IV. Fejezet

A Hunok

386. tavasza. A sugárzó Nap beragyogja egész Germániát, ahol csend és béke honol. A szürke táj lassan felébred téli álmából, és ismét színpompás öltözékbe bújnak a fák s a virágok. Szemet gyönyörködtető a látvány.

Csak egyetlen hely van, ahol most nincs nyugalom. Egy aprócska folyó Colonia Agrippinától északra. Ám ez a piciny patak most nagyobb és fontosabb, mint az összes többi vízfolyás. A Nílus, a Tiberis, az Ebro, de… talán még a Földközi-tengernél is nagyobb jelentőssége van. Ennek két ellentétes partján néz ugyanis farkasszemet egymással a római Appius Flavius serege a vandálok félelmetes hordáival. Ezt a területet elkerülte a tavaszi újjászületés. A fák, mintha még mindig téli álmukat aludnák, s nem akarnának felkelni. A béke s a nyugalom csupán távoli álom. Ezt a barátságtalan helyet a zaklatottság, a – szinte fojtogató – feszültség, a kiélezett ellentétek uralják. Ám mégis a békesség hamis illúziójával próbálják leplezni az elkerülhetetlen, pusztító vihart, mely vadabb s hevesebb bármely isteni csapásnál.

A rómaiak – dacolva az ellenség vérre szomjazó figyelmével – megszokott teendőiket végzik, mintha az egész csak színjáték lenne. Talán ők maguk is elhiszik, hogy pusztán játék az egész, hiszen erről szól az életük, erről szól a katonáskodás. Sokak szerint a római katonák kiképzés idején vér nélküli csatákat vívnak, míg maga a háború mindössze véres gyakorlatozás. Ennek fényében nem is csoda, hogy oly közömbösek az elkövetkező nehéz időszakot illetően.

Néhány katona a légiós erőd védelmének erősítésén dolgozik. Megfigyelő tornyokat és tüzérségi állásokat építenek. Sokak azonban mindennapi kötelességeiket teljesítik. Egy fennmaradt szolgálati beosztás szerint semmi nem utalt arra a – már-már ijesztő állapotra – mely a helyzetet jellemezte. Egyes cohorszok gyakorlatokat tartottak, míg a többi katonát más feladatra jelölték ki. Úgy, mint kapuőrség, latrinapucolás, gyapjúőrzés, hadijelvények tisztán tartása, őrség a Principián vagy akár a tábori fürdők takarítása. Szinte megdöbbentő, milyen tehetséggel képesek leplezni a feszültséget. De - mint minden más -, ez sem tarthatott örökké.

Március egyik reggelén, mintha visszatért volna a tél. Óriási, sötét felhők gyülekeztek a folyócska felett, melyek eltakarták a Napot s a színtiszta, kék eget. A szél hatalmas erővel támadt fel, fülsüketítő hanggal süvített végig az erőd falai közt. Még a kürt hangját is elnyomta, oly hangos volt. Pedig ez a kürt az álmok s az illúziók végének hangját hallatta. Szokatlan fejetlenség lett úrrá a táborban, a katonák szállásaik felé rohantak, és felszerelésüket igyekeztek mihamarabb magukra venni, miközben az erőd legfontosabb kapuja, a porta praetoria kitárult. A szél által felkapott por, falevél és faagák keveréke miatt szinte semmit nem lehetett látni. Csak egy lovas halvány alakja kezdett kibontakozni, mely szinte olyan sebesen vágtatott a praetorium felé, ahogy a szél fújt. Jóformán azt sem lehetett megállapítani, hogy milyen lovas volt, vagy, hogy egyáltalán ült-e valaki a lovon.

A praetorium előtt már ott állt a praefectus, Appius Flavius néhány tiszt és katona jelenlétében. A ló majdnem ledobta utasát a hátáról, olyan lendülettel állt meg az épület előtt. Ekkor ismerték csak fel a lovast: Gnaeus Decius, egyike azon három felderítőnek, akiket a folyó partjához küldtek őrjáratra. Úgy tűnik, a másik kettő már soha nem tér vissza, és valószínűleg Gnaeus sem éri meg a másnapot. Hátából három nyílvessző állt ki. Egy a jobb vállába fúródott, míg a másik kettő a háta közepébe és az oldalába. Már az is kisebb csoda, hogy élve vissza tudott lovagolni. Ahogy a ló megállt, ő maga előre bukott, majdnem le is borult róla, de sikerült megkapaszkodnia. Appius odalépett hozzá, hogy visszasegítse a lóra, de Gnaeus megfogta a vállát, jelezve, hogy semmi szükség rá. Felemelte fejét, mélyen Appius szemébe nézett, majd ezt súgta parancsnokának: „Nincs béke!” Ekkor vér kezdett folyni a szája széléről, szemei lassan összezáródtak. Az erő elhagyta az egész testét, s a praefectus vállára borult. Két katona odalépett Appiushoz, hogy lesegítsék a holtat a lóról. Egyikük a vállánál fogta meg, míg a másik a lábait emelte le az állatról. Ezután elindultak a medicushoz, hogy gondoskodjanak a holttestről.

A praefectus egy darabig mereven bámult maga elé, majd utasította az egyik tisztet, hogy rendeljen el gyülekezőt. A tiszt elsietett, majd hamarosan felzúgott a kürt, s a katonák pillanatok alatt felsorakoztak. Szóbeszédek terjengtek arról eztán, hogy seregéhez intézett beszédében Appius magát a Nagy királyt idézte, mikor ezzel buzdította embereit: „Győzzétek le a félelmet, s ígérem, legyőzitek a halált!” Hogy ezen kívül mit mondott a parancsnok embereinek, nem lehet tudni, mindenesetre a beszédet követően hatalmas üdvrivalgásban tört ki a hadsereg, kivont és magasba emelt karddal, Rómát és a praefectust éltetve.

De tegyünk egy rövid kitérőt a római hadseregben lévő tiszti szervezetre. Talán pár embernek furcsa lehet, hogy Appius Flaviust miért praefectusnak hívják. A kérdés teljesen jogos, hiszen a principátus korában a légiókat a legatusok, pontosabban a legatus legionis-ok, vezették, akik senatori rangbeli tisztek voltak. Ennek oka, hogy a politikai és katonai vezetői pályafutás közti szoros kapcsolat már a köztársaság korai szakaszától kezdve központi szerepet játszott a római politikai rendszerben. A sereg főtisztjeit a katonai és politikai pozíciót felváltva betöltő senatori rend tagjai adták. A késő császárkorban azonban mindez megváltozott. Bár már korábban, főleg a bölcs filozófus császár, Marcus Aurelius idejében is kezdtek lovagrendbeli tiszteket kinevezni, először csak a légiók, majd egész hadseregek élére. Később aztán e férfiak bekerültek a senatorok közé. Még később, a harmadik században már ezt a gyakorlatot is elhagyták. A légiók élére a senatori rendbeli legatusok helyett a lovagrendből származó praefectusok kerültek, akik többsége hivatásszerűen űzte a katonaságot, így jóval hosszabb időt töltöttek a hadsereg kötelékében, mint a csupán politikai pályájuk kezdetét megalapozó senatorok. Velük szemben a praefectusok valószínűleg nagyobb tapasztalattal is rendelkeztek, bár azt már nehezebb megítélni, hogy rátermettebbek is voltak-e.

Ugyanakkor, a császárok kezdetben úgy hihették, hogy a lovagrendbeli tisztek kisebb veszélyt jelentenek rájuk nézve, hiszen nem rendelkeztek megfelelő politikai kapcsolatokkal. Ezek a tényezők azonban sokkal jelentéktelenebbé váltak azokban az időszakokban, mikor a császár uralkodásának nagy részét hadjáratokon töltötte. Az a tiszt, aki maga mögött tudhatta más vezető beosztású tisztek támogatását, könnyen megszervezhette az uralkodó meggyilkolását, és magához ragadhatta a hatalmat. Jó példa erre a 3. század második fele, melyet a Duna menti tartományok lovagrendbeli tisztjeinek uralma fémjelez. A maguk soraiból ugyanolyan könnyedén emelhettek valakit a császári trónra, mint amilyen könnyen le is taszították onnan esetenként.

Appius, tehát a praefectus és hada nem kisebb feladatot vállalt magára, mint, hogy megakadályozza a számbéli fölényben lévő vandál hordák pusztítását, kiknek lovasai, kiváltképp lovas íjászai, messze földön hírhedtek és rettegettek.

Az észak-germániai légió és a vandál hordák

De… ez még a jövő problémája volt. A hunok ugyanis sokkal komolyabb fejfájást okoztak. Mert, míg a vandálok – még – a határon kívül gyülekeztek, addig a hunok koszos néptömege már a Birodalmon belül kalandozott, a jelek szerint várva a megfelelő alkalmat, hogy lecsapjon. Persze az emberek, főképp a katonák reménykedtek még, hogy elkerülhető a háború. De ez az álom is rövidesen semmivé foszlott. A vandálok „hadüzenete” után nem sokkal a hunok is hadat üzentek, ám ők sokkal „egyértelműbb” jelét adták annak, hogy nem kívánnak békében élni a rómaiakkal.

