VI. fejezet

A gótok

392 tele. 13 éve már annak, hogy az első barbárok betették lábukat a birodalom területére. Sokminden történt ezalatt a 13 év alatt, mind a birodalomban, mind pedig azon kívül. Lázadások, polgárháborúk, vallási konfliktusok, gazdasági nehézségek, politikai bonyodalmak. De úgy tűnt, új nap köszöntött a birodalomra az öreg kontinensen. 13 év óta az első alkalom, hogy egyetlen barbár sereg sem tartózkodik a határ innenső felén. Ez mindenkit hihetetlen boldogsággal töltött el. Hosszú idő óta először lélegezhetett fel a lakosság a határ mentén és attól távol is. Megszünt az állandó rettegés, félelem és bizonytalanság. Békét és nyugalmat hozzott az idei tél, mely hatalmas örömmel töltötte el az embereket, és amelynek híre futótűzként terjedt szerte az ismert világban.

Egyetlen hely volt csak, ahol ez az áldásos állapot még váratott magára. Afrika, annak is talán legnyugatibb és legészakibb csücske. Tingi városa, ahol Herius Flavius készülődött, hogy eleget téve a császár parancsának, lerohanja és elfoglalja a várost, mely a berber nép egyik utolsó erődje. Herius helyzete azonban korántsem hasonlítható ahhoz, mint amelyet Appius és Gratianus Flavius megtapasztalt Európában. Tingi helyőrségét jórészt zöldfülü, ifjú újoncok, vagy a földjeikről elhurcolt földművesek alkották. A legutóbbi polgárháború felemésztette szinte az egész berber hadsereget. Egy részük pedig - javarészt mór lovasok - felajánlották szolgálatukat Heriusnak, akinek így igen könnyű dolga volt. Nem is bíbelődött sokat az előkészületekkel. Amint a szükséges ostromfelszerelések elkészültek, maréknyi seregével megindult Tingi ellen.

Herius Flavius (középen) a testőrségével, tőle balra pedig a mórok.

A faltörő kosok könnyűszerrel legyűrték az alacsony, gyenge palánkok által jelentett nehézséget, majd a sereg rohamléptekben bevonult a városba. A fogadtatás igencsak meglepte Heriust. Illetve annak teljes hiánya. Üres, kihalt utcák fogadták a római sereget, életnek semmi nyomát nem látták, csak néha lehetett hallani egy-egy háziállat halk hangját. Miután a sereg rendezte sorait, a katonák megindultak a város főtere felé, remélve, hogy legalább egy csekély ellenállásba ütköznek.

Előre a kihalt utcákon

Ahogy haladtak a központ felé, egyre több kiégett és földig rombolt házat láttak. A kegyetlen és véres polgárháború fájdalmas emlékei, mely utat nyitott a rómaiak számára, hogy végleg leszámolhassanak ezzel az egykoron hatalmas és félelmetes néppel, akik rengeteg gondot okoztak például Lepcis Magnának, de sok más hasonló római településnek. A berberek, kiknek nevét egykoron egész Afrikában rettegték, most utolsó perceiket élik, dacolva az elkerülhetetlen véggel.

Pár percnyi menet után végre elérték a főteret, ahol a város védelme gyülekezett. De elnézve azt a pártucat embert, még helyőrségnek sem lehet őket nevezni, csak néhány mindenre elszánt katona. Bátor hazafik vagy szánalmas bolondok? Ki tudja, mindenesetre nem rettentek meg a sokszoros túlerőtől. Talán nem is akartak, talán tudták, mi a sorsuk. Egyetlen céljuk volt már csak csupán: minél fájdalmasabbá tenni a győzelmet a rómaiak számára. Nem is tétováztak sokat, amint a római íjászok és germán gyalogosok elkezdtek rendeződni, rohamra indultak. De a heves, vad vágta nem érte el célját. A germán lándzsások, földbe gyökerezett lábbal feszültek neki a berber lovasoknak, akik pillanatok alatt elhullottak a lándzsák által. A kör a római és mór lovassággal zárult be, akik megkerülvén a mórokat, oldalba és hátba támadták az ellenséget.

