V. Fejezet

A Dákok

Nem maradt túl sok idejük a Juliusoknak Patavium bevételét ünnepelni. Még ugyan ebben az évben, azaz 241-ben elrendelte a szenátus Norcium fővárosának, Luvavumnak a bevételét. Ez a tartomány Itálián kívül helyezkedik el, a mai Ausztria és Svájc területén. A történészek a mai napig vitatkoznak arról, hogy a szenátus miért ezt a feladatot adta a Julius családnak, hiszen Mediolanium városában nem volt jelentős gall helyőrség. A város könnyű szerrel római birtokba kerülhetett volna, és vele együtt egész Cisalpin Gallia, azaz Gallia utolsó itáliai területe. Ám a szenátus veszélyesebbnek ítélhette a megerősödő Dák törzseket, mint a gyengülő gallokat. Norcium ugyanis Pannóniával és Bohémiával egyetemben a megszállásuk alá került.

A dákokkal eddig csak érintőlegesen foglalkoztunk, hiszen nem voltak szomszédosak a Julius családdal, és csak kisebb kereskedelmi szerződések szintjén érintkeztek egymással. Most viszont eljött az idő, hogy górcső alá vegyük ezt a népet. Mit tudunk róluk?

Nevüket a görög irók a Kr. e. IV. század óta kezdik emlegetni. Onnan ismerkednek meg velük, hogy mint rabszolgák kerülnek a görög főváros piacaira, s idővel arra is rájönnek, hogy nyelvük egy a gétákéval. A dákok nyelvéből összesen 280 szó maradt ránk. Mindezek a szavak határozottan arra vallanak, hogy a dákok a thrák népcsoporthoz tartoztak. Valószínűleg annak egy önállósodott oldalága lehettek. Zord tekintet, borzas hajazat, a mellet verdeső szakáll. Nadrágot viseltek a dákok is, mint a gallok. Mellüket övvel szorított zubbony fedte s vállukról hosszan leomló köpeny. Lábukon sarut viseltek, csúcsos süveget, az előkelőké kalapot, mely ezeket a köznéptől megkülönböztette. Ennek alapján keletkezett a dákok közt két osztály, az előkelőké (dákul - tarabostok), kik közül királyaikat és főpapjaikat választották, és a köznépé (sörényesek), mely pásztorkodott, földet művelt, kereskedett és katonáskodott. Voltak rabszolgáik is, kiknek leányait, ha megtetszettek, többnejű uraik ágyasukká tették.

A dák nő öltözete újjakkal ellátott, hosszú tunika volt, mely gazdag redőzetben omlott egészen sarkáig, és néha föléje terített rövidebb felöltő volt rajta. Feje kendővel bekötve, melyet hátul a nyak iránt csat foglalt csokorba. Lábain a férfiakéhoz hasonló cipőt viselt. Leány korában a férfiakkal szabadon közlekedett; de miután asszonnyá lett, szigorúan férjére volt utalva. Házasságkötéskor adás-vevés tárgya volt; a vőlegény lefizette a szülők által szabott díjat, és a leány az övé lett. Mint már mondtuk, többnejűség uralkodott náluk; voltak, akiknek tíz, tizenkét, sőt harminc feleségük volt. Négy, öt nő mellett nem is volt férj a férj. Szerencsétlen flótásnak, élhetetlennek, szegénynek csúfolták az ilyent. E körülmények után csodálkoznunk kell azon, hogy a tiszta nőtlenség ellenben nagy becsben állott.

A dák szállásterület főként a mai Erdélyre, és a Tiszántúlra szorítkozott. Nem tudjuk, hogyan kerültek Norciumba. A Julius krónikáig egyetlen történelmi munka sem foglalkozik az itteni jelenléttel, még csak töredékesen, vagy akár említés szintjén sem. A krónika is csak onnantól, miután kitört velük a háború. Odakerülésük körülményeiről mélyen hallgat, akár a többi történelmi munka. Régészeti leletek sem támasztják alá a norciumi jelenlétet. Valószínűleg nagyon rövid volt ez a jelenlét, ezért sem tudtak nyomot hagyni maguk mögött.