Történt ugyanis, hogy míg Gratianus a hun vezér seregét követte, addig a barbárok maradéka Ravenna falai alá vonult, s elzárt minden, a városba vezető utat. Ezzel mintegy ostrom alá vette Észak-Itália egyik legfontosabb városát.

Egyes történetírók szerint még ostromeszközöket is elkezdtek készíteni, amelyekkel megmászhatják a hatalmas falakat, és betörhetik a kaput. Gratianus Vindelicorum közelében értesült a történtekről. Egy néhány évtizeddel később élt, ismeretlen író így írta le Gratianus reakcióját:

„…Jó ideig csak nézte a kezében lévő tekercset, amelyre a barbár hunok támadásának híre íródott. Bár igen művelt ember volt, mégis úgy tűnt, mintha képtelen lenne elolvasni a szöveget. Csak meredten bámult előre. Majd apró verítékcseppek jelentek meg a homlokán, melyek parányi csillagként ragyogtak arcán, a sátor keskeny bejáratán beszűrődő napfénytől. Hosszas mozdulatlanság után felállt a székéből, körülnézett sátrában, rövid pillantást vetve az ott tartózkodókra, a két őrre, tisztjeire és a hírhozó küldöncre. Szinte tapintani lehetett a hadvezérből áradó feszültséget – vagy úgy is mondhatnánk – félelmet. A csöndet megtörve egyik magas rangú tisztje előlépett, de mielőtt megszólalt volna, a parancsnok, kissé ijedt, de határozott hangon utasította, hogy készítse fel a légiót indulásra…”

Talán meglepő, hogy egy ilyen ember hogyan lehet egy légió hadvezére. De mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le Gratianus reakciójából, és hamis véleményt alkotnánk róla, ismerjük meg egy kicsit jobban:

339-ben született egy kis faluban, Massiliától nem messze. Egészen 6 éves koráig békésen élte az életét. 345-ben aztán közeli barbár lakosok egy csoportja, a magas adók miatti elégedetlenségüket kifejezve fegyvert fogtak, hogy ily módon ösztönözzék a birodalmat arra, hogy csökkentse a pénzügyi terheket és, hogy több jusson a megtermelt élelemből. A közeli faluba vonultak, ahol kegyetlen módon legyilkoltak minden római polgárt, legyen az férfi, nő vagy gyermek. Az ifjú Gratianusra is ez várt volna, ha az apja, Cassius nem lép közbe. Egy hajszálon múlott, hogy előbb szúrta le a támadót, mint hogy az megölte volna egyetlen gyermekét. A lázadók ezután felgyújtották a falut és elvonultak. Csodával határos módon néhány polgárnak, köztük Cassius családjának, sikerült elmenekülni a településről. Massiliába mentek, ahol azonnal értesítették a kormányzót a szörnyűségről. Rögvest sereget küldtek a felkelők felkutatására. Hamarosan a nyomukra is bukkantak, és hűen a rómaiak lázadáshoz való viszonyához, mind egy szálig lemészárolták a barbár lázadókat. A történteket ezután szép csendben a „szőnyeg alá söpörték”, és sem az adók nem csökkentek, sem a megmaradó élelem mennyisége nem nőtt. Flaviusék mindenesetre letelepedtek Massiliában, ám az események olyan mély nyomot hagytak a fiúban, hogy az sosem tudta kiheverni. Azóta szinte megrémítik a barbárok, sőt már maga a „barbár” szó hallatán is libabőrös lesz.

Cassius pályája ekkor kezdett el felfelé ívelni. Először helyőrség parancsnoknak, majd apja, Valentinianus hatalomra kerülésekor Massilia kormányzójának nevezték ki. Ugyanekkor Gratianus, fiatal kora ellenére, Augusta Vindelicorum helytartója lett. Nem sokkal ezután történt, hogy apjánál tett látogatás után, a hazafelé úton igen kellemetlen helyzetbe hozta magát. Későre járt már, mikor egy sűrű erdővel és bokrokkal szegélyezett út mentén haladt lovas testőrsége élén. Egy váratlan pillanatban élénk mozgolódás támadt az egyik bokorban. Gratianusnak sem kellett több. Rögtön eszébe jutott az a bizonyos gyerekkori élmény, s olyat rántott a gyeplőn, hogy a lova majdnem ledobta a hátáról. Természetesen azt hitte, hogy valami vérszomjas barbár rablók rejtőznek a bokorban, akik csak arra várnak, hogy lecsapjanak gyanútlan áldozatukra. Azonnal intett a testőrség parancsnokának, hogy vegyenek fel harci pozíciót, ami nagyjából annyit jelentett, hogy az a maroknyi lovas körülvette a helytartót, elhúzta hosszú spatha-ját s felkészült a támadásra. Csakhogy a támadás elmaradt. A testőrparancsnok úgy döntött, hogy utánajár a dolognak. Lepattant a lováról, lassan megközelítette a bokrot, miközben jobb kezével még mindig erősen szorította fegyverét. Már majdnem eltűnt a sűrű növényzetben, mikor felkiáltott: „Ez csak egy nyúl!” Egy nyúl. Egy kis állat halálra ijesztette a birodalom uralkodó családjának egyik tagját. Gratianust kivéve visszafogott nevetés támadt a testőrök közt. Ekkor ragadt rá a Lepus, vagyis „nyuszi” név, amely kezdetben csak a testőrök közt volt ismert, nem sokkal ezután pedig már mindenki csak így hívta a háta mögött, Gratianus a Nyuszi.

A légió tehát felkerekedett, és ezzel kezdetét vette egy hosszú és kegyetlen időszak, mely döntő jelentőségű lehet a birodalom jövőjét illetően.

De mielőtt ténylegesen elkezdődött volna a háború, újabb csapás érte a dicső birodalmat. A hazájukból kiűzött gótok is megjelentek a határ mentén, és sajnos semmi jelét nem mutatták, hogy hajlandóak lennének a békés letelepedésre.

Az Augustus nem akart egy újabb néppel háborúba keveredni, ezért elhatározta, hogy a frankok országát a gótoknak ajándékozza a béke jeleként. Persze ehhez előtte el kellett foglalni, mivel e pillanatban még a lázadók uralták, miután a vandálok kifosztották. Ennek kivitelezéséhez Augusta Treverorum és Vicus Alemanni helyőrségéből sereget állíttatott fel, melynek vezetésével Caius Flaviust, Alemanni kormányzóját bízta meg.

A Caius Flavius által összeállított sereg.

Míg Caius még csak készült az ütközetre, addig Gratianus számára elérkezett az idő, hogy végre összemérje tudását a hunok vezérével, Tukhechjennel.

A véres és kíméletlen összecsapás előtt azonban ismerkedjünk meg egy kicsit az ellenséggel, a hunokkal. Így megérthetjük, miért próbálta a császár a lehető legtovább elkerülni az elkerülhetetlent:

A történelem talán első igazán lovas népe. A turko-mongol népek csoportjához tartoztak, amelyek sumér északi területeiről rajzottak ki Kelet-Ázsia felé, amíg elérték az akkori Kínai Birodalom határait. Ezek, a kínaiak által „Hiungnuk”-nak nevezett harcosok ördögi gyorsasággal tűntek fel a kínai határvidéken, s vége-hossza nem volt zaklatásaiknak. A fel- és eltűnő lovasok kirabolták a falvakat, kisebb városokat, az ellenállókat megölték, s ami csak a kezük ügyébe esett, magukkal vitték. A hun veszedelem letörésére irányuló nagyszabású intézkedések legjelentősebbike a Kr. e. 214-ben megépített, tízezer li (4000 km) hosszúságú Nagy Fal megépítése volt. De miben is rejlett ez a rettentő erő?

A hunok csak lovassággal rendelkeztek (kivéve a játékban! – a szerző), nyeregben ülték meg kis mokány, szívós és gyors lovaikat. Már ismerték és használták a kengyelt, nyilaikat és közelharci fegyvereiket igen hatékonyan tudták használni, mert lábuk kengyelben nyugodott. Fegyverzetük elsősorban az íj volt, de rendelkeztek éles, görbe szablyával is. A hun lovasok testét bőrpáncél fedte.

