VI. Fejezet

 

Unokák

 

Ám az élet nem tisztelte a gyászt, és folyt tovább. Flavius Julius fiai után, most az unokák vállára került nagyapjuk álának megvalósítása. Norciumban és Pannóniában elkezdtek berendezkedni a rómaiak. Hogy a tartományok teljes területét ellenőrzésük alatt tarthassák, mindenhol őrtornyokat kezdtek építeni. A tengereken pedig először Cnaeus és Secundus admirálisok győzték le Orgetorix gall admirálist, majd Gaius admirális mért csapást a Caralist blokádoló Vercassivellaunos gall hajóhadára, aki pont Cnaeus és Secundus karjaiba menekült, ők megadták a kegyelemdöfést kivérzett hajórajának.

 

Ám a tengeri vereségek nem ingatták meg a gallok önbizalmát, aminek valószínűleg használt Lucius halálhíre is. Támadásra szánták el magukat. Első lépésként Adcbrovatus gall kapitány megtámadta Augustus Julius hadát. Augustus a Massilia felé vezető hágót őrizte. Massilia határában pedig ott volt Custennyn vezér erős gall seregével. Ha ez a sereg bejut Itáliába, a Juliusok nehéz helyzetbe kerülnek, vonhatják ki csapataikat az újonnan megszerzett területekről. Adcbrovatus valószínűleg azért nem várta őt meg, mert Custennyn messze volt, és a Juliusok belerázódhattak az új viszonyokba. Azon kívül Augustus nem volt Quintus. Bár némi erőfölénnyel rendelkezett.

 

Augustus serege egy út mellett állt fel, ami egy dombon keresztül egy lapos völgybe vezetett, melynek két oldalán erdő volt. Augustus a domb tetejére állította a lőfegyvereket, az erdő két oldalára pedig szétosztotta a seregét, míg ő maga a parasztokkal középre állt, az útra. Augustus a gallok heves vérmérsékletére építette a taktikát.

 

(Augustus csapdát állított a gallonak.)

 

A terv bevált. A gallok megrohanták a távolsági fegyvereseket. Azok visszavonultak előlük. A gall sereg felbomlott, és a távolságiak után vetette magát. A támadást maga Adcbrovatus vezette. Messze elszakadt seregétől. Támadását a parasztok fogták fel, akiket a távolságiak hátulról támogattak. A lovas auxilia hátba támadta a gall kapitányt. Adcbrovatus emberi meginogtak, és mivel a seregtől elszakadtak, nem volt, aki segítsen nekik. Menekülni kezdtek.

 

( A seregétől elszakadt gall kapitány megfutamodott.)

 

 A csata azonban ég nem ért véget. És Augustus tényleg nem volt Quintus. Az erdőben lévő jobbszárnyát nem figyelte, mert lekötötte a bal szárnyon való ellentámadása. Ez pedig azzal járt, hogy a gall balszárny oldalba kapta az ő jobbszárnyát, és komoly veszteségeket okoztak. A rómaiakat az mentette meg, hogy a gall csapatok nem egyszerre támadtak, de így is több római egység megfutott. Végül Augustus és a balszárnya visszatért, és felmentette a szorongatott csapatokat.

 

(A balszárny segítségével sikerült megfutamítani a jobb szárnyat szorongató gallokat.)

 

A gallok szervezetlen támadását jól szemlélteti, hogy egy kardos csapatuk még távol volt a küzdelemtől. Ezek elkezdtek rendezetten levonulni csatatérről. Ám a római könnyűlovasság és a harci kutyák utánuk eredtek, és hátulról pillanatok alatt felszámolták az egész csapatot. Mikor végeztek velük, a menekülő Adcobrovatus után vetették magukat. És utolérték. A harci kutyák földre döntötték, és már marcangolták is. Adcobrovatus nem védekezhetett ellenük, és a római lovasok nem könnyítették meg a végzetét. Azt hiszem, erre mondhatjuk, hogy elevenen falták fel. Rettentő halál, és talán elrettentésnek is szánták.

 

 (Adcobrovatus szörnyű halált halt.)

 

233 telén Cassius a hajóhadával blokád alá vette Palma városát, amit még 234 nyarán határozott meg a szenátus. Decius Arretiumba érkezett, hogy átvegye a család dolgainak irányítását. A vezető váltás soha nem volt egyszerű. Vezető váltáskor mindig lazult a fegyelem. Nem történt ez másként most sem. Felszaporodtak a rabló, lázadó seregek. A visszatérő Augustus Arretiumtól északra meg is ütközött eggyel, mégpedig egy bizonyos Herennius kaptány két hastatusból, és egy paraszti csapatból álló seregével 232 nyarán.

 

Herennius nem volt taktikai észlény, igaz sok lehetősége nem is volt neki. Előre állította a két hastatust, mögéjük pedig a paraszti csapattal ő maga helyezkedett el. Augustus ráért. A veliteseket, és az íjászokat vetette be. Az a hastatus csapat, amelyikre a támadásuk összpontosult, kilépett a hadrendből, és rájuk támadt. A lázadóknak esélye sem volt. Támadásuk a rómaiak előtt összeomlott. A velitesek azonnal rájuk vetették magukat a késeikkel. Megmozdult az egész római sereg, és eltaposta a maradék lázadó sereget. Herennius is a csatatéren maradt. Ugyanekkor Tiberius Julius és Manius Julius erőből átgázolt Arimunum mellett Marcellus kapitány velitesekből álló apró seregén

 

(A rómaiak lemosták a lázadókat.)

 

Nem csak a lázadók adtak munkát a Juliusoknak. A szenátus sem mutatott hajlandóságot arra, hogy hagyja őket beleszokni az új helyzetbe. Lovosice Pannóniától északra lévő dák város volt, amit elfoglaltak tőlük a Brutusok. Ám megtartani nem bírták. Lázadás következtében a város újra dákká lett. A szenátus utasította a Juliusokat, hogy foglalják vissza. A dákhoz is eljuthatott a híre, vagy csak véletlen, de visszakövetelték Pannóniát. Természetesen eredmnytelenül. Többen azt valószínűsítik, hogy a Lovosicei sikeres felkelésen buzdultak fel, abban a hitben, hogy Aqunqumban szintén lázadás lesz. Nem lett. Nero Caracalla 231 nyarán indult el a város bevételére.

 

231 telén Lovosice mellett csatát kezdett Ata és Decebalus kapitányok ellen. Nero közel háromszoros haderővel rendelkezett. Egy-egy lovas auxiliát küldött k. Az egyiket Decebalus egy szem hadicsapata ellen küldte, ami oldalról közeledett, a másikat Ata serege ellen. Ez már lényegesen nagyobb sereg volt, bár a harci értéke nem volt sokkal több. Ugyanis csak egy hadicsapat volt benne, a többi mind harmatgyenge paraszti egység.  Ata végül, látva a küzdelem esélytelenségét az elvonulás mellett döntött, akárcsak Decebalus. A rómaiak üldözőbe vették Ata seregét, és hála a lovasságnak a dák sereg 828 emberéből mindössze 8 menekült meg. Ata nem volt közöttük. Decebalus viszont szinte veszteség nélkül visszavonulhatott, és seregecskéjét Lovosice-be visszavezethette.

 

(Nero Caracalla lovasai rátörtek, és elpusztították a visszavonuló, gyengén felfegyverzett dák sereget a kapitányukkal együtt.)

 

Caracalla 230 telén vette ostrom alá Lovosice városát. Mivel ideje volt, és a környéken semmilyen dák sereg nem tartózkodott, a kiéheztetés mellett döntött. Már csak azért is, hogy a lehetőségeihez képest lassítsa a szenátus által diktált tempót, és lehetővé tegye a birodalom megerősítését. Ne felejtsük, hogy Lovosice messze esett a Juliusok közvetlen érdekszférájától, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a gall törzsszövetség ekkor tájt még nem tekinthető megtörtnek, és Mediolannium révén még bent tartózkodtak Itáliában.

 

Szükség is volt a haladékra. Először Tiberius Julius küzdött meg egy szintén Tiberius nevű kapitány lázadó seregével Ariminumtól délre. A tízszeres túlerőben lévő Juliusok hozták a kötelező győzelmet, ám Tiberius egy óriási hibát vétett a csata során. Túlzottan előre engedte, és fedezet nélkül hagyta az íjászait, ezzel kitéve őket Tiberius kapitány lovasságának, aki nem is habozott kihasználni a lehetőséget. Az íjászok háromnegyede holtan maradt. Ez az íjász alakulat igen tapasztaltnak számított. Az összes római csapat közül a legtapasztaltabbnak, amit jól jelzett az arany gerenda, amit a csaták során érdemeltek ki. Ez az alakulat megjárta annak idején Quintussal Narbonensist is. Ez talán jól érzeteti a veszteség mértékét. Hiába álltak bosszút felbőszült társaik. A baj megtörtént.

 

(Tiberius Julius felelőtlensége miatt majdnem teljesen megsemmisült a Juliusok legelitebb egysége.)

 

Numerius kapitány, aki Segesta felügyeletét látta el városőr csapatával, kihasználva, hogy Lucius Hiruleius vezetésével szenátusi sereg állomásozik a közelben, támadást indított a város körül ólálkodó gall rablókból álló seregre, amelyet a szakadár, Vesontióból származó Cadeyrn vezetett. Numreiusnak esélye sem lett volna, de helyesen számított a segítségre. Így, a szenátusi sereggel a rómaiak hatszoros fölényben voltak. Hiruleius nem is nagyon taktikázott. Seregét egyenesen neki irányította a rablóknak. Azok hiába álltak egy domb oldalában, a római sereg súlyát nem viselhették el. Caderyn is arra kényszerült, hogy mentse az életét a római lovasok gyűrűjéből. A szenátusi csapatok mindössze 20 fős veszteséget szenvedtek, míg a rablók seregéből 450-nen maradtak a csatamezőn. Numerius bár ott volt a városőreivel, és végig kísérte a csatát, gyakorlatilag ne vett részt benne. Hagyta, hogy a szenátusi sereg elvégezze a dolgát.

 

(Cadeyrnnek is menekülnie kellett a római lovasok gyűrűjéből.)

 

Ennek az évnek volt még egy fontos híre. Mégpedig az, hogy a Brutusok kiéheztették, és elfoglalták Karthagó városát. A punok felett megkondult a vészharang. A Juliusokat ez annyiban érintette közelről, hogy felszabadult az a több hajórajból álló flotta, amely eddig a város kikötőjét blokádolta. Gondjaik nem is annyira a tengeren, hanem a szárazföldön adódtak.

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

230 végére Pannónia tartományban mindenhol őrtornyokat építettek, hogy az egész tartományt felügyelni tudják. Ez évben Julius család történelmének feldolgozása szempontjából jelentős esemény történt. Scirptorius visszavonult. Utolsó írnoki bejegyzése:

 

Elfáradtam. Nincs már itt az a nagy generáció, akik felemelték Rómát, és a családot. Ideje, hogy magam is távozzam. Engedélyt kértem, és kaptam Decius nagyúrtól, hogy visszavonuljak vidéki birtokomra. Jöjjenek a fiatalok. Én pihenni térek.

 

Scriptorius aki oly értékes forrás volt számunkra, soha többet nem hallatott magáról. Ugyan úgy lépett ki a fényből, ahogy annak idején belépett. Egyedi vélemény nyilvánításával mindig jól példázta a hangulatot, ami a nép körében uralkodott, és ezzel lehetőséget adott rá, hogy következtessünk a Juliusok akkori megítélésére. Lelkesedése, vagy éppen kétségbeesése, ami a szerint változott, hogyan halad a Juliusok szekere, hiányozni fog.