Esélyük sem volt. A sokszoros túlerő pillanatok alatt megtörte a támadás erejét és a mór harcosok tehetetlenül, élettelenül zuhantak a földre. A város parancsnoka és utolsó reménye, Shurahbil is ott veszett a germán lovasok és lándzsások halálos gyűrűjében. Mindenki elpusztult, míg a rómaiak csak egy-két embert vesztettek. Bár nem ez volt a berberek utolsó városa, ez a győzelem mégis végleg megpecsételte a sorsukat.

Shurahbil halála

A csata után Herius rögvest futárt küldetett Rómába a győzelem hírével, miközben ő maga megkezdte a város helyreállítását. Jó ideje nem tud már semmit az otthon folyó ügyekről, Mióta átkelt Afrikába, megszakadt minden kapcsolata az öreg kontinenssel, csak pletykákat hallott keletről jött kereskedőktől, hogy a római légiók sikerrel visszaverték a barbárok minden támadását. De ennyi, semmi konkrétum, még azt sem tudta, hogy éppen ki az augustus.

A futár csak úgy száguldott Róma felé, éjt nappallá téve vágtatott, hogy tudassa a császárral Herius afrikai sikerét. De bár veszett volna oda, vesztek volna oda mindnyájan. A helyzet ugyanis, a néhány hónapnyi béke után ismét rosszra fordult. Újabb barbár horda tűnt fel a láthatáron, a gótok. A vandálok is kezdtek vissza-vissza szállingózni és ismét tábort vertek a limes mentén. Így a császárt vajmi kevéssé izgatta most egy könnyenjött győzelem a távoli Afrikában. Sokkal jobban érdekelte az újabb háború, mely a rómaiak nyakába szakadt. A gótok igen agresszívak voltak. Hogy alaptermészetűkből fakad ez a harciasság, vagy csak tisztában vannak vele, hogy a rómaiak nem látják őket szívesen, nem tudni, mindenesetre rövid idő alatt egyik seregük megtámadta Augusta Vindelicorumot, míg a horda többi része megállás nélkül nyomult befelé, a birodalom belsejébe.

Gratianus a seregével Mediolanumban tartózkodott, így rövid időn belül Vindelicorum megsegítésére indulhatott. A Chintila vezette gót sereg hamar észbe kapott, így megpróbáltak Gratianus megérkezése előtt elvonulni, de nem jártak sikerrel. A római sereg gyorsabb volt a vártnál, így az Alpok hágóinál sikerült útját állniuk a gótoknak. Más lehetőség hiányában a gótok csatarendbe álltak. Gratianus is így tett, és rövidesen megkezdődött a csata.

Az ütközet a római tüzérség bevetésével kezdődött. A hadiszerencse ezúttal egyértelműen a rómaiknak kedvezett. Már az első néhány sorozat után sikerült Chintilát átküldeni a másvilágra. A győzelem innentől kezdve pedig már borítékolhaót volt, bár addig még hosszú és véres út vezetett.

Az élő Chintila (középen lent)

A halott Chintila

A gótok, tanulva a vandálok hibájából, tudták, hogy egy sereggel aligha tudnak legyőzni egy római légiót, ezért is próbálták meg rajtaütésszerűen elfoglalni Vindelicorumot és ezért próbálnak meg most kitörni, hogy újra egyesülhessenek a hordával. A rómaiak azonban keresztül húzták számításaikat. Hiába az elsöprő gyalogsági és lovassági roham, a rómaiak ellenállását nem sikerült megtörni. Olyannyira kudarcra volt ítélve minden próbálkozás, hogy szinte már a szövetséges germán lándzsások vonalán fennakadtak.

Sikertelen próbálkozás

Innen már nem volt visszaút. Ahogy a támadás lendülete teljes egészében felemésztődött, Gratianus parancsot adott a comitatenseseknek a támadásra. Azok, elhajítva súlyos lándzsáikat, éhes vadakként vetették rá magukat az ellenségre. Ettől kezdve már semmi sem menthette meg a gótokat a vereségtől. Gratianus, látván, hogy csak egy hajszálon függ az ellenség kitartása, úgy döntött, ezt a csöppnyi reményt is elveszi tőlük. Lovasságával dühödt erővel belegázolt a még harcoló ellenséges alakulatokba. A gótok ekkor végleg elvesztek, az egész sereg menekülőre fogta. De pont arra, amerről jöttek, így a lehetőséget is elvágták maguk előtt, hogy újraegyesüljenek a hordával.

