Az ibérek

Ezt a népet nem kell bemutatni. A Julius család nemzedékek óta háborúban állt ezzel a néppel, amely először ő maga nyújtott baráti kezet, majd azt felrúgva hátba támadta a családot, abban reménykedve, hogy az nem fog tudni ilyen sokfelé védekezni egyszerre. Tévedtek. A Juliusok rómaiakhoz méltó szívóssággal állták a rohamokat, sőt ők maguk mentek ellentámadásba, és előbb visszaszorították őket az ibér félszigetre, majd utánuk nyomulva megvetették ott a lábukat, és Valerius halálára már a félsziget északi felét elfoglalták. A sötét felhők nem tisztultak ezután sem az ibérek városai fölül. A szenátus Cordoba elfoglalásával ketté vágatja az ibérek maradék országát, és ha ez megvalósul, akkor tényleg már csak Róma akaratán múlik, hogy meddig beszélhetünk független ibér népről.

119 elején meg is indult a római sereg Oppius kapitány vezetésével. De nem jutott messzire. Alig jutott ibér területre, Yuli vezetésével megtámadta őket az ibér fősereg. A rómaiak fölényben voltak. Helyzetüket tovább erősítette, hogy védelemben állva építhettek az ibérek hibáira. Oppius hátrányban volt ugyan gyalogság terén, de erősebb volt íjászokban, és a nyolc centuriányi tapasztalt lovasságra csatadöntő elemként számíthatott.

Az ibérek meg is indultak a római sorok felé. Először az onagerek érték el őket, de a mozgó sorokban túlzottan sok kárt nem okoztak. Ezután az íjászok, majd a parittyások kezdték meg a ritkítást. Ők már hatékonyabbnak bizonyultak, de az ibéreket megállítani nem tudták. Az ibérek végül frontálisan rázúdultak a római gyalogságra. Az gyalogság nem bírta sokáig a nyomást, és a középső részek megfutamodtak. Oppius azonnal harcba küldte a lovasságot.

(A gyalogság megingása után azonnal harcba vetették a lovasságot.)

A lovassági roham nem sikerült túl lendületesre, és az élen haladó centuria is meghátrált, de a célpont helyes kiválasztása ellensúlyozta ezt. A lovasság ugyanis egyenesen az ibér rohamot vezető Yuli csapatrésze ellen támadt. A lokális túlerő győzött. Yuli hamarosan elesett, és ez megpecsételte az addig jól harcoló ibérek sorsát. Vezérükkel harci szellemük is elveszett. Hamarosan az egész ibér sereg futásnak eredt. Ekkor ismét megmutatkozott az erős lovasság előnye. 3 lovas kivételével az ibér seregből senki nem menekült meg. Igaz, a rómaiak is elég komoly veszteségeket szenvedtek, de már nem kellett attól tartaniuk, hogy Cordoba városáig egy másik, komoly ibér sereg állja az útjukat.

(A lovasság hatalmas vérengzést rendezett.)

A csata után egy kis ibér seregecske állta útját a római áradatnak. Ellenállásuk nevetséges volt az erős római sereggel szemben. Nem is mertek nekitámadni a római soroknak. Csak álltak megbénultan, míg a római íjászok halomra ölték őket. Persze az is lehet, hogy a fősereg tragikus veresége után már nem láttak esélyt a komoly ellenállásra, és inkább leölették magukat, hogy a szolgaságot elkerüljék. Kitudja. Tettük oka a történelem többi rejtélye közé tartozik. Mindenesetre a rómaiak tovább haladhattak a lenyilazott hullák között.

(Ibér tetemek.)

Az év végén a távoli Porrolissumban elhunyt Numerius, az egykori örökbefogadott, aki egyik vezére volt a britek keleti terjeszkedését megállító római seregeknek. Az utókor ezt a hadjáratot Germán hadjáratnak nevezte el, mely során a britektől elvett egykor germán városokat az elfoglalás után a rómaiak visszaadták eredeti gazdáiknak, ezzel helyreállították az egyensúlyt az északi határon. És nem utolsó sorban szép zsákmánnyal gazdagodtak eközben. A hadjárat után Numerius Porrolissum kormányzását vette át, és élete hátralevő éveit már nyugalomban töltötte. De kortársai a győztes jelzővel élete végéig megtisztelték. Magtalanul halt el, így vérvonala már semmilyen szerepet nem játszott Róma további történelmében.