 

229 nyarán az eseményeket a gallok alakították. Az elmúlt négy évben nem volt különösebb dolguk egymással a Juliusoknak, és nekik. Ekkor azonban a Cevennából származó Custennyn vezetésével erős gall sereg közelítette meg Massilia városát. Ellenlépésként Augustus a feltöltött seregével behajózott, és elindult a város felé. A gallok a diplomácia útjára léptek. Azt követelték, hogy a Juliusok fogadják el a protektorátust, és adják vissza Pataviumot, valamint Massilát. Kemény kitételek ezek. Sajnos nincs Scriptorius, aki leírhatná, hogy mi történt. Csak a tárgyalások végeredményének ismeretében következtethetünk rá. Decius talán megtehette volna, hogy a gall ajánlatot visszautasítja, ám ő ezt nem tette. Ezt onnan tudjuk, hogy a gall protektorátus megvalósult, viszont nem került vissza a két város. Ellenben a gallok vállalták, hogy 15 évig 100 dénárral támogatják a Julius családot. A tárgyalások mentéről nincs pontos információnk. De kemények lehettek. A kérdés csak az, hogy miért volt ez a felemás megegyezés jó? Illetve jó volt-e egyáltalán bármelyik félnek?

 

Vizsgáljuk meg először a Juliusok helyzetét. A családban pár éve vezető váltás történt. A haderőt lekötötte a lázadó, rabló csapatok elleni küzdelem. És ha ez még nem volt elég, a család hadban állt a dákokkal. Mondhatni, hogy így is 2 fronton kellett küzdeni. Egy gallok elleni háború erősen megterhelte volna a család költségvetését, és elvonta volna a pénzt a területek fejlesztésétől. Lehet hasonlítani ahhoz, amikor a szenátusnak átadták Narbo Martiust, és hosszas háborúskodás után kivonultak a területről. Ez egyéni megítélés kérdése. Narbo Martius esetében megszabadultak egy területtől, ami csak vitte a pénzt, de nem nagyon hozta. De mégis csak területi veszteségként vonult be a köztudatba. Itt most szó nem volt területi veszteségről. Akkor viszont csak a szenátus felé kellett elismerni a gyengeséget, bár valószínűleg a kortársak sem voltak vakok. Egy protektorátus elismerés viszont egyértelmű presztizs veszteség.

 

A gallok helyzet is megérdemel egy körültekintést. Elvesztették Pataviumot, és Massiliát ezt a két fontos várost. Ezen kívül a Juliusok az északkeleti előretörésükkel területileg felzárkóztak hozzájuk. Ez már önmagában is elég egy olyan követelés megfogalmazására, amilyent meg is tettek. Az útra kelt Augustus nem rendelkezett olyan erőfölénnyel Custennyn felett, hogy nem lehetett volna legyőzni. Ha Patavium visszaszerzésére nem is volt esély, de Massilia egyértelműen reális cél lehetett volna. Sőt, mellette még elragadhatták volna a szenátustól Narbon Martiust is. Megint lett volna gall kikötő a Földközi-tengeren.  Miért kötöttek mégis ilyen kedvezőtlen békét, hiszen szinte csak a büszkeségük nyert vele. De tényleg így van ez? Nézzünk szét egy kicsit, tágítsuk a látókörünket. A Juliusok bár jelentős történelem formáló tényezők voltak az idő sodrában, de nem az egyetlenek. Jelen esetben a másik tényező az ibér törzsek megmozdulása volt. Ez olyan jól sikerült, hogy a punok után kiszorították a gallokat az ibér félszigetről, és már a Pireneusokon átlépve újabb gall területeket fenyegettek. Ahogy Juliusok, úgy a gallok sem vívhattak könnyen kétfrontos háborút. Szükségük volt a Juliusok felől a nyugodt háttérre. Ez volt az ő nyereségük a békében. Hogy akkor miért követeltek az elején olyan sokat? Minden kupec tudja, hogy az elején sokat kell kérni, hogy legyen miből engedni az alkudozások során. Ez mindig így volt.

 

Megállapíthatjuk tehát, hogy a béke ebben a formában, és időben mindét félnek érdekében állt, úgy, ahogy azt megkötötték. Persze ahogyan a korábbi békék esetén, és is sejthették a résztvevők, hogy nem tarthat örökké. A kérdés csak az, hogy mikor, melyik félnek válik először érdekében a felrúgása. Mert amelyik előbb fel tudja rúgni, az jó eséllyel legyőzi a felkészületlen, egyéb bajaival foglalkozó ellenfelét.

 

Egyenlőre azonban Custennyn elindult Narbo Martius irányába, hogy az ibérek útját állja. Julius részről pedig Tiberius átvette Segesta irányítását.

 

229 telén két dolog történt. Az egyik az volt, hogy Caracalla kiéheztette Lovosice városát, amiért a szenátus két csapat rhodoszi parittyást adományozott a családnak. A másik pedig, hogy Gaius Maxtentius szenátusi csapataival megtámadta az Ariminum mellett táborozó rablókat, amihez a várost irányító Manius Juliusnak nem volt elég ereje. Így viszont elsöprő fölényben voltak. Maniusnak igyekeznie is kellett, mert Maxtentius ugyanis nem várt rá, hanem erejének tudatában a seregével neki iramodott a rablók felé. Városőreit hátrahagyva a kíséretével oda ért a csatába, ahonnan viszont a rablók vezére hamarosan sietve távozott, magára hagyva a gyalogságát. A rablók nem okoztak gondot, számot tevő veszteséget a rómaiaknak.

 

(A rablók nem okoztak gondot az egyesült római seregeknek.)

 

228 nyarán a szenátus előírta a gall Lungudnum elfoglalását, ami Massiliától északra volt található. Ez már előrevetítette a nem régen kötött béke végét. Ugyanakkor erős dák seregek közeledtek Lovosice felé, ha egy kicsit megkésve is. Ezért a béke ekkor még ugyanúgy érdekében állt a Juliusoknak, mint eddig. A fordulat év végén következett be, amikor a nortiumi tárgyalásokon fegyverszünet, és kereskedelmi szerződés lett kötve. Most már felszabadultak keleten a Juliusok a háborús kötelezettségek alól.

 

És a hadigépezet azonnal mozgásba lendült. Augustus Julius seregével utána iramodott Custennyn gall sereg után, amely akkor Narbo Martius mellett tartózkodott. A város közelében állomásozott még Luca kapitány vezetésével egy szenátusi sereg. Augustusnak sikerült úgy manővereznie, hogy a gallok a két sereg között legyen. Így a rómaiak már kétszeres túlerővel rendelkeztek. Ráadásul két tűz közé is fogták a gallokat.

 

A gallok egy erdőben voltak, aminek a szélén felállt Augustus a seregével. Elől a lövedékesek, majd mögöttük a hastatusok és a princepsek két sorban, hátul pedig a lovasság. Augustus védekezésre rendezkedett be, hogy a szenátusi csapatok is beérjenek a csatatérre. Elgondolása helyesnek bizonyult. Custennyn a serege egy kisebb részét az erdő másik részére küldte, hogy felfogja a szenátusi csapatokat, ő maga a serege többi részével a Juliusokra vetette magát. Ám csapatai nem követték egyöntetűen. Ő maga a lovassággal szinte átverekedte magát a római hadsoron, ám gyalogosai már fennakadtak. Mire észre tért, rómaiak gyűrűjében találta magát. És ekkor már hiába akart menekülni.

 

(Custennyn hiába akart kimenekülni a julius harcosok közül.)

 

Vezérük halála után a gallok még egy kisebb kísérletet tettek a támadásra, de inkább megfordultak, és a szenátusi csapatok ellen küzdő társaik felé igyekeztek. Ők még partyban voltak a rómaiakkal. A visszafordult gallokkal megerősödve lehetőségük lett volna az áttörésre, és a csatatérről való menekülésre. Augustus azonban gyorsan reagált, és üldözésbe kezdett. A galloknak nem volt lehetőségük a szenátusi soroknak az áttörésére, a Juliusok a nyakukba szakadtak. Most két tűz közé szorultak. Hatalmas vérengzés lehetett. Állítólag harmincnál kevesebb gall maradt meg az 1600-ból, míg a rómaiak 1800-ból 1600-an maradtak. Hatalmas veszteség ez a galloknak. Mondhatni az egyetlen ütőképes seregük veszett oda, a törzsszövetségük örökösével együtt. A Juliusok tudták előbb felbontani a békét, ők tudtak meglepetésszerűen támadni, ők tudtak megsemmisítő vereséget mérni. Itt valahol visszaköszön az, hogy Narbo Martiust annak idején átadták a szenátusnak. Különben nem lett volna ott a szenátusi sereg, hogy segítsen. Arra, hogy miért volt ez megsemmisítő vereség, azt az ezután bekövetkező események világítanak rá.

 

(A gallok végkép két tűz közé szorultak.)

 

227 nyarán megköttetett a fegyverszünet a gallok és a Juliusok között. De most egészen más feltételekkel. Szó sem esett semmilyen protektorátusról. Terület átadásról viszont igen. A Juliusok azzal a feltétellel kötöttek fegyverszünetet, hogy a gallok harc nélkül átadták nekik Lungudnumot. A város átvételének azonban volt egy kis akadálya. Mégpedig Wotecorix kapitány által vezetett gall rablóbanda, amely útját állta Augusztusnak. A rablók egy magaslaton álltak fel. Augustus a magaslathoz vezető hosszabb, de biztonságosabb úton közelítette meg őket. Pedig megtehette volna, a tízszeres túlerejének tudatában.

 

Előre küldte a lovasauxiliát, hogy zaklassa a két parasztból és egy meztelen fanatikus csapatból álló rablókat. Utánuk lassan, de feltartóztathatatlanul nyomult a római sereg. Sikerült kedvező állást elfoglalni, és a távolsági fegyveresekkel a parasztokat megingatni. Azok meg-meg futottak, majd visszatértek, mikor észrevették, hogy nem üldözik őket. Wotecorix végül öngyilkos rohamra szánta el magát a fanatikusaival. Ezzel betetézte a vereséget, ami már a csata elején is biztos volt. A csata után a Juliusok végre birtokba vehették a várost.

 

(A távolsági fegyveresek megingatták a parasztokat.)

 

Még egy rablók elleni csata történt ebben az időszakban. Mégpedig Mediolanium mellett. Ugyanis a rómaiak a félszigetről kivezető hegyszorosokban a Juliusok erődöket építettek, hogy a várost elszigeteljék. Az erődöket paraszti egységekkel látták el. Illetve csak látták volna, mert az egyik erőd környékén egy gall brigantikból álló csapat megakadályozta ezt. Egy bizonyos Herennius kapitány indult el három proncepssel, egy hastatussal, egy velitessel, és a szenátustól kapott parittyásokkal. A rablók két meztelen fanatikussal, egy hadicsapattal, és egy lovas egységgel rendelkeztek. A rómaiak egy erdőben álltak fel, míg a martalócok az erdőn kívül, nyílt terepen. Herennius észrevette, hogy a parittyások már az erdőből eléri a gall sorokat. Így velük nyitotta meg a csatát. A gallok nem támadtak be az erdőbe, hősiesen állták a kőzáport. Olyannyira, hogy a parittyások a tétlenül álló teljes gyalogságukkal végeztek, sőt, még a kapitányuk kíséretéből is szedtek áldozatot. 

 

(A parittyások gyakorlatilag egyedül végeztek az ellenséggel.)

 

A csata megnyertnek volt tekinthető. Az ellenség lovassága megtehette volna, hogy elhagyja a csatateret, ám ők elfoglalták a gyalogság helyét, és vártak. Nem kellett sokáig. Herennius előre vonta a veliteseket, és azokkal dobáltatta meg őket. Lovasság tovább olvadt, de még mindig kitartott a helyén. Meg kellett indulni a gyalogságnak is. Herennius óvatos volt, szerette volna ember veszteség nélkül befejezni a csatát. Megfelelő távolságról eldobatta a pilumokat, ami nagyot szakítottak. A rablók kapitánya egyetlen megmaradt lovasával elmenekült a csatatérről. A csatában döntő szerepe volt a rhodoszi parittyásoknak, akik hatalmas hozzá értésről, és eredményességről tettek bizonyságot.

 

(Herennius kapitány jelentése.)

 

A szenátus szokása szerint nem hagyott pihenőt a családnak, és még 227 végén elrendelte a Pannóniától keletre fekvő dák Tribus Lazyguest elfoglalását. Ezt a települést egyes térképeken Jazügok falvának is jelölik. Ez tévedés. Ez a népcsoport csak időszámításunk után jelent meg a területen. Ezért most ne is foglalkozzunk velük, és az eredeti település nevet használjuk. 226 nyarán Nero Caracalla el is indult a város elfoglalására, ám még ebben az évben elhalálozott. A sereg vezetését Gaius Julius vette át.