Az utolsó csepp...

Nincs menekvés

A gyorsan jött győzelem csak részben köszönhető a gótok elhibázott taktikájának. A majd 10 éves háborúskodás alatt a rómaiak rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek a barbár hordák elleni hadviselésről, így a gótok immáron egy jól felkészült, képzett, tapasztalt római sereggel vették fel a versenyt. Scribonius sem tétlenkedett a háború során. Szarmata lovasaival sokat javított az ellenséges lovasíjászokkal szembeni taktikán, így mostmár különösebb gond nélkül tudták elkapni őket. Főleg, ha még a római gyalogos és alán lovasíjászok is besegítettek nekik.

Az utolsó gót lovasíjász (a távolban az alán lovasíjászok)

Gyors és precíz győzelem volt, mely éppúgy meglepte a rómaiakat, mint a gótokat. Sokminden megváltozott a rómaiak első próbálkozásai óta, mikor először kerültek szembe nomád népekkel. Mostanra már szinte legyőzhetetlenné váltak.

A hősies germán lándzsások. Hihetetlenül hangzik, de szinte alig vesztettek embert.

Ezután nem volt megállás. A császár arra utasította Gratianust, hogy haladéktalanul eredjen a gótok nyomába, állítsa meg és számolja fel a seregeiket, ha önszántukból nem hajlandók elhagyni a birodalom területét.

Márpedig nem voltak hajlandóak. Gratianus ezért, eleget téve az augustus parancsának, kelet felé indult. Ám nem sejtette, hogy ezzel a gótok csapdájába sétál. A rengeteg tapasztalat valamint a hunok és vandálok felett aratott győzelem talán túlságosan is magabiztossá tette a rómaiakat. Úgy vélték, mostmár senki sem győzheti le őket. Csakhogy ebbe az elbizakodottságba már rengeteg kiváló hadvezér belebukott. De Gratianus nem gondolkodott, csak ment előre és előre. Pontosabban a gótok után.

Alighogy átkelt a Vicus Alemannitól keletre húzódó folyón, egy kisebb gót sereg támadta meg. Ám a látszat ezúttal csalt. Bár csak egy sereg sorakozott fel a rómaiakkal szemben, a horda többi része is kellő közelségben volt ahhoz, hogy bármikor beavatkozhasson a csata menetébe. Gratianus ezzel olyan helyzetbe került, mellyel veszélyeztette mind a serege, mind pedig a birodalom belső tartományainak épségét. Ha ugyanis harcba bocsátkozik, a sokszoros túlerő kifoghat rajta. Ellenben, ha meghátrál, azzal tálcán kínálná a védtelen galliai településeket a gótoknak. Nehéz döntés előtt állt a római, de nem habozott, nem habozhatott sokat. Nem akarta, hogy a gótok szabadon garázdálkodhassanak a római területen, így a harc mellett döntött. Ugyanakkor futárt küldetett Rómába, hogy azonnal küldjenek felmentő sereget, mert lehet, hogy egymaga kevés lesz ahhoz, hogy legyőzze az egész gót népséget.

Hogy hogyan alakult a római sereg további sorsa, azt többek közt Scribonius feljegyzéseiből tudhatjuk meg. Lássuk hát!

"... A második csata a gótok ellen. Vagyis... tekintve az elsőt, inkább ez volt az. Szüntelenül motoszkált bennem az érzés, hogy ez már nehezebb, keményebb lesz... De nem volt más választásunk. Ezt mindnyájan tudtuk, így - nehéz szívvel bár -, de elfogadtuk vezérünk döntését. Meg kellett állítanunk a gótokat, mert ha hagyunk bárkit is szabadon rombolni, pusztítani a birodalomban, annak beláthatatlan következményei lennének. Ezt azonban nem engdhetjük meg... soha, senkinek.