Egykori ellenfelük, Numerius halálával a britek semmivel sem kerültek könnyebb helyzetbe. A Julius családban mindig volt a következő generációban, aki a nagy elődök nyomába lépett. Sőt, már a kisebb vezérek, akik nem voltak családtagok, már ők is bármikor felvették a versenyt a britekkel. Ez jól látszott, mikor Aquitania partjai mellett Servius admirális két, egyenként három hajórajos brit flottát vert meg egymás után. Igaz, egyik brit flotta sem volt teljes harcértékű, de egy esetleges egyesülés után már komolyabb veszélyt is jelenthettek volna a brit hajók. Így is keményen ellenálltak, és súlyos veszteségeket okoztak.

A britek elleni szárazföldi csata az északi erődnél zajlott. Caratawc brit kapitány vezetésével, a védőkkel azonos erősségű sereg vette körbe az erődöt. Ez azonban nem akadályozta meg a rómaiakat, hogy kitörjenek rájuk. Quintus centurio vezetésével minden esélyük megvolt a győzelemre. A cölöpkerítés védelméből az onagerek rutinosan szórták a halált a brit harcosokra. Hamarosan maga Caratawc is az áldozatukká vált. Az északi erőd falánál továbbra sem volt esélyük a brit vezéreknek, a méltó, hősies halálra. Mondhatjuk, hogy a rómaiak így alázták porig az ellenségüket. És ez hatalmas lélektani előnyt jelenthetett. Gondoljunk csak bele abba, hogy egy hadvezér gyakorlatilag a biztos vereség érzetével indulhatott az erőd ellen, ahol szinte biztos, hogy méltatlan halál várt rá. Már akkor vereséget szenvedett, amikor elindult. Halálával pedig a seregre végképp a vereség bénító karjába került. Így történt ez most is. Egy darabig a britek még állták az égő lövedékek okozta pusztításokat, de végül elvonultak inkább az erőd közeléből. A brit sereg háromnegyede megmaradt ugyan, de a vereség az vereség.

(Félelmetes látvány lehetett az égből érkező tüzes lövedék.)

118 elején a juliusok töretlen fejlődésnek újabb jelei mutatkoztak meg. Aquinqumban felépült Jupiter nagytemploma. Ibériában pedig mindhárom tartományban olyan komoly építkezések készültek el, melyek valószínűleg tovább flusztrálták az őslakókat. Ez közül a leglátványosabb az Asturicai országút, melynek kövein sokkal nagyobb forgalom bonyolódhatott le, mint eddig. Ez pedig jót tett a Numantiaban és Oscaban éppen ekkor felkészült nagy fórumoknak, melyek lényegesen nagyobb árumennyiséget igényeltek. Egy országút, és két ilyen fórum gazdaságilag nagy hasznot is hozhat a tulajdonosának. Sőt az építkezések az év hátralevő részében is folytak, amit a Lovosicei aréna, és a Lemonumi nagy forum is jelez. Az év katonai hadmozdulatok nélkül telt el.

Persze az utolsó megállapítás nem teljesen igaz. Oppius centurio és katonái tovább közeledtek Cordoba városa felé. Csak éppen ez a vonulás teljesen zavartalan, békés menetgyakorlat volt. 117 elejére érkeztek a város elé. És hála a magukkal hozott onagernek, egyből támadásba lendülhettek. Háromszoros túlerőben voltak.

Először a falakon lévő tornyokat pusztították el az onagerek, majd betörték a kaput, és az ibér katonákat vették célba. Nem okoztak túl nagy veszteséget, de az ellenséget elzavarták a falaktól. A rómaiak így könnyedén behatolhattak a falak mögé. Egyenként sikerült harcra bírniuk, és megsemmisíteniük az ibér csapatokat. Elsőnek mindjárt Lucco kapitány lovasságát, a vezérükkel együtt. Kis gondot csak a főtéren álló bikaharcosok jelentettek. Ők ugyanis az óvatlan íjászokra azonnal lecsaptak, és komoly veszteséget okoztak nekik. Csak a gyors római lovasság mentette meg őket. Ez a lovassági roham azonban pontot tett az ostrom végére.

(A lovasság mentette meg az íjászokat.)

A város elfoglalásával sikerült kettévágni, az immár csak két tartományt ellenőrző ibéreket. Hatalmas stratégiai, és lelki előnyhöz jutottak ezzel a juliusok, hiszen eddig a félsziget déli része ibér ellenőrzés alatt állt. Ez pedig a sziget fele volt. Az ibér nép felett egyre hangosabban kongott a lélekharang. A kongást a cordobai foglyok lánccsörgése kísérte, ahogy útnak indultak a különböző római városokba, hogy rabszolgaként éljék tovább életüket, míg egykori javaikat a római katonák prédálták.

