III. Fejezet

A punok

260-ban a szenátus három év után újra feladatot szabott ki a Juliusoknak. Ez a feladat a Szardínia szigetén lévő Caralis elfoglalása volt. A város, és a sziget karthagói, más néven pun birtok volt. Flavius Julius megint egy baráti város elfoglalására kapott parancsot, mint annak idején Narbo Martius esetében. Tény, hogy Caralis, ha szigorúan vesszük, a Juliusok érdekszférájához tartozott. De az erős gall észak-itáliai jelenlét, és a gall háború lekötötte a Juliusok teljes erejét. Aligha hihető, hogy Flavius Julius, vagy a család bármelyik tagja lelkesedett volna az ötletért. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a háborúval a Karthagóval kötött kereskedelmi szerződés is semmissé válna. Márpedig a julius birtokok nem hoztak annyit, mint a többi család dél-itáliai birtokai, ezért