VIII. fejezet
Valerius Rabirius
Valerius Rabirius tehát felnőtt. Hogy miért fontos a
történetírás számára a személye? Azért, mert írói ambíciókat érzett magában, és
nem fogta vissza magát. Scriptorius, aki korai Julius
korszak meghatározó forrása volt. Rabirius saját élettörténeti műve ugyanilyen,
ha nem fontosabb forrásanyag. Mivel apja halála után Arretiumban
nevelkedett, így hozzáfért mindahhoz az iratokhoz, ami későbbiekben
befolyásolta a tetteit.
Mindig érdekelt a
könyvtárban felhalmozott tudás. Korán rájöttem, hogy hiába a közeli rokonság,
hiába vagyok a család tagja, akkor sem vagyok született Julius. De életem már a
születésem előtt hozzájuk kötődött apám beházasodása által. Apám jelentős
szolgálatokat tett a családnak. És ahhoz, hogy mi, a rabiriusok
második nemzedéke még magasabbra emeljük a nevünket a juliusok
között, további, minél nagyobb szolgálatokat kell tennünk. És talán egyszer egy
Rabirius lesz a Julius ház feje. Már gyerekkoromban is ennek vetettem alá a
napjaimat. Ezért sokat jártam az írnokok, és egyéb tisztviselők környékén.
Készültem az életre. Így jutott kezembe egy régi írnok, Bizonyos Scriptorius történeti írása. Általa sok ismeretet
merítettem a múltból. Ekkor döntöttem el, hogy én is lejegyzem életem
eseményeit.
Egyenlőre azonban 166 nyarán még nem Valerius
írta a juliusok történelmét. Ezt a feladatot Manius
vállalta magára, mikor megtámadta a gótok városát, amit a brit Diviciacus védett. Őt honfitársai a bátor jelzővel ruházták
fel. Erre a bátorságra szüksége is volt, hiszen Manius kétszeres túlerővel
rendelkezett. A római ezúttal nem húzta az időt, nem lövetett ki minden
lövedéket, hanem támadásba lendült némi tisztogatás után. Amint a rések
környéke tiszta lett, a gyalogság már be is áramlott a városba. Diviciacus azonnal rájuk s támadt. De gyalogsága lemaradt,
és szekerei nem bírtak mit kezdeni a rómaiak tömegével.
(Divociacus nevéhez méltón,
bátran támadott.)
A gyalogsága nélkül Divociacus halálra
volt ítélve, és az el is jött érte. Utána pedig a gyalogság vezére nélkül
szintén nem jelentett akadályt a rómaiaknak. Végül már csak a főtéren álló
kardos csapat állta az útjukat. Manius a lovassággal oldalra került. Az íjászok
elkezdték lőni a főtéren állókat. Ők sem maradtak le bátorságban a vezérüktől.
Halálos rohamra szánták el magukat. Bátran nekiestek a római gyalogságnak.
Manius azonnal rohamot vezényelt a lovasságnak, ami a főtéren átvágtatva
elfoglalta azt, és hátba támadta a briteket. Azok már visszafordultak volna a
főtérre, de a kettős prés miatt egyikük sem jutott vissza oda. Manius ezúttal
is megengedte, hogy a katonák a lakosságot irtsák, és fosztogassanak. Viszont
egy barbárt a szolgálatába fogadott.
(A britek hiába futottak volna vissza a főtérre, a
hátukban megjelenő lovasság, és a gyalogság bekerítette őket.)
Ugyanekkor Lentulus Hirtius, a
családfő veje, főleg lovasságból álló seregével legázolt egyszerre két rabló
sereget Segesta és Mediolanum
között. A lovasság áradata valósággal elsöpörte mindkettőt.
(Hirtius megmutathatta, hogy
méltó Titus Augustus bizalmára.)
Egy római patrícius, mint amilyen Valerius Rabirius is volt,
különböző kísérőkkel, szolgákkal, hivatalnokokkal vette körbe magát. Mint egy
kisebb udvartartás. Valerius mint önérzetes római tisztában volt ezzel. Nyitott
szemmel járt a világban, és igyekezett minden számára hasznosnak tűnő személyt
a környezetébe vonzani.
Jupiter szentélye előtt
találkoztam a nagy istenség papjával. Tiszteletet parancsolt megjelenésével, bíbor
átalvetője, amit a tóga felett viselt, csúcsos kalapja az apex,
tetején a gyapjúval befont olajpálcával fennkölté tette személyét. Nem hittem,
hogy meg fog szólítani. Mégis megtette. Tudta ki vagyok, és gratulált
nagykorúságomhoz, a polgárok jegyzékébe történő felvételemhez. Beszélgetésünk
során elmondtam terveimet, amit ő megértően hallgatott, majd kijelentette, hogy
ha bármikor bármilyen tanácsra van szükségem, forduljak hozzá.
Az arénában két secutor harcolt két retarius
ellen. A két nagypajzsos, kardos secrecutor nevükhöz
méltóan bátran támadták a rete-vel (fonott háló) és tridens-sel (háromágú szigony) harcoló retariusokat.
(A secrecutor jelentése űző, üldöző - A krónikás
megjegyzése.) Az egyik retarius sikeresen rádobta ólommal nehezített kör alakú
hálóját ellenfelére. Az mozgásképtelenül a földre zuhant. A tömeg üvöltött, és
halált követelt, amit a retarius az oldalán viselt pugio-val (tőr)
azonnal végre is hajtott. Az utolsó secrecutor,
továbbra is vadul támadott. A két retarius egyszerre
próbálta a hálóját rádobni. Az egyik azonban előre botlott, és a secrecutor azonnal beledöfte kardját ellenfelébe. A másik retarius ekkor eldobta a hálóját, de az csak félig
sikerült, a secrecutor pajzsos vállára. A secrecutor azonnal közelebb nyomult, hogy a szigonyt ne
tudja használni ellene. Későn. A szigony rést talált a páncélon, és a húsba
hatolt. A lendület azonban vitte tovább, és a retarius
már nem tudott félrelépni előle. Mindketten az aréna homokjába hullottak. Csak
a secrecutor szúrása halálos volt, bár ő maga is
olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy úgy vitték le a porondról. A párbajok
vége után felkerestem a gladiátorok között. Egy asztalon feküdt, mellette a
gazdája. Megtudtam, hogy sebe súlyos, és a gazdája lemondott róla. De nekem
megtetszett a porondbeli kitartása. Olcsón megvettem. Haza vitettem, és
orvosokat hivattam hozzá. Ez már nem volt olcsó. De nyolc nap után csökkenni
kezdett a láza, és még néhány nap múlva magához tért. Sokba került a
felgyógyítása, és sokáig is tartott a teljes felépülése, de egy remek személyi
testőrre tettem szert, aki nekem köszönheti életét, így lojalitásában biztos
lehetek.
166 végén a juliusok átadták a Gótok
városát a germánoknak, miután mindent leromboltak a városban, amit csak tudtak.
Egy Valerius Severus nevű ifjú pedig elvette Pompeiát, a néhai Augustus unokáját.
Szintén ez évhez tartozik még, hogy a britek egy bizonyos Lugotorix vezér irányítása alatt ismét ostrom alá vették az
északi tábort. Ez a Lugotorix részt vett az előző
ostromban is, bár azt nem ő irányította. Azonban vezértársától eltérően
sikerült elfutnia a sereg maradékával. Most pedig visszatért.
A védők azonnal kirontottak. Az onagerek
megint megsemmisítették a britek egytizedét, köztük magát Lugotorixot.
Nem túl dicső halál egy vezérnek, de aki ez alá a tábor alá vonult, annak
számolnia kellett vele. Az onagerek után az
íjászokkal a palánkhoz csalták a briteket, és az íjászok apasztották
tovább a létszámot. A britek továbbra sem tudtak mit tenni ez ellen a taktika
ellen. És mikor elvonultak, a római lovasok már a nyakukban is voltak.
(Az onagerek ellen nincs
hatékony védelem.)