A rómaiak Marcus Juliusra bízták Luvavum elfoglalását. A terv szerint Amulius seregével, amit Pataviumban feltöltöttek, elindult volna Luvavum bevételére. Csakhogy 239 nyarán a Pó folyó megáradt, és kilépett a medréből. Az ár elárasztotta Pataviumot és környékét. A legnagyobb baj azonban nem ez volt, hanem Marcus Julius. Az ár először a városon kívül lévő állomásozó hadsereget árasztotta el. Scriptorius igen érzékletesen ír az eseményről.

Ma egy katonával találkoztam. Ott volt Pataviumban az árvízkor. Ő mondta, hogy az ár éjjel tőrt rá a táborra. Az őrök az utolsó pillanatban vették észre a megvadult folyamot. Azonnal riadót fújtak. A katonák riadtan rohantak ki sátraikból, azt hitték, a gallok jöttek. De valami félelmetes jött. Még fel sem ocsudhattak, mikor a víz már térdig ért, és nagyon erős sodrással haladt a város felé. Nagy uszadék fák jöttek vele, és akit eltaláltak, az bizony könnyen eleshetett. És aki elesett azt elvitte magával az áradat. A centuriók, és a főtisztek menekülésre nógatták az embereket. De nemigen volt hova. Aki tudott, lóra kapott. Marcus Julius is. A katona maga látta, hogy egy uszadékfa elől akart kitérni lovával, de az megbotlott a már derékig vízben, és elesett. Valószínűleg a lábát tőrte, és már vitte is a víz. Marcus Juliust is vitte. Megpróbált felállni, de már nem sikerült neki. A sodrás erősebb volt nála. Nem látták többet élve. A holttestére három hét múlva találtak rá. Fel volt puffadva, és mindenféle embertelen színe volt. A halak is kikezdték. Szörnyű látvány lehetett. Még a legharcedzettebb katonák is elborzadtak. Amulius a megtalálás helyére érve, és rokonára pillantva elsápadt, és elrendelte, hogy Marcus testét kelmébe burkolják, hogy a városiak ne lássák ezt a szörnyűséget, ami belőle maradt. Minő szörnyű csapás ez! Maga az árvíz nem okozott különösebb kárt. A Jupiter oltár némileg megsérült, és meghalt 93 polgár, valamit 24 katona. Csak a között a 24 között Marcus Julius, a családja büszke sarja is ott volt. Szörnyű csapás.

(Ezt a falfestmény egy padovai ásatáson találták. Elég jó állapotban maradt ahhoz, hogy restaurálni tudják. Talán épp a 239-es árvizet ábrázolja.)

De a Juliusoknak nem volt idejük a gyászra. Egy bizonyos Marcellus kaiptány veliteseivel megtámadott egy gall hadicsapatot Quintus Pedites pedig támogatta őt. Nem is volt különösebb csata. A velitesek dárdáikkal megkergették a hadicsapatot, akiknek Quintus utat engedett, csak dárdákkal, és pilumokkal meghajigálva őket. Quintus nem akarta fárasztani csapatait, mert ő Tasciovannus kapitány gall erői ellen készült. Bár ez esetben sem beszélhetünk fárasztásról, hacsak dombramászást nem tekintjük annak. Ugyanis a gallok egy dombon álltak fel. Quintus először nyilakat, és dárdákat zúdítatott rájuk, de azok nem mozdultak a magaslatról. Ekkor frontális támadást rendelt el, amit a széleken a gallok hátába kerülő lovasság támogatott. A gallokra teljes megsemmisülés várt. A mögéjük kerülő lovasság szinte az egész sereget lemészárolta.

(A gallok nem hagyták el magaslati állásaikat, de ez nem segített rajtuk.)