Egy kopár, füves területen sorakoztunk fel. Nem volt épp ideális helyszín a csata számára, de nem mi választottuk. Bár annyi előnye volt, hogy mindkét sereg egy dombon helyezkedett el, amit egy szintben alacsonyabb terület kötött össze. Ez volt az egyetlen, amit a hasznunkra fordíthattunk, meg az a sok éves tapasztalat, amit elmúlt években gyűjtöttünk. De őszintén szólva fogalmunk sem volt róla, hogy mire lesz az elég. Nem ismertük a gótok taktikáit, stratégiáit, így azt sem, hogy a hunok és vandálok elleni harcmodor ér-e bármit is ellenük. Csak egy mód volt, hogy ezt megtudjuk..."

"Alighogy elfoglaltuk helyünket, a gótok meg is indultak felénk. Elég magabiztosan meneteltek. Aztán az egyik pillanatban a lovasíjászaik felgyorsították tempójukat és előre siettek. Azt hittem, le akarnak minket rohanni. Bevallom, örültem volna neki, mert akkor nem a csata után kellett volna kergetőzni. De nem tették. Csak annyira közelítettek meg, hogy tüzelhessenek. Kissé meglepődtem, ugyanakkor aggodalom fogott el. Nem volt szokás eddig a barbárok - legalábbis a vandálok és hunok - részéről, hogy már a csata elején előre küldik az íjászaikat. Nem sok jóval kecsegtett volna, ha már az elején megtizedelik sorainkat."

"De elhibázott ötlet volt... Annyira magabiztosak voltak, hogy elfelejtették figyelembe venni, hogy mi magasabban voltunk, mint az előre küldött íjászaik, így a mieink lőtávolsága is nagyobb volt, szinte azonos az ellenfelével. Nem is vártunk sokat, hamar a tudtukra adtuk. A római gyalogos és alán lovasíjászok támadásba lendültek. A kívánt hatás nem is maradt el. Rövidesen gót lovasok élettelen tetemei borították a két sereg közti területet. Veszteségeink persze nekünk is voltak, de hála a gyalogos íjászok fürgeségének és a légiósok pajzsának, korántsem akkora mértékű, mint a gótoknak."

"Rövidesen aztán megérkezett a gyalogságuk is. A főszerepet ekkor átvették germán és római katonáink. Én és a lovasság még vártunk, vártunk a megfelelő alkalomra, amikor a legsúlyosabb csapást mérhetjük rájuk, mikor a legkevésbé számítanak rá. Az ütközet a megszokott, szinte már unalmas módon zajlott. Az ellenség támadásának lendülete már a germán lándzsások vonalánál megtört. Hiába, a germánok még ma is azok a bátor, szinte legyőzhetetlen harcosok, mint régen. Ha az idők során csak egyszer is összefogtak volna a birodalom ellen, azt Róma nagyon megszenvedte volna."

"A csata eztán igencsak elmérgesedett., főleg miután a comitatensesek is támadásba lendültek. Könyörtelen öldöklés vette kezdetét, mely súlyos károkat okozott mindkét félnek. Bár a germánok sikerrel állították meg a gótokat, az elhúzódó harcokban sajnos szörnyű veszteségeket szenvedtek a jobb páncéllal és nagyobb pajzzsal felszerelt gót elit katonákkal szemben. Az ő harci kedvüket csak a comitatenseseknek sikerült letörni súlyos harcok árán."

"Csakhogy mi is elkövettünk egy hibát, ami nagyon sok római katona életébe került. A gótok egy kisebb létszámú gyalogos különítménnyel megpróbálták oldalba támadni a bal szárnyunkat, amelyet a lovasság alkotott. Igencsak meglepett ez a lépés, de nem volt mit tenni. Védenünk kellett mind a katonákat az oldaba támadástól, mind pedig az íjászokat a lemészárlástól. Parancsot adtam a lovasságnak a támadásra. Hatalmas erővel, kíméletlenül csaptunk le rájuk, sokan akkorát repültek, hogy a frontvonalban kötöttek ki. De nem törtek meg. Itt kezdődtek a bajok. Elkeseredett csatározásba kezdtünk, hogy megfutamítsuk őket, de harcoltak, utolsó csepp vérükig. Csakhogy a jobbszárnyat is támadás érte, amelyet csak a comitatensesek védelmeztek és a fák. Abban reménykedtünk, hogy a fák akadályt jelentenek majd, de nem. A gót páncélozott lovasság elsöprő rohamot indított a kohorsz ellen, mely pillanatok alatt elvesztette embereinek felét."