Ugyanekkor az Aquitania felmentésre igyekvő Decimus
kapitányt megtámadta az ostromot félbe hagyó ibér sereg, ami másfélszeres
túlerőben volt. Decimus egy sorban felállította a
légiósait, mögéjük pedig bezsúfolta az íjászokat. Lovassága csak egy legonarius lovasból állt. Az ibér könnyűlovasság előre
lovagolt, és a rómaiak jobbszárnyát megkerülve oldalról akart támadni. Decimus azonban figyelt, és a lovasságával azonnal a
gyalogság segítségére sietett. Így az ibér lovasság még azelőtt megfutott, hogy
a gyalogsága odaért volna. Azok már újra egy rendezett római hadsereget
találtak.
(Az ibér könnyűlovasság hasztalanul próbált oldalról
támadni.)
Az ibér gyalogság először a nyilakon kellett átverekedje magát,
majd a pilumokon. Jó pár csapatuk meg is ingott még a
rómaiak előtt. A julius katonák magasabb harci
szellemmel bírtak e napon, és ennek az ibérek legerősebbjei, a bika harcosok
sem állhattak ellent. Pláne az után, hogy kapitányuk, Ambon
is beszállt a harcba csekély kíséretével, de könnyen megfutott, ráadásul közben
a legionarius lovasok még le is gázolták. Vezér
nélkül végképp összeomlottak az ibérek. Decimus
megsemmisítő győzelmet aratott egy erősebb ellenségen. Kiköszörülve ezzel
Valerius kapitány csorbáját.
(Az ibérek vezérük halála után végleg összeomlottak.)
165-ben Valerius tovább bővítette a körülötte álló emberek
csoportját.
A könyvtárban találkoztam
egy filozófussal. Érdekes beszélgetésünk volt. Mesélt Platónról és a többi
filozófusról. Mesélt a nép vezetésének művészetéről. Meghívtam hát a házamba,
hogy vacsora közben is tovább beszélhessünk. Onnantól kezdve állandó vendége
házamnak, hamarosan úgy is emlegették, hogy Valerius Rabirius filozófusa. És én
ezt nem bántam.
Bizonyos társadalmi szint
felett, illik támogatni a művészetet, hogy az emberek lássák, tekintélyes ember
vagy. A művész szórakoztathatja házad vendégeit, emelve ezzel házad fényét. Így
én is kerestem egy művészt a házamnak. Hosszas keresgélés után találtam is
egyet, aki épp átutazóban volt Arretiumban. Némi
rábeszélés kellett csak, és a házamban maradt a tovább utazás helyett.
Míg Valerius Rabirius a jövőjét építgette, Manius megtámadta a markomanok városát. Ellenfele a brit vezér, Greaint volt. Manius réseket töretett a falon az onagerekkel, majd az élőerő ellen fordította őket. Ám a
britek egy idő után nem voltak hajlandók az onagerek
hatótávjában tartózkodni. Manius erre beküldte a városba szkíta lovas íjászait.
Erre már rámozdultak a britek, de a lovas íjászok későn kezdtek menekülni, így
végig kellett rohanniuk a fal belső felén. Szerencséjük voltak, hogy szemközt
nem volt kijavítva azok a rések, amiket Manius még az előző ostromkor töretett.
Igaz, őrizték őket, de nyomukban az üldözőikkel a szkíták végül sikeresen
átvágtak rajtuk, még ha veszteségekkel is.
Most már a fal külső részén futottak, vissza a római sereghez. Nyomukban
Greaint és kísérete. Manius látta, hogy közelednek,
és gyalogságával elállta az utat a városba. Minden egységét a brit vezér ellen
küldte, aki így nem tudott visszajutni a városba, ott pusztult a falak alatt.
(Greaint csapdába esett, amiből
nem volt kiút számára.)
Ezután a római gyalogság betört a városba, bár a britek keményen
ellenálltak. A rést harci szekerek védték, akik viszont így nem tudták
kibontakoztatni a lendületből származó előnyüket. Védekeztek, amíg tudtak, de
az álló szekér koránt sem volt olyan eredményes, mint a rohamozó, így a rómaiak
le is gyűrték őket. Bár az is igaz, hogy a triariusok
komoly veszteségeket szenvedtek, és megfutottak egy zsoldos hadicsapattal
együtt.
(A rést harci szekerek védték.)
A britek a dombokról áramlottak lefele a bejutott római
gyalogság ellen. De rohamuk nem volt rendezett, így nem okoztak komoly gondot a
támadóknak. Gyakorlatilag lendületvesztés nélkül jutottak fel a rómaiak a
főtérhez, közben sok menekülő britet levágva. Úgy tűnt, a főtér hamarosan a
római kézre kerül.
(A rómaiak gyorsan jutottak előre a városban.)
A főtér előtt azonban szervezettebb lett az ellenállás, és Maniusnak vissza is kellett rendelnie egy kicsit a
katonákat, hogy rendezze a sorokat, ugyanis a sereg szétszakadt, egyes egységek
lemaradtak. Némelyek a megerősödő ellenállás miatt el is menekültek. De Manius
seregében még volt annyi tartalék, hogy összeszedje magát, és egy végső
rohammal eldöntsék az ütközetet.
(Az utolsó roham.)
Az ostrom után Manius a szokásához híven kegyetlenül
lemészárolta a lakosságot, lerombolta az épületeket, majd a várost és a
tartományt átadta a germánoknak. Ezzel a britek keleti hódításai elvesztek, és
egy semleges nép lett a Julius tartományok északi szomszédja. Legalábbis
keleten. Manius kísérete a sikerek hatására egy zsoldos kapitánnyal bővült, aki
többek közt a nagyobb zsákmányszerzésben is tanáccsal szolgálhatott.
Nem sokkal ezután Itáliában, Liguria
tartományban, Lentulus Hirtius ismét legázolt egy
rablósereget, amivel tovább növelte hadvezéri hírnevét. Ezen kívül Flavius admirális kétevezősoros
hajórajával blokád alá fogta Numantia kikötőjét,
ezzel teljesítve a szenátus parancsát. Ezen az még sem változtatott, hogy utána
egy hétszer erősebb ibér flotta elkergette onnan.
(Lentulus Hirtius lovasai ismét
ellenállhatatlannak bizonyultak.)
A harcok nem
csitultak le. Az északi tábor védői megint ostromot álltak ki, és ezúttal is
egyből kitámadtak. Minden úgy tettek, ahogyan szoktak. Ám vagy az eső miatt,
vagy csak rossz napjuk volt, de az onagerek csak fele
olyan hatékonyak voltak, mint szoktak. Igaz, a britek kapitányát sikerült
eltalálniuk. És sikerült utána a briteket a palánkhoz csalni. Ám a dolgok most
nem jöttek össze. Hiába nyilazták a briteket. Hiába küldték ki a harckutyákat.
Mégy gyalogság is átdobálta a palánkon a közeli britekre a pilumját.
A létszámot nem sikerült annyira lecsökkenteni, hogy a britek felhagyjanak az
ostrommal. Most először nem sikerült feloldaniuk az ostromzárat. Igaz, a védők
egyetlen embert sem vesztettek. Végül a britek maguk hagytak fel az ostrommal,
talán látták, hogy erejük megfogyatkozott, és még egy kirohanást nem bírnának
el.
(Még a gyalogság is átdobálta a pilumjait
a palánkon. Hiába.)
165 végén a szenátus az ibér Taraconenis
tartomány, és Osca városának elfoglalását szabta
feladatul. Valószínűleg Titus Augustus megörülhetett a feladatnak. Ez a
tartomány jó termőföldekkel rendelkezett, ahol nagy méretekben foglalkoztak
borral, és az ezüst, valamint márvány bányászat is virágzott. Tengeren ezüstöt,
márványt, és bort vittek ki, és fűrész árút, afrikai vadállatokat, rezet szállítottak
be. A tartományt az illergetesek népe lakta. Ha a juliusok elfoglalják a tartományt, azzal megvetik a lábukat
a félszigeten, és jelentékeny veszteséget okoznak az ibér törzsszövetségnek.
Ezért azonnal el is indították Decimus kapitány
seregét, és két onagert küldtek utána erősítésnek.
Valerius Rabirius ekkor még mindig jövőjének megalapozásán fáradozott.