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Gaius Julius először a tartomány megtisztításának fogott neki. Ebből a célból megtámadta 225 végén Attila kapitány seregét. Gaius több mint kétszeres túlerőben volt. Valószínűleg ezt mérte fel Attila kapitány is, amikor meglepetésre seregét jobbra fordította, és egy magaslat felé indult. Ezzel azonban kedvező lehetőséget kínált fel a rómaiaknak.

 

(A dákok nagy meglepetésre az oldalukat mutatták a rómaiaknak, miközben egy magaslat felé vonultak.)

 

Gaius nem is teketóriázott. Azonnal megindította a seregét, a lovassággal az élen. Rázúdultak az utolsó csapatra, és annak nem is volt esélye. A lovasság pillanatok alatt szétszedte őket, majd zúdult tovább többi csapatra. A dákok megálltak, és felvették a harcot a lovassággal, amelyik lendületét vesztette, és némelyek meg is futottak. Túlzottan megelőzték a gyalogságot. Ekkor már a teljes dák sereg megfordult, és a dombról rohant lefelé a rómaiak ellen.

 

(A dák sereg megfordult, és a római lovasság felé rohant.)

 

A gyalogság azonban felzárkózott a lovassághoz. Így már nem volt könnyű dolguk a dákoknak, főleg, hogy a római gyalogság egyszerre ért oda, míg egyes dák csapatok még mindig lefelé rohantak a dombról. Attila a seregének több mint felét feláldozva 4 gyalogos csapattal a harcolók mellett elhaladva elkezdet elvonulni a harctérről. Pedig, ha megfordul, és hátba támadja a római jobb szárnyat, akkor nehéz perceket okozhatott volna. Ám ő nem ezt választotta. A hátrahagyott seregrész felmorzsolása után a római lovasság Attila után eredt. Az futni kezdett, de hiába. A római lovasság elől nem volt menekvés. A dák sereget nem sikerült teljesen megsemmisíteni, mert az egy negyede biztonságba jutott.

 

(A dák sereg negyedének sikerült elmenekülnie.)

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

224 nyarán, Itáliában újabb rabló csapat okozott gondot Arretiumtól északra. Egy majort szálltak meg, hogy kirabolják, ám a gall földről visszatérő Herennius kapitány seregével megtámadta őket. A gall martalócokból álló sereg az aratás előtt álló gabonában húzta meg magát, hogy kiegyenlítse a rómaiak kétszeres túlerejét. Herennius egyedül lovassággal nem rendelkezett, de a gall lovasokat ellensúlyozhatták a triariusok.

 

(A gall rablók egy majort akartak kirabolni.)

 

Herennius óvatosan közelítette meg az ellenséget. Előre parancsolta a parittyásokat, de közvetlenül mögöttük haladt a gyalogság, hogy támogatást adjon, amint szükséges. A jobb szárnyat kezdték lőni a parittyások. Az itt álló hadicsapatot ugyanis nem takarta a gabona tábla. A parittyások ezt ki is használták. Ez a hadicsapat gyakorlatilag megsemmisült a kőzáporban. Ezután már csak két hadicsapat, és a vezér lovassága állt a rómaiakkal szemben. Herennius kettéosztotta a gyalogságot, és ráküldte a martalócokra. Berdic, a kapitányuk lovasságával beavatkozott. Ám a gabonában nem tudott kibontakozni. A gall rablók hamar futásnak eredtek, nyomukban a római katonákkal. A major megszabadult.

 

(A római gyalogság rohamra indult a magas gabonatáblában.)

 

De közben a dákok elleni hadműveletek sem szüneteltek. Gaius Julius utána ment a megvert dák sereg maradékának, amely fölött egy bizonyos Anacharsis vette át a parancsnokságot. Vagy tanult elődje hibájából, vagy eleve nagyobb vezéri talentummal rendelkezett. Ő ugyanis eleve egy hegy tetején állította fel seregecskéjét, amely így jobban ki tudta használni a hajítógépeket, amelyek az előzőcsatában nem játszottak szerepet. Most viszont kényelmesen lőhették a hegyen felkapaszkodó római sereget. A hegymászás harci felszerelésben amúgy sem lehetett egy katona kedvenc elfoglaltsága, hát még ha szikladarabok is potyogtak a nyakába.

 

(A dákok a lehető legjobb védelmi pozíciót vették fel.)

 

Valószínűleg így gondolhatta Gaius is, mert a lovas auxiliát küldte előre, az íjászokkal és a zsoldos dárdásokkal. A lovas auxilia megjelenése elég volt ahhoz, hogy a katapultok legénysége hátrább húzódjon. A rómaiak megpróbálták a dák csapatot szétzilálni, egyes részeit leválasztani. Ez valamennyire sikerült is, igaz az egyik lovas csapat egy olyan pofonba futott bele, ami a megfutamodásához vezetett. Ám a másik kettő sikeresen legyengítette a dákokat, a gyalogság, megérkezéséig. Hamarosan már csak Anacharsis kísérete állta a sarat, és rá is támadt a zsoldosokra. Ekkor viszont a lovas auxilia zúdult hátulról a nyakukba.  Igaz, a lovas auxilia rohama koránt sem volt olyan lendületes, mint akár egy equest roham, de hátulról azért elég jó hatásfokkal bírt ahhoz, hogy pontot tegyen a csata végére. Gaius a gyalogságát megkímélve sikeresen vette az utolsó akadályt Tribus Lazyguest elfoglalása előtt. Most már nem állt több dák csapat közte, és a város között.

 

(Gaius megsemmisítette a dák sereg maradékát is.)

 

A város 224 végén került ostromzár alá, és a következő év nyarán már sor is került a rohamra. Különben a Juliusok kifutottak volna a szenátus által megszabott időhatárból. A várost egy bizonyos Diegis védte, aki a dák uralkodó család tagja volt. Jó eséllyel védte a várost, mert Gaius nem rendelkezett jelentős túlerővel, azon kívül közeledett egy sereg, ami még ezt a jelentéktelen túlerőt is ellenkezőjére fordította volna. Ez volt a másik ok, amiért Gaius nem várhatott a rohammal. Amint öt faltörő kost felépítetett, amikkel a város körüli palánkot bedönthette, parancsot adott a támadásra.

 

(Gaius nem rendelkezett jelentős fölénnyel, mégis támadnia kellett.)

 

A falak bedöntését belülről dák íjászok hátráltatták. Íjászokat, és az egyik réshez zsoldos dárdásokat rendelt Gaius a dák íjászok ellen. Mindenképen el kellett zavarnia őket, hogy a falak előtt álló gyalogságot ne lőhessék büntetlenül, és azok nyugodtabban szórhassák pilumjaikat a belül masírozó dák csapatokra. Végül is a terv bevált. A zsoldosok elzavarták a dák íjászokat. Akire nem számított, az a dák vezéri lovasság kirohanása a résen. A zsoldosok egy percig sem álltak neki ellent, és a segítségükre siető hastatusok sem.

 

(Sem a zsoldosok, sem a hastatusok nem bírtak ellenállni a dák vezéri lovasságnak.)

 

A helyzet nagyon kényes volt, mert kettővel arrébb dák gyalogság tőrt ki egy másik résen. De szerencsére itt nem bírtak komoly tért nyerni. Viszont a vezéri lovasság hátulról a betört kapu előtt álló hastatusokra, és íjászokra támadt. Az íjászok és egy hastatus megfutamodtak, és a dák lovasság üldözni kezdte őket, ahelyett, hogy a sikert használta volna ki. Egy hastatus csapat így ott maradhatott a kapunál, tehát nem sikerült azt felmenteniük a dákoknak. A lovasságuk a hastatusok üldözésének abbahagyása után a kitört dák gyalogság megsegítésére indult, amit két hastatus csapat erősen szorongatott. A kapunál álló hastatus csapat a dák lovasság hátába támadott, és Gaius is végre rászánta magát, hogy lovasságából egy equitest bevessen. K9zben a római zsoldosok is összeszedték magukat, és az íjászok is. Diegis hogy mentse a menthetőt, lovasságával a résen keresztül visszamenekült a városba, igaz, ezzel a kitört gyalogságot halálra ítélte.

 

(A dák vezér a kirohanása kezdeti sikereit nem tudta tovább fejleszteni, ezért menekülnie kellett.)

 

A réseknél újból a rómaiak voltak az urak. Ha nehezen is. Ezután ár csak egy dák kaszás csapat akart kirohanni azon a résen, ahol a vezéri lovasság visszamenekült a városba. A rómaiaknak nehezen sikerült megfékezni őket. A zsoldosok és az eqiutes egység megfutott a réstől, csak a gyalogság tartotta magát. Igaz, a kaputól kellett átvezényelni segítséget hozzájuk. A dák harcosok egyénlieg fölébe nőttek a rómaiaknak, csak szervezettségben nem. És ez lett a vesztük. Ha ez a kaszás csapat akkor támad ki, amikor a vezéri lovasság a kitört gyalogság segítségére sietett, akkor akár meg is törhették volna a rómaiakat. Ám a szervezetlenségük miatt ezt a kitörést is sikerült elhárítani, ha nehezen is.

 

(Az utolsó dák kitörést is sikerült elhárítani, ha nehezen is.)

 

Ezután már az történt amit a rómaiak akartak. A dákok a falaknál kifulladtak, veszteségeik nagyok voltak. A Juliusok büntetlenül dobálták őket a falak réseiből. Már nem érkezett rá válasz. Elérkezett az idő, hogy betörjenek a városba. Ezt egy kis equites csapat tette meg, egy menekülő dák hadicsapat után iramodva. Még egyszer összeszedték magukat a dákok, és egy nagyobb hadicsapat indult mag a betörök ellen. Ám a lovasság visszavonult, helyét a gyalogság vette át. A már sokat látott résen keresztül beözönlő hastausok ellen indultak. Ám két oldalsó résen bejutó hastatus közre fogta őket. A három irányból támadott dákok nem is állhattak ellent. A főtér felé kezdtek futni.

 

(A dákok városon belüli ellentámadása már könnyedén összeomlott.)

 

A rómaiak vérszemet kaptak, és egyetlen lendülettel a főtérig jutottak, ahol a dák vezér és maradék emberei gyülekeztek. A római fegyelmezettség megakadályozta, hogy Gaius emberei gondolkodás nélkül a főtéren állókra rontsanak. Betömörültek, és az íjászokat előre rendelték, hogy azok tisztítsák meg a terepet. Ezt a dákok nem várták meg, és a hadicsapat, ami a téren állt kitámadott. De a mély hadsorok ellen nem volt esélyük, ezért visszamenekültek a térre. Diegis azonban visszazavarhatta őket, mert újból, és újból jöttek, míg fel nem morzsolódtak. Ekkor a dák vezér vetette rá magát a rómaiakra a maradék lovasságával. Célját elérte. Hősies, katonához méltó halált halt.

 

(A dák vezérnek lett volna lehetősége rá, hogy megnyerje ezt az ostromot, ha koncentráltabban veti be csapatait.)

 

A rómaiak nehezen, de teljesítették a kitűzött célt. Azonban a terület pacifikálása nélkül ostobaság lett volna bármilyen további hadműveletbe kezdeni, különösen, hogy a szenátusi utasítás csak erre a városra szólt. Szerencsére a római diplomácia ekkor már elég erős volt ahhoz, hogy Totcius Augurinus követ a Divenes dák követtel való tárgyalásokon fegyverszünetet, és kereskedelmi szerződést kössön. A dákok, amelyek végre esélyesen szálltak szembe a rómaiakkal, és mégis elbukták, valószínűleg megcsappant önbizalmuk miatt mentek bele. Megint egy béke, amire mindenkinek szüksége volt, hogy összeszedje magát.

