipulus hadrend elég nehezen bírta el a nyomást. Szerencsére a velitesek támogatása, és a többi hastatus manipulus segítsége megmentette a helyzetet. Na meg az, hogy Belenus elvesztette a hitét, és menekülni kezdett. Lova azonban felbukott, és a földre került vezérnek egy hastatus kardja metszette el a torkát. Erre az addig derejasan küzdő gall gyalogság is menekülni kezdett. Sorsukat azonban a római lovasság bevégezte. A védelem nélkül maradt Massilia a Juliusok ölébe hullt.

(Belenus bukása egyben Massilia elestét is jelentette.)

Quintus nagyszerű győzelmet aratott. Megölt két gall családtagot, és elfoglalta Massilia városát. És mindezt egyetlen csata során. Érthető Scriptorius lelkesedése is:

A gallokat legyőztük! Nincs már, ki ellenállhatna Rómának!azt beszélik az emberek, hogy Virsuccius a gall trözsi vezető utóda volt! Massiliáva nem fogunk úgy járni, mint Narbo Martiussal! Ezt a várost könnyebb védeni! Kikötője révén tovább fogunk gazdagodni! A városból érkező rabszolgák miatt az itáliai városaink is hírtelen fejlődni kezdtek. Hamarosan még nagyobb kikötőket építhetünk, még jobban felfegyverzett csapatokat képezhetünk! A gallokat legyőztük!

Scriptorius egy kicsit, mintha korán temette volna a gallokat. De az mindenképpen tény, hogy Massilia elvesztése komoly érvágás volt nekik. És hatalmas nyereség Rómának. Scriptorius a szűkös évek után nem véletlenül lelkendezett a gazdasági fellendülésről. Azonban, az hogy a gallok még nem voltak legyőzve, azt ékesen bizonyítja az a tény, hogy Arretiumot, és arimunumot blokád alá tudták venni. Az más kérdés, hogy 246 végén Cassius admirális megsemmisítette az Arretiumot blokádoló Cunobelinos hajóraját, Lucco admirális pedig az Ariminumot blokádoló Abrocavtus hajóraját kergette el.

Ugyanez év végén megérkezett a szenátusi határozat, amelyben Patavium elfoglalását szabták meg a család feladatául. Gaius Julius a sereg nagy részével visszaindult Itáliába, míg Quintus Massiliában maradt. A friss erőforrásokra támaszkodva, a család területein sorozásokat rendeltek el, mert Észak-Itáliában tartózkodik egy közepes gall sereg, és Pataviumot pedig a kéme szerint egy igen erős őrség védte.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

245 telén Casivelianus kapitány ostrom alá vette a hágóban lévő római erődöt, amit egy 50%-os feltöltöttségű hastatus manipulus védett.

244 elején Quintus két hastatus manpulussal és két velitessel közelebb húzódott, de nem támadott, mert a gallok is rendelkeztek két előcsatározóval, és védekezésre kedvező helyzetben voltak. Itáliában, egészen pontosan Venetia tartományban Gaius Julius Codigubnus gall kapitány erőit közelítette meg. Ezt a jelentékeny haderőt mindenképen semlegesíteni kellett, hogy ne segíthessen a Pataviumot a luteciai Sennianus gall családtag vezette erős, tapasztalt, és jól felfegyverezett védőknek. Gaiusnak nem állt rendelkezésére a teljes serege, mert Amulius és Néro Caracalla öt hastatus manipulussal Arretiumban toborzott.

Ki volt ez a Néro Caracalla, aki ilyen váratlanul feltűnik a történelem porondján? Sokat nem tudunk az előéletéről. Még Scriptorius sem foglalkozik vele részletesen. Mindösszesen annyit említ meg róla, hogy a családfő Lucius Julius veje, és hogy nem fiatalember. Scriptorius amúgy sem foglalkozott különösebben a család nő tagjaival. Caracalla későbbi életével viszont… de ezt majd a megfelelő helyen.