Egy patrícius nem lehet
meg kincstárnok és írnok nélkül. Szükségesek, hogy az adminsztratív
dolgokat kézben tartsák. Általuk sokkal hatékonyabban lehet vinni az ügyeket.
Persze a rendszeres felügyelet szükséges. Hosszas válogatás után választottam
magamnak kincstárnokot, és írnokot. Remélem, beválnak.
Jupiter papja felhívta
figyelem egy pontifexre, akinek személyes ismerőse.
Sőt, még össze is hozott vele egy találkozót. Terített asztal mellett
beszélgettünk. A pontifex figyelmesen hallgatott
minket. És mikor Jupiter papja kérte, hogy támogasson engem a céljaim elérése
érdekében, kis gondolkodás után rábólintott. Boldog lehet az az ember, aki mögött ilyen jelentős tanácsadók állnak.
Az északi tábor őrsége ismét kitört. Ezúttal azonban segítségük
is érkezett. Egy onagert, cohorst,
és íjász csapatot küldtek segítségül nekik Pataviumból.
Ám a kis sereg nem kockáztathatta meg a közvetlen utat Norciumból,
hanem Pannónián és Boihaemum tartományokon keresztül
érkezett a táborhoz. Ám a csatában csak a cohors vett
részt. A britek az első egy-két onager lövés után
megfutottak, de a rómaiak most nem üldözték őket. Ugyanekkor Lugdunmba beért a néhai Valerius megmaradt onagere, és ballistája. Ők is nagy kerülővel, Közép-Gallián
keresztül jutottak ide.
164 elején Valerius Rabirius testvére, Spurius
is nagykorúvá lett.
Testvéremet is felvették a
polgárok jegyzékébe. Hamarosan ő is nekiláthat, hogy a saját kíséretét
összeállítsa. Én egy geográfust fogadtam szolgálatomba, hogy seregeim
meneteltetésében majd segítsen. Lassan feladatot kell vállalnom. Már elegen
állnak mögöttem.
Bizony, Valerius jól sejtette, hogy a tettek mezejére kell
lépjen. Decimus ugyanis nem várva meg az onagereket, ostrom alá fogta Osca
városát. Nagy szerencséje volt, mert egy a városba beszivárgott kém kinyitotta
neki a kapukat, így nem kellett várni, és a közelben lévő ibér seregek nem
segíthettek a városnak. Decimus menetből támadhatott.
És meg is tette haladéktalanul. Négyszeres túlerőben volt.
Először íjászokkal megsemmisítette a kaput őrző ibér csapatot,
majd bevonult. Könnyen bejutott a városba. És az ibérek nem mutatkoztak sehol.
Ekkor elindult tovább a főtér felé. Még mielőtt a főtérre befordult volna
megállt, és az íjászokkal a főteret lövette. El is indult egy csapat, akiknek a
gyalogság az útjukat állta, hátulról meg rájuk zárt a lovasság. A csapat
megsemmisült. Ám közben elindult a főtérről két csapat, hogy megsegítse őket. A
lovasság azonban megfordult, és rájuk rontott. Majd a lovasság után a gyalogság
is. Az utolsó csapat is kirohant a főtérről, hogy segítsen a társaiknak. A
lovasság ezekre is bátra rárontott, de jelentékeny veszteséget szenvedtek,
szükség volt a gyalogság beavatkozására is. Az ibérek annyit elértek, hogy az
előző két csapat maradéka visszamenekült a főtérre, ám hamarosan ők is futásnak
eredtek. A rómaiak azonban nem követték őket, hanem biztonságos távlból lenyilazták őket.
(A római lovasság az utolsó rohamában nagy veszteséget
szenvedett.)
Decimus a város elfoglalása után rabláncra
fűzte a lakosság egy részét, és elindította Itália felé őket, majd azonnal
csatornát kezdett építetni, hogy a járványveszélyt elkerülje. A lakosság
imahelyeihez, és épületeihez nem nyúlt. Tudta, hogy helyzete egyenlőre
nem a legstabilabb. Ezért az adót is alacsony mértéken szabta meg. És ezzel egy
valóban elfogadható közhangulatot sikerült létrehoznia, dacára a rabszolgaszedésnek,
és a hódítóval szembeni alapvető ellenszenvnek.
A Szenátus megadta a triarius
egységet, amit ígért, és 164 végén új feladatként Belgica
központjának, Samarobriva kikötőjének blokádját
rendelete el. Ez a terülte brit uralom alatt állt. A Juliusok
eddigre pótolták Flvaius admirális veszteségeit, és
még egy kétevezősoros hajórajt is kapott. Ő akkor
szenvedett el korábban veszteségeket, mikor még Osca
előtt Numantia kikötőjét blokádolta a szenátus
utasítására. Samarobriva azonban messzebb volt, és a
kétrajnyi kétevezősoros hajóhad elég gyenge rőt
képviselt. Ennek ellenére Flavius elindult, remélve,
hogy átcsúszhat az ellenséges hajók között. Nem sikerült neki. Cogidubnus brit hajóhada majd négyszeres túlerejével
rácsapott, és visszakergette. Mindössze egyetlen hajóraja maradt csak Flaviusnak.
Ám az évvége egyéb feladatokat is hozott a családnak. Osca városát az ibérek azonnal ostrom alá fogták. Herennius kapitány, aki Decimust
váltotta, azonnal kitámadott. Onagere azonban nem
volt, így kim kellett küldjön egy íjász csapatot az ibérek közelebb
csalogatására. Azonban terve kudarcra ítéltetett. Az ibérek tekintélyes számban
hoztak harci kutyákat az ostrorma, és ezek széttépték
az íjászokat, sőt még a kapun bejutva bent is gyilkoltak. Maga Herennius is áldozatukká vált.
(Herennius a nem túl szerencsés
taktikájának áldozatává vált.)
A római sereg végül vezére nélkül is kivonult, és nyílt csatában
állt fel az ibérek ellen. Hátulról az íjászok támogatása sokat segített. A
harci kutyák bosszantóak voltak ugyan, de nem tudták megállítani a rómaiakat.
Nem így a pilumok, és a nyilak. Az a néhány ibér
csapat, amelyik eljutott a kézitusáig, hamar futásnak eredt. Hamarosan a római
gyalogság az egész ibér sereg nyakában loholt. Lovasságuk gyakorlatilag nem volt,
és ez befolyásolta az üldözés eredményességét. De győztek. Már úton volt
feléjük egy vezér a családból, hogy értő kezekbe vegye őket.
Titus Augustus feladatot
adott nekem. Kedvemre tett, mert apám feladatát bízta rám. Ő nem juthatott el
soha Ibériába, mert Caralis sürgős védelme
feltartóztatta. Utam során egy barbár lovascsapatot fogadtam szolgálatomba.
(A római gyalogság érvényesítette fölényét.)
163 elején egy bizonyos Barrivendos
brit kapitány ostrom alá vette ismét az északi tábort. Közvetlenül a közelben
tartózkodott még Tancogeistla törzsi vezér is kis
seregével, de ő nem vett rész a konkrét blokádban. Ez azonban nem zavarta a
védőket. Ekkor már két csapat onager tartózkodott a
táborban. A britek szokásukhoz híven, távolabb álltak fel, de onager lőtávon belül. A halál el
is indult feléjük. De a két onager bár nagyobb
veszteséget okozott, mint egy, nem tudta megduplázni a hatásfokot.
(Az onagerek egyetlen vezért
sem tudtak megölni.)
Az íjászok sikeresen közelebb húzták a briteket, és a nyílzápor
megindulhatott. Nagy veszteséget okoztak, de vezért ők sem tudtak megölni.
Ráadásul a britek is visszanyilaztak, de akkor veszteséget azért nem tudtak
okozni, mint amit a rómaiak okoztak nekik. Végül patthelyzet alakult ki. A
rómaiak nem tudták annyira lecsökkenteni a briteket, hogy megkockáztassanak egy
rohamot. Ezúttal pedig a britek nem hagytak fel az ostrommal a veszteségek
ellenére sem. Mindkét fél a második felvonást várta.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ez a második felvonás azonban elmaradt. A britek erősen
megfogyatkozott csapatikkal végül mégsem vállalták a következő megmérettetést.