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

De ez az év még egy roppant kellemetlen meglepetést is okozott a Juliusoknak. Augustus Julius éppen őrhelyeket hozott létre az Északi határon, amikor Berdic brit kapitány seregével átlépte a határt, és megtámadta Augustus kiséretét. Szerencsére volt annyi manőverezési lehetősége Augustusnak, hogy nem vállalva a csatát, visszavonult, és a brit sereg túl fáradt volt a meneteléstől ahhoz, hogy üldözhesse. De ez háborút jelentett a britekkel. Mindez úgy, hogy Mediolanium még mindig gall kézen volt. Bár a gallok erősen meggyengültek, de még okozhattak kellemetlen meglepetést.

 

És ha mindez még nem lett volna elég, a szenátus tovább űzte a Juliusokat a dákok ellen, hogy foglalják el Proolissiumot, Dacia fővárosát. Ehhez azonban nem volt elég erejük a Juliusoknak. Campus Lazygues elfoglalása megapasztotta a római sereget. Előbb annak feltöltéséről, és a tartomány pacifikálásáról kellett gondoskodni, mert ha a város fellázad a római sereg hátában, akkor el lennének vágva az anyaországtól. És ez nem volt egyszerű az ellenséges lakosság miatt. Ilyen háttérrel háborút indítani esztelen vakmerőség lett volna. Gaius Julius nem is mozdult ki a városból, csak zsoldosokat toborzott a környéken.

 

Térjünk azonban vissza a britekhez. A nép, mint a nevéből is kitűnik, Britannia szigetéről származik. Hogy külsejük félelmetesebb legyen, testüket kékre festették és tetoválták. Egyébként állati bőrökkel ruházkodtak, a csatába pajzzsal, tőrrel és kurta lándzsával fölfegyverkezve indultak gyalog vagy lóháton, s a csatározást énekszóval kezdték. Becsületes, békeszerető, egyenes jelleműek voltak, nagy szónokok, de a galloknál kevésbé vendégszeretők; állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak; műtrágyát készítettek agyagkeverékkel, s híres ónbányászok voltak. Sáncokkal körülkerített erdőkben laktak, nőközösségben éltek, tej és hús volt főtáplálékuk. A rómaiak valószínűleg a becsületességet megkérdőjeleznék a támadás után. De hát ők is csináltak ilyeneket a gallokkal, punokkal, dákokkal. Mindenkit utolér a sorsa. Ezek a britek háborúba keveredtek a germánokkal, és azokat megtörve egy erős bázist hoztak létre Európa Észak-nyugati szegletében. És most ezt a bázist felhasználva háborút indítottak a Juliusok ellen.

 

222 nyarán a britek már ostrom alá is vették Lovosice városát. Egy pedig betört Norciumba. A Juliusok nem voltak felkészülve a támadásra. Augustus Julius elkezdte összeszedni csapatait, ami az év végére sikerült neki. Az addig Itália rendjére felügyelő serget, amellyel korábban Herennius kapitány harcolt, egy bizonyos Publius kapitány vezetésével Norcium felé indították. A sereg azonban nem jutott el odáig. Codigubnus kapiány brit serege ugyanis nem foglalkozott Norciummal, hanem be akart törni Itáliába, ezért megtámadta Publius seregét a hágóban.

 

A quintusi hagyományokon felnőtt Juliusok szerettek védekezésből ellen támadni, így Publiusnak még jól is jött a támadás. A kétszeres túlerőben lévő seregét egy magas hegytetőn állította fel, mert a britek létszámfölényben voltak, és így kisebb volt az esélye, hogy megkerüljék a római hadrendet. Elöl álltak a hastatusok és princepsek, mögöttük a triariusok, hogy hátulról megsegíthessék őket. Szintén itt álltak az íjászok, és a rhodoszi parittyások. Legelöl csak a velitesek álltak. Publius a lovassággal a bal szárnya mögött állt fel.

 

(Publius erős védelmi állást alakított ki egy hegytetőn.)

 

 

Az íjászok, parittyások jól kihasználták a lehetőségeiket, és tűz alá vették a felfele kapaszkodó briteket. A hegymászás önmagában sem lehetett túl vonzó a briteknek, de így, hogy felülről kövek, nyilak zápora zúdult rájuk különösen nem lehetett az. A fáradtság csak nőhetett, és a legrosszabb még hátra volt. A velitesek hatótávolságába érvén a nyilakhoz, kövekhez dárdák is csatlakoztak. Sőt, a lassan mozgó, lendület nélküli ellenségre a gyalogság a pilumjait s el tudta dobni. Volt rá idejük. Ám a veszteségek ellenére is a britek zöme elérte a római sorokat. Itt azonban megállt a tudomány. Codigubnus harci szekerei a csatától távolabb cirkáltak, nem tették magukat próbára az emelkedőn.

 

(A Briteknek meg kellett mászniuk az emelkedőt, miközben a Juliusok tüze zúdult rájuk.)

 

Publius pihent emberei könnyedén felfogták a fáradt ellenség támadását. Legelőször a rómaiak balszárnya kerekedett felül. Igaz, a legszélső brit hadicsapat még sértetlenül, de fáradtan, hullámzó morállal oldalba szerette volna kapni az előre törő juliusokat, ám Publiusnak még volt itt egy érintetlen triarius maipulusa, amit ellenük irányíthatott. Mielőtt azonban összecsaphattak volna, Publius előtt remek lehetőség kínálkozott. Az előre törő balszárnya megbontotta az addigi zárt hadrendet, és ezen a résen Publius a lovasságával oldalba kaphatta az középen küzdő Codigubnust. Nem is gondolkodott sokat, egyből rohamot vezényelt, aminek hatására az ellenség vezére azonnal megfutamodott.

 

(Publius sikeresen oldalba kapta Codigubnus csapatát és megfutamította.)

 

A brit balszárny még tartotta magát, itt voltak a juliusok a leggyengébbek, és a britek a legerősebbek. Ám Codigubnust Publius egyik lovasa menekülés közben levágta, és ez végleg megtörte a britek morálját. Az egész sereg futásnak indult. Aki már futott lefelé hegyről, az tudja, hogy oda kell figyelni, ha nem akarja kitörni a nyakát az ember. De fáradtan, egy vesztett csata után, pihent emberekkel a sarkukban a briteknek még nehezebb volt. Így még az egyébként lassú római gyalogság is lépést tudott tartani velük, és a lovasság a már messzebb jutott menekülők után eredhetett. A mészárlás nagy volt. Az 1370 britből mindössze 40 hagyta el a csatateret, aminek nagy része a harci szekerek közül került ki. Ők elég távol maradtak, hogy elmenekülhessenek. Publius alig vesztett száz embert.

 

(A menekülő britek megsemmisítő vereséget szenvedtek.)

 

Régen fenyegette ilyen veszély az itáliai területeket. Nincs már Scriptorius, akin keresztül következtethetnénk a hangulatra, de áttételesen talán jól érzékelteti az a tény, hogy Tiberius Julius fiává fogadta Publius kapitányt, és megbízták Norcium védelmével. A győzelemre azért is szükség volt, mert ugyanekkor Catavignus kapitány ostrom alá vette Lugdunumot. Ő ellene az Augustus Julius által vezetett sereg indult.

 

Az ütközetre 221 végén került sor. A rómaiak valamivel több, mint kétszeres túlerővel bírtak. Végül is Publius egy kicsit rosszabb arányból hozta ki szenzációs győzelmét. Csakhogy ő egy hegytetőn védekezett. Augustus pedig egy relatíve sík terepen támadott. És a Juliusok nem voltak nagy támadók, mint azt már párszor megállapíthattuk. Ennek ellenére nem nagyon idegeskedhettek az erőfölényük tudatában.

 

Augustus először a lovas auxiliát küldte a britek kimozdítására. Sikerült neki. De nem egészen úgy, ahogy gondolhatta. A britek nem aprózták el. Az egész seregük egyszerre támadásba lendült, élükön a harci szekerek. A juliusok először találkoztak ezekkel a szerkezetekkel harc közben, hiszen Codigubnus nem vetette be őket Publius ellen. Augustus emberei most szembesültek a sokkoló hatással, amit a soraik közé bevágtató szekerek kerekein lévő éles kaszák okoztak. A megzavarodott sorokhoz érő brit gyalogság könnyedén fokozta tovább a zűrzavart.

 

(Augustus seregében nagy zűrzavar lett.)

 

A balszárny megfutott. A közép erősen megingott. A jobbszárny még kitartott. A pánik szaga messziről érződött a római katonákon. És nem volt tartalék, akit bevethettek volna. A lovasság futott. A gyalogság egy része futott, a könnyű gyalogság futott. És ha a brit jobb szárny visszafordul, a rómaiak elvesztek. Ekkor azonban a rómaiakat megsegítették az isteneik. A közelharcba bonyolódott, és lendületét vesztett Catavignus szekerének tengelye eltört, a brit vezér lezuhant, és egy princeps kardja végzett vele.

 

(Catavignus szekere összetört, és egy princeps átvágta a torkát.)

 

Ez volt a csata fordulópontja. Váratlan fordulópontja. Augustus ekkor vetette magát a még harcoló csapatai közé. A római vezér megjelenése a harcban lelkesítőleg hatott katonáira, míg a vezérüket vesztett britek harci kedve gyorsan hanyatlani kezdett. Próbálták ugyan megszerezni vezérük holttestét, de közben az üldözést abba hagyták, és így a menekülő római csapatok összeszedhették magukat. Ez volt a másik döntő pillanat. Látva ugyanis üldözőik elmaradását. És társaik harcát, a menekülők visszatértek a csatába. A vezérüket vesztett britek meginogtak, és futni kezdtek. A rómaiak lovassága is visszatért, és üldözőbe vették őket. A rómaiak kis híján elveszették a csatát. És a félelem, ha elmúlik, a bosszúnak adja át a helyét. És a rómaiak bosszút álltak a menekülő briteken.

 

(A rómaiak, ha nehezen is, de győztek.)

 

A rómaiak nagyon közel álltak a vereséghez. Ha Publius győzelme után volt bennük valamennyi lenézés a britek iránt (biztos volt), az most köddé vált. A Britek bebizonyították, hogy harci szekereikkel veszélyes ellenfelei a rómaiaknak. És ha felül akarnak kerekedni a briteken, sürgősen ki kell találni valami ellenszert.

 

Augustus nem állt meg. Nyílván őt is közelről megérintette a vereség szégyene, és nem akart időt adni sem magának, sem katonáinak, hogy ezen morfondírozhassanak. A következő célpontja annak a Berdic kapitánynak a serege volt, amelyik a háború elején megkergette őt és kíséretét. Berdic Lugdunumtól északra tartózkodott, valószínűleg az ostromló Catavignus seregéhez akart csatlakozni.

 

A harctér megint a harci szekereknek kedvezett. És megint támadni kellett. Augustus most messzebbről kezdte ellenfelét ingerelni. Ezúttal az íjászokra bízta a csata kezdését. De nem sok kárt okoztak. Ezért előre küldte az egyik lovas auxiliát. Berdic egy csapat kardforgatót, és egy csapat festett harcost áldozott fel arra, hogy felfogják a juliusok lövedékeit, míg maga a sereg többi részéve hátrább várakozott. Ez a két csapatot meg is tudták futamítani Augustus emberei.

 

(Berdic válogatott kardforgatókat és festett harcosokat áldozott fel.)

 

Ezután Augustus a brit balszárny széle ellen küldte másik auxiliás lovasságát. Ezt azonban már nem tűrte tétlenül Berdic, és megindult a brit sereg. De nem egyszerre. A két szárny előrébb tartott, mint a derékhad. Maga Berdic is a jobb szárnyával tartott.És itt sikereket is értek el. Áttörtek a római hadsorokon, megfutamították az itt álló lovas auxiliát, equitest, és velitest. Berdic valószínűleg halotta az előző csatában visszaforduló rómaiak történetét, és ezért tovább üldözte őket. Augustus a gyalogságából küldött segítséget a menekülőknek.

 

(Berdic harci szekerei megfutamították Augustus balszárnyát.)