Most térjünk vissza Gaius Juliushoz, aki a nem túlzottan kedvező helyzet ellenére is csatát kezdeményezett a gallok ellen. Gaius a bevált taktika szerint, előre küldte a veliteseket, majd az íjászokat és parittyásokat, hogy a gall sorokat megritkítsák. A gall balszárny ellentámadást indított, ami nem volt túl határozott, és mielőtt a római sorokat elérte volna, összeomlott. Nem így a gall vezér lovasságának támadása, ami a jobbszárnyon lévő velitesek ellenirányult, és visszazavarta őket a római sorok mögé. Ezzel azonban a gall lovasság a római hadrend oldalába, és kis híján a hátába került. Ekkor azonban a balszárny lovassága, amit gaius a hadrendtől távolabb állított fel, hátba támadta a gall vezért. Ugyanakkor a hadrendben hátul álló hastatusok is pilumokat szórtak rájuk. A seregétől elszakadt, hátba támadott gall lovasság szinte azonnal megfutott.

(A seregétől elszakad Codigubnus kapitány és lovassága pillanatok alatt menekülőre fogat a dolgot.)

A gall sereg azonban még stabilan állt a helyén, így Gaius nem engedte Codigubnus üldözését, nehogy most az ő lovassága járjon úgy, mint az imént a galloké. Csakhogy Codigubnus kihasználta a helyzetet, és megkezdte csapatai elvonultatását a harctérről. A rómaiak cseltől tartva a helyükön maradtak. Mikorra lesett a tantusz, már késő volt. Hiába indult meg a lovasság, csak a gall sereg végét tudta elcsípni, így a zöm szerencsésen visszavonulhatott Mediolaniumba. Bár győztek a rómaiak, elmondhatjuk, hogy a csata nem érte el a célját, Codigubnus seregének megsemmisítését.

Ebben az időszakban épülhetett fel Segesta első kikötője, ami valószínűleg sokat javíthatott a Juliusok gazdasági helyzetén, amire egyébként sem lehetett túl sok panaszuk. És ebből az időszakból van egy képünk, ami egy szabad jogállású titkárt ábrázol, Lucius családfő kíséretéből. Egy római nagyúr nyílván több titkárt is alkalmazhatott, sőt alkalmaznia kellett, de nem vethetjük el a feltevést, hogy magát Gaius Scriptoriust ábrázolja a kép.

(Gaius Scriptorius?)

244 telén elesett a hágót őrző római erőd. Quintus rá nem jellemző módon mindezt tétlenül nézte. Ugyanakkor Cunovindus gall kapitány vezetésével a Mediolaniumba visszavonult gall sereg egy másik, északi hágó felé indult. Segesta új kikötőjét pedig a gall flotta blokád alá vette. Maglocanus gall vezér pedig Massilia közelébe vonult.

243 nyarán Titus Julius elhagyta Massiliát Cassius admirális hajóhadán. Valószínűleg a Juliusok Pataviumra akartak koncentrálni, és nem foglalkoztak Massilia védelmével. Quintus egy átkelőhelynél nézett farkasszemet, az erődöt elfoglaló Segovax gall kapitánnyal. A várakozás alatt azonban Massiliából érkező hastatus manipulussal erősítette meg seregét. Gaiaus Julius seregének a zömét átadta Amulius Juliusnak, a többiekkel pedig Segovax hátába indult. Cunovindus gall seregével azonban visszafordult, és megtámadta Gaius hadát. Gaius az egyenlőtlen küzdelem elől kitért, és visszavonult seregével. A gallok nem mentek utána, de ezzel megakadályozták, hogy Quintus segítségére legyen a hágó visszaszerzésében. Amulius a seregével Patavium alatt termett, és ostrom alá fogta. Cassius és Cnaeus admirálisok felszabadították Segesta kikötőjét a blokád alól. Enestinus gall admirális hajóhadának a fele ott pusztult a csatában.

(A gall flotta nagyon súlyos veszteséget szenvedett.)