239 telén egy bizonyos Cornelius kapitány vezetésével megindult a Luvavum elleni sereg. 238-ban Titus Julius visszavette Massilia irányítását. Cornelius kapitány pedig megrohamozta Luvavumot. Csak a kaput törette be. Főként hastatusokból állt a serege. Hastatusait a kapuhoz vezényelte, hogy dobálják pilumjaikat a bent lévő dákokra. A dákok kitörtek, de Cornelius a teljes hadát ellenük fordította. A dákoknak, nem volt esélyük ellenük. Hamarosan a római sereg benyomult a városba. Minden ellenük küldött csapatot megfutattak. Könnyen tehették, hiszen nem vetettek be ellenük a dákok komoly erőket. Ám így is veszteségekkel ugyan, de egymást hajtva jutottak el a főtérre. Itt kipihent dák csapatokkal találták szemben magukat. Cornelius hibát követett el. Nem várta meg, míg a sereg felzárkózik, hanem manipulusait egymás után küldte a főtérre. A fáradtság határán álló katonák nem vehették így fel a harcot a pihent dákokkal, akik halálra szántan küzdöttek. A rómaiak egymás után futottak meg. Még a szardíniai hoplita zsoldosok sem fordíthatták meg a csatát. A római sereg fejvesztve menekült ki a városból.

(A rómaiak túlontúl magabiztosak voltak Patavium után. Ám vereségükön még a méreg drága hopliták sem tudtak változtatni.)

És ez évben meghalt Popaea, a családfő, Lucius felesége. Marcus Julius halála után Scriptorius stílusa megváltozott. Míg korábban a hangulata a családi eseményektől függően változott, innentől kezdve szinte minden be a rosszat látta meg.

Meghalt Popaea úrnő, ki mindannyiunkkal oly szívesen viselkedett. Lucius nagyúr nagyon meggyászolta. Szívére vette a halálát. Pont, mint Flavius nagyúr annak idején. Vajon mennyi van még vissza mostani urunknak?

A világ azonban nem törődött Scriptoriussal. Még 238 nyarán Luca admirális hajóhada elsüllyesztette a Tarentumot blokádoló Vercassivellaunos gall hajórajának maradékát. Néró Caracalla pedig átvette Cornelius megvert hadát. 238 telén újra ostrom alá vette a várost, és 237 nyarán meg is rohamozta. Bár Cornelius vereséget szenvedett, de a dák védőseregből is alig maradt valami, így a megtépázott római had négyszeres túlerőben volt velük szemben. A városba behatolni nem volt nehéz. Gyakorlatilag nem akadályozták meg a dákok. A főtérnél vártak megint a rómaiakra. De Caracalla nem volt Cornelius. Nem sietett, kapkodott, hanem manipulusaival mind a négy irányból körbevette a főteret, mielőtt rohamot vezényelt volna. Az egyik dák hadicsapat kitámadt a hátulról érkező két, még ötven százalékos feltöltöttséggel sem bíró manipulusra, de Caracalla egy harmadikat küldött a hátába. A sereg többi részével pedig egyszerre megrohamozta a főtéren maradt hadicsapatot. Ő maga is a harcolók közé ugratott. Vad kézitusa kezdődött, de a római csapatok most állták a sarat. A főtér, és a város Julius család birtokába került. Scriptorius, aki a legkisebb római győzelmet is úgy tudta korábban magasztalni, most így reagált az esetre:

Néró Caracalla elfoglalta Luvavumot. Pedig nem kellett volna. Azt már Corneliusnak kellett volna megtenni.

(Néró Caracalla maga is a küzdők közé ugratott.)

Ezt a diadalt Quintus már nem élhette meg. 237 telén meghűlt, és belehalt.

Legerősebb kardunk, legerősebb fegyverünk lett oda! Ellenségeink rettegtek, ha meghallották, hogy közeledik. És most? És ezután? Ki fog a helyére állni? Ki fogja a Juliusok zászlaját magasra emelni?