 

A brit balszárny viszont fennakadt a római jobbszárnyon. Nem bírták a pilum esőt. A rómaiak voltak olyan fegyelmezettek, hogy nem mentek utánuk. Így mikor a derékhad elérte a juliusok sorait. Esélytelenül próbálkozott. A brit harcosok fizikumát jellemzi, hogy elég jól bírták az összecsapást. Sőt, már közel álltak itt is az áttöréshez, de nem volt harci szekér, ami összezavarja a római sorokat, ezért végül is nem sikerült. Kifáradtak, és Augusztus jobbra a gyalogosai segítségére sietett pihent kíséretével. A britek futásnak eredtek, és megint kezdődhetett az, amihez a védekezésen kívül talán legjobban értettek a juliusok, ez pedig az üldözés. A már korábban megfutott brit balszárny el tudta hagyni a csatateret, de a többi gyalogosnak már nem volt rá ideje. Berdicnek viszont igen. Látva ugyanis a csata elvesztét, nem kezdett öngyilkos rohamra, hanem elmenekült.

 

(Augustus lovas rohama végleg megtörte a brit gyalogságot.)

 

Bár három csatát megnyertek a juliusok a britek ellen, továbbra is egyértelmű lehetett számukra, hogy a győzelem nagyon messze volt. Decius új eszközhöz nyúlt. Erről egy capuai utazó, bizonyos Marcus Leetus töredékekben fennmaradt úti leírása révén szerezhetünk közvetett információkat.

 

Pataviumból hazafelé tartottam Capuaba. Umbrián áthaldtamban az este egyszer útközben ért. Szerencsémre egy gazdaság mellett vitt el az utam. Az itt lakó idősebb gazda szívesen látott éjszakára. . ,

 

. . . Házigazdámmal sokat beszélgettünk a tűz fényénél finom bort kortyolgatva a világ dolgairól. Elkeseredve panaszkodott a Julius család állapotáról. Tőle is hallottam, amit útközben már olyan sokszor, hogy Decius Julius állítólag orvgyilkosokat küldött a brit seregek kapitányai ellen, és ez miatt már gyilkosnak nevezik. Ezenkívül, úgy mondta vendéglátóm, hogy kémeket küldött egy brit városokba, és szabotőrökkel romboltatta az épületeket, izgatta alakosságot uraik ellen. Feltűnt, hogy míg mások egyértelműen elítélték Decius Juliust ez miatt, csak a felől panaszkodott, hogy mikor ő szolgálta őket, Flavius és Lucius Julius idejében, mindig a katonák kardjával szereztek érvényt akaratuknak. . .

 

Eddig tart Leetusnak a helyzetre vonatkozó írása. Sajnos ez is töredékes, így nem tudhatjuk, hogy ki lehetett ez a jól értesült vendéglátó. Többen arra gyanakodnak, hogy Scriptorius lehetett, hiszen az ő lojalitása a család iránt közismert a történészek körében, és Leetus kiemeli, hogy vendéglátója nem ítéli el Decius Juliust. Sajnos azonban, ha Leetus meg is említette vendéglátójának nevét, ez a rész hiányzik a leírásból. Ezért csak annyit mondhatunk, hogy lehetséges Gaius Scriptorius utolsó, utókornak szóló üzenetét olvashatjuk áttételesen.

 

Mindenesetre úgy tűnik, Decius tovább fejlesztette apja elvét a kémek alkalmazásáról. Valószínűleg gazdaságilag szerette volna meggyengíteni a briteket, hogy után legázolhassa. Ez új elem a római külpolitikában. Mindensetre a Juliusok egy kicsit fellélegezhettek. A britek felhagytak Lovosive ostromával (valószínűleg a római győzelmek hatására), és a diplomácia is jó alakult. Először elhárították a dákok azon követelését, hogy adják vissza Campus Lazyguest. Majd elfogadták az ibérek szövetségét, amihez ajándékba új területekről szóló információkat is kaptak. Némi fegyvernyugvás következett, mindkét fél gyűjtötte az erejét.

 

A juliusok figyelme hála a kis csendnek más világok felé is fordulhatott. Ugyanis Karthagó népe fellázadt, és így újra pun város lett. A Baleári szigeten lévő Palma városát blokádoló hajóhad parancsnoka, Cassius, egy rajból álló pun hajóhadat vett észre a sziget másik oldalán. Az eddig nyugodt szolgálatú hajóhad felbolydulhatott, mikor azt vették észre, hogy a városban tartózkodó pun sereg nagy része behajózott. Azonnal segítségért küldött Numerius hajóhadhoz, és így hét hajórajjal megtámadták a punokat. De hogy ezután mi történt. . .

 

(A punok népe a tengeren lelte vesztét, aminek korábban a felemelkedését köszönhette.)

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Karthagó népe, ez a föníciaiaktól származó nép úgy halt meg, ahogyan élt. A tengeren. A Juliusok elvették tőlük ugyan Korzikát és Szardíniát, valamint blokád alatt tartották Karthagó kikötőjét, de úgy különösebben nem harcoltak egymással. Ezt a munkát a Scipio család, és Numida nép végezte el. És mégis, a végső lökést a Juliusok adták meg, hullámsírba taszítva ezzel ezt a népet. Az utókor emlékezetében ez fog megmaradni, és nem a Scipiok. A dicsőség a Julius családra világít, az ő tekintélyüket növeli. Pár év múlva, 216-ban a Ponthuszi királyság is felmorzsolódott a történelem sodrában, de ehhez a julius családnak végképp semmi köze nem volt.

 

Valószínűleg ez az esemény is közrejátszhatott abban, hogy a britek hajlandó voltak fegyverszünetet, és kereskedelmi szerződést kötni a családdal. Ezt azonban nem tudhatjuk. Tudjuk azonban az eddigi békéből, hogy ezek a fegyvernyugvások kétes értékűek. A Julius diplomácia azonban mindig elemezte a nemzetközi helyzetet, és próbálta megfejteni a britek mozgató rugóit. Azt találták, hogy a brit nép erősen rokonszenvezett a dák törzsekkel, valószínűleg még abból az időből, mikor mindketten a germánok rovására terjeszkedtek. Ez fontos momentum ahhoz, hogy megértsük Decius elkövetkező politikáját.

 

Ez a politika pedig a béke politikája volt. 229 és 223 között három tartománnyal gyarapodott a Juliusok területe, amelyek messze feküdtek Arretiumtól, így pacifikálásuk nehezebb volt. Ráadásul a területek jelentős része gazdaságilag eléggé elmaradott volt a központi tartományokhoz képest. A szenátus ugyan továbbra is ragaszkodott Dacia tartomány, és a dák főváros Porrolissium meghódításához, de ott olyan erős dák sereg állomásozott, hogy azzal Gaius nem vehette fel a biztos győzelem reményében a küzdelmet. Arról nem is szólva, hogy Campus Iazyuges népe erős ellenszenvvel vislettetett, és biztosra lehetett venni, hogy lázadás törne ki a városban, amint kitennék onnan a lábukat. És akkor még nem beszéltünk a várható brit betörésekről, amik hatalmas anyagi megterhelést okoztak volna.

 

Nem szabad hát csodálkoznunk azon, hogy Decius a reális lehetőségeket figyelembe véve elhárította a szenátus ez irányú óhajait. Ezt nyíltan az apja és a nagyapja még nem tehették meg. Ez is a család megerősödésének jele. Elsősorban politikai megerősödésének. Háborúskodás helyett inkább a gazdaság felé fordította figyelmét. Támogatta a kötők, fórumok bővítését, hogy a haditengerészet és a kereskedelem profitálhasson. De nem hanyagolta el a katonaság fejlesztését, és a védelmet sem. Lugdnensis kőfalakat kapott, amivel még Arretium sem rendelkezett ez idő tájt. Nem is csoda, hiszen ezt a várost érték el a britek legkönnyebben. Valamint Vibius Juliust Caralisból Afrikába küldte, hogy próbáljon néhány harci elefántot szerezni, amikről Decius sok jót hallott.

 

Természetesen nem nyugodtak a fegyverek, mert rabló seregek azért előfordultak a Juliusok birtokain. Valahol mindig megjelent egy, így a julius seregek edzésben maradtak. De ezek a csaták azért nem mérhetők össze egy brit sereggel szembeni csatához, így ezentúl nem is kívánok foglalkozni velük különösebben, csak ha valami nagyobb, erősebb lázadó vagy rabló sereg ellen  kell csatázniuk.

 

Az idilli hangulat egészen 215 teléig tartott. Ekkor nem várt támadás érte a családot. Egy ibér flotta blokád alá vette Arretium kikötőjét. Ebben az időben az ibérek rendelkezetek a nyugati medencében a legerősebb flottával. Még a julius flottánál is nagyobbal. Annak idején ők maguk ajánlottak szövetséget a családnak, ezért árulásuk valószínűleg váratlanul érintette a rómaiakat. És valószínűleg fel is dühítette őket. Eddig minden néppel megismerkedtünk közelebbről, amelyikkel a család háborúba keveredett. Most se tegyünk másként.

 

Nevüket az Ebro folyóról kapták, annak ugyanis az ókori neve Iberus volt. De ezt a nevet használjuk az egész félsziget lakosságára. Az Ibér név egyébként a görögöktől ered, még abból az időből, amikor Karthagóval versenyeztek ezekért, a területekért. Ebben a versenyben, mint azt Karthagó előtörténetében leírtuk, a görögök vesztettek. De térjünk vissza az ibérekhez, akiket Hispánoknak is szokás nevezni. Karthagó közvetítette nekik a föníciai kultúrát. Tőlük tanulták meg az ibérek a szántást, a különböző fémek kitermelését, és a fegyvergyártást, valamint a pénz használatát és az ábécét. A rómaiak pedig tőlük vették át a kétélű hispán kardot. Az ibér félsziget híres volt ezüstbányáiról.

 

Valószínűleg ezek az ezüstbányák tetté lehetővé, hogy kiszorítsák a félszigetről a punokat, és a gallokat is. Ez utóbbiaktól elvették Aquitania tartományt is, és további területeket akartak elhódítani tőlük. Valószínűleg az ezüstbányákra, és a flottára építettek akkor, amikor megtámadták a Julius családot is. Tengeren sikerült is fölényt kivívniuk. A Massiliában összevont Julius flotta Rómánál érte utol az ibéreket, akik eddigre oda hajóztak Arretium alól, és azt blokádolták. Secundus és Cnaeus vezetésével meg is verték a őket. Cnesus a hajórajával visszatért Arretiumba, míg Secundus üldözésre indult, és Capua magasságában újabb csapást mért Mikel ibér flottájára. 213 telén azonban megtámadta őt Adiran egy erősebb hajóhaddal, és a rómaiaknak nem volt esélyük. Secundus szinte megsemmisítő vereséget szenvedett.

 
(Secundus még egyszer megbírta verni Mikel hajóhadát, mielőtt katasztrofális vereséget szenvedett Adirantól.)
 

A verség azt jelentette, hogy a juliusok egyenlőre nem tudtak mit tenni, az ibér tengeri hegemónia ellen. De a remény azért megcsillant, ugyanis hála Decius előrelátásának Arretiumban megkezdhették 5 evezősoros hajók építését, amik a későbbiekben felvehették a versenyt az ibér flottával.

 

Szárazföldön már egészen máshogy alakultak a dolgok. Az ibérek ostrom alá vették Alesiát, a gallok felett végképp sötét felhők kezdtek tornyosulni. Ráadásul az ostromló sereghez tartott az ibér törzsek vezetője, a kegyetlenségéről elhíresült Unai. Ehhez azonban elég közel vonult el Lugdunumhoz ahhoz, hogy Augustus észrevegye, és utána eredjen. A várostól északra utol is érte, és 213 telén megtámadta, amit Unai el is fogadott, nem tért ki.

 
( Augustus tétovázás nélkül megtámadta Unait, az ibérek vezérét.)
 