Félelmetes hadművészetük a lovasság és az általuk keltett bénító rémületben rejlett. Ez volt rendkívüli sikerük titka is. Talán jobban megérthetjük mindezt, ha felidézzük egy római történetíró, Sidonius szavait: „más népet a ló a hátán viszi, a hun rajta lakik. Lovon esznek, isznak, tárgyalnak, sőt még a ló nyakára borulva aludni is tudnak.” Lovon vágtatva egyenlő biztonsággal tudtak előre, hátra vagy oldalra nyilazni. Szinte ide-oda „repdestek” az ellenség arcvonala előtt, támadtak, majd hirtelen megfutamodást színleltek, s csak akkor bocsátkoztak küzdelembe, amikor már megbontották az ellenség tömör hadállásait.

Hát ezt a veszedelmes népet kell megállásra kényszerítenie Róma nem kevésbé félelmetes hírnévnek örvendő hadseregének. Az első összecsapásra Vicus Alemannitól délre került sor a nyár elején.

Láthatóan a számok Gratianusnak kedveztek, ám óriási hiba lett volna erre alapozni a csata kimenetelét. Emlékezzünk csak Sun Tzu mondására: „A létszámbeli fölény még nem jelent előnyt. Állj meg, ha pusztán a nyers katonai erőben bízol!” Ez a két mondat talán mindennél jobban kifejezi, hogy – bár a számok megkönnyítik a győzelmet – pusztán a számokkal nem lehet csatát nyerni, főképp nem háborút. Ekképp gondolkodott a római hadvezér is…

Gratianus Flavius a gyalogság élén. (Megjegyzés: jogosan kérdezheti mindenki, milyen hadvezér az, aki alatt nincs ló. Való igaz, rengeteg támadás éri is emiatt mind Gratianust, mind pedig a császárt. De bárhogy próbálta az apja megtanítani fiát lovagolni, az sehogy sem volt hajlandó elsajátítani a lovaglás tudományát. Akárhányszor felmászott a lóra, alig tett meg pár lépést, az állat azonnal ledobta magáról. Hosszú és keserves munka árán mindössze csak annyit ért el, hogy lassan tudott ugyan menetelni lóháton, de hogy egy lovassági rohamot vezessen…)

…És ekképp állította fel katonáit is. Tudta, hogy csak akkor nyerhet ebben az ütközetben, ha sikerül ráerőszakolnia saját taktikáját az ellenfélre. Hisz két teljesen eltérő harcmodor csap össze pillanatokon belül. Az egyik gyors lovassági rohamokra épül, míg a másik alapja a jól képzett és felszerelt nehézgyalogság.

Bár komplett leírások nem maradtak fenn a csatáról, mégis részletekből az utókornak sikerült szinte teljes pontossággal rekonstruálni az eseményt.

Gratianus a gyalogsági harcmodornak megfelelően rendezte el seregét. Az első sorba állította nehézgyalogosait, a comitatenseseket. Az ő feladatuk volt, hogy nagyméretű pajzsaikkal áthatolhatatlan falat alakítsanak ki az ellenséggel szemben, ezzel – valamint távolsági fegyvereikkel – törve meg az ellen rohamát. A megállított roham visszaverése a második sorba állított germán lándzsások feladata volt, miközben a mögöttük álló íjászok folyamatos tűz alatt tartják a harcteret. A jórészt germánokból álló lovasság az arcvonal leghátulján foglalt helyet, készen állva arra, hogy lecsapjanak a megfutamodókra.

Ezzel szemben a hunok teljesen eltérő harcállást vettek fel, érthető módon. Bal szárnyukra álltak fel a legvitézebb és legbátrabb harcosok. Tőlük jobbra, kicsit hátrébb lándzsával és pajzzsal felszerelt gyalogosok várták, hogy éhes oroszlánként rávethessék magukat áldozataira. Mellettük állt maga Tukhechjen is lovasaival. Az arcvonaluk másik oldalán rettenthetetlen lovasíjászok sorakoztak.

Gratianus kicsit megszeppenve állt az eddig ismeretlen, pontosabban csak hírből ismert, ellenséggel szemben. Lassan, megfontoltan vezényelte előre seregét. Állítólag minden tizedik méter után megállj-t parancsolt, hogy rendezze sorait. Mások szerint kitűnő hadvezérhez illő döntés volt, hisz nem tudhatta pontosan, hogy mekkora a hun íjászok hatósugara, ezért nem akarta tálcán kínálni magát az ellennek. A Via Alemannihoz érve aztán „véglegesen” megállt, gyalogosai védekező pozíciót vettek fel, a lovasság pedig felkészült a rohamra.

Először alán zsoldosokból toborzott lovas íjászait küldte előre az ellenség zaklatása céljából, és hogy megnézze, hogyan reagálnak.

Ami igencsak meglepőn végződött. A hun hadvezér ugyanis csak lándzsásait vezényelte előre. Mivel az alánok viszonylag gyenge páncélzatot viseltek, visszavonultak a lándzsások elől, és egyenesen a római arcvonal felé irányították őket. Ahogy a római íjászok hatósugarába értek, azok sűrű nyílzáport zúdítottak a nyakukba, akik töretlen lelkesedéssel rohantak előre. Ezután a lovasság próbálta visszaverni a támadást, amely – veszteséggel ugyan - de sikerült.

Gratianus, felbátorodva a sikeren, ismét előrébb vonult a gyalogosokkal. A hunok is agresszívabbak lettek. A római szárnyak ellen lovas íjászokat parancsolt Tukhechjen, míg a balszárnyra további elit harcosok is rárontottak.

A balszárnyhoz közelebbi három cohors elhajította távolsági fegyvereit, mire a germán lovasság rávetette magát az ellenségre. Olyan heves kézitusa bontakozott ki, amely már a római lovasság összeomlásával fenyegetett. Gratianus így kénytelen volt két cohorsot a megsegítésükre küldeni. Nagy nehezen végül sikerült ismét visszaverni a hun rohamot.

Gratianus ezután visszaparancsolta alakzatba az embereit, majd még közelebb vonult a hun vezér lovasságához. Ekkor már tényleg szint csak méterekre voltak egymástól.

Tukhechjen váratlan lépésre szánta el magát, amely meglepte mind a rómaiakat, és talán magukat a hun harcosokat is. Észre vette, hogy Gratianus tartózkodik a gyalogság bevetésétől. Amiből azt a katasztrofális következtetést vonta le, hogy a gyalogság jelentős része képzetlen újoncokból áll, és csak azért küldték őket harcba, hátha a grandiózus sereg látványa visszavonulásra készteti a hunokat már a csata elején. Hogy erről megbizonyosodjon, lovassága élén elsöprő vágtába kezdett, remélve, hogy az amúgy is csekély morállal rendelkező újoncok már a félelmetes lovasok láttára is megfutamodnak. De csalódnia kellett… Ahelyett, hogy megfutamodtak volna, a comitatensesek – távolsági fegyvereiket elhajítva – felkészültek a védekezésre. Bal lábukat előrébb helyezve, és térdeiket kicsit behajlítva stabil pozíciót vettek fel, miközben hatalmas, ovális pajzsaikat maguk elé forgatták, hosszú spathájukat pedig az ellen felé szegezték. Tukhechjennek ugyan sikerült megbontania az egyik kohorsz zárt rendjét, megtörni azonban nem tudta. A comitatensesek igyekeztek visszarendeződni alakzatba, mellyel a hun vezér olyan csapdába került, amelyből csak isteni segítséggel juthatott volna ki.

Sorsát a második sorból – a lovasaira – támadó germán lándzsások pecsételték meg, akik hosszú lándzsáikkal percek alatt legyilkolták a vakmerő hunokat.

Látván a vezér szorongatott helyzetét, a többi hun családtag is megrohamozta a római arcvonalat, amely hasonló eredménnyel zárult. Ezután már semmi sem menthette meg őket a vereségtől, így jobb választás híján visszavonulót fújtak. Hogy biztosra menjenek, a germánok egészen az erdőig üldözték a hunokat.

Ugyan sikerült megfutamítani a hun sereget, Gratianus győzelme mégsem tekinthető oly fényesnek. Bár, ahogy mondani szokás, utólag könnyű okosnak lenni, mégis, talán nem árt kicsit elemezni a csatát, főleg a veszteségek tükrében.

A Gratianus életútját és főleg katonai pályafutását kutatók két táborra oszlanak. A radikálisabbak egyenesen azzal vádolják a hadvezért, hogy tökéletesen tehetségtelen volt praefectusnak. Értelmetlen módon feláldozta lovasságát a lényegesen képzettebb hun lovasok ellen, míg a gyalogság szinte csak a „távolból figyelte” a csatát, leszámítva azt az egy esetet, mikor már égető szükség volt a bevetésükre. Már-már ahhoz hasonlították a helyzetet, mint mikor a köztársaság kori légiók harmadik sorában elhelyezkedő triariusok térden állva - pihenve - figyelték a harctéri eseményeket, és csak akkor vetették be őket, ha már minden kötél szakadt. Ekkor hangzott el akkoriban a „Vonul a triari!” mondat. De visszatérve a késő császárkorba, sokan úgy vélik, hogy a nehézgyalogos comitatensesekre kellett volna a fő hangsúlyt fektetni, míg a lovasságot csak üldözésre és felmentésre kellett volna alkalmazni. Így azonban elvesztette germán lovasainak csaknem felét, amely egy ilyen ellenséggel szemben nagyon súlyos veszteség. A másik tábor ennél kicsit lágyabb szívű. Elismerik ugyan, hogy rosszul használta Gratianus a rendelkezésére álló hadsereget, de ők az ellenség ismeretének hiányával magyarázzák a történteket. Természetesen aligha fogjuk megtudni, mi is vezérelte pontosan a praefectust, de mint mondottam volt, utólag könnyű okosnak lenni. Minden bizonnyal maga a hadvezér is levonta a szükséges következtetéseket.