Quintus halála biztosan érzékenyen érintette a család tagjait, nem csak Scriptoriust. A legjobb, legerősebb hadvezére volt a családnak. Egy ilyen embert nem lehet egyik pillanatról a másikra könnyedén pótolni. Főleg, hogy a szenátus tudomást sem véve a Juliusok veszteségeiről, sem arról, hogy Mediolanium még mindig gall kézen van, tovább űzte a családot a dákok ellen. Ezúttal Aquinqumot tűzték ki.

Caracalla meg is indult Pannónia felé a seregével. Ezen a vidéken már nem kövezett utakon jártak a katonák, és a távolságok is nagyobbak. Persze előbb seregét feltöltötte, és lovassággal megerősítette. 235 nyarán egy kisebb dák csapat állta el az útját. Néró Caracalla több mint háromszoros túlerőben volt, és ezt ki is használta. A csak gyalogosokból álló dák seregecske meg sem kottyant a római katonáknak. Egyszerűen keresztűl gyalogoltak rajtuk, és a lovassággal az összes menekülőt megölték. A dákok válogatott íjászcsapata sem sokat ért, hiszen nem volt olyan erő, amely fedezte volna.

(A kis dák sereg nem volt akadály. Caracalla lovasai pedig mindenkit legyilkoltak közülük.)

Scriptorius olyan kis jelentőségűnek láthatta a csatát, hogy említést sem tesz róla. Pedig komoly vonzata lett neki. Carcalla követséget menesztett Aquinqumba, hogy ha békét akarnak, azonnal adják át a várost. Talán őt magát is meglepte, hogy a dákok azonnal beleegyeztek. Igaz, nem volt számottevő őrség a városban, és a környéken sem volt olyan sereg, ami megakadályozhatta volna az ostromot. Pedig Caracalla olyan messze volt még a várostól, hogy csak 234 nyarán tudott bevonulni oda.

234 nyarán a szenátus elrendelte a pun Paloma blokádját. Karthagó városát a numidák ostrom alá vették. A gallok pedig blokád alá vonták Massiliát. Arretiumban hajóépítési program indult, hogy a tengeri jelenlétet megerősítsék.

És Segestában elhunyt Vibus Julius, Lucius családfő öccse. De nem csak egy testvér, hanem egy politikai örökös is meghalt a személyében.

Vibius úr halála mindannyiunkat váratlanul érintett. Este lefeküdt, és másnap nem kelt fel. Nagyurunk mindkét öccsét túlélte. Már csak ő maradt a generációjából. Mélységes gyászunk mérhetetlen volt az övéhez képest. Vajon meddig bírja ezeket, a csapásokat, amiket reá mértek az istenek? Vibius úr testét kedves városában, Segestában égették el. Lucius nagyúr a fiát, Deciust nevezte meg új politikai örökösének, aki mindjárt át is vette Segesta irányítását.

233 nyarán következett be az, amitől Scriptorius félt. Lucius elhunyt. Személye volt olyan jelentőségű, mint apjáé. Tökéletesen felnőtt a feladathoz, a család vezetéséhez. Emlékezzünk vissza, hogy milyen kényes helyzetben vette át a kormányrudat az apjától. Akkor még nem lehetett tudni, hogy vajon beválik-e Flavius terve a család dolgainak rendbetételére. És Flavius terve Luciusban öltött testet. Lucius utóda a fia, Decius lett. Arretium vezetését pedig Tiberius vette át.

Lucius nagyúrral a nagy generáció utolsó tagja is távozott körünkből. Hatalmas sorscsapás ez. A Julius család elveszítette utolsó tapasztalt tagját. Nem lehet tudni, hogy mit hozz a jövő. Nem lehet tudni, hogy az utódok vajon képesek lesznek-e apáik művét fenntartani. Reméljük mindannyiunk érdekében, hogy igen. De nem csak a Juliusok veszíttek sokat Lucius nagyúrral. Én is. Ő volt az, aki fiatal koromban munkát adott, és ezzel megmentett attól, hogy Rómában tengessem a mellőzött titkárok életét.

(A Julius család területi változásai.)