Bár Unait a kegyetlenség híre lengte körül, ám azokat valószínűleg nem a harctéren követte el. Legalábbis a teljesítménye nem ezt mutatta. Ahelyett, hogy egy védekező állást kiépítve várta volna Augustus támadását, ő maga rohant neki a római hadsoroknak. A balszárnyán lévő kerekpajzsú lovasok megfutatták ugyan az itt álló equiteseket, de a másik oldal kerekpajzsos lovasai az itteni equitesekkel már nem bírtak, mert itt harci kutyák támogatták őket. Unai a kíséretével a római jobbszárny felé támadt. Ám Augustus is harca bocsátkozott itt, mikor ezt látta. Unai megpróbált menekülni, de már későn fordult volna meg, a római fegyverek végeztek vele. A római sorokon amúgy is könnyen megtörtek az ibérek vezérük eleste után végkép pánikba estek, és jöhetett az ilyenkor szokásos mészárlás.

 

(Barbár vezér sírja egy XVIII. századi festményen, ismeretlen festő alkotása.)

 

Unai halálhíre mindenképen nagy esemény. Egy törzsi vezető halála akkor is nagydolog, ha az nem rendelkezett harctéri erényekkel. Az Alesiat ostromló ibér sereg el is vonult a város alól. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a gallok, az ősi ellenségüknek, a rómaiaknak köszönhették a megmenekülésüket.

 

A csata után Augustus nem töltötte fel csapatait, hanem ibér területre vonult. Itt 211 nyarán megtámadta őt. Xalbador kaptány. Bár Augustus jelentős túlerővel bírt, még sem bízta a véletlenre a csatát. Ehhez ő már túl tapasztalt hadvezér volt. Augustus nem rendelkezett úl erős gyalogsággal, viszont a tűzereje a veliteseknek és az íjászoknak köszönhetően hatalmas volt. Ezt jól tükrözte a felállás, amikor az összes távolsági fegyverest bezsúfolta a gyalogság mögé.

 
(Augustus a távolsági fegyvereseire alapozta a csatát.)
 

A terv bevált. Az ibérek egy széles arcvonallal jöttek, így a szárnyaik még nem léptek harcba, mikor a középhad már kénytelen volt elviselni a nyilak, dárdák, pilumok záporát. Nem is tarthatták sokáig magukat. Az első megingásra Augustus a kíséretének rohamot parancsolt, és már ketté is szakította a gyenge ibér arcvonalat, ami darabjaira hulott. Az ibér szárnyak sem tarhatták magukat, a vérszemet kapott rómaiak miatt.

 
(Az ibérek nem tudtak megállni Augustus és a rómaiak előtt.)
 

A csata hátralevő része a Juliusok igen jó üldözési technikájának kitűnő példája. Soha nem adták fel, nem létezett elég messzire jutott ellenfél. A tusából még időben távozó Xalbador kapitány nem lehetett ezzel tisztában, mert egy idő után ügetősre lassította a menekülését. Augustus már az üldözés elején utána küldte a lovas auxliát, akik hihetetlenül könnyű fegyverzetük révén a legnagyobb eséllyel vetették magukat a menekülő után. És utolérték.

 
(A lovas auxilia utolérte Xalbador kapitányt, és leölésével teljessé tette a római győzelmet. Senki nem menekült meg az ibér seregből.)
 
 

Az év vége egy hatalmas tragédiát hozott a családnak. Elhunyt Decius Julius, a család feje. 22 évig vezette a családot, egyetlen évvel tovább, mint az apja. Ezt az időszakot három részre bonthatjuk. Az első a hatalom átvétele, megszilárdítása, és a területi növekedés időszaka. Ezt egy rövid, páréves békeidőszak követett, amely során mindvégig sikeresen ellenállt a szenátus akaratának Dacia tartomány meghódításának ügyében, mégpedig úgy, hogy a család presztizse nőtt a szenátus előtt. Igaz, a nép előtti elismertség némileg visszaesett. A békeidőszakot az ibérek támadása szakította meg. Valószínűleg ez a hitszegő cselekedet is közrejátszhatott abban, hogy a már nem fiatal Decius egészségi állapota leromlott. Bizonyos információk arra mutatnak, hogy életének utolsó időszakában Decius Furax (Bosszús) néven emlegették. Valószínűleg az ibérek miatt vált azzá, de a bosszú joga már öccsére a Massilában élő Titusra szállt, aki politikai örökösének a pataviumi árvízben elhunyt Mannius fiát, Tiberiust tette meg, aki mindjárt be is vonult Arretiumba. Titus, a maga sem volt már fiatal, talán úgy vélte, hogy azokra az évekre, amik visszavannak neki, nem mozdul Massiliából. Az idős emberek régen sem szerettek költözni. Flavius unokái közül Decius halála után már csak Titus, és a Campus Iazygesben élő Gaius volt életben.

 

(A Julius család területi változásai.)

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Titus jól indított. A hatalom átvevés zökkenőmentesen zajlott. Szinte azonnal hatalmas diplomáciai sikert ért el, amikor hódolatot követelt az ibérektől, és meg is kapta azt. Augustus a galloktól elvett Lemonumot fenyegette, és az elszenvedett vereségek kijózaníthatták az ibér vezetőket. De biztosan múlott a küldöttség vezetőjének, Oppius Cassiusnak az erélyes fellépésén is.

 

(Oppius Cassius méltó módon képviselte a római érdekeket.)

 

210 nyaráról két dolgot kell elmondanunk. Az egyik az, hogy a szenátus elrendelte a lázadók által uralt Palma városának blokádját, amit azonnal végre is hajtottak. Új feladatnak pedig Korinthosz kikötőjének blokádját szabta meg. Korinthosz ez idő tájt makedón uralom alatt állt, de nem foglalkozzunk most egyenlőre ezzel a néppel behatóbban, mert csak tengeri hadviselés várható. Majd, ha átcsap szárazföldi hadműveletekbe, akkor majd sort kerítünk eme nép bemutatására. Mindenesetre elindult Ariminumból a meglehetősen gyenge adriai flotta Tertius parancsnoksága alatt. Ugyanakkor elindult Cnaeus Arretiumból, hogy átadjon neki egy három, és egy ötevezősoros hajórajt.

 

A másik esemény pedig az volt, hogy kiújultak az ellenségeskedések a britekkel. Enemnogenus brit kapitány úgy vélte, hogy ragyogó alkalma nyílt Augustus seregének elpusztítására, már csak a kétszeres hadereje miatt is. A római ki is akart térni az összecsapás elől, de a brit a nyomában maradt, és csatára kényszerítette.

 

(Augustus nem tudott kitérni a brit túlerő elől.)

 

A juliusok felkészültek a csatára. Egy magaslaton álltak, és védelemben. Ez lehetett az egyetlen reményük. Augustus minden távolsági fegyverest szorosan a gyalogság mögé helyezett, és megtiltotta az ellenség elől való kitérést nekik. Kivéve az egyik íjász alakulatnak, és a lovas auxiliának, akik előrébb álltak. Az, hogy megtiltotta a távolsági fegyveresek számára a hátrálást, a halálra szánt eltökéltségre utal.

 

(Augustus minél erősebb védelmi állást igyekezett kiépíteni a harcrendjével.)

 

És jöttek a britek. Először csak a nyílvesszők szakadtak a nyakukba. Utána a velitesek dárdái. Majd a gyalogság pilumjai. És a hegymászásban csak fáradtak. Mire felértek, kellő képpen meg voltak rendülve, és el voltak fáradva. Pont ugyanúgy jártak, mint Publius ellen az első sereg. Bár ennek a seregnek azért nem kellett annyira meredeken menni, mint elődjének, de mégis hiába érték a római sorokat, itt elveszett a lendület, az erő, és a kitartás. Még a harci szekerek sem tudtak behatolni a sorok közé. Az események gyorsan peregtek. Mire Augustus a lovas csapataival az egyik szárnyon beavatkozott volna, pánik és menekülési hullám söpört végig a brit sorokon, amely során maga Enemnogenus az elsők között fogta menekülőre. Nem sikerült neki. Halálakor a brit sereg végkép összeomlott. Igaz, hogy a római lovasság nem tudott csatadöntő elemé előlépni, mert nem volt rá szükség, viszont pihentségük okán az üldözésben roppant hatékonyak lehettek. Csak néhány harci szekér tudott elmenekülni a harctérről.

 

(A kétszeres túlerőben lévő britek megsemmisítő vereséget szenvedtek.)

 

Az év a tengeren folytatódott. Senaculus brit flottája blokádolta Caralis kikötőjét, de pechjére pont ott volt feltöltésen az ibérek ellen kivérzett Secundus féle hajóhad. A feltöltött, sok csatát megjárt, tapasztalt hajóhadnak meg sem kottyant Senaculus hajóhada. Kitörtek a kikötőből, és alaposan helybenhagyták őt.

 

A 209-es év katonai eseményei Norcium északi határánál zajlottak. Egy bizonyos Meriadoc kapitány közelítette meg kis seregével a határt. Publius azonnal átkelt a Dunán, és megtámadta őt. Valószínűleg Publius lepődött meg a legjobban, hogy a britek nem tértek ki előle, pedig ötszörös túlerőben volt. Ha harc, hát legyen harc.

 

A britek egy hegyen álltak szánalmas seregükkel. Először a lovas auxilia vágtatott fel hozzájuk, és ők nyitották meg a harci érintkezést. Túl nagy eredményt nem értek el, de fedezték az íjászok, és a parittyások felvonulását. Publius visszavonta az auxiliát, és a felvonultakra bízta a brit sereg megpuhítását. Ő maga is felvonult a lovassággal, hogy a közelben legyen az üldözésnél. De a gyalogság is megkapta a felvonulási parancsot, ám ők lassabbak voltak.

 

A briteknek vonzó célpont lehetett a távolabb felálló lovasság, mert az egyik kardos csapat megindult feléjük. Az íjászok és parittyások utat engedtek nekik, de azután étoldalról pusztító nyíl és kőzáport zúdítottak rájuk. El is menekültek a csatatérről. Mindent egy lapra feltéve megindult a vezéri kardos csapat, és a vele maradó hadicsapat is. De hiába voltak ketten, ők sem bírtak áthatolni a lovasságig. Ők is menekülőre fogták, és eljött a római lovasság ideje, hogy ismét beteljesítse küldetését.

 

(Rohama következményeként maga Meriadoc is két tűz közé került.)

 

Ennek az évnek a vége is a tengeren zajlott eseményektől volt hangos. Secundus Massiliánál találta meg Senaculus hadát. Éppen azt blokádolta. Vesztére. A római teketória nélkül rátámadt. És nem volt pardon. Elsüllyesztette a flottáját. Secundus kedvelhette az év végéket, mert egy év múlva ugyanezeken a vizeken már Vellocatus brit flottáját győzte le, és eredt a nyomába. 207 végén akadt rá, ahogy Rómát blokádolta. De nem csak ők voltak ott. Arra járt Decimus admirális is egy Scipo hajórajjal, és farkas módjára vetette rá magát a britekre, amiben Secundus természetesen a segítségére volt. Ez pedig azzal járt, hogy Vellocatus is a hullámsírba merült. És mindezek mellett közben Korinthosz is blokád alá került, ahonnan Cnaeus a hajórajokat átadva 207 nyarán indult visszafelé.

 

(A julius és a scipio hajók összedolgoztak Vellocatus elsüllyesztése érdekében.)

 

Szárazföldön is zajlottak az események. 208 nyarán jött Rómából egy Marius nevű fiatalember Titushoz, és rábeszélte, hogy hagyja a régi, beidegződött katonai felépítést, és egy újabb, professzionálisabb haderőszervezetet alakítson ki. Titus megfogadta a tanácsot. Ezt hívjuk Marius féle reformnak. Az év végén pedig a szenátus felújította Porrolissum elfoglalásának tervét. Ezúttal az elképzelés találkozott a Juliusok akaratával is. Azóta pacifikálták Campus Iazygest. Porrolissum védőserege is lecsökkent, mert a dákok háborúba keveredtek a Juliusokkal szövetséges trákokkal. Gaius tehát végre megindulhatott az ellen, ami felé addig csak kacsintgathatott.

 

De egyenlőre a harci cselekmények Lugdunum környékén zajlottak. Az ibérek felbontották a protektorátust. Erre a lépésre valószínűleg régi szövetségeseik, a britek vették rá őket. Legalábbis a római források szerint benne volt a kezük. Az ibérek pálfordulásuknak azzal adtak hangot, hogy Bittor kapitány megtámadta Augustus haderejét. A két sereg azonos haderőt képviselt. De Augustus eddigre a néhai Quintushoz felnőve hatalmas hírnévre tett szert, és most védelemben állt, ráadásul egy folyónál.