Az elhullott germán lovasok.

Ez utóbbiban azonban szinte teljesen biztosak lehetünk. Olyannyira, hogy miután ellátták a sérülteket, és gondoskodtak a holtakról, azon nyomban a menekülő hunok nyomába eredt, akik az Alpok egyik hágóján keltek át dél felé. Gratianus embereit nem kímélve üldözte az ellenséget, aminek meg is lett az eredménye. Pár napon belül sikerült is utolérni az ellen hadoszlopát és újra harcra kényszeríteni. A hunok kicsit elbátortalanodtak vereségük után, hisz egy erdős területen álltak fel a rómaiakkal szemben.

A római parancsnok ugyanúgy állította fel seregét, ahogy korábban, de ezúttal - láthatóan nem szállt fejébe a dicsőség - még körültekintőbben irányította a rá bízott katonákat. Az erdő szélétől viszonylag távolabb állította fel seregét, majd lassan araszolt előre, az erdőben lapuló ellenség felé.

A római sereg és erdőben megbújó hunok.

Ahogy a légió az erdőhöz ért, három lovasíjász tűnt fel, akik ugyan értelmetlenül, de annál lelkesebben szórták nyilaikat a római harcosokra.

A fogadóbizottság.

Most bizonyosodott be csak igazán, hogy Gratianus valóban tanult a hibáiból, és ezúttal nem parancsolta előre a lovasságot egy esetleges csapdába, hanem megfontoltan, mondhatni, dacolva a hun nyilakkal, rendezetten vonult előre. Ahogy az íjászai kellő távolságba értek, megállt, és célba vette a három hun lovast, akik sorsa pillanatokon belül megpecsételődött. Ezután már gondtalanul vonulhatott be az erdőbe, hogy totális vereséget mérjen a birodalomra támadó betolakodókra.

Váratlanul egy kisebb lovas egység tűnt fel a római jobbszárny mellett, élén az újdonsült fővezérrel, Ellac-kal, Tukhechjen fiával. A rómaiak nem haboztak sokat, két kohorsz pillanatok alatt hajítógerelyek sokaságával árasztotta el a támadókat, akik rohamának végül a germán lovasok vetettek véget.

Mindeközben a centrum és a balszárny felé is lovasok tartottak. A távolabb lévőket az íjászok nyilai, míg a bal felől támadókat a comitatensesek távolsági fegyverei ritkították meg, majd utóbbiak heves rohamban végeztek az összes lovassal.

Miután a hunok lovassága elvesztette az amúgy is megcsappant harcértékét, és elhagyta a csatateret, már semmi sem tarthatta vissza a gyalogságot, hogy lerohanják a még erdőben bujkáló ellenséges csapatokat.

Gratianus ezúttal tényleg elismerésre méltó győzelmet aratott, hiszen mindössze négy embere szenvedett halálos sérülést, míg az ellenség seregéből pusztán nyolc katona menekült meg, akik végül feltehetőleg kisebb őrjáratok, vagy a polgári lakosság áldozatául estek.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Míg Gratianus a hunok ellen harcolt, addig a Caius Flavius által felállított sereg megérkezett Vicus Frankihoz, hogy megostromolja és elfoglalja azt, hogy aztán a császár nagylelkűen felajánlja a gótok számára tisztelete jeléül. Ugyan útközben a seregparancsnok, Caius Flavius betegség következtében elhunyt, az Augustus nem akarta visszavonni a küldetést, így a csapatok élére a gyalogság vezetőjét, a germán származású Ardabarus kapitányt helyezte. A tiszt eleget is tett a császár parancsának. A város falaihoz érkezvén rögtön utasította az embereit, hogy a környező erdő fáiból építsenek két ostromtornyot. A katonák lelkiismeretesen tettek eleget elöljárójuk parancsának, így néhány napon belül elkészültek a tornyok, és Ardabarus fényes győzelmet aratva bevette a várost. Mindössze hat embere veszett oda.

Vicus Franki ostromának mérlege

A csata után a sereg egy része visszatért Treverorumba és Agrippinába, míg a másik feléből Ardabarus megszervezte a város ideiglenes helyőrségét. Eközben - a győzelem hírére - a császár követet menesztett a gótokhoz, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen.

Placus Flavius emellett újabb külpolitikai lépésre szánta el magát. Hogy tovább növelje a birodalom kincstárának bevételét, úgy döntött, hogy ráteszi kezét a hadakozások során meggyengült berberek területeire. Felderítők jelentése szerint ugyanis a legutóbbi összecsapás sikertelensége olyan válságba sodorta a berbereket, amelyeket ez idáig képtelenek voltak orvosolni. Kiderült ugyanis, hogy már jó ideje gazdasági és pénzügyi válságban volt az országuk, így Lepcis Magna elfoglalásával és kifosztásával szerették volna enyhíteni a helyzetet. A várost ugyan sikerült elfoglalniuk, de oly rövid ideig maradt kezükön a város – hála a rómaiak gyors reakciójának -, hogy nem tudták kihasználni a győzelem adta lehetőségeket. Mostanra olyannyira meggyengültek, hogy jórészt csak a városaik helyőrségének fenntartására maradt egy csekély létszámú haderejük. Ám ez is kevés volt ahhoz, hogy visszaverjenek egy erősebb támadást.

Az Augustus a feladatra Tarraco kormányzóját, Herius Flaviust, az elhunyt Caius Flavius fiát jelölte ki. Néhányan kissé értetlenül fogadták a hírt, hisz Tarraco-tól nem messze, Salamantica-ban tartózkodott Caius Flavius legidősebb fia, Marcellus is, aki valamivel több harci tapasztalattal rendelkezett, mint öccse. Ám ha jobban szemügyre vesszük az ötvenes éveit taposó Heriust, akkor találhatunk magyarázatot Placus döntésére.

Herius még Valentinianus trónra lépésekor lett Tarraconensis kormányzója. Ifjúkori katonáskodása után egyre ritkábban húzta magára harci felszerelését. Az utóbbi jó néhány év kisebb-nagyobb lázongásait kivéve pedig szinte soha. Ez igencsak kedvezett a jómódú helytartónak, mert - bár hűsége vitathatatlan volt -, mégis meglehetősen lusta természetű volt. Kedvenc időtöltése a minél pompásabb összejövetelek rendezése volt, ahol vendégül láthatta előkelőbbnél előkelőbb és gazdagabbnál gazdagabb barátait, akikkel aztán egész éjszakán áttartóan lakomázott és szórakozott. Olyannyira mániájává vált az evés-ivás, hogy az utóbbi időben már csak úgy hívták, Kövér Herius. Feltehetőleg ezt az állapotot akarta megszüntetni a császár, amikor Heriust jelölte ki a hadjárat élére. A kormányzónak elsőre ugyan nem tetszett a császár utasítása, ám rövidesen belátta, hogy már az idejét sem tudja, mikor harcolt utoljára. A felismerés teljesen feltüzelte és habozás nélkül megszervezte a sereget és megindult Hispánia déli része felé, ahol hajóra szállhat. A serege szövetséges gyalogosokból, íjászokból valamint mór zsoldosokból állott, amelyet - tervei szerint - Carthago Nova-ban további egységekkel egészít ki.