"Súlyos percek voltak ezek a katonák számára. Már nem sok hiányzott, hogy felszámolják a jobbszárnyunkat, mikor végre sikerült megfutamítani a centrumban harcoló gótok katonák nagyrészét. A felszabadult erők azon nyomban a jobb szárny megsegítésére indultak, akiket magam is követtem néhány szarmata lovassal együtt. Az utolsó pillanatban értünk oda."

Megérkezik a segítség

Miután a gótok oldalról felörlő taktikája nem vált be, és a parancsnokuk, Egica is elesett, a seregük menekülőre fogta. De mi nem hagytuk őket. A lovassággal a nyomukba eredtünk, könyörtelenül és embertelenül megöltünk mindenkit, akit csak utolértünk. Szörnyű volt... de háború volt. És háborúban az ember a legvadabb állattá válik.

Ezután már csak azzal a maréknyi lovasíjásszal kellett elbánni, akikkel a csatal előtt nem sikerült. Nem tartott sokáig, mind hősi halált halt.

Ahogy a csata véget ért és visszanyertük öntudatunkat, szörnyű kép tárult elénk. Mindenütt kivérzet, büzlő tetemek, elviselhetetlen szag és a tudat, hogy ez még csak a kezdet volt. De rossz kezdet. A seregünk legalább tizede odaveszett és rengeteg volt a sérült is. Senki nem gondolta volna, hogy esetleg rosszul döntöttünk, mikor a harcot választottuk. De most ez motoszkált mindenki fejében. Az enyémben is, miközben próbáltam megbecsülni, hogy ilyen veszteségek mellett képesek leszünk-e legyőzni még azt a három seregnyi gót barbárt, akik éhes farkasként leselkednek ránk valahol a környéken.

Gratianus ennél optimistább volt. Ő bízott a katonáiban. Azt mondogatta, ráérünk akkor aggódni, ha már legyőztük a második, harmadik gót sereget is. Nem volt sok időnk elgondolkodni ezen. Még be se fejeztük a halottak begyűjtését és a sérültek ellátását, megjelent a következő sereg. Egy közeli erdő fái közül bukkantak elő, egész végig ott figyelhették a csatát.

Mi kicsit visszább vonultunk, egy lapos tisztásra, ezúttal fák nélkül. A felállás hasonló volt, első sorban a germánok, mögöttük a római gyalogosok, az íjászok és végül mi, lovasok.

Ezúttal a lovasíjászaik kezdtek bekerítő hadmozdulatba. Egy részük balról, másikuk jobbról próbálta megkerülni az arcvonalat, de nem engedtük nekik. Mi is két részre osztottuk lövedékeseinket, így mindkét oldara került római és alán íjász is. Bár a római íjászok nem igazán voltak hatásosak, az alánok azonban érzékeny veszteségeket okoztak a gótoknak, amit kegyetlenül meg is bosszultak.

Jó ideje dúlt már az íjászok küzdelme, mikor a gót gyalogság is támadásba lendült. Szinte ugyanúgy zajlott minden, mint nem is olyan régen. Az ellenség elszántan próbált áttörni a germánok vonalán, de csak nem sikerült. Bár ez csak idő kérdése lett volna, ha Gratianus nem küldi harcba római gyalogosait. Az ellenség most számbeli fölényben volt, amit magam is megtapasztaltam. Azontúl, hogy az ellen vezére, Hermanerich jelentős erőkkel ostromolta az arcvonalat, a lovasságunkat is képes volt lefoglalni. Gyalogosokat és lovasokat küldött ránk, ráadásul nem is holmi vasvillákkal felszerelt parasztokat, hanem kemény, harcedzett, jól felszerelt katonákat. Hatalmas volt a zűrzavar körülöttem, alig tudtam különbséget tenni barát és ellenség közt, akkora volt a keveredés. Aztán hirtelen mindennek vége lett... de csak számomra. Egy jól megtermett gót lovas tűnt fel a semmiből előttem, aki rettenetes csatakiáltással lecsapott rám. Az első csapását még ki tudtam védeni, de a másodikat már nem, mert közben egy gyalogos gót katona is kinézett magának. A lovas hatalmas erővel vágott felém. A testemmel sikerült ugyan elhajolni, de a jobb karomat eltalálta. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ő sem tudott felülkerekedni a harc hevében fellépő figyelmetlenségén, így nem a kardja élével ért a találat. De ez is elég volt, hogy magatehetetlenül leboruljak a lóról. Aztán elsötétült minden. Esés közben beverhettem a fejem, mert a következő, amire emlékszem, hogy egy tábori kórház egyik ágyán fekszem bekötözött karral.