 

(Az ibérek minden teketória nélkül felújították az ellenségeskedést a Juliusokkal.)

 

Azért nem volt olyan egyszerű Augustus helyzete. A folyón átívelő hídtól arrébb ugyanis egy gázló volt. Ezért kénytelen volt megosztani a seregét. A gázlóhoz küldte 3 princepsét, 4 íjászát, 2 lovas auxliáját, és 2 equitesét. Ő maga 3 hastatussal, szintén 4 íjásszal, és a harci kutyákkal a hídnál maradt. Feltűnő lehet az íjászok nagy száma. Hát igen. Augustus szerette a távolsági fegyvereket. Minél távolabb hordtak, annál jobban.

 

Az íjászok mindkét helyen már a túlparton írtan kezdték az ibéreket. De az első kézitusa a hídnál alakult ki. Mintha a gázlónál lévők nem nagyon akartak volna a vízbe merészkedni. Augustus azonnal a közeledőkre uszítatta a harci kutyákat. Amikor pedig a kézitusa kialakult, saját testi épségét nem kímélve a harcolók közé ugratott. Mindez idő alatt az íjászok szakadatlanul lőttek. Az ibér csapatok egymás után inogtak meg.

 

(Először a hídnál alakult ki kézitusa.)

 

Közben a gázlónál maga Bittor indította meg a rohamot. A hideg vízen a nyílzáporban átgázoló lovasait már a nyílvesszők megrendítették. A pilumok pedig végképp megtörték. Bittor hiába fogta volna menekülőre, egy princeps kardja véget vetett földi pályafutásának. Viszont mintha csak ez lett volna a jel, megindultak a gyalogosok is. De hiába a római sorok előtt mindnek inába szállt a bátorsága.

 

(Az ibérek már a folyóban pánikba estek.)

 

Közben a hídnál eldőlt az ütközet. Augustus át is kelt rajta. 1-2 egység, amely még nem lépett bele a gázlóba, odaindult, hogy feltartóztassa őket, de nem okoztak akadályt. És mivel a gázlónál is csak az ibérek lemészárlása folyt, Augustus inkább a menekülők üldözésére összpontosított. Győzelme magáért beszél. Mindössze 11-en menekültek el, az ibérek közül, és ő nem veszített száz embert sem.

 

(Az ibér sereg teljesen megsemmisült.)

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

A következő év nyarán Gaiusnak előre kellett hoznia Porrolissum elfoglalását, mert egy dák felmentő sereg közeledett. Gaius több mint kétszeres túlerővel rendelkezett. Ennek ellenére, talán a dákok kirohanási szokásai miatt most csak egy kaput töretett be, és az egész sereget oda rendelte. Kívülről dobálták pilum és dárda, valamint nyílzáporral a védőket. Ők egy darabig tűrték majd inkább elvonultak onnan, és nem is mutattak nagy hajlandóságot, hogy visszatérjenek.

 

(Sikerült odacsalni a betört kapuhoz Duras törzsi örököst.)

 

Ezért Gaius beküldött három hastatus manipulust, hogy odacsalja a dákokat. Ez sikerült is neki, mégpedig személyesen Duras örökös kíséretével az élen. Egyből rátámadtak a manipulusra. Gaius elrendelte a hátbatámadást, de az egy szem kapun csak lassan tudtak bejutni az összekavarodott római egységek, így odaért a dák gyalogság. Ezzel még nagyobb kavarodás támadt. A bent lévők szerettek volna kimenekülni, a kintiek pedig bejutni. A rómaiak fokozatosan visszaszorultak. Ekkor Gaius elrendelte a visszavonulást, hogy a kapun kilépő dákokat három oldalról támadhassák. A kézi tusa tovább folytatódott, de itt már kezdett felülkerekedni a római túlerő. Még a lovasságot is bevetette Gaius. És sikerült neki. A dák üldözést vezető Duras és kísérete beleragadtak a rómaiak árjába. Duras a hibát látva megpróbált visszamenekülni, de nem sikerült neki. A gondjaira bízott város falán kívül esett el. És ezzel a dák kirohanás össze is omlott.

 

(A dák nehézlovasság a városon kívül már nem bírt a rómaiakkal.)

 

Gaius azonnal elrendelte a teljes seregnek a behatolást a városba. Ezt csak a dák könnyűlovasság próbálta megakadályozni, de Gaius testőrsége szétverte. Azonban ég mindig jelentős dák gyalogság volt a városban, és ezek most a betörő rómaiak felé rohantak. Gaius nem is üldözte sokáig a könnyűlovasokat, hanem inkább összeszedte a haderejét a kapunál, és várta a rohamot. Az össze is omlott azonnal a római soroknál. Most már nekieresztette a lovasságot Gaius, hogy minél kevesebben érhessék el a főteret. Gyakorlatilag sikerült a teljes dák gyalogságot legázolni.  Ekkor a lovasság megállt, hogy felzárkózhasson a gyalogság. A dák könnyűlovasság még egy rohamot intézett ellenük, de látva a Gaius mögötti gyalogságot, hamar megtörtek, és menekülni próbáltak. De csak nagyon kevesen Érték el a főteret.

 

(A dák könnyűlovasság utolsó kísérlete is kudarcba fulladt.)

 

A könnyűlovasság legyőzése után a római katonák egy lendületből eljutottak a lőtérig. Előtte azonban Gaius megint megálljt parancsolt. A főtéren igaz, hogy csak néhány könnyű és szarmata lovas tartózkodott, de Gaius nem akarat már egyetlen katonát sem veszíteni, ezért előre hozatta az íjászokat, és azokkal fejeztette be a város bevételét. A város végre julius kézre került. Gaius azonnal intézkedett a sereg feltöltésére, és rabszolgák útnak indítására. A római hatalom nem maradt tartós a városban. Talán Dicomes dá seregének közeledte miatt, de a lakosság fellázadt, kizavarta Gaiust és katonáit a városból. Ez hatalmas szégyen lehetett, mert ilyen vereség még nem fordult elő. A szenátus mennydörgő levelet küldött a csalódottságáról Titusnak, és követelte a város visszafoglalását. Gaius azonnal ostrom alá is vette, az időközben bevonuló Dicomessel együtt. De tisztában lévén, hogy erőfölénye elszállt a lakossággal, és a friss dák csapatokkal szemben azonnal toborzást rendelt el Campus Iazyges-ben.

 

Augustus sem pihenhetett sokáig a babérjain. 206 végén egy bizonyos Xanti kapitány támadta meg, ugyan annál a hídnál. Csakhogy Augustus most a híd másik oldalát védte. A két sereg mérete azonos volt, de ez valószínűleg nem aggasztotta a rómaiakat. Augustus ugyan úgy állt fel, mint az előző csatánál. Seregét megfelezve a hídnál és a gázlónál állította fel. Nagy lehetett a meglepetés, hogy az ibérek nem így tettek. Pillanatok alatt oszlopba rendeződtek, és megkezdték a rohamot a hídon át. A roham hegyét bikaharcosok alkották, melyek az ibér haderő elit egységének számítottak, őket pedig meztelen fanatikusok követték, amiknek rohama szintén nem lebecsülhető. Bármelyikük felért egy hastatus manipulussal.

 

(Az ibérek csak a hídnál támadtak.)

 

Roham lendületes volt. Igaz, a hastatusok fel bírták fogni az első lökést, de látva, hogy a gázlón nem kellenek át, Augustus az ottani sereget is a hídhoz vezényelte. A lovasság ért oda először a hídhoz, majd az íjászok. De hiába szórta a halált immár 8 íjász alakulat, az ibéreket hátulról akkora embertömeg tolta előre, amit nem lehetett feltartani. A hastatusok hatalmas veszteségeket szenvedtek. Az ibérek kezdték hátra szorítani őket a hídtól. És a princepesek még mindig nem értek oda. Már csak egy fél manipulus harcolt, a többi elhullott, vagy elmenekült. Augustus kénytelen volt a lovassággal betömni a rést.

 

(Augustus a lovassággal állítatta meg az áttörő ibéreket.)

 

A római lovasság első rohamával megállította, majd a hídra szorította az ibéreket. De a római lovasság nem az a lovasság volt, amely egy ilyen hídon győzelmet arathatott volna. Az ibér gyalogosok körbe vették őket, és elkezdték kaszabolni. A lovasok lendületük elvesztése után már csak kínlódtak. Hiába volt minden hősiesség, az ibér gyalogság könnyedén felmorzsolta őket. Augustus most már csak az odaérő princepsekben bízhatott. De azt valószínűleg elfelejthette, hogy princepsei a nagy loholás után alaposan kimerülve érkezhettek a csata forgatagába. Ennek ellenére harcoltak a kilátástalan helyzetben is. Sorsukat az ibér könnyűlovasság pecsételte meg, amikor rohamával visszaszorította őket a hídtól. A princepsek mögött nem állt olyan tömeg, amely megtarthatta volna őket a nyomás ellenében.

 

(Az ibér lovasság rohama sokkal hatásosabb volt, mint a rómaié.)

 

Az ibérek áttörtek, megsemmisítették a római gyalogságot, és lovasságot. Már csak az íjászok, és Augustus kísérete állhatta útjukat. Augustus már korábban hátrább húzódott, hogy el tudja hagyni a csatateret. Xanti kapitány a seregétől elszakadva egy íjász alakulatra vetette magát, és Augustus nem olyan ember volt, hogy ezt ne használja ki. Az ő kíséretének azért nem tudott ellenállni az ibér lovasság, és Xanti menekülni kezdett, de nem sikerült neki. Augustus körbenézve azt vette észre, hogy az ibér gyalogság, a hídról kijutva a nyílt terepre, nehezen állja az íjászok nyilait, mintha a kitartás csak az összezsúfoltságtól származott volna a hídon. Látta, hogy az ellenséges gyalogosok vezérük halála után nem túl meggyőzően támadják az íjászait. Ekkor úgy döntött, hogy lovasságával hátba támadja az ibéreket. A pihent, és már esőnek mondható vezéri lovasság egymás után kapta hátba a demoralizálódó, és hulla fáradt ibéreket. Azok egymás után futottak meg. Semmi összhang nem volt közöttük. Augustus pedig a majdnem elvesztett csata után kiélhette minden dühét, bosszúját. Augustus teljesen szétverte az ibér sereget, de ez neki is fél hadseregébe került.

 

(Ha nehezen is, de győzött Augustus.)

 

Augustus a seregével visszavonult Lugdunumhoz. Már nem jelentett komoly erőt, a főleg íjászokból álló csapata. A Juliusok elszenvedtek egy fiaskót a dákoktól, és majdnem egyet az ibérektől. A Marius nevű fiatalember meggyőzte ugyan Titust egy újfajta hadsereg felállításának szükségességéről, de ez a sereg még nem állt fel. Ez a sereg már lényegsen professzionálisabb, és erősebb lesz, újabb fajta fegyverekkel. Például ők már olyan pilumot fognak használni, amelyik nyele letörik a becsapódáskor a hegyről, így az ellenség nem tudja visszadobni azt. Gaius már ilyen csapatok toborzását rendelte el, és Augustus is ilyenekből szervezheti újjá seregét.

 

A szárazföldről az ibérek és rómaiak közötti hadviselés áthelyeződött a tengerekre. 205 nyarán Secundus megveri Bittor admirális flottáját valahol Massilia és Segesta között. Majd még ez évben Massiliánál Cassius hajórajának statisztálásával megveri Bingen admirális hajóraját is. Az üldözésére induló Cassius azonban Bittorba fut bele, és ő túl erős a rómainak. A tengeri sorozat vége: Vereség.

 

(Cassius elszámította magát.)