De térjünk vissza Gratianushoz, hisz most igazán rá figyel a birodalom egésze. Ő az, akin most jórészt a birodalom sorsa függ, legalábbis ami a hunokat illeti. Miután megsemmisítő vereséget mért az Alpokban utolért seregre, visszatért Ravennába, hogy súlyos veszteségeket szenvedett seregét feltöltse friss, életerős és tettre kész katonákkal. A legnagyobb veszteséget a germán lovasság szenvedte el, így nélkülözhetetlen volt egy jobb és hatékonyabb lovasság megszervezése. Ehhez a legjobb helyen és legjobb időben volt Gratianus. Ravennában képezték ki ugyanis a római hadseregbe besorozott szarmata ifjak legnagyobb részét, akik messze földön híresek voltak lovagló tudásukról. Bár még viszonylag fiatalok voltak, ám már most is nagyon jól képzettek voltak. Nem kevés érdeme van ebben a kiképzésüket végző katonatisztnek, aki nemrég még birodalom szerte ismert és elismert lovassági katonának számított. Scribonius Glabrio Praepesnek hívják, egy pannóniai katonacsalád sarja. Ahogy Scribonius, úgy apja is, Publius Glabrio - és szinte a család összes férfi tagja - elismerésre méltó katonai pályát tudhatott maga mögött. Publius fiatal és tehetséges katona volt, mikor a császári testőrség, a protectores domestici tagja lett. A Res Gestae írójával, Ammianus Marcellussal szolgált együtt többek közt. Részt vett Julianus császár alemannok elleni háborújában, 357-ben. Ezután keletre, Mezopotámiába ment, ahol Julianus a perzsák ellen indított hadjáratot. Az Augustus halála után támogatta Jovianus, a protectores domestici élén álló tiszt császárrá választását. Jovianus igen rövid ideig uralkodhatott, ám őt szintén a testőrség egyik katonája, Valentinianus követte a trónon, 363-ban. Valentinianus barátsága jeléül Publiust nevezte ki a testőrség élére. Miután a sereg visszatért Itáliába, Publius magához vette Pannóniában élő családját és Ravennában telepedtek le. Boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Röviddel később szörnyű betegség támadta meg az idős Glabriot, amelybe napokon belül belehalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy az újdonsült császár, Valentinianus gondoskodjon fia neveltetéséről és képzéséről, hogy tovább vihesse a Glabrio nemzetség hírnevét és ő is ugyanolyan tehetséges katona legyen, mint az ősei. Valentinianus eleget tett barátja és társa kérésének. Az ifjú Scribonius a császári udvarba került, ahol a legjobb mesterek és kiképzők tanították. Felnőtt korában részt vett több hadjáratban is, melyek célja főként a lázadások leverésére illetve a környező népek fosztogatásainak megtorlására irányultak. Valentinianus halála után Appius Flavius szolgálatába állt, és tevékenyen részt vett az Equitius Cassius elleni lázadás leverésében. Miután a rend - hellyel-közzel ugyan, de - helyre állt, úgy döntött, visszavonul. Visszatért Ravennába, ahol lovassági kiképző lett.

A kiképzés mellett kedvenc időtöltése a kocsiversenyek voltak. Nagyon szerette őket nézni, de még szívesebben vett részt maga is a versenyeken. Több vetélkedést megnyert, melyek során kiérdemelte a Praepes, vagyis „sebes” nevet. Épp játékokat tartottak a nép szórakoztatására, mikor maga Gratianus is a városban tartózkodott seregével. Scriboniust megelőzte híre, tehetsége messze földön híres volt, így a hadvezér is jól ismerte a már-már legendásnak mondható történeteket. De személyesen még sosem találkozott a kiképzővel. Most végre alkalma nyílt rá, hogy megismerje. A versenyre azonban nem volt alkalma eljutni, hivatalos kötelezettségei miatt. Ő maga így ír erről.

Napos, tiszta időre virradt Ravenna. Tökéletes nap volt egy lenyűgöző versenyre - kezdi Gratianus a feljegyzésében. - Ám a szokásos nyüzsgő tömegnél nagyobb emberáradatra kélt a város. A város környékének polgárai ma mind ide sereglettek, hogy szemtanúi legyenek a jeles viadalnak, melyeket a császár tiszteletére rendeznek. Már kora reggel kézművesek, kereskedők lepték el az utcákat, hogy a hatalmas embertömegnek eladhassák termékeiket. Gyerekek százai, ezrei szaladgáltak, játszottak mindenfele, amerre csak a szem ellátott. Olyan érzés kerített hatalmába, melyet régen nem éreztem már, a városi élet lenyűgöző, csodálatos érzése ez, mely a harctérhez képest maga a mennyország. Én magam is szívesen megtapasztaltam volna az aréna felemelő hangulatát, azonban erre ma nem adatott lehetőségem. Egy fontos gyűlésre siettem, ahol az észak-itáliai tartományok katonai vezetőivel folytattunk tárgyalásokat a kialakult helyzetről, az eddigi csatákról és az elkövetkezendő harci eseményekről. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt az egészhez. Jobban esett volna együtt szórakozni a néppel, és a nap végén jól kipihenni a fáradalmakat. A császár és Ravenna helytartója azonban ragaszkodott hozzá, hogy megosszuk tapasztalatainkat a vezetőkkel. Szerencsére korán elindultam, így volt időm kicsit körbe járni a várost. Bár néha úgy éreztem, hogy eltévedtem, hosszas séta és nézelődés után végre odaértem. […]

Nem mindennapi volt a mai verseny. Az ellenfelek rendkívül felkészültek és tehetségesek voltak. Csak egy hajszálon múlt, hogy első lettem. Ha az a ló nem botlik meg az utolsó körben, akkor csak második lettem volna. Igaz, nem lett volna okom a panaszra, hisz mindannyian kiemelkedő teljesítményt nyújtottunk. A verseny után csak arra vágytam, hogy hazatérhessek és kipihenjem magam. Azonban erre még várni kellett. Alighogy kiléptem az arénából, egy férfi szólított meg. Mikor hátrafordultam, igencsak meglepődtem. Az észak-itáliai légiók praefectusa, Gratianus Flavius volt az, személyesen. Mintha évek óta barátok lennénk, átölelt és gratulált a győzelmemhez. Persze mindjárt gondoltam, hogy ennél többről lehet szó, hisz ilyen válságos helyzetben aligha van ideje egy hadvezérnek önfeledten szórakozni a circusban. Jól nevelt polgár lévén meghívtam az otthonomban, ahol tétovázás nélkül elmondta, miért is keresett fel. Az ok ismét meglepő volt. Hallottam ugyan, hogy a hun lovasság sok tekintetben felülmúlja a germánok lovasságát, azonban nem gondoltam, hogy ennyire súlyos a helyzet. A hadvezér elmesélte, hogy a lovassága nagy része már odaveszett a csatákban és, hogy szüksége lenne egy új, jól képzett és jól felszerelt lovasságra, amely felveheti a harcot a barbárok lovasságával. Flavius azt szerette volna, hogy lovasságom csatlakozzon a seregéhez. Igen megtisztelő ajánlat volt, de én mégis haboztam. Persze tudom, hogy ha azt mondják, csatába kell vezetnem a katonákat, akkor eleget kell tennem a parancsnak, azonban mégis vannak kételyeim. Elismerésre méltó ugyan a szarmata ifjak lovagló tudása, éles harci helyzetben viszont még nem volt alkalmam kipróbálni őket. Hamarosan azonban beláttam, hogy előbb-utóbb harcba kell küldjem őket, hiszen csak így szerezhetnek kellő tapasztalatot, hogy igazi harcosokká váljanak. Ugyanakkor én sem tudom már az idejét, mikor harcoltam utoljára hús-vér ellenfél ellen a hazám védelmében. És, bár a hadvezér biztosított a bizalmáról, mégis elgondolkodtam, hogy vajon én helyt tudnék-e még állni egy igazi csatában. Talán már magam is elesnék az első összecsapásban. Végül elfogadtam Flavius ajánlatát azzal a feltétellel, hogy a saját katonáimat én magam vezetem a csatában. Kisgyerekkoruk óta szinte én nevelem őket, most nem hagyhatom őket magukra.

A hadvezér természetesen elfogadta a feltételemet, és végtelenül boldogan távozott. Én pedig végre kinyújtózhattam az ágyamon.

Másnap a praefectus ismertette tisztjei előtt a helyzetet, akik hasonlóképp örültek az újdonsült lovasságnak. Nem sokkal a megbeszélés vége előtt megérkezett Scribonius is, aki immáron, mint a lovasság parancsnoka állhatott Gratianus előtt. A tisztek sorra köszöntötték Scriboniust, majd elhagyták a hadvezér szállását és visszatértek a katonákhoz. A praefectus ezután elmondta, hogy nincs vesztegetni való idejük, mivel a felderítők jelentése szerint újabb hun seregek közelednek, akik ugyan több kisebb seregre bomlottak, azonban ha nem sikerül megakadályozni az egyesülésüket, akkor komoly veszélybe kerülhetnek. Így híján a várt katapultáknak és friss alakulatoknak Gratianus parancsot adott a mielőbbi indulásra.

Míg a sereg készülődött, valamivel északabbra, a császár által kiküldött diplomata elérte célját, a gótokat, akik éppen Carnuntum környékén táboroztak. A küldött, a császár határozott parancsára megpróbált jó viszonyt kialakítani a barbárokkal, azonban mintha meg sem értették volna egymást. A diplomata felajánlotta, hogy telepedjenek le egy - a császár által kijelölt - határ menti tartományban, a gótok azonban nem akarták elfogadni. Ők mindenképpen ragaszkodtak hozzá, hogy a birodalom belsejében telepedhessenek, ahol nem kell attól félniük, hogy ismét kiűzik őket az otthonaikból. Az Augustus azonban ilyen lehetőségről hallani sem akar. Éppen elég feszült így is a hangulat a birodalom szívében, nem hogy még egy barbár népség is áthaladjon rajta, miközben minden útjába kerülő falvat feldúl, és porig éget. Nem, soha! A diplomata így dolgavégezetlenül hagyta ott a gótokat, akik épp Carnuntum ostromára készültek.