Ez az időszak további sikereket hozott a családnak. Az északi erőd palánkjai alól az onagerek megint könnyedén elkergettek egy brit sereget, Servius admirális Lugdunum kikötőjénél újból megfuttatott két kis brit hajóhadad, egy hajórajt teljesen elpusztítva, és a távoli Pripet provincia is fejlődésnek indult.

Év végén Cordoba városában zavargások kezdődtek. Az ibérek szabadságérzete új lendületet kapott. A helyőrség azonban ura volt a helyzetnek.

A szenátus új feladatot tűzött ki a család elé. Condate Redonum blokádját kérte. Ezt a várost még a Juliusok lázították fel a britek ellen, és nem is szerezték vissza az uralmukat felette. Az ilyen városokra annyira jellemző szervezetlenség miatt, nem ígérkezett nehéznek a feladat végrehajtása. Mindössze egyetlen lovas centuria indult el a feladat végrehajtására.

Ezzel egy időben a Szelukida birodalom az egyiptomi és görög nyomás alatt összeroppanva megszűnt létezni. A görögöket a Brutus család kiszorította Európából, és ők kisázsiai hódításokkal pótolták területi veszteségeiket. Ez pedig Szeleukosz utódainak végét hozta magával.

Szintén 117 végén történt, hogy a britek visszatértek az északi erőd alá. Az onagerek most is meghátrálásra késztették őket. Üldözésüre indult a római lovasság. Az elvonuló britek utolsó csapat megfordult, és csak kellemetlen veszteségek után sikerült megfutamítani. A brit sereg harmada maradt a harcmezőn. Sajnos azonban az erőd lovasságának veszteségei nem pótolhatók olyan hamar, mint egy állandó helyőrség lovasságáé.

(Menekülő britek.)

116 elején a cordobai helyőrség nem bírta tovább a zendülő polgárok nyomását, és a város felett a Juliusok elvesztették a felügyeletet. Ám a város nem vált újra ibér várossá, hanem független lett. Persze nem is volt idejük nagyon berendezkedni. A római hadsereg nem távozott a város alól, és azonnal ostrom alá vette. Erre szenátusi utasítás is született, de megtették volna e nélkül is. A Juliusok még soha semmit nem engedtek ki a kezük közül, ami egyszer az övék lett.

A lázadás rossz fényt vetett ugyan a családra, de elég erős lábakon állt, hogy ne rendítse meg a helyzetét. Erre jó bizonyíték az ekkor elkészült nagyobb építkezések, mint a segestai amfiteátrum, az asturicai aréna, és Pripet helytartói rezidenciája.

De a legjobb bizonyíték rá az, ahogy a következő brit ostromot visszaverték az északi erődnél. Az onagerek mint mindig, most is meghátrálásra kényszerítették a briteket. Csakhogy a lovas kirohanás most sokkal jobban sikerült, mint korábban. Az ibér seregnek majdnem a fele a harcmezőn maradt, míg a rómaiak mindössze egyetlen embert vesztettek. Ráadásul a briteknek a tengeren sem volt szerencséjük. Servius ugyanis megverte a Lemonumot blokádoló brit hajókat.

(A levonuló briteket támadó római lovasság.)

Az év első felének betetőzéseként a cordobai helyőrség ellentámadásba ment át, és megrohanta a várost. Először az onagerek nyitottak tüzet a város utcáin várakozó védőkre. A védők közel egy tizede hullott el a lángoló lövedékektől. Ez azonban kevés volt. Ettől még a rohamozó csapatok erős ellenállásra találhattak a falakon belül.

Több rés is volt a falon, az egyik szélsőn betámadva pont a lovasságot kapták el a gyalogosok. A könnyű lovasság nem állhatott ellen a zsoldos hadicsapatoknak, és a római gyalogságnak. Közben a középső részen is tért sikerült nyerni a rómaiaknak. A védők ide érkező könnyűgyalogságát, a lovasokat elkergető római gyalogság hátba kapta.

(A könnyűgyalogság hátba támadása.)

Ekkor már a római lovasság is harcban állt. Kellett is, mert az utcákból özönlöttek a védők a résekhez, hogy megállítsák a rómaiakat. Tudták, tettükre úgysem lesz bocsánat. Nagy öldöklés kezdődött a falon belül. A zsoldos hadicsapat olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy nem lehetett maradásra bírni. De a római seregek állták a sarat. A falak mögött harcban mindkét hadvezér részt vett. De a végén csak a védők vezére, Aingeru fizetett érte az életével.