Egy nap telt el azóta. Szerencsére a karom megmaradt, de nagyon rossz állapotban van, az írás is rengeteg erőfeszítésbe kerül. És, hogy mi lett a csata vége? Fogalmam sincs... Sőt, azt sem tudom pontosan, mennyi ideig nem voltam magamnál. Csak azt látom, hogy folyamatosan újabb sérültek érkeznek. Még azt sem tudtam megkérdezni senkitől, mikor kerültem ide, akkora volt a rohanás. Nagyon komoly aggodalommal tölt el ez a bizonytalanság. Szüntelenül csak arra gondolok, arra várok, hogy egyszer csak belép Gratianus a sátorba és azt mondja: "Győztünk!"

De ne ugorjunk ennyire előre. Nézzük, mi történt, miután Scribonius leborult a lováról. Nem tudja, de az egyik szarmata lovasának köszönheti az életét. Aki gyorsaságának és tehetségének köszönhetően egy jól irányzott kardcsapással megakadályozta, hogy egy gót lovas átvágtasson a magatehetetlen Scribonius testén.

A gyalogság küzdelme, még a comitatensesek bevetése előtt.

A lovasok, vezérük "elvesztése" láttán hatalmas erőt és elszántságot szabadítottak fel magukból és félelmetes harciassággal lassan az ellenfél fölé kerekedtek. A csata kezdetén ugyan kétséges volt a győzelem, mostmár azonban egyre bizonyosabb volt, hogy újfent sikerül győzelmet aratni az ezúttal számbeli fölényben lévő gót sereg ellen. Az ellenségnek lassan fogyni kezdtek a tartalékai és az önbizalma is megtörni látszott, amit a rómaiak ki is használtak. Erőt véve fájdalmaikon és kimerültségükön, végső rohamot indítottak a gótok ellen a teljes arcvonalon. Nem is kellett sok, hogy futásra bírják a gótokat. A teljes seregük menekülőre fogta, amellyel már a sokadik barbár sereg vérzett ki a római légiókkal szemben.

A lovasokat azonban bosszúvágy fűtötte. Még hevesebb, még kegyetlenebb, mint máskor Azt gondolták, hogy az a gót lovas megölte a vezérüket, akit végtelenül tiszteltek és becsültek. Így még könyörtelenebbül súlytottak le a menekülőkre, mint általában szokták. Lovaikat nem kímélve vágtattak, hogy a legutolsó gót katonát is utolérjék és levágják.

Senki sem menekülhetett.

Esztelen mészárlás volt, ami a lovasíjászok elleni végső támadásban csúcsosodott ki. A rómaiak bevetettek ellenük mindent, ami a rendelkezésükre állt, köztük a félelmetes vadszamarakat is. Nem is voltak hatástalanok...

Az íjászok és a lovasok is kivették részüket a viadalból. Bár az íjászok, főleg a rómaiak, komoly veszteségeket szenvedtek, már a csata során is, a szarmata és germán lovasok azonban nagy sikerrel kerítették kézre a fürge gót lovasokat, még úgy is, hogy parancsnokuk nem volt jelen. Nagyon jól ismerték már a Scribonius által kiötlött taktikát. Az ifjú Glabrio tudta, hogy egy irányból lehetetlenség őket elkapni, mivel a könnyebb felszerelésük miatt fürgébbek, mint a rómaiak. Ezért az egyetlen lehetőségük, ha kis csapatokra bomolva körbekerítik őket. Persze mindezt nagyon óvatosan kellett, nem szabadott túl közel merészkedni hozzájuk, mert az elijesztette volna őket, és a rómaiak kezdhették volna előről a körbe kerítést. Általában négy oldalról szokták megközelíteni a lovasíjászokat. Miután megfelelő távolságot tartva felvették a pozíciójukat, lassan mind megindultak a kör közepe felé, ahol a lovasíjászok tartózkodtak. Bár eleinte voltak gondok a taktikával, mostanra sikerült tökélyre fejleszteni és nincs az a gót, hun vagy akár vandál lovasíjász, aki képes lenne kimenekülni ebből az ördögi körből. Mert ahogy közelednek egymáshoz a római lovasok, egyre kisebb lesz két-két csapat közt a távolság, amelyen át elmenekülhet az ellenség. Halálos taktika volt ez, egy halálos ellenséggel szemben...