A sikertelenül járt diplomata a gótok társaságában.

Eközben a Gratianus vezette itáliai légiók erőltetett menetben elérték a Pó-n átívelő hidat, mely a Mediolanum és Ravenna közötti utat kötötte össze a folyó két partján. Ám még így, rohamlépésben sem sikerült elkerülni, hogy egy hun seregtest átkeljen a folyón, és nyugat felé vegye az irányt. Gratianusnak nem volt választása. Minthogy Mediolanumot még így is öt hun sereg fenyegette, nem kockáztathatta meg, hogy a másik sereg nyomába ered. Így csak reménykedni tudott abban, hogy egy esetleges ostrom során az ostromlott város helyőrsége helyt tud állni a barbárokkal szemben. Így egyetlen lehetőségével élve, megkezdte a menettábor kiépítését és katonái felkészítését a közelgő összecsapásra.

Gratianus szorult helyzetben

Erre azonban nem kellett sokat várni. Amint beköszöntött a tavasz, egy kisebb hun sereg kelt át a folyón és a korábban átkelt sereg is visszatért, mely így kétfrontos csatába kényszerítette a római hadvezért.

Gratianus a hunok közé szorulva.

A továbbiakban kövessük nyomon Scribonius igen részletes feljegyzéseit, melyek nyomán szinte teljes egészükben rekonstruálhatók voltak a harctéri események.

Kivételesen hideg nap volt. Sokan hogy leplezzék feszültségüket, éppen azzal viccelődtek, hogy legalább a csata végén már nem fognak fázni. Mindig is csodáltam azokat a katonákat, akik minden helyzetben magabiztosnak látszottak, erőt és bátorságot adván így társaiknak. Az ő eltökéltségük és elszántságuk az, amely hozzásegített minket a győzelemhez azon a tavaszi napon. A csatára a kora reggeli órákban került sor. Alighogy felkelt a nap, az őrszem jelentette, hogy az ellenség mozgolódik. Azonnal megkezdődött a készülődés a táborban is. Magamra húztam a felszerelésemet, majd a katonáimhoz siettem, hogy ellenőrizzem a készültséget. Alig egy órán belül a sereg harcra készen állt. A praefectus a sereget hagyományos hadrendben állítatta fel. Az első sorokba álltak fel az íjászok, akik a csata kezdetén halálos nyílzáport zúdítanak az ellenségre. Mögöttük sorakoztak fel a germán gyalogosok hosszú lándzsáikkal és kerek pajzsaikkal. A harmadik sorban várakoztak a harcedzett római cohorsok. Én a lovassággal a gyalogság mögött helyezkedtem el, felkészülvén arra, hogy bármikor bele avatkozhassak a csatába. A légióhoz tartozó, lovasíjász, alán zsoldosokat a balszárnyra küldtem, hogy onnan pusztítsák az ellenséget.

A római sereg szemben az ellenséggel.

Alighogy a sereg felsorakozott, Flavius utasított, hogy vonuljunk visszább, mivel a sereg jobbszárnyát egy kisebb szikla halom zárta le, mely gátat szabott annak, hogy figyelemmel kísérhessük a másik sereg akcióit. Eleget téve a parancsnak a lovassággal megindultunk kelet felé, hogy új pozíciót vegyünk fel. Hamarosan a gyalogság is követett minket. Miután a sereg újra felvette a harci alakzatot, már szemtől szemben álltunk mindkét hun sereggel.

Ahogy a közelebb lévő hun sereg lőtávolságba ért, parancsot adtam az alánoknak a támadásra, akik a sereg elé vágtatva, a gyalogsági íjászokkal megkezdték az ellenség tüzelését. Mire a seregük többi része is a közelbe ért, meglehetősen sokan hullottak el, elsősorban a lovasai közül.

A helyzet azonban meglehetősen kaotikussá vált ezután. A jobboldali hun seregtest lerohanta a jobbszárnyat. A hadvezér láthatóan el volt foglalva a balszárny védelmével, így kénytelen voltam magam dönteni. Kivontam a kardom, majd magasra emelve támadásra vezényeltem a rám bízott harcosokat. A roham elsöprő erejű volt, a hun könnyű lovasok pillanatokon belül fejvesztett menekülésbe kezdtek. Egy darabig üldöztük őket, megölve mindenkit, akit csak utolértünk, de kénytelen voltam visszafordítani a lovasokat. Egyrészt, mert a gyalogság így védtelenül maradt, másrészt az ellenség lovas íjászainak kereszttüzébe kerültünk.

Miután ismét elfoglaltuk helyünket a sereg mellett, a menekülő hun katonák is, új erőre kapva, visszatértek, és teljes rohamot indítottak ellenünk. Úgy tűnt, ez a csata a lovasság csatája, hiszen Flavius nem tudott sok mindent kezdeni gyalogosaival. Amit lehetett, azt megtette, a gyalogosok rávetették félelmetes hajítólándzsáikat a közelbe merészkedőkre, az íjászok pedig rendületlenül tüzeltek a hunokra. A csatát azonban a lovasság döntötte el, így ismét támadást indítottam.

Esztelen fejetlenség lett úrrá a hun seregben, amit a hadvezér úgy próbált kihasználni, hogy a jobbszárny néhány kohorszát az ellenségre küldte. Ezt azonban hamar felismerték és elvágtattak a gyalogosok elől, ám eközben én a lovasokkal - kerülőt téve - mögéjük kerültem, így a gyalogság elől menekülve egyenesen belelovagoltak a germán-szarmata lovasseregbe, mely borzalmas vérfürdőt rendezett a szétzilált hunok között.

A sikertelen gyalogsági roham.

És a sikeres lovassági akció

A csata kimenetele ettől kezdve már nem volt kétséges. A hunok néhány egysége még vissza-visszatért, de már képtelen volt összehangolt támadást indítani az arcvonalunk ellen. Sőt! Végre a gyalogság is kivehette részét a csatából. Egy maroknyi germán lándzsásnak sikerült körbekerítenie a hunok seregparancsnokát és feltartani egész addig, míg meg nem érkezett majd a teljes gyalogos haderő. A hadvezért ezután már a csoda sem menthette meg. Néhány lovas maga is megmártotta kardja pengéjét az ellenség vezérében, majd miután az száz sebből vérezve, lovával együtt a földre rogyott, a lovasokat egy végső rohamra vezettem, mellyel bevégeztük a csatát.

A körbezárt hadvezér, Diggiz.

És a végzete.

Végső roham.

A szarmaták tehát beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, és kimagasló teljesítmény nyújtva sikerrel vették fel a harcot a hunok híres lovasságával. Áldozatok ugyan voltak, ám számuk mégis messze elmarad attól, ami a germán lovasságot jellemezte. Így végre a katonák is megbarátkoztak az újoncokkal, akik eleinte kétkedve fogadták őket amiatt, hogy olyan nagyra tartották őket. Most már belátták, hogy nem ok nélkül.

A csata teljes sikerrel zárult. Flavius rendkívül boldog volt, lenyűgözte az új lovasság. Én azonban kissé csalódott vagyok. Bár a veszteségek nem túl jelentősek, de lehetett volna csekélyebb is. 8 szarmata és 19 germán lovas veszett oda a csata során. Azt hiszem, a hunok ellen teljesen más stratégiát kell alkalmazni, mint korábban más seregek ellen, amelyek - hasonlóan a rómaihoz - főleg a gyalogságra támaszkodtak. A hun harcmodor teljesen más. Náluk szinte mindenki lovon harcol, és lovasíjászaik is páratlanok. Éppen ők okozzák a legnagyobb gondot. Igyekeznek elkerülni a közelharcot, csak a távolból szórják ellenfeleikre halálos nyilaikat, és mikor az már teljesen széthullott, akkor támadnak. Ha viszont üldözőbe veszem őket, akkor szélsebesen elvágtatnak, miközben tovább lőnek, akár hátrafelé is. Igaz, ezúttal könnyedén fölébük kerültünk, de gyanítom, ez inkább a hadvezérük tapasztalatlanságának volt köszönhető. De egy tehetségesebb hadvezér nagy gondot okozhat a későbbiekben, és még vannak hun seregek a birodalom területén.