Persze a rómaiak nem hihették, hogy hamarosan nem fognak visszajönni. Egyenlőre azonban az év hátralevő részében elcsitult a
fegyverzaj. A juliusok így a harcmező helyett a
nászágyon vívták meg a csatáikat.
Először egy Placus Frontinus
nevű fiatalember vette el Eutropia-t, Manius Libo leányát. Az ifjú Placus
tehetséges ember hírében állt. Fölényes vezérnek, mesteri kiképzőnek tartották,
akibe még hivatalnoki véna is szorult. Az ilyen ifjak bármelyik családnak
hatalmas nyereséget jelenthetnek.
A másik Julius, aki megházasodott, az Valerius Rabirius volt. Ő
kíséretével, és barbár lovasaival erősítésre várt, hogy az útját álló rabló
hordát eltűntesse, és tovább haladhasson Massilia
felé.
Ahogy az erősítésre
vártunk, egy kisebb karaván tűnt fel a távolban. A fehér téli tájon jól
látszottak. Mikor megláttak minket, megálltak olyan egy milia
passum távolságra. (milia passum
= mérföld, ami akkoriban
Végül, ha lassan is, de
megérkeztek. Egy középkorú patrícus szállt le az első
szekérről. Mivel a juliusokra jellemző ruházat volt
rajta, egyből tudta, hogy a családhoz tartozom, és ennek megfelelően köszöntött
is engem. Őt Gaius Opimiusnak
hívták. Rómából Massiliába tartott a családjával, és
nem győzött hálát adni az isteneknek a találkozásunkért, mikor megtudta, hogy
egy rabló csapat van előttünk. Természetesen meghívtam, hogy legyen a vendégem
az út hátralevő részében.
Estére, vacsorára hívtam
őket. Természetesen nem volt olyan, mintha Arretiumban
lettünk volna, de a körülményekhez képest volt bőven minden. Ekkor mutatta be
nekem családját. A felesége, Octavia, egykorú volt
férjével, stóláját rendezetten viselte. Akárcsak 12 éves leányuk, Plautilla a tógáját. A leány egyébként zavarban volt, és
szemlesütve hajtott fejet, mikor apja bemutatta nekem. A vacsora jó hangulatban
zajlott. Plautilla azonban alig szólt pár szót
alatta. Illedelmesen hallgatott. Még akkor is, amikor róla volt szó. Egyetlen
gyermekük volt, valamiért nem adtak többet az istenek. Az apja ezért kicsit
fiúként is bánt vele, így a szokásos női munkák mellett értett némileg a
gazdálkodáshoz, és tudott írni, olvasni is.
Vacsora után álmatlanul
forgolódtam fekhelyemen. Sehogyan sem bírtam elaludni. Folyton egy barna
szempár, egy barna összefogott haj, és egy hozzájuk tartozó bájos arc jelent
meg előttem. Hiába próbáltam elűzni, makacsul velem maradt. Felkeltem, fel-alá mászkáltam,
de bármerre fordultam, mindenütt ott volt. Végül kimentem őrséget ellenőrizni.
Az őrséggel való foglalkozás végre elterelte a gondolataimat. De csak addig,
míg a családi sátrukhoz nem értem körutam során. Ekkor újra belém hasított.
Azonnal megfordultam, és visszasiettem a sátramba. Ne akartam hogy a
szolgálatban lévő embereim meglássák feldúltságomat. Nyomorúságosan telt el ez
a hosszú téli éjszaka.
Másnap a hétköznapi
ügyekkel való foglalkozás némileg helyrebillentett, bár nagyon fáradt voltam az
át nem pihent éjszaka után. Aztán találkoztam vele a táborban. Fejét lehajtva
köszöntött. Megálltam, és beszédbe elegyedtem vele. Nem térhetet ki előlem,
hiszen az udvariatlanság lett volna. Kénytelen volt válaszolgatni kérdéseimre,
még ha szűkszavúan tette is. Megtudtam, hogy ő bezzeg jól aludt az éjjel. Nem
bántam volna, ha ő is hasonlókat él át, mint én. Hangja mindenestre a legszebb
hang volt, amit hallottam, számomra teljesen elnyomta a szél amúgy is halk
fütyülését. Aztán megérkezett az apja, és már nem folytathattam a beszélgetést.
De ekkor érlelődött meg bennem, hogy el kell érnem, soha senki ne szakíthasson
félbe minket. Valószínűleg az apja nekem adta volna leányát, ha kérem tőle. Én
azonban azt akartam, hogy Platullia is akarja a
nászt. Hogy ne aludjon nyugodtan.
Bevetettem magam a
sátramba töprengeni kezdtem. Számba vettem, hogy mit szeretnék, és hogy mivel
tudnám meglepni. Mert nyilvánvaló volt számomra, hogy valami meglepőt kell
kitalálnom, amire semmiképpen sem számíthat tőlem, és ami meglegyezgeti a női
hiúságot, amiben biztos voltam, hogy ott rejtőzik a csendes arc mögött. Platullia tud olvasni. . .
Leültem, és írni kezdtem.
A vacsoránál azt
tapasztaltam, hogy Platullia már nem süti le szemét,
bár szótlansága továbbra is megmaradt. Evés közben a politikáról volt szó. Gaius Opimius beszámolt nekem a
Rómában történtekről, és Quintus Maximus
szenátor beszédéről a makedónokkal kapcsolatban. Bár ez a nép messze van az én
működési területemtől, de a széles látókör és az információ elengedhetetlen.
Ezen kívül Quintus Maximus
az egyik legjobb szónok a szenátusban. Mikor sajnálkozásomat fejeztem ki, hogy
nem hallhattam, Gaius Opimius
szeme felcsillant, és kijelentette, hogy neki megvan lejegyezve. Örülne, ha
elfogadnám, hálája jeléül a vendéglátásért. Platullia
már szaladt is az iratért. Kecses fürge mozgása, ahogy szinte felugrott, és
elszaladt az apai intésre, ellentétben állt nyugodt csöndességével.
Valószínűleg saját házukban a szótlanságot csilingelő nevetés válthatja fel.
Mit nem adtam volna érte, ha hallhattam volna ezt a nevetést. Hamarosan ott
volt az irat a kezemben. És ő adta át személyesen.
Megint nem tudtam aludni.
De ez most valami más volt. Feszültséget éreztem magamban, de a tettrekészség feszültségét.
Azért elolvastam egyszer a beszédet, bár nagyon odafigyelni nem tudtam rá. De
egyrészt nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy érdekelt a beszéd, másrészt
valamit tudnom kell mondanom róla, ha Gaius Opimius-szal szóba kerül. De az éjszaka nagy részében a
tervemet finomítgattam.
Másnap a tábor közepén
találkoztam Gaius Opimius-szal,
és leányával. Áradoztam a beszédről, és Gaius Opimius egyetértett velem. Platullia
felé fordultam, és kértem, hogy hozza el, ott van az asztalon. Más nincs az
asztalon. Apja bólntása után a lány elsietett, én meg
folytattam a beszélgetést, de közben nem nagyon figyeltem oda. Inkább vendégem
fejtegetéseire helyeseltem. Hogy pontosan mikre, azt ma sem tudom. Gondolataim
az elkövetkezőkön jártak. Nagy kockázatot vállaltam. Minden Platullia
reagálásán múlik. Hamarosan meg is jelent, nem volt nála semmi. Lassú léptekkel
közeledett. Közölte, hogy nincs az az irat az
asztalon. Zavart volt az arca. Talán még sem oda tettem? Elnézést kértem,
elsiettem a sátramba, és nemsokára már vittem is az iratot. A nap hátralevő
része csendesen telt, mintha semmi sem történt volna abban a sátorban. A
vacsora is a szokott módon telt el. Platulliát
mondjuk, egész nap nem láttam, csak vacsorakor. Megint egy, az első éjszakához
hasonlító éjszaka következett. Tétlen, önmarcangoló éjszaka. Vagy még rosszabb.
Már nem volt vissza út.