Miután Gaius seregére hiába várt, Quintus csatát kezdeményezett Segovaxal szemben. Mindössze minimális túlerővel rendelkezett, de volt ez már így korábban is. A gallok egy dombon álltak fel. Quintus már előre, a terep megfigyelése után úgy helyezkedett, hogy a domb egy nyúlványán, egy szikla mögött legyen a serege. A szikla mögött egy erdő húzódott, ami az előrenyomuló seregnek támpontot nyújthatott És a terv bevált.

(Quintus a lehető legjobban állította fel az adott terepen a seregét.)

A gallok még mindig némileg magasabban álltak, mint a rómaiak. Quintus nyílván meglepődhetett, ahogy a könnyű fegyverzetű gall előcsatározó csapat a dombocskáról lerohanva kézitusába kezdett. Az eredmény nem lehetett kétséges. A menekülők után vette magát Quintus a kíséretével, de a gall hadicsapat, és a kardos csapat megindult az üldözők felé, és fennállt a lehetősége, hogy elvágják a seregtől. Így inkább visszavonulót fújt. A gallok nem követték, hanem visszahúzódtak a dombjukra. Hogy ismét kimozduljanak, a velitesek előre mentek, és dárdáikkal dobálni kezdték őket. De nem tudtak nagy eredmény elérni, ezért a hastatusok is eldobálták a pilumjaikat. Közben a gall előcsatározók visszamerészkedtek, de Quintus lovassága végleg legyőzte őket. A hastatusok és a velitesek mindeközben kilátástalan kézitusába bonyolódtak a gallokkal. Quintus serege közel állta a vereséghez. Ám Quintus visszatért, és hátbatámadta a gall hadicsapatot. Általában a római lovasság nem sok sikert érhetett el ellenük, de Quintus egy kisebb csodát tett.

(Quintus sikerrel győzte le a gall hadicsapatot, és ezzel megmentette seregét a vereségtől.)

Quintus nem üldözte őket, hanem a korábban éppen előlük megfutott velitesekre bízta ezt a feladatot, maradék lovasságával pedig a gall kardosokra vetette magát. Ezzel megkezdődött a csata utolsó szakasza, amely során a gall sereget felszámolták. Segovax is a csatatéren maradt menekülés közben. A hágó római kézre került, de nagy veszteségek árán. Mindössze 15 embert hagyott az erődben Quintus, majd megindult Gaius felé.

(A rómaiak nagy veszteségeket szenvedtek.)

243 telén Cassius és Cnaeus ismét megverték Enestinus gall admirálist. Csak ezúttal Arretium kikötőjének közelében, még mielőtt blokád alá foghatta volna. Titus Julius csatlakozott Quintushoz, aki a hágón átkelve ismét Itáliában volt, Gaius pedig ostrom alá fogta Mediolaniumot. A gallok megtámadták Quintus erőit, amik nem tudtak kitérni előlük. A római gyalogság egy olyan magaslaton állt fel, ami védte a hátukat, és az oldalukat. A lovassággal Quintus és Titus pedig messzebb álltak fel. Valószínűleg az volt az elképzelés, hogy a gyalogság, amíg lehet, tartson ki, de az már nem valószínű, hogy Quintus konkrét haditervvel rendelkezett volna. Ez inkább feláldozós-menekülős állásnak tűnik így utólag. Hiszen a sziklák közé szoruló gyalogosok hova menekülhettek volna el?

(A római gyalogság hátát, és oldalát szikla védte, míg a lovasság távolabb állt fel.)