Scribonius jól írta. A hunokat még messze nem győzték le teljesen. Még mindig jelentős létszámú haderő bolyongott római területen. Arról nem is beszélve, hogy míg délen, Gratianus a hunok ellen harcol, addig északon, Appius Flavius farkasszemet néz a vandál hordákkal, az Alpok északi lábánál pedig gótok ezrei fenyegetik a birodalom határait. És most már az osztrogótok is! Alighogy a keleti birodalom seregei kiűzték őket otthonaikból, megjelentek az Adria észak-keleti partjainál, közel Venetia és a korábban feladott Illyricum et Dalmatia tartományok határához. Ez komoly aggodalommal töltötte el mind Gratianust, mind pedig a Britanniából hazatérő Placus Flavius császárt. Most már négy idegen nép seregét kell szemmel tartani, míg a kincstár továbbra is meglehetősen hiányos ahhoz, hogy újabb sereget állítsanak fel. Mindannyian tudták, hogy nagyon komoly időszak vár most a rómaiakra, elsősorban a hadseregre, amely sokszor már erején túl teljesítve védelmezi hazáját.

A helyzet a következő év, 390 nyarára semmit nem javul. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy csak romlik. A felderítők jelentése szerint a gótok feladták Carnuntum ostromát, és a Duna mentén haladva átlépték a római határt. Az osztrogótok is tovább nyomulnak észak felé a partok mentén, kifosztva minden útjukba kerülő kis falvat és települést. Úgy tűnik, Gratianus vállára fog nehezedni az a roppant súlyú feladat, hogy megvédje a birodalmat mind a gótoktól, mind az osztrogótoktól, mind pedig a hunok maradékaival. Ez igen komoly felelősség és egyben teher is. Bár gúnyneve ellenére a hadvezér bátran vállalja a reá háruló feladatot.

Néhány hónappal később, az immáron Mediolanumban tartózkodó Augustus értesül róla, hogy a gótok ismét irányt választottak, és most egy viszonylag járhatóbb, Alpokon átvezető hágón dél felé közelednek, ahol épp az osztrogótok gyülekeznek. Gratianust pedig eközben megtámadja egy hun sereg.

Az erőviszonyok mellett jól láthatók a gyülekező barbár seregek.

A praefectus ugyan próbálja leplezni, mégis jó pár napja szemmel láthatóan igen feszült, ideges. Nem is csoda, hisz nemrég tudta meg, hogy újabb ellenséges horda tűnt fel a láthatáron, miközben még mindig a hunokkal hadakozunk. Az egyetlen örömhír, ami egy picit felvidította, az volt, hogy a régóta várt katapulták és ballisták végre megérkeztek Rómából, amelyekkel reményei szerint komoly veszteségeket okozhatunk az ellenségeinknek. Más támogatást vagy utánpótlást sajnos nem kaptunk, így a következő csatában azzal kell boldogulnunk, ami az utóbbiból megmaradt. Én magam még mindig a hun lovasság elleni hatékony taktika megalkotásával töltöm szinte minden időmet. De azt hiszem, ehhez további harctéri tapasztalatokra lesz szükség. Ebben persze nem lesz hiány.

A kora délelőtti órákban, az általam kiküldött lovas felderítők jelentették, hogy egy hun sereg tart felénk. Rögtön tudtam, hogy elérkezett az újabb összecsapás ideje. Azonnal jelentettem a hadvezérnek, aki parancsot adott a felkészülésre. Flavius nem akarta, hogy a hun sereg mélyen benyomuljon Itália területére, így mi magunk mentünk az ellenfél elébe. Egy dombtetőn sorakoztunk fel, egynapi járásra Ravennától. A praefectus ezúttal változtatott a sereg felállásán. Az íjászokat most a hátsó sorban állította fel, amelyet két oldalról egy-egy cohors védelmezett egy esetleges oldalba támadás ellen. Másrészt így kívánta megvédeni a kővetőket is a letámadástól. Én a lovasokkal ismét a sereg mögött várakoztam, várva a megfelelő alkalmat, hogy újfent bizonyítsam katonáim képességeit.

Az ellenfél soraiban túlnyomórészt ismét lovasok voltak jelen. Meglepően rendezetten közeledtek felénk. Amennyire kivehető volt, az arcvonaluk két végén voltak a lovas íjászaik. Igaz, ez utóbb be is bizonyosodott. Amint megfelelő közelségbe értek, a praefectus parancsot adott az onagereknek a tüzelésre. A kezelők pillanatokon belül kioldották a biztosítókat, és a vadszamarak dühödt erővel vetették ki a már előre betöltött és meggyújtott lövedékeket. Üstökösként hasítottak át az égen, majd hatalmas robajjal csapódtak a földbe, felcsapó lángok és hatalmas porfelhő kíséretében. De sajnos a lövedékek túl messzire mentek. Messze a hunok mögött csapódtak be. Flavius újabb lövésre adott parancsot, amihez a kezelők rögtön hozzá is fogtak. Két-két ember a szerkezet egyik és másik oldalán megfogta a hajtókarokat, és minden izmukat megfeszítve elkezdték felhúzni a vadakat. Ahogy a rögzítők újra és újra beakadtak a fogas tárcsákba, hangos kattogások közepette elkezdtek lassan leereszkedni a hatalmas karok. Ezúttal azonban kevésbé feszítették meg őket. Miután rögzítették, beléjük helyezték a súlyos lövedéket, majd leöntve gyúlékony anyaggal, meggyújtották azokat. A szerkezetek ismét lövésre készen álltak. A hadvezér rögvest parancsot adott a kilövésre. Egy-egy katona erős rántással kirántotta a biztosítót és a két vadszamár ismét hatalmas tűzgolyókat repített a magasba. A lövések ezúttal pontosabbak voltak. Ugyan csak az egyiknek sikerült megölnie az ellenség néhány katonáját, azonban a többi is a közelben csapódott be, hatalmas porfelhőt kavarva.

Az ellenség ekkor már kellően közel volt. Így az íjászok, valamint a ballisták is elkezdtek tüzelni. Egy kisebb lovascsoport vált ki az ellenfél soraiból, akik egyenesen a ballisták felé vágtattak. Tudtam, hogy le akarják őket rohanni, ezért készenlétbe helyeztem a lovasaimat és kiáltottam a kezelőszemélyzetnek, hogy húzódjanak vissza. A szerkezetek megfordítása igen időigényes lett volna, ezért azokat hátrahagyva futottak a seregtest mögé.

Ekkor adtam támadási parancsot. A két lovassereg éppen az ostromgépeknél csapott össze. Bár aligha lehetne összecsapásnak nevezni. Csupa fiatal, páncélozatlan könnyűlovas volt, akik az első kardsuhintásra élettelenül dőltek le a lovaikról. Csak két lovasnak sikerült kitörnie a halálos gyűrűből, akik ezek után feltehetőleg meg sem álltak, míg haza nem lovagoltak.

Az alánok eközben szüntelenül ontották nyilaikat az ellenfélre. Mikor rendeztem a sorainkat, észre vettem, hogy a hunok elkezdtek erőteljesen a bal szárnyunk felé koncentrálódni. Több katonájuk már a mi arcvonalunkkal egyvonalban volt. A hadvezér azonban meglepő módon nem csinált semmit. Talán belefeledkezett az íjászpárbajba? Nem tudom, mindenesetre veszélyessé vált a helyzet, így nagyon résen kellett lennem. Úgy tűnt, a sors kegyetlen játékot űzött ma velünk. Az ellenség szinte már teljesen körbevette a balszárnyat, de a gyalogság meg sem moccant, csak az íjászok forogtak folyamatosan, hogy mindig célra tarthassák fegyvereiket. Nem sok időm volt gondolkodni. Egy váratlan pillanatban arra lettem figyelmes, hogy bal felől hun lovasok vágtatnak felénk. Nem haboztam! Azonnal támadást indítottam. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy ezek már nem holmi újonc lovasok, elszánt, jól páncélozott hun harcosok voltak ezek. Erőteljesen megszorítottam a gyeplőt, másik kezemben pedig a kardot, és éreztem, ahogy egyre gyorsabban száguldok az ellenség felé, mögöttem bátor lovasokkal. Hatalmas hangzavar támadt, amint a két lovasság találkozott egymással. Kardok és lándzsák hangja volt az, amint összecsaptak egymással, pajzzsal és páncéllal. Csak hullottak a katonák. A szemem sarkából láttam, amint az egyik szarmata lova vadul összerogyik, a vágtató hátasok alá vetve ezzel egy kiváló harcosom.

Vad és heves csatározás alakult ki. Ekkor teljesen elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal. A két fél olyannyira összekeveredett, hogy szüntelenül forgatni kellett a fejem, hogy lássam az ellenséget. Egyszer szemből, egyszer hátulról, egyszer balról, egyszer jobbról támadt valaki, miközben már véres hullák, és haldokló lovak borítottak mindent. Hogy emellett még mi történt, azt csak a parancsnoktól tudom. Miután mi összecsaptunk, és kíméletlen öldöklésbe kezdtünk, hun gyalogosok próbáltak beférkőzni a lovasság és a gyalogság közt támadt résbe. Flavius ekkor ismerte fel, hogy a nehézgyalogság mindez idáig tétlen szemlélője volt a csatának. A katonák elmondása szerint ekkor íját elhajítva előrántotta kardját, és néhány kohorsz élén rárontott a hunokra.