Reggel megint Platulliával találkoztam először a családból. Korán kelő
volt. Kérdésemre, hogyan aludt, azt válaszolta, hogy nem túl jó. És valóban, a
szeme fehérje kissé véreres volt. Azt válaszoltam, hogy én már három éjszaka
nem alszom jól. És valóban, az egymás után át nem aludt éjszakák egyre jobban
meglátszottak rajtam. Mozgásom, beszédem lelassult, ha leültem, nehezen álltam
fel. Lassan az állva alvás sem tűnt lehetetlennek előttem. Próbáltam, évődve
folytatni, hogy talán tábori fekhelye volt kényelmetlen. Egy pillanatra a
szemembe nézett, majd ismét lesütötte. A fekhellyel semmi baj nem volt. Talán
ugyan az gyötri, mint engem? Füléig pirult. Ennél
beszédesebb választ, és ennél égbe emelőbb választ nem kaphattam. Talán
beszéljek az apjával, hogy vége legyen ennek a gyötrődésnek? A pír kiszaladt
hírtelen az arcából, és döbbent szemekkel nézett rám. Még sohasem láttam ilyen
nagynak a szemeit. És még soha sem gyönyörködhettem bennük ilyen hosszan. Az jó lenne. De ajkai inkább csak formálták a szavakat.
Hírtelen nagyon frissnek éreztem magam, mintha minden éjjel aludtam volna. A
fáradtság úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna. Boldogan mosolyogtam le rá.
Még ma. Halvány mosoly villant fel ajkain, amit azonnal a már ismert
jólneveltség mögé zárt. Apja közeledett.
Azonnal vadászatot
ajánlottam Gaius Opimiusnak,
amit ő örömmel elfogadott. Négy embert vittünk magunkkal a kíséretemből, de mi
ketten előttük mentünk 10 passussal. (1 passus =
Még aznap este
megtartottuk az eljegyzést a sátrukban, amin a vadászaton
elejtett szarvast fogyasztottuk el. A pontifex volt a
násznagyom. Egy aranygyűrűt adtam eljegyzési ajándékul, amit Platullia az élete során soha többet nem vett le az újáról.
Arca egész este ragyogott a boldogságtól. Bár szava most sem volt sok. Anyja
tekintete többször cikázott kettőnk között. Talán sejtette, hogy valami történt
a háttérben. Vagy tudta. Soha nem beszéltünk Platulliával
arról, hogy beszélt-e a szüleivel rólam a házasság, vagy az eljegyzés előtt.
Másnap szintén az ő
sátrukban tíz tanú előtt megkötöttük a házassági szerződést, és megtartottuk a
kézfogót. Végre megfoghattam a kezét. Puha, meleg keze volt. Alkonyatkor
átmentünk az én sátramhoz, hozták a rokkát, és a szövőszéket is utánunk. Még
szerencse, hogy teljes málhával utazott a család. A Holtomiglan holtodiglan
után átadtam neki a kulcsaimat, ő pedig megkente olajjal a sátor bejáratának
mindkét oldalát. A sátorban nem lett volna célszerű disznót áldozni, ezért
inkább kint tettük meg, és utána emeltem át az immáron feleségemet a küszöbön.
Végre kettesben voltunk. Platullia a fekhelyemen ült. Elővettem egy iratot, és a
kezébe nyomtam. Érdeklődve hajtotta ki. Egyből ráismert. Ez volt az, ami
szándékosan kint maradt az asztalon Quintus Maximus beszéde helyett. Elé térdeltem, és térdére tett
kézzel mondtam, amit ő a szemével olvashatott. De nem olvasta, inkább engem
figyelt.
Pár
napja azon rágódom,
Lehet,
mindezt csak álmodom.
Attól
félek, felébredek,
Te
nélküled nem élhetek.
Utam
csak veled járhatom,
Lelkedig
szálljon sóhajom.
Látnom
téged olyan csodás,
Indítson
meg a vallomás,
Aki
kell, te vagy, senki más.
Senki
nem érhet fel veled,
Zengem
ajkamon a neved.
Elvarázsoltál
teljesen,
Remélem,
van hely szívedben.
Egy,
csak egy vágya szívemnek,
Társa
legyen a tiednek.
Látod,
mennyire szeretlek?
Egész
nap érted epedek.
Kérdem
hát: Veled élhetek?
Házasságommal új ember
lettem. Boldogságom soha nem látott nagyságú lett. Az első csatám nem a
harcmezőn vívtam. Nagyot kockáztattam, hiszen versemmel akár nevetségessé is
tehettem volna magam a többi férfiember előtt. Viszont a nyeremény, ami az
ölembe hullt, sokszorosan megérte ezt a kockázatot. És ezért életem végig hálás
lehetek az isteneknek. Alig vártam, hogy megérkezzen az erősítés, és a rablókat
félresöpörve Massiliában rendes házat biztosíthassak
a feleségemnek a sátor helyett.
Ez hát Valerius Rubirius házasságának
története. Azt mondtuk, hogy ebben az időszakban nem volt fegyverzaj. Ez
azonban így mégsem teljesen igaz. Az nyilvánvaló volt, hogy a szenátus által
megszabott feladatot, Samarobriva blokádolását a
tenger felől nem lehet végrehajtani. Ám az elképzelhető volt, hogy egy lovas
csapat Aquitaniaból átosonva a brit területen, még
időben elérje a kikötőt. Ezért egy bizonyos Publius
kapitány vezetésével egy római lovasokból álló csapat indult el. Ám Condate Redonum mellett egy brit
hadicsapat támadta meg őket. Publius az egyetlen
helyes megoldást választotta, nem szállt harcba velük, hanem a maga után csalva
fárasztotta őket a harcmezőn, míg a britek meg nem unták, és így Publius maradt a harcmező ura.
(A rómaiak kifárasztották a briteket.)
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A házasodási kedv nem csökkent a Julius házban. 162 elején Titus
Augustus leánya, Drusilla ment hozzá egy Sextus Pansa nevű ifjúhoz, akit már 16 éves korában jó hadvezérnek
tartottak. Családja a később oly tragikusan elpusztult Pompeibe
való volt, ott volt nekik házuk. Családja egy része még a tragédiakor is ott
élt a városban. Azonban a tragédiáig ekkor még majd 250 év volt hátra. A
beházasodások mellett ifjú Juliusok nagykorúvá
válásával is nőtt a család. Appius és Julianus Julius személyében. Ez utóbbi Titus Augustus fia
volt.
Publius kapitány lovascsapatát ismét megtámadta
a brit gyalogos csapat. Publius ismét a fárasztó
taktikát használta. A britek egy darabig követték, majd inkább elvonultak. Publius hagyta, elvégre a britek nem voltak megtörve, és
nem akart veszteséget.
Az év végére Oscaban elkészült a közfürdő,
a rómaiak végleges letelepedése egyik jeléül.
Publius kapitány pedig nem érte el a kikötőt.
Nem sok hiányzott, de lovasai már nem tudták megtenni ezt a keveset. Ez azonban
nem hatotta meg a szenátust.
(A kikötő túl messze volt. . .)
Viszont Valerius végre megkapta az erősítést, és Massiliából is két cohors
megtámadta a rablókat.
Falvius
kapitány, a cohorsok parancsnoka csatát kezdett. Mire
én felálltam, és a csatatérre értem a sereggel, ő már harcolt. Segítenem kellett
neki. Íjászaim lekötötték a domb oldalában álló rablókat, míg ő mögöttük a
dombtetőn harcolt, és meg is futamította az ellene küldött rablókat. Azonban a
rabló lovasság is megtámadta, és legyőzte őt. Maga is elesett a harcmezőn.
Ezután felértek a gyalogosaim a rablókhoz, s elsöpörték őket. A lovasság sem
segíthetett rajtuk. Ha nem Flavius, hanem én kezdem a
csatát, az ő csapatai sem szenvednek ilyen veszteséget. Kíséretem, mely először
volt csatában, félszáz rablóval végzett.
(A rablók lovassága megverte Flavius
két cohorsát.)
De nem csak Valerius harcolt. Az északi táborhoz visszatértek a
britek. A védők pedig ismét egyből kitörtek. Az ostromot ugyan elvileg egy Cunobelinos kapitány kezdte, de ott volt segíteni egy Tancogeistla nevű vezér is. A kitörést szokás szerint az onagerek nyitották meg. Kicsit jobban is szerepelhettek
volna, de Cunobelinost megölték.