A csata elültével aztán megint megkezdődött a veszteségek felmérése és a sebesültek ellátása. Scriboniust és a többi, súlyosabb sérültet egy közeli helyőrségi táborba vitték és az ottani orvosok gondjaira bízták.

A sereg többi katonájának azonban ismét nem volt lehetősége sokat pihenni. Másnap reggelre megjelent egy újabb gót sereg. A támadók két kisebb seregből álltak össze, egyesítve ereiket, hogy megkíséreljék végre megtörni a rómaiak kitartását, megnyitva ezzel az utat a birodalom szívébe. A gót sereget két tehetséges hadvezér, Thorismund és Reccard vezette.

A római katonáknak egyre kevésbé volt már kedvük harcolni. Több magasrangú tiszt is szóvá tette már ezt Gratianusnál, de rendre mindegyikük próbálkozása kudarcba fulladt, hogy jobb belátásra bírják hadvezérüket. Gratianus határozott volt, eltökélten hitte, hogy képes legyőzni a gótokat itt és most, egyszer és mindenkorra. Elszántságát csak fokozta, amikor megtudta, hogy a két megmaradt gót sereg egyesült. Arra gondolt, hogy ha ismét győznek, akkor két legyet ütnek egy csapásra és végleg leszámolnak az utolsó jelentősebb gót hordával is, ami után végre a római katonák hazatérhetnek, hogy kipihenjék az elmúlt hosszú és véres időszak szörnyűségeit. Úgy tűnik, Gratianus szó szerint vette a császár parancsát, mikor az azt mondta neki, haladéktalanul számolja fel a birodalom területén garázdálkodó gót hordákat. Gratianus ennek próbált eleget tenni, mikor úgy határozott, hogy megvívja a végső harcot, mely pontot tehet az ügy végére.

A katonáknak így nem volt választása. Dezertálásért keresztre feszítették volna őket, nem maradt hát más, mint hogy keményen küzdjenek, remélve, hogy átvészelik az utolsó összecsapást és végre hazatérhetnek családjaikhoz.

Másnap reggel aztán, némi pihenés után, újra a pokol kapujában állt a római sereg. Az éjszaka jó hatással lehetett a katonákra, frissek voltak és harcra készek. Talán valami csoda történt, vagy egyszerűen csak megértették Gratianus szándékat és belátták, hogy ha most győznek, akkor vége lehet mindennek, ellenkező esetben viszont még nagyon sokáig elhúzódhat a háború, és így nem válhat valóra egyetlen, hőn áhított kívánságuk.

Ők még a parancsnokuk elvesztése után is rendíthetetlenek és elszántak voltak.

Szörnyű képet festett a felsorakozó római sereg. Rengeteg volt a veszteség. Inkább tűnt valami szedett-vedett, ezer sebből vérző hordának, mint a dicső Római birodalom verhetetlen hadának. Szerencsére a sereg kemény magvát jelentő comitatensesek jól bírták az éles, halálig tartó "kiképzést". Rajtuk múlott, hogy képesek lesznek-e felülkerekedni kimerültségükön, a veszteségeken és nem utolsó sorban az ellenfélen.

Bár Gratianus erősnek és optimistának látszott, mégis bizonytalanság gyötörte. Nem a döntése helyessége miatt, mert hitte, hogy ez volt az egyetlen reális döntés. De nem tudta, nem tudhatta, mibe fog kerülni ez a döntés. Lehet, hogy fényes győzelmet aratnak a barbárok felett, de lehet, hogy hősi halált halnak mindnyájan a birodalom szolgálatában. Ily kétségek közt nézett a csata elébe, de szerencsére nem nagyon volt ideje és lehetősége ezen töprengeni, annyira lefoglalta az ellenség.