Én akkor tértem magamhoz, mikor észrevettem, hogy római gyalogosok törnek előre a lovak közt kivont karddal, rettentő kiáltozás közepette. Egy pillanatra megálltam körülnézni, ekkor láttam, hogy a gyalogságunknak sikerült megfutamítania az ellenséget.

Már csak néhány rendíthetetlen hun maradt, akik azonban látván a gyalogosok tömegét, szintén menekülőre fogták. Megállíthatatlan viharként zúdultunk alá a dombnak, s nem kíméltünk senkit, kit utolértünk. A vezérük, Balamber kapitánynak sem sikerült elmenekülnie. Egy germán lovas lándzsája vetett véget életének.

Kivételesen eredményes csata volt a Balamber ellen vívott. Bár kissé emlékeztetett Gratianus első csatájára, mikor vonakodott bevetni gyalogságát az ellenséges lovassereg ellen, mégis sikerült mindössze 20 fő elvesztésével győzelmet aratnia, míg az ellenfél katonáinak nagy része ott pusztult a harcmezőn.

Nagy volt az öröm a seregben. Bár ünnepelni nem lehetett, mivel még nem sikerült végleg leszámolni a hunokkal, Gratianus mégis sort kerített egy szerény kis köszöntőre, ahová minden katonáját meghívta egy jó pohár római borra. A katonák persze tudták, hogy még koránt sincs vége a háborúnak, mégis jól esett egy kis lazítás a hónapok óta tartó hadakozásban. Persze nem csak a borozgatásról szólt az éjszaka. A légió természetesen kötelesség tudóan ellátta feladatát. Gondoskodtak a sebesültekről és holtakról, jelentést írtak a légió állapotáról, a bevethető állományról, és folytatták a tábor félbehagyott építését.

A kényelem azonban nem tartott sokáig!

Elérkezett a végjáték! Egy, a szétvert hun seregek maradékaiból és kisebb harcegységekből verbuválódott seregtest tartott felénk nem sokkal a Balamber kapitány felett aratott győzelmünk után. Feleannyian sem voltak, mint mi, ezért Flavius úgy döntött, mihamarabb leszámol velük. Ez annál is inkább szükségszerű volt, mivel a hírnökök szerint a gót és osztrogót hordák veszélyesen behatoltak a területeinkre. A praefectus nem habozott, a legközelebbi éjszakát jelölte meg a támadás időpontjául. Ez igen szokatlan volt, mivel éjszaka általában csak akkor harcolnak a rómaiak, ha megtámadják őket. Bár érthető is, hisz eddig mindig az ellenség diktálta a ritmust. Itt volt az ideje, hogy kicsit viszonozzuk. Mi készen állunk rá!

Barbár hordák.

A sereg késő délután kezdett készülődni. A haditerv addigra már tökéletesen ki volt dolgozva. Flavius semmit sem akart a véletlenre bízni. Napnyugtára végre indulásra készen álltunk. Számtalan fáklya szított fényt a korom sötétben, mintha már éjszaka lett volna. De, hogy a fényen túl mi várt ránk, nem tudhattuk. Nemsokára aztán megindult a menet. A hadoszlopot én vezettem a lovassággal, majd a gyalogság következett: comitatensesek, germánok és az íjászok. A sort a tüzérség zárta és a zsoldos lovasok. Így meneteltünk majd egy órán át, mikor egy tisztásra érve halványan pislákoló láng fényére lettünk figyelmesek. Tudtuk! Az ott az ellenség.

Erőviszonyok.

A síri csendet a trombita harsány hangja törte meg, mely jelezte, hogy elértük célunkat. A sereg megállt, majd pár pillanat elteltével vonalba fejlődött. A praefectus tudta, hogy nagy veszélynek vagyunk kitéve, hisz a sötétből támadó sebes lovasok szörnyű vérfürdőt rendezhettek volna a sorainkban. Így a germán lándzsások az első sorba kerültek, hogy felfogják az esetleges rohamot. Pár lépéssel mögöttük álltak fel a nehézgyalogosok, végül pedig az íjászok és a tüzérség.

Ekkor ismét néma csend telepedett ránk. A katonák mozdulni sem mertek, úgy füleltek. Csak néha egy-egy ló nyerített fel, de az ellenségnek nyoma sem volt. A kis fény a távolban azonban rendületlenül világított. Hosszú percek teltek el így. Tudtuk, hogy az ellenfél valahol ott van, de még vár. Hogy mire, azt senki nem tudta. Talán arra, hogy megunjuk és elhagyjuk a csatateret? Netán, éppen akkor akartak minket letámadni? Ez most már nem érdekes. Hosszas várakozás után ugyanis felfedte magát a másik fél. A piciny fáklyafény mellett újabbak gyúltak fel, egyre sűrűbben. Végül megláttuk a hunokat, ott álltak teljes valójukban, készen a harcra.

Néma csend és hullaszag.

Hamarosan újabb lángok lobbantak fel az esti sötétségben. Ezek azonban már nem fáklyák voltak, hanem tüzes nyílvesszők. Flavius rövidesen parancsot adott az íjak felhúzására, majd, miután kellő időt hagyott katonáinkat, hogy bemérjék a célt, kilőtte nyílvesszőjét. Abban a pillanatban több száz másik, égő vessző fénye villant fel az égen, amely sebesen szelte át az eget, halálos csapást mérve ezzel az ellenségre. Számtalan hun harcos kapott lángra a tűzvihar következtében. Szó szerint lángok csaptak fel, amint egy vessző eltalált valakit. Szörnyű fejetlenség lett úrrá az ellenfélen.

Aztán ránk is lecsapott a halál hatalmas keze. Több száz vagy ezer nyílvessző visító süvítésére figyeltünk fel, de mire észbe kaptunk, már záporoztak ránk a hun nyílvesszők. Hála a jó minőségű páncéljainknak és pajzsainknak, nem szenvedtünk súlyos veszteségeket, az íjászok soraiból azonban többen elestek. Jó néhányukat több vessző is eltalálta. Flavius ekkor parancsot adott a gyalogságnak a támadásra.

Lassan haladtunk előre, folyamatosan az eget kémlelve. Lassan kezdtek körvonalazódni a lovasíjászok, akik épp íjaikat húzták fel. A sereg ekkor megállt, hogy felkészüljön a védekezésre. Ezúttal figyelmesebbek voltunk, mindössze néhány íjász és germán gyalogos hullott ki. Íjászaink ekkor ismét támadásba lendültek, és az ellenséges lovasok elkezdtek egyre csak fogyni és fogyni.

Egy alkalmas pillanatban aztán úgy döntöttem, eljött az én időm. Hátra néztem harcosaimra, akik rögtön tudták, mi következik. Előhúzták kardjaikat a hüvelyükből, megigazgatták sisakjukat, és támadtunk!

Esélyük sem volt!

Ekkor már a tüzérségünk is kivette részét a csatából. Záporoztak a hatalmas kődarabok és ballista lövedékek, az ellenfél pedig csak hullott.

Telitalálat

Én a lovasokkal szüntelenül harcoltam a hunok lovasságával. Ahogy egy csapatot legyőztünk, máris rávetettük magunkat a következőre. Mint valami éhes vadállat, mely sosem lakik jól. Mindenütt hullák, és elhullott lovak, az életben maradt hátasok tébolyultan rohantak el, amerre csak láttak. A néma csendet hangos halálsikolyok, halálhörgés és a lovak vad nyerítése váltotta fel.

Hamarosan a hun hadvezér és testőrsége is sorra került. A gyalogság is összecsapott. Míg mi a lovasokkal voltunk elfoglalva, addig a cohorsok lerohanták az ellenség gyalogszerrel küzdő katonáit, akik pillanatokon belül megtörtek a comitatensesek okozta nyomás alatt. Annál is inkább, mivel többségük már a rájuk zúdított lándzsáktól odavesztek. A megmaradt katonákat aztán a germán-szarmata lovasság vágta le.

Gratianus ezzel legyőzte a hunok utolsó seregét is, amely veszélyt jelenthetett volna. De immáron legyőzetett. Keringenek ugyan hírek, hogy néhány hun harcosnak sikerült elmenekülni, de ezután a csata után szinte hallani sem lehetett már róluk. Persze előfordulhat, hogy egyszer visszatérnek egy újabb hatalmas sereggel, de erre vajmi kevés esély van.

A birodalom megpróbáltatásainak azonban ezzel még koránt sincs vége. A hosszú idő óta halogatott konfliktus szörnyű képe rómaiak és vandálok között valósággá vált.