A gallok serege kettévált. Egyik része a gyalogságra zúdult, míg másik részük a lovasság felé indult. A római gyalogság hiába védekezett elszántan, a túlerővel nem bírhattak. Közben a római lovasság a feléje tartó gall seregrészt kicselezve, elvágtatott a felállítási helyéről. Ezzel egy macska-egér harc vette kezdetét közöttük. A római lovasok mindig megléptek a gallok elől, akik körbe-körbe üldözték őket a csatamezőn. A római gyalogság közben megtört, de sikerült oldalra kivágniuk magukat, és elmenekültek a csatatérről. Most már a másik seregrész is üldözte a római lovasokat, de így sem tudták megszorítani őket. Végül kénytelenek voltak feladni, és így Quintus lovassága maradt a harcmező ura, anélkül, hogy egyetlen kardcsapást is ejtettek volna. A gallok visszavonultak a környékről.

(Quintus ezúttal furfanggal győzött a többszörös túlerő felett.)

Hogy gondolhatják a gallok hogy egyenrangúak velünk furfangban,leleményességben, észbeli képességekben? Pont ők, akik olyan viskókban élnek, mint a mi kutyáink?

(G. Scriptorius)

242 telén Cassius admirális flottája megverte a gall Orgetorix flottáját, ami pechére pont Caralis kikötőjét fogta blokád alá, ahol Cassius is pihent a flottájával. Orgetorix Segesta partjai közelébe vonult vissza.

Ekkor viszont Cnaeus admirális rontott ki rá Segesta kikötőjéből a hajórajával. Bár a rómaiak háromszoros túlerőben voltak, Orgetorix mégis győztesen került ki ebből az összecsapásból. Most bezzeg Scriptorius is szemérmesen hallgat, így valószínűleg sohasem fogjuk megtudni eme vereség okát. Luca admirális viszont nem hibázott, és megverte az Ariminum kikötőjét blokádoló Motius gall admirálist.

(Cnaeus veresége előtt értetlenül áll az utókor, mint ahogyan valószínűleg a kortársak is.)

Közben Quintus Gaius seregével megerősödve csatát kezdett Cunovindus ellen. Természetesen még így, Gaiussal is komoly hátrányban lett volna, ám egy bizonyos Publius kapitány vezetésével Arretiumból jelentős erősítés érkezett, és így némi erőfölényre tett szert. És ez már elég volt a csatához egy olyan rutinos vén rókának, mint amilyen ő volt.

(Quintus Julius Pedites végső elszámolásra készült Cunovindussal.)

Ám minden önbizalma ellenére sem rohant fejjel a falnak Quintus. Szépen megvárta, hogy Publius kapitány a csatatérre érjen, és seregét a saját hadrendjébe állította. Nem volt ez valami forradalmi felállás. Elől a velitesek, mögöttük a hastatusok, végül a családtagokkal megerősített lovasság. A szokásos módon előre küldte a veliteseket, hogy tegyék meg, amit tudnak. Cunovindust fűthette az indulat a legutóbbi csata miatt, ahol hiába kergette Quintust, mégis vesztett, mert szinte azonnal rohamot rendelt el. És gyalogságát meg nem várva, a velitesekre rontott. Ám azok állták a sarat a gall lovassággal szemben. Quintus ugyanis laza formációt rendelt el nekik, és a gall roham így nem tudta kifejteni a hatását, belefulladt, beleragadt a velitesek közé. Közben a gyalogság is elérte a római vonalat. Nagy kézitusa kezdődött. Ám mielőtt bármilyen sikert elérhettek volna a gallok, a velitesek közé beragadt Cunovindus, mivel azok segítséget kaptak a római lovasságtól, hogy életét megmentse, futásnak eredt. Ezt látva, a gall gyalogság még harcba nem bocsátkozott része, megkezdte a levonulást a csatatérről, ezzel sorsára hagyva társaikat. Quintus azonnal lovasrohamot rendelt el, és a római lovasság legázolva a még harcoló gallokat, a levonulók után eredt. És utolérve őket, tökéletesen végrehajtotta az ilyenkor már szokásossá vált mészárlását.

(A római lovasság a még harcolók legázolása után a levonulók után eredt.)