(Ha az onager valahova becsap. . .)
Az onagerek után az íjászok csalták a
palánkhoz a briteket. És azok mentek is. A római nyilak a britek majdnem felét
megölték, köztük magát Tancogeistlat is. A nagy
veszteségek miatt a britek ismét feladták az ostromot, és elvonultak a tábor
alól. De csak azért, hogy máskor visszamehessenek.
161 elején Osca ostrom alá került, de
egy a védőknél másfélszer gyengébb ibér sereg próbálkozott. A rómaiak azonnal
ki is törtek. Az ibérek elszaladtak a város előtt, és elmenekülte. Az onagerek csak 4 ibért öltek meg.
Egy bizonyos Custennyn vezér
irányításával a britek visszatértek az északi táborhoz. Az onagerek
ezúttal sokkal jobban működtek. A britek ötödét megölték, köztük magát Custennynt is. Az íjászoknak nem volt lehetőségük kilőni
nyilaikat. A vezérük halála után a britek gyors iramban távolodni kezdtek. A legionarius lovasság utánuk eredt, és akit tudtak, levágtak.
De a britek kétharmada így is elmenekülhetett.
(Az onagerek ezúttal jobban
szerepeltek.)
Manius egy másik tábort akart építeni az északitól nyugatra,
ahol jobban kaphatna utánpótlást Itáliából. De nem talált megfelelő terepet.
Viszont egy Cacumattus nevű brit vezér megtámadta őt.
Tette mindezt annak ellenére, hogy a római egy dombtetőn állt, és kétszeres
túlerőben volt. Először balról érkezett három könnyű harci szekér, de nem
tudtak veszteséget elérni, mert mire lőtávolba értek volna, a római íjászok
annyira megtizedelték őket, hogy egymás után megfutottak.
(A brit könnyű harci szekerek támadtak először.)
Így a brit gyalogság mire odaért, nem számíthatott távolság
fegyvereseire. Míg a rómaiakénak volt ideje lőni a brit gyalogságot is. Sőt,
még az onagerek is bevittek pár szép találatot. Őket
azonban Manius időben leállította, mikor a britek már közel értek, nehogy saját
embereiket találják el. Az illír dárdások megfutottak ugyan, de a római
gyalogság keményen helytállt. A balszárny tartotta magát, míg a jobbszárnyon a
két vezér is összecsapott. Cacumattus
balszerencséjére a Basztarna zsoldosok közé
keveredett, és ők voltak olyan kemény harcosok, hogy leverjék a szekeréről.
Halálával a már amúgy is demoralizált britek menekülésbe kezdtek. De a teljes
brit sereg a csatamezőn maradt, alig több mint egy tucatnyi szekeres menekült
csak el.
(Már a sokadik brit vezér pusztult el a római fegyverek
erejétől.)
Publius kapitány lovascsapatát megszorította Budic brit vezér. A római lovasok halált megvető
bátorsággal rontottak rájuk. Támadásukkal megzavartak egy hadicsapatot, ami
csak a brit sereg többi részével tudta megállítani őket. Végül természetesen
győzött a túlerő, és legyőzte a rómaiakat, akik mind ott vesztek. A feladatukat
nem tudták végrehajtani, nem értek időben a kikötőbe, ráadásul a britek végül
meg is semmisítették őket. De ők voltak az elsők, akik mondhatni kommandós
vállalkozást vittek véghez. 2105 évvel később egy másik, nagyobb sereg próbált
meg hasonlót körülbelül ugyanezzel az eredménnyel, csak azoknak nem a kikötő,
hanem a híd volt túl messze. A történelem néha megismétli önmagát.
(A rómaiak hősiesen harcoltak.)
Év végére a szenátus elrendelte Londínium
blokádját. Ezt viszont már tényleg csak tengerről lehetett végrehajtani. De
mellette a szenátus tiszteletének növekedését fejezte ki.
Ugyanekkor Osca ismét ostrom alá
került. Ezúttal egy Urtzi nevű vezér vezette erősebb
ibér sereg áll a város alatt. Ahogy vonultak a város alatt, az onagerek tűz alá vették őket. Az egyik találat igen közeli
volt. De az ibér vezér megúszta. Seregével egy domboldalban át fel, de még az onagerek hatótávján belül, akik ezt kihasználva majd az
ötödét elpusztították az ibér seregnek.
(Közel volt.)
Míg az onagerek működtek, a sereg
kivonult, és felállt. Elől a gyalogság, mögöttük az íjászok, leghátul a
lovasok. Ahogy közeledtek az ibérek felé, azok támadni kezdtek, de ne
összehangolva, így könnyen visszaverettek. Urtzi is
alig tudott kikeveredni a gyalogságból. Főleg, hogy a római lovasok, a
megingást kihasználva azonnal koncentrál támadást indítottak. Hamarosan az
egész ibér sereg, futásnak eredt. Alig hat ember maradt meg az ibér seregből,
de Urtzi köztük volt. A védők alig 76 embert
vesztettek.
(Az ibérek gyengén teljesítettek a vezérükkel együtt.)
160 elején Lugdunumban pestis ütötte
fel a fejét, pedig a rómaiak tisztaság iránti pedánsága ebben a városban is
megnyilvánult. Fürdők, csatornák, vízvezetékek segítették a higéniát.
Valószínűleg egy ellenséges kém vihette be a városba a járványt. Igazából soha
nem derült ki, hogy mi okozta. Teljesen felesleges is foglalkozni, mert
semelyik teoriára semmilyen bizonyíték nincs. A
legkisebb sem. A másik tragédia Flavius hajóinak két
veresége volt a brit hajóktól. Londinium blokádja már
az indulás után meghiúsult. Az év egyetlen kellemes eseménye a néhai Amulius Julius Antistia lányának
egy bizonyos Vibius Perpena
nevű ifjúhoz való férjhezmenetele volt, aki közismerten hűségesnek, és magabiztos
vezérnek tartottak húsz éve ellenére is.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Következő év elején viszont Kaeso Nobilior leánya, Sulpicia ment
férjhez Augustus Trebelliushoz. És ismét lett egy
Augustus Julius a felnőttek között. Ő Titus Augusztus öccse volt. Igaz viszont,
hogy Arretiumban elhunyt Manius Libo.
Sajnos már nem élhette meg, hogy az év végén a leánya, Marciana
hozzámenjen a harminchét éves Decius Getahoz, aki jó vezér, és jó támadó hírében állt.
Oscat, amit ebben az időben már kövezett út
kapcsolt a római birodalom többi részéhez, ismét ibér ostromzár vette körül,
ezúttal egy Jakome kapitány vezetésével.
Természetesen Valerius Rabirius azonnal kitámadott, hiszen nem azért építette
az utat, hogy holmi ibér sereg elzárja azt. Az ibérek egyből menekülőre fogták,
csak az íjászok okoztak nekik némi veszteséget, mikor a falak előtt elrohantak.
158 elején a szenátus rosszallóan volt
kénytelen tudomásul venni, hogy Londinium blokádja
nem valósult meg. A látszólagos helyben topogás ellenére a család tovább
fejlődött erősödött. Nagykorúvá vált Decius Dentatus, és megnősült Appius
Julius. Év végére a szenátus újból elrendelte Londinium
blokádját. A Julius család beadta a derekát. Egyértelművé vált, hogy a szenátus
csak ilyen jellegű feladatokat hajlandó adni a családnak. De ez nem jelentette
azt, hogy a család azonnal megindul Londinium ellen.
Ellenkezőleg. Aquitaniaban erős flotta felállítását
kezdték meg. Igaz, ez azt jelentette, hogy a család ismét nem fogja teljesíteni
a szenátus utasítását, de a későbbiekben az erős flotta bármely szenátusi
küldetést végre tudja majd hajtani. A rövid távú
célokat a hosszú távúaknak vetették alá.