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

A történelem háborgó folyója azonban nem állhatott meg csak azért, hogy a Juliusok új, modernebb haderővel folytathassák a küzdelmet. 205 nyarán új próbatétel elé állította őket Dicomes dák örökös képében. Ő ugyanis úgy döntött, hogy seregével szétzúzza a Porrolissumot ostromló római sereget, ezért kitört a városból. Gaiusnak pedig a leharcolt, feltöltetlen csapataival kellett helytállnia. Az volt a szerencséje, hogy a dákok nem túl nagy elánnal vonultak ki a kapun, és így volt ideje összerendezni a gyalogságot. Ráadásul a dák gyalogság nem várta meg, hogy kiérjen minden egység, hanem már előbb támadásba lendült. Ám még ezt a támadást is nehezen védte ki a római gyalogság. Több egység megfutott. Igazából arra volt szükség, hogy Gaius a kíséretével a harcolókat megkerülve, hátba támadja a dákokat.

 

(Gaius hátba támadta a dákokat, hogy enyhítse a gyalogságra nehezedő nyomást.)

 

A dákok ellenálltak, és harcoltak. De a segítség még olyan messze volt, hogy nem bírták a kétfelől érkező nyomást, és menekülőre fogták, nyomukban a rómaiakkal. Menekülésük nem lehetett valami jó hatással a városkapun időközben kiáramlott több dák gyalogosra. Próbáltak ellenállni a társaikat üldöző rómaiaknak, de azok akkora lendülettel érkeztek, hogy nem bírták sokáig.  Hamarosan a teljes dák sereg a város felé menekült. Mögöttük a rómaiak. De Gaius nem engedte, hogy csapatai behatoljanak a városba. Az egyik oka az lehetett, hogy a dák sereg még jelentős erőt képviselt, és csapatai fáradtak voltak. A másik oka pedig az, hogy a dák vezér, szintén megkerülve a harcolókat az ő egyik íjászcsapatát üldözte. Gaius visszarendelte a gyalogságot a kiinduló állásaiba, ő maga pedig a lovassággal Dicomes után vetette magát. A gyanútlan dáknak hátulról szakadt nyakába az áldás. Az egész kísérete odaveszett, de neki sikerült kitörnie, és egérutat nyernie.

 

(A Porrolissumba vezető kocsiút a kirohanás után.)

 

Miután stabilizálta a helyzetét, Gaius várakozó álláspontra helyezkedett. Arra várt, hogy a dákok ismét megkíséreljék a kirohanást. Nagy vérveszteséget szenvedett csapataival nem akart egy rohamot megkockáztatni. Valószínűleg a dákok is sebeiket nyalogatták, mert ők meg a fal másik oldalán várakoztak tétlenül. Végül Gaius úgy döntött, megpróbálja kicsalogatni őket. E célból egy íjászcsapatot küldött a városhoz. De a dákok nem reagáltak rá. Bár állítólag nyílvetőikkel tönkretették saját kapujukat. Az mindenesetre tény, hogy a kapu kinyílt. Gaius pedig az íjászait odarendelve azok megtisztították a falak mögötti területet. Ekkor Gaius a seregével a falhoz vonult, és egy faltörő kost hozatott, amivel betörette a falat a kapu közelében, pont a főtérre vezető úttal szemben.

 

(Gaius végül mégis támadásra szánta el magát.)

 

Gaius terve az volt, hogy a kapun egy gyengébb csoportosítást beküldve, odacsalja a dák sereget, majd a falon tört résen keresztül hátba, illetve oldalba támadja a dákokat. De a terv nem így sült el, a résnél lévő csapatai az oszlopba rendeződés közben behatoltak a városba, így ők fogták fel a dákokat, nem a kapunál betörők. A szerepek megcserélődtek. Hiába volt ott Dicomes a behatolókra támadó dákok között, hamarosan ő maga is menekülni volt kénytelen. A kitámadása óta immár most másodszor. És Gaius most már nem fogta vissza magát. Lovasságával az élen a menekülőkre rontott, nyomában a gyalogsággal. Egy lendülettel fel egészen addig a dombig, ahol a főtér állt. Itt Dicomes össze akarta szedni a dák menekülőket, de Gaius testőrsége elsodorta, és holtan hullt alá a porba.

 

(Dicomes életét adta Porrolissumért.)

 

A csata utolsó szakasza már a főtér elfoglalásáért folyt. Itt már nem volt hova menekülniük a dákoknak. És eszerint is harcoltak. De késő volt. A julius katonák rendíthetetlenül haladtak előre lépésről lépésre, míg a főtérre nem értek, ahol tényleg már csak egy maroknyi dák védekezett. Végül a túlerő győzött. Porrolissum ismét római kézre került. Állítólag még egy dák családtag volt a városban Dicomesen kívül, és ő a főtérnél esett el, de nevére, személyére vonatkozó információnk sajnos nincs.

 

(A főtérnél már csak egy maroknyi dák védekezett.)

 

Dicomes nem hibázott, amikor elrendelte a kirohanást. Kétszeres túlerővel rendelkezett, és ha vár. A rómaiak csak erősödnek, a beérkező csapatokkal, míg ő fokozatosan gyengül. A hiba a dák csapatok fegyelmezetlensége volt. Az, hogy nem várták meg az első csapatok, hogy mindenki kiérjen a városból, hanem meggondolatlan rohamukkal az egész vállalkozást kudarcra ítélték.

 

Gaius 3000 embert fűzött rabláncra, és elrendelte római templomok, fürdők építését, és a megsérült épületek kijavítását. Azaz erőteljes romanizálásba kezdett. Mivel seregeit nem tudta feltölteni, ezért zsoldosokat fogadott, és leszállította az adót alacsonyra, amit megtehetett, mert a rabszolgák eladása pótolta az így kieső összeget. Ezáltal biztosítani tudta az uralmát a város felett, és pár év múlva, mikor a serege megerősödött, elindulhatott tartománya felfedezésére, és az ellenőrzéshez szükséges őrtornyok kiépítésére. Dacia tartomány a Juliusoké lett.

 

Az év vége még egy jó hírt hozott a Juliusoknak. A Barcinoból származó Elazar ibér vezér, éppen a szenátus uralma alatt álló Narbo Martius mellett volt, ami Augustus tudomására jutott, ezért egy lovas auxiliát küldött, hogy rávegye a szenátusi csapatok parancsnokát, Cornelius kapitányt, hogy támadja meg az ibér sereget. Egy családtag megölésének lehetősége túl csábító ahhoz, hogy ki lehessen hagyni. És az auxiliát vezető Lucius kapitány elérte a célját.

 

Maga a csata nem volt túl nagy szám. A szenátusi csapatok kétszeres túlerőben voltak, ráadásul hátulról támadták az ibéreket. Lucius először távol maradt az ütközettől, egészen addig, amíg Elazar a közelébe nem került. Ekkor auxiliájával beszállt a csatába. Bár dárdáik túl nagy kárt nem okoztak a páncélozott vezér kíséretnek, de azért mégis. Elazar végül a szenátusi kardok áldozata lett, serege pedig megfutott. Dárdáik elfogyván, Lucius katonái kardjukkal támadtak a menekülő ellenségre, és aprították őket. A csata teljes siker volt. Egy ibér családtag meghalt, és a seregét szétverték.

 

(Egy ellenséges nép egyik vezérének megölése, és seregének megsemmisítése mindig örvendetes dolog.)

 

De a tengeren sem álltak túl jól az ibérek. Secundus egyszerre támadta meg Elazar, Bittor, és Bingen admirálisok hajóit. Csak Bittor élte túl az ütközetet, ő sietve eliszkolt. Ugyanakkor a szenátus utasítására blokád alá vonták az ibér Osca kikötőjét. Viszont meghalt a tengeren Itália partjainál a rutinos Cnaeus admirális.

 

A 204-es év egy fontos csatát hozott a rómaiak számára. Tincommius brit kapitány megtámadta a Lugdunom mellett északra állomásozó Augustus hadseregét. A római a csata felvétele mellett döntött, bízva a városból érkező segítségben, amellyel így némi erőfölénybe került. A városi csapatokat egy bizonyos Secundus Cossus vezette, aki jó hadvezér hírében állt. Ő családtagnak számított, Titus vejeként emlegették. Augustus hagyta, hogy bizonyítsa jó vezéri hírnevét, és szabadkezet adott neki a seregrésze felett.

 

Secundus Augustustól balra vonult be a csatatérre, és ugyanolyan széles, de vékony arcvonalat vett fel, mint a britek. Míg Augustus inkább összevonta kevés gyalogosát, és mögé zsúfolta be az erős íjászokat, ezzel gyakorlatilag Secundus jobb szárnyává vált, erős jobb szárnyává.

 

(Augustus serege Secundus jobb szárnya lett.)

 

A brit balszárny levált, hogy megrohanja Augsutus csapatait. Azok fegyelmezetten megálltak, és úgy várták be a támadást. A koncentrált, erős nyílzápornak hála a brit rohamot vissza tudták verni a gyenge gyalogos egységek. A brit balszárny súlyos veszteséget szenvedett, és menekülőre fogta a dolgot. Egyéb helyeken viszont már nem állt ilyen jól a csata. Secundus csak a bátorságát tudta bizonyítani ebben a csatában, mást nem. Botor módon előre rohant a kíséretével, és a brit gyalogosok közé rontott. Ezzel pedig megpecsételte a sorsát. Ez volt az első, hogy egy Julius meghalt a csatatéren.

 

(Sceundus semmivel sem mutatott többet a csatatéren, mint amennyit egy barbár kapitány is fel tudott volna mutatni.)

 

A csata kritikus ponthoz érkezett. Secundus vezetés nélküli csapatainak ki kellett tartaniuk addig, míg Augustus a jobb szárnyról segíteni tud nekik. A balszárny meg is ingott. Augustus ezért késedelem nélkül megindult középre. Maga Tincomius sietett feltartani őt, több más gyalogos csapattal, amit megtehetett, mert Secundus egységei közül egyre több futott meg. Augustus harcba küldte a gyalogosait, akiket az íjászok továbbra is támogattak. Ennek ellenére nagy veszteségeket szenvedtek. Augustus jobbra kitért a kíséretével, hogy onnan kapja oldalba a briteket. Szerencséjére Secundus egy velites csapata ugyanakkor balról tette ugyanezt. És ez megpecsételte a britek sorsát.

 

(Secundus egyik velites csapata nagy szolgálatot tett.)

 

A brit csapatok szétszóródtak a harcmezőn, ahogy a menekülő rómaiakat üldözték, Így Augustusnak sikerült helyi erőfölényt kialakítania. Tincomius ezt a saját bőrén tapasztalhatta. De későn vette észre a bajt, addigra már nem lehetett elmenekülni. Teste nem messze feküdt Secundus testétől. Halálával pedig megszűnt a szétszóródott britek fegyelme. Elkezdtek levonulni a csatatérről. Augustus viszont vérre szomjazott rokona halála miatt. Kíméletlen üldözésbe kezdett.

 

(Augustus bosszút akart állni rokona haláláért.)

 

Augustus nagy kockázatot vállalt ezzel a csatával. Ha legyőzik, Lugdunum védelem nélkül marad, és hiába a nagy falak, ha nincs rajtuk senki. A britek könnyedén bevonulhattak volna. De győztek. Secundus eleste volt a kritikus pont.

 

A hadműveletek áttevődtek a tengerre. Zoiron ibér hajói megtámadták a Palmat blokádoló Asinius és Cassius hajóit, de vereséget szenvedtek. Nem járt ilyen jól Tertius, aki Korinthoszt blokádolta. A szűk szorosban hajói nem tudtak manőverezni, és Polyperchon makedón hajói megsemmisítették őket. Ráadásul Zoiron után Zoigor hajóraja is megtámadta Asiniusékat, és neki sikerült elverni mindkét hajórajt Palma mellől. A Juliusok hajói túl szétforgácsolódtak, túl sok helyen kellett helytállniuk. Minőségbeli fölényük is inkább csak a szárazföldre volt jellemző, a tengeren már nem annyira.

 

Mindezek tetejébe Titus a családfő 203-ban elhalálozott. Utóda Tiberius lett, míg az új örökösi rangot Augustus kapta. Titus volt a negyedik családfő. Ő került legidősebben hatalomra, és ezért ő lehetett ott a legkevesebb ideig. Az ő idejéhez fűződik Dacia tartomány elfoglalása, és a hadsereg reformjának kezdete.

 

A Julius család területi változásai