Quintus Julius Pedites sikeresen megvalósította Itália megtisztítását a jelentős gall seregektől. Már csak egyetlen erős gall sereg volt, amelyik veszélyt jelenthetett a rómaiak ügyeire. Ez pedig a lutetiai Sennianus Pataviumot védő serege volt. A város már régóta ostromzár alatt állt, és már esedékessé vált a végső roham. Quintus a város közelébe húzódott, hogy szükség esetén az ostromot vezető fiának, Amuliusnak segítséget nyújthasson.

A már mindenki által várva várt rohamra végül is 241 nyarán került sor. Amulius amúgy is kétszeres túlerejét az apja közelben álló serege háromszorosára növelte. Igaz, őket közvetlenül nem tudta felhasználni, de jó lehetett tudni, hogy szükség esetén számíthat rájuk. Quintus ugyanis nem vett részt az ostromban. Megadta a lehetőséget a fiának, hogy megszerezze ezt a dicsőséget. De seregével ugrásra készen várakozott. És ott volt Scriptorius is. Így elég részletes, és valószínűleg hiteles leírásunk van a Juliusok eddigi legnagyobb jelentőséggel bíró ostromáról.

Lucius nagyúr valahonnan megtudta, hogy tapasztalataimat papírra vetem. Munkám elolvasása után azt a váratlan utasítást adta, hogy utazzak Amulius Julius táborába, és örökítsem meg Patavium várható elestét. A nagyúr arra is figyelmeztetett, hogy az én írásomat szándékozik elküldeni a szenátusnak, jelentés gyanánt. Nagy megtiszteltetés ez nekem. 20 éve jöttem el Rómából, ahol senki sem akart írnokként alkalmazni. S lám, most az én jelentésemet fogják felolvasni a fenséges szenátus előtt.

241 nyarán érkeztem meg Amulius táborába. Bár csak ritkán találkoztunk, hiszen élete jelentős részét Itáliától távol, Narbonesis tartományban töltötte. Ám mégis, mielőtt bemutatkozhattam, és átadhattam volna Lucius nagyúr levelét, a nevemen szólított. Emlékezett rám. . .

. . . Amulius négy faltörőt építetett, amikkel a város nyugati falán négy rést ütetett. A résekhez veliteseket, parittyásokat, íjászokat rendelt, a fedezésükre pedig hastatus manipulusokat.

(Az Amulius Julius által üttetett rések.)

A dárdák, kövek, nyilak özöne zúdult a résekhez igyekvő gallokra. A gall türelmetlen fajta. Réseiket úgy vélték megtartani, hogy kicsaptak rajtuk a csapatainkra. Először a legészakibb résen egy könnyű lovascsapat tőrt rá az íjászokra, könnyű prédának tartva őket. Ám a hastatusok nem tétlenkedtek, és a segítségükre siettek. A gall lovasok a réstől elvágva, hamar pániba estek. Alig néhányuknak sikerült csak visszaverekednie magát a városba. Egy velites egység azonban nem ált meg a falnál, és a lovasokat üldözve a falon belülre került. Ott azonban majd az egészet levágták.

(Az északi résen kitört gall könnyűlovasság hamar pánikba esett, amint elvágták a visszavonulástól.)

A következő kitörés a fal déli részén történt. Egy nehéz fegyverzetű kardos gall csapat tőrt rá az ott álló velites, és manipulus csapatra. A csapatok megsegítésére Amulius a kapunál álló manipulust küldte, vállalva ezzel a veszélyt, hogy azt őrizetlenül hagyta. A segítségül induló manipulus centuriójának meghagyta, hogy próbálja meg elállni a kardosok visszavonulási útját. A centurió ezt tökéletesen megoldotta. A gallokat körbevették, és nekik a lovasokkal ellentétben esélyük sem maradt a visszavonulásra. Ott vesztek mindannyian a római kardok, és dárdák alatt. Bár maguk a manipulusok is komoly veszteségeket szenvedtek.

(A körbe vett kardos csapat még rosszabbul járt, mint a könnyűlovasság.)