Hadi cselekményekre is sor került. Az északi tábort Budic brit vezér vette ostrom alá. A tábort védő négy egységnyi onager a britek
majd negyedét elpusztította, köztük a
brit vezért is. Ezután közel csalták az ellenséget a falakhoz, és az íjászok
következtek. Még a harci kutyákat is Kiuszították az ellenségre, aki a kapu
előtt állt. Így együtt olyan zavart okoztak, hogy a britek a meghátrálást
választották, de a római lovasok azonnal rajtuk voltak. A brit sereg alig egy
hatoda menekült csak meg, míg a rómaiak egyetlen embert sem vesztettek.
(A harci kutyák támadása.)
Oscat egy nevetségesen kis ibér erő vette
ostrom alá, ami alig érte el a védők harmadát. Természetesen egyből menekülőre
fogták a dolgot, de Valerius résen volt, így azonnal elindult a lovassággal. Az
ibér sereg nem semmisült meg ugyan, de lényegesen nagyobb veszteséget
szenvedett, mint korábban.
157 elején Mariniara, a néhai Aulus Julius leánya hozzá ment a 23 éves Marcus Othohoz, aki ugyan fölnyes
vezér, és jó támadó volt, de társaságban az italt sem vetette meg. Ugyanekkor
érkezett a hír, hogy a Brutus család megtörte, és
felszámolta az egységes makedón államot. A királyi család férfi tagjainak
kiirtásával megszűnt az országot összetartó politikai erő. Ezzel a néppel a Juliusok csak egyszer csatáztak szárazföldön, és
emlékezetes vereséget szenvedtek tőlük. Ezen kívül csak tengeren mérték össze
velük az erejüket, váltakozó sikerrel. A makedón flotta eltűnt a vizekről, így
ez valamit könnyített a helyzeten, ha nem is sokat. Év végén megházasodott Numerius, az örökbe fogadott hadvezér, és Caius Nobilior is.
156-ra Lugdunum hosszú idő után ismét
brit ostrom alá került. Akárcsak Osca. Itt Valerius
azonnal ki is támadott. Az előző taktikát használta, és igyekezett a legtöbb
veszteséget okozni. Ez sikerült is neki, de az ibér sereg megsemmisítésére nem
volt esélye. Meg kellett elégednie a város felmentésével. Lugdunumnál
már cifrább volt a helyzet. A város ugyanis elég gyenge védősereggel
rendelkezett. Massiliából érkezett ugyan felmentő
sereg, de az értelemszerűen nem juthatott be a városba. A két sereg együtt
kétszeres túlerőben volt a támadókkal szemben, így a védők kitörést
kezdeményeztek. Enemnogenus kapitány seregével a fal
alá állt. Ilyent már évtizede nem csinált senki. Nem
tudni mire gondolt, mit akart elérni, mert a római nyílvesszők végeztek vele.
Mire a felmentő sereg zsodos lovasai a várhoz érte, a
távolban menekülő briteket, és a falak előtti hullahegyet látták csak.
(A zsoldos lovasság elé táruló látkép.)
A nagy csatára azonban az északi tábornál került sor, amit nem
kisebb személyiség, mint a brit családfő, a züllöttségéről ismert Voteporix vett ostrom alá. Másfélszeres brit túlerő felett
rendelkezett, és vele volt két brit családtag, a rablónak tartott Morirex, és egy újabb Budic. A
csata ezúttal is az onagerekel kezdődött. A britek
16%-a pusztult el általuk, valamint Voteporix, aki
így nem tudta a züllöttségéről szóló jelzőt másra cserélni. A másik két vezér
azonban életben maradt, így hiába pusztult el a britek majd 40%-a, úgy hogy a rómaiak megint egyetlen embert sem vesztettek,
az ostromzár fennmaradt.
(Egy király halála felér egy győzelemmel.)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
155-ben a szenátus ismét nehezen viselte, hogy Londinium blokádja nem valósult meg. Mindennek ellenére összeségében a család népszerűsége nőtt mind a szenátusban,
mind a nép körében.
Morirex átvéve a sereg parancsnoklását
abbahagyta az ostromot, és a tábort megkerülve Lovosice
felé haladt. Új elem a brit hadviselésben. A várost nem védte jelentős erő.
Talán arra gondoltak, hogy a várost fenyegetve a tábor védőit nyílt mezőre
csalhatják, és ott végezhetnek velük. Ám a tábor védői nem mozdultak, hanem Tribus Yaziguesből indult el a
sereg, hogy majd felmentse a várost.
(A stratégia helyzet.)
Év végére a szenátus Új Karthagó
blokádját rendelte el. Ez a város a Földközi tengeren rendelkezett kikötővel,
és csak a Palma városát blokádoló leharcolt hajórajt tudták
oda küldeni. A blokádot sikerült végrehajtani. Az ibér hajók tétlenül nézték.
Közben Morirex, látva, hogy a tábor
védőit nem sikerült kicsalni, visszafordult, és ostrom alá vette azt.
Természetesen a védők azonnal kitámadtak. Az onagerek
össztüzet zúdítottak a vezérre, aki hamarosan csak egy elszenesedett test lett
Szokványos halál egy brit családtagnak. Az onagerek a
britek negyedét megölték. Majd a falakhoz csalt sereget az íjászok irtották
tovább. Először a könnyű harci szekerekkel vívtak íjpárbajt, amit természetesen
megnyertek. Utána szabad volt a vásár.
Még nem tudták kilőni az összes nyilukat, mikor a britek megelégelték a
veszteséget, és elkezdtek levonulni. Több sem kellett a rómaiaknak. A lovasság
már vágtatott is ki a kapun, véres utcákat szántva a menekülők között. Alig
tizede menekült csak meg a brit seregnek.
(A britek megint vereséget szenvedtek.)
A szenátus Condate Redonum
kikötőjének blokádját rendelte el, ami a csatorna innenső partján feküdt. A
frissen felszerelt erős hajóhad a szinte biztos siker reményével indulhatott
útnak.
Osca ismét ostrom alá került. Zigor kapitány vette ostrom alá, de segítségéül érkezett az
ibér örökös, Gartzi is. Ibér túlerő volt. Zigor a támadás elején annyira hátravonta csapatait, hogy
az onagerek nem tudtak jelentős kárt tenni benne. Az
íjászok ugyanakkor a palánk alatt elvonuló Gartzi
csapatait lőtték. Miután a két ibér sereg egyesült, egy íjász csapat tőrt ki a
városból, és Gartzi seregét a palánkhoz csalta. De Zigor nem mozdult távoli, biztos helyéről. A Garzti seregére hulló nyílzápor nem okozott akkora
veszteséget, hogy Valerus kirontson a kapun, de az
ibér örökös teljes kíséretével odaveszett benne.
(Zigor nagyon messze állt fel
hadával.)
A britek mozgolódni kezdtek, és mélyen behatoltak az egykori
Gallia Juliusok által uralt részébe. Már azzal a
veszéllyel fenyegettek, hogy délről támadják meg Lugdunumot,
vagy akár a gyenge helyőrségű Massiliára is
rászabadulhatnak. Sürgősen tenni kellett valamit. És ha a Juliusoknak
sürgősen tenni kellett, akkor soha nem maradtak tétlenek. Spurius
kapitány vezetésével az egész helyőrség kivonult a városőr milícia kivételével.
Meghátrálásra kényszerítettek egy rabló csapatot, és
a Narbonensis - Transalpin
Galliai határnál megtámadták a brit sereget. Matugenus
elfogadta a kihívást, pedig a rómaiak kétszeres túlerőben voltak. A hibára csak
akkor jött rá, mikor meglátta a felálló római sereget. Azonnal visszavonulót
fúvatott, és a római íjászok nyilaitól kísérve elvonult, egészen messze, brit
területre. De a serege nagy részét megmentette.
(A britek mélyen behatoltak a római területre.)
153 elején, Valerius ismét kitört Oscaból.
Ezúttal azonban a két ibér sereg helyett hárommal nézett szembe, mert
csatlakozott Arganthoinos kapitány is az
ostromlókhoz, akik így túlerőben voltak. Zigor ismét
messze állt a várostól. Megaravicos kapitánynak, aki
az örökös seregét vette át, viszont el kellett vonulni a fala alatt. És ezúttal
jobban sikerült felállni a római íjászoknak. Elég szépen megnyirbálták a
felvonuló sereget. Maga Megaravicos is az áldozatok
között volt. Seregének maradéka csatlakozott Zigorhoz.