Az íjászok és a germánok is igencsak megfogyatkoztak a hosszú csatározásokban.

Mivel Gratianus eddig vívott háborúit Scribonius feljegyzései nyomán ismerhettük meg oly részletesen, aki azonban most egy távoli faluban lábadozik, így csak elbeszélések és történetek alapján tudjuk nyomon követni, hogyan is alakult a végső, nagy csata. De, ahogy az lenni szokott, az idő múlásával az emlékek halványulnak, a történetek tartalma megváltozik, ahogy az emberek adják tovább egymásnak, ezért csak nagyvonalakban lehet körvonalazni az összecsapást.

Az mindenesetre bizonyos, hogy a gótok ezúttal sem szakítottak taktikai hagyományaikkal. Lovasíjászaikkal körbekerítették a római sereget és halálos nyílzáport zúdítottak rájuk. De nem sok nyíl ért célba és a szarmata lovasok is folyamatosan zaklatták az íjászokat, így azoknak mindig visszább kellett vonulniuk, ha nem akartak közelharcba keveredni a félelmetes szarmata lovasokkal. De aztán megint visszatértek és ismét tűz alá vették az ellenséget.

Aztán a gyalogságuk is megérkezett. Gratianus mindent egy lapra tett fel. Az arcvonal teljes szélessége mentén támadást indított a gótok ellen. Az eddigiekkel ellentétben nem várta meg, míg az ellenség rohanja le a római arcvonalat, ezúttal ő maga volt a kezdeményező. A germán lándzsások és a comitatensesek együttes erővel rontottak rá a gót gyalogos harcosokra, amely nem kis meglepődést és zavartságot váltott ki. De nem adták könnyen magukat. A rómaiaknak súlyos árat kellett fizetniük, ha győzni akartak. Véres csatározás bontakozott ki. Időnként mindkét sereg visszább vonult, majd néhány lélegzetvételnyi pihenő után újra egymásnak estek. És minden egyes alkalommal egyre kevesebb és kevesebb katona volt képes újra harcba bocsátkozni. De a hadiszerencse ma újra a rómaiak mellé állt. Úgy tűnt, a sors azt a sorsot szánta a rómaiaknak, hogy hosszú, kegyetlen háború árán, de legyőzzék a gótokat.

A gótok lelkesedése így lassan hanyatlani kezdett. Ugyanilyen ütemben nőtt ugyanakkor a rómaiak harci kedve, míg végül teljesen felülkerekedtek a gótokon, akik végül a menekülés mellett döntöttek. De ekkorra már nem voltak sokan. A seregük jelentős része már halottként, vagy súlyos sérülésekkel feküdt a harcmezőn. Ahogy számtalan bátor római katona is.

Időközben a germán és szarmata lovasok is elkezdték felszámolni a lovasíjász csapatokat. Szépen, lassan, óvatosan, ahogy vezérük, Scribonius Glabrio Praepes tanította nekik.

Nem volt menekvés számukra sem.

Végül csak pár gótnak sikerült megmenekülnie. De sem Thorismund, sem pedig Reccard nem volt köztük. Óriási volt az öröm a rómaiaknál. Az életben maradt katonák fegyvereiket az egekbe emelve ünnepeltek és skandálták együtt a "Roma victor!" mondatot. Mind megkönnyebbültek. Gratianus eleinte szinte nem is tudta elhinni, hogy sikerült. Állítólag a csata után a földre zuhant és csak ült ott hosszú ideig, az eget bámulva. De..., ez csak szóbeszéd. Mindenesetre láthatóan meglepte a siker. Az egyik pillanatban könnybe lábadt a szeme, a másikban pedig széles mosollyal az arcán ünnepelt a katonáival.

Másnap aztán, miután a csatát követő örömük alább hagyott, eleget tettek fájdalmas kötelességüknek. A halottakat eltemették, és ellátták a sérülteket. Majd elindultak hazafelé, ahol egy előre küldött hirnök már tudatta a császárral a hírt, hogy Gratianusnak sikerült győzelmet aratnia a gótok felett.

Az augustus nyomban parancsba is adta, hogy a Mediolanumba visszatérő Gratianus Flaviust és bátor katonáit a nekik kijáró elismeréssel és tisztelettel fogadják.