(A védők vezére egyedül is szembeszállt a rómaiakkal.)

Aingeru halála után már nyitva állt az út a főtér felé. A rómaiak tömött sorokban meg is indultak. Aki esetleg ellen akart állni, azt eltaposták. A lovasság vezette a rohamot. Hamarosan ár a főtérhez is értek. Az ott várakozó védők ellen egy lendületes rohamot vezettek. Élet-halál harc kezdődött, melyben egyik fél sem adott kegyelmet. Természetesen a nagy számok törvénye, és a képzettség a rómaiak felé billentette a mérleg nyelvét. És ahogyan a létszámfölény egyre nyilvánvalóbbá vált, a mérleg nyelve is egyre könyörtelenebbül mutatta a valóságot.

(A végső roham.)

A harc végére csak római katona állt a főtéren. A város védői haldokolva, vagy már holtan feküdtek a visszatérő hódítók lábai alatt. A római szokás szerint a lázadó városok lakossága felkoncolásra számíthatott. Valószínűleg Cordoba megmaradt lakói lepődtek a legjobban azon, hogy ez elmaradt. A rómaiak megelégedtek azzal, hogy újabb rabszolga menetek induljanak a városból. Valószínűleg úgy gondolták, hogy az előző foglaláskor eladott rabszolgák, és a mostaniak megfelelő mértékben csökkentik a város lakosságát, és az elkövetkező időkben Cordobában kordában tudják tartani a maradékot.

Az év végén Scallabis városában az éjszaka leple alatt egy sötét alak lopódzott úti célja felé. Kerülte a világos helyeket, amiket a fáklyák fénye világított meg. Óvatosan hatolt be egy cölöpházba. Meghúzódott egy sarokban, és várt. Türelmesen várt. Egy idő után léptek zaja hallatszott. Nyílt az ajtó, és egy fáklyás alak lépett be. Amint becsukta maga mögött az ajtót, a háta mögötti sarokból előlépett a sötét alak. Egyik kezével befogta az érkező száját. Másikban tör villant. Egy gyors húzás, és az áldozat nyakán vér jelent meg. Halk bugyborékoló hang hallatszott. Erősen tartani kellett, mert az áldozat haláltusájában minden erejét összeszedte, hogy legalább gyilkosa szemébe nézhessen. De ez nem adatott meg neki. Ahogy nőtt a vértócsa a lábánál, úgy fogyott az életereje. Végül elernyedt, szeme megüvegesedett. A gyilkos lassan leengedte áldozatát a földre, majd hangtalanul kisurrant az ajtón. Adrian a cselvető sikerrel járt.

Így történt, hogy a nép, amely először szövetséget ajánlott Rómának, majd azt megszegve hátba támadta, ugyan olyan becstelenül pusztult el, ahogyan a háborút kirobbantotta. Az erkölcsi tartás egy nép esetében nagyban hozzájárulhat a történelem sodrában való fennmaradáshoz. Sajnos Valerius Rabirius már nem élhette meg ezt a dicsőséget. Ha még 6 évet adtak volna neki az istenei, a legnagyobb családfőként emlékezne rá az utókor. Megérdemelte volna.

Hosszú idő után a család csak a britekkel állt hadban, ami üdítő újdonság lehetett nekik az elmúlt évtizedek után. Hiszen volt, amikor egyszerre álltak hadban a britekkel, gallokkal, ibérekkel, makedónokkal, görögökkel, numidákkal. Az Ibér félsziget már nem volt többé Ibér félsziget. Innentől kezdve Hispan félszigetnek kell hívjuk. Új urai ugyanis így hívták. Az a két tartomány, amit az őslakók szervezetlen maradékai uraltak, már csak a szenátus akaratától függően maradhattak szabadok. Veszélyt a római hegemóniára a legkisebb formában sem jelentettek.

A Julius család túlélte a megpróbáltatások évtizedeit. Egyre nagyobb erőforrásokkal rendelkeztek, amelyek mind magasabbra emelték a család fényét. Míg végül a nagyság elérte azt a szintet, ahol a szerencsétlenebb sorsú családok irigysége a felszínre tört, és a szenátussal a kapcsolat megromlott. Azonban hiába volt a szenátus, hiába állt a szenátus mellé a Brutus és Scipio család, a Juliusoknak még hatalmasabb szövetségese volt. A Római Nép. És ez tette lehetővé, hogy a juliusok dicsősége Augustus principatusában csúcsosodjon ki, amely után Róma már soha nem lehetett az, ami azelőtt volt.