Valerius ismét íjászokat küldött ki. Maga Zigor
csapott le rájuk. Csakhogy az íjászok azonnal visszavonultak, és így Zigor ott ált a palánkok előtt, kitéve az összes íjász
nyílvesszőjének. Az egyik nyílvessző el is találta őt.
(A palánk alatt elvonuló ibérekre nyíleső zúdult.)
Több lovassága nem maradt az ibéreknek. Valerius a kiküldött
íjászokkal szét tudta húzni az ibér csapatokat, és a lovassággal, gyalogsággal
a csoportokat meg tudta semmisíteni. Eleinte az ibérek próbálkoztak rendezni a
soraikat, de nem tudta olyan gyorsan rendezni, mint ahogy a lovassággal
támogatott római gyalogosok megsemmisítették őket. A gyalogság szemből
lekötötte őket, a lovasság meg mögéjük került, és onnan támadt. Hamarosan az
ibérek menekülni kezdtek, de csak kevesen jutottak biztonságos helyre.
Arganthoinos kapitány sereg is megkezdte az
elvonulást. Ők pont a város másik oldalán voltak. Nem csatlakoztak a többiekhez.
Igazából nem tudni, hogy mit akartak. A városba bejutni nem volt reményük.
Viszont a tornyokból a városi polgárok nyugodtan tizedelhették őket. Még a
gyakorlatlan polgárság is ötven százalékos veszteséget okozott nekik, mire
elvonultak. A vesztett csatáért egyértelműen Arganhoinos
a legfőbb bűnös, mert nem csatlakozott a két másik sereghez, és így az
elméletben létező túlerejük a gyakorlatban semmivé vált. A mindösszesen 29 éves
Valerius Rabirius hadvezéri hírneve viszont már az egekbe szökött ezután, a
csata után. Katonái szilárd toronynak tartották a harcmezőn, akinek pillantása
olyan, mint egy sasé.
(Rohamozó római gyalogság.)
Folyamatos harci zaj
hallatszott a város körül. Szinte folyamatosan ibérek tanyáztak a város alatt.
Ott ártottak, ahol tudtak. Mindent elkövettek, hogy ne tudjuk elvetni a római
rend alapjait. De nem hagytuk magunkat. A nehézségek ellenére is folytattuk
jövendő életünk felépítését. Már a jövendőre gondoltam, mikor egy akadémia
építésébe kezdtünk. Az akadémia azért kell, hogy kiművelt emberfőket
képezhessünk, akik erős oszlopai lehetnek Rómának, mind a hadászatban, mind a
kormányzásban.
(Az oscai akadémia épülete.)
153 végére sikerült tengeri blokád alá venni Condate
Redonum kikötőjét. Ezért a tettért a szenátus 1000
dénár jutalmat adott a családnak. De ugyanakkor egy új kikötő blokádját
rendelte el, mégpedig Asturicáét, ami Hispánia
nyugati felén feküdt. A csatornán lévő hajóhadnak esélye sem volt, hogy időben
odaérjen. De azért megindult. A mási megoldás egy szárazföldi blokád lett
volna, de Valerius nem engedhette meg magának, hogy sereget küldjön, és
védtelenül hagyja a várost. Egy kis lovas egység pedig nem juthatott volna át a
félszigeten. Az egyetlen járhatónak tűnő megoldás az volt, hogy Aquitaniaban egy új hajórajt építenek gyorsan, és az próbál
meg eljutni a kikötőig, elsurranva az ibér hajók között.
A következő év elején jelentős esemény történt Valerius Rabirius
háza táján. De mesélje el ezt ő.
Az istenek végre
megsegítettek minket, és Platulliám áldott állapotba
került. Az isteneknek hála ezen időszakban nyugalom volt a város örül. De ahogy
közeledett az idő, egyre feszültebbé váltam. Ő mégis olyan szelídséggel vette
ezen hónapok megpróbáltatásait, amely számomra már érthetetlen volt. Miközben
én rettegtem a szülés veszélyeitől, ő nagy nyugalommal sétált a kormányzói
palota udvarán, kezét a hasán pihentetve.
Végül megjött az idő, és a
fájdalom eltorzította az arcát. Az idősebb asszonyok egy szobába fektették,
ahova nekem, a kormányzónak nem volt bejárásom. Férfiembernek nincs ott helye.
Mondták ők. De nem is akartam ott lenni. Nem bírtam volna látni fájdalomtól
eltorzuló szép arcát, amire csak az épületből az udvarra kihallatszó
sikoltásokból következtethettem. Idegesen róttam az utam fel alá, az udvar különböző
szegletei között. Aztán egyszer csak csend lett, és én fejemet felemelve
megálltam. Vajon mi végre e csönd? Vajon mi van vele? De már jött is egy
asszony. Fiam született. Egészségesnek látszik. Platulliát
megviselte egy kicsit a szülés, de jól van. Csak pihennie kell. Hírtelen
fáradtnak éreztem magam. Tudtam, pár napig még nem láthatom őket. De valahogy
egy kicsit megkönnyebbültem.
Kilenc napig nem láttam
őket. Ekkor végre elém hozták. Maga Platullia hozta.
Arcán nyoma sem volt a szülés kínjainak. Karjaiban hozta a fiúnkat. Lehelyezte
elém a földre, és hátrább lépve várakozóan nézett rám. Ha az apa ilyenkor nem
ismeri el a gyermeket, akkor az törvénytelen, és nem
egy családban megölik, rabszolgának adják el őket. De nálunk ez nem fordulhat
elő. Plautillám hűsége felől mindig is biztos voltam.
Felálltam hát és fiam felemelve a kis arcába néztem. Légy üdvözölve a
családunkban Placus Rabirius, fiam és örökösöm!
Mindeközben Numerius admirális
vezetésével elindult a hajóraj Asturica blokádjára.
Ám hamar egy ibér hajórajba botlott, amit Numerius
admirális megfutamított, különösebb veszteség nélkül. A győzelem azért volt
különleges, mert az ibérek egyenlő harci erőt képviseltek, és a rómaiak a
Földközi tengeren még némi erőfölényben is ki tudtak kapni az ibérektől. A
hajóraj így tovább folytathatta az útját.
151 elején az alig egy éves Placus
Rabirius meghallhatta élete első harci zaját, mikor egy ibér sereg körbevette Oscát. De az év első felének Valeriust
érintő része nem Osca falai alatt történtek, hanem
messze, nagyon messze. A birodalom másik felén, az egykori yazigok
városában Kaeso Nobilior
idős korában elhunyt. Ő volt eddig a pillanatig Titus Augustus Julius politika
örököse. A családfőnél idősebb kora miatt természetesen nem volt igazi esélye,
hogy a családot első nem született Juliusként
vezesse, de kijelölése egyértelműen mutatta, hogy a külső származás és az
életkor nem számít a családban, csak a tudás. Ez is emelte annak jelentőségét,
hogy Titus Augustus új politikai örökösének Valerius Rabiriust
nevezte meg. És mivel fiatalabb volt a családfőnél, minden esélye meg volt,
hogy ténylegesen is vezesse a családot. Mint első nem Julius. Azért ez
nagydolog. Mindezek mellett ugyanekkor a szenátus is felfigyelt az újdonsült
örökösre, és questori hivatalt ruházott rá. Nem volt
nagy hivatal, de fontos hivatal. Az állam kincstárának elszámolását nem
lehetett félvállról venni és oda nem lehetett kinevezni.
Titus Augustustól
futár érkezett, akinek sikerült bejutnia az ibérektől a városba. Üdvözletét
küldte, gratulált örökösömhöz, tájékoztatott a család dolgairól, Nobilior haláláról, és hogy engem jelölt ki örökösének.
Tájékoztatott továbbá, hogy quaestori hivatalt nyertem. Csupa örömhír. Nem
reméltem volna. Hamarosan elterjedt a hír a városban. Bármerre mentem, az
emberek ugyanúgy köszöntek rám, mint eddig, de szemükben a tisztelet az
eddigieknél is nagyobb lett.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------