A gall örökös, Sennianus látva a kardosok nehéz helyzetét, kitört az őrizetlen kapun. De elkésett. Addigra a gall kardos csapatnak már vége volt. Két, a középső részről átvezényelt manipulus vette fel velük a küzdelmet. Sorsuk akkor pecsételődött meg, mikor a kaput korábban őrző manipulus visszatért, és oldalról támadást intézett, hogy elvágja őket a kaputól. Ez csak részben sikerült. Néhány lovas vissza tudott menekülni, viszont Sennianust körbe fogták katonáink, és lerántva a lováról, elvágták a torkát. Amulius sokat látott, eddig rezzenéstelen arcán ekkor egy mosoly láttam átsuhanni. Utólag tudtam meg, hogy mindezt már Quintus Julius is látta, mert időközben a csatatérre érkezett a megfutott velites egység pótlására.

(A gall vezéri kíséret zömét is sikerült elvágni a várostól, és ez a gall vezér halálát okozta.)

Amulius ebben a diadalmas pillanatban elrendelte a réseken történő behatolást. A falakon belül négy gall gyalogos csapat várt minket. Az elsőként behatoló két, már korábban veszteségeket szenvedett manipulus megfutott. Az egyik végleg. Az utánuk érkezők lendülete viszont megingatta a gallokat, különösen, miután a gall zsoldos könnyűlovasságunk is közéjük rontott. Ugyanekkor Amulius négy hastatus manipulust a város déli része felé küldött, hogy arról közelítsék meg a főteret. A többiek viszont lendületesen támadtak tovább a fő csapásirányban. Élükön a gall zsoldos lovasság haladt. Hiába jött ellenük nehéz fegyverzetű gall kardos csapat, hiába jött ellenük bármi, katonáinkat nem lehetett feltartóztatni. Igaz, hogy veszteségekkel, de hamarosan a főtérnél álltak. Már nem volt aki összefogja a védelmet.

(A római katonák feltartóztathatatlanul nyomultak előre.)

A főtérhez időben odaérkező négy hastatus manipulus segítségével, két oldalról támadtunk a halálra szánt gallokra.

Ám az addigra komoly veszteségetek szenvedett csapataink nehezen bírtak a végsőkig elszánt gallokkal. A gall zsoldos lovasságunk, amely egy ideig a hátán cipelte a rohamot, a súlyos veszteségek következtében megfutott. Sőt, a magát a harcok sűrűjébe vető Néró Caracalla kísérete is súlyos veszteségeket szenvedett. Quintus Julius és Ttitius Julius lovasságával a küzdők segítségére sietett. Ám nem érhetek oda, mert Amulius lovasságával a harmadik oldalról is a küzdők közé vetette magát. Friss ereje megtörte a gallokat, és erőt adott a lankadó római karoknak. A főteret hamarosan elfoglaltuk, és a város a mienk lett.

(Amulius jó érzékkel vetette magát bele a küzdők közé. Sem előbb, sem később, mint kellett volna.)

A város elfoglalása után több ezer rabszolgát hajtottunk el a városból. A zsákmányból a megillető rész elküldtük Rómába. A többit pedig városaink lakói között osztottuk szét. Erről a pontos questori kimutatás elkészítése folyamatban van. Patavium elfoglalásával Az itáliai gall jelenlét végleges megszüntetése nem lehet kétséges, már csak idő kérdése.

Gaius Scriptorius jelentésének végét nagyon is helyénvalónak tekinthetjük. Mert bár a gallok végleges megtöréséről még ez időben nem beszélhetünk, de Patavium megszerzése hatalmas stratégiai, és gazdasági előnyhöz jutatta a Julius családot. Az elvesztése a gallokra nézve pedig még talán nagyobb csapás volt, mint a rómaiaknak hozott tényleges haszon. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a Julius család helyesen döntött, amikor Narbonensist a szenátusnak átadva Itáliára fordította a figyelmét. A Fabiust követő új generáció pedig bebizonyította, hogy méltó a római, méltó a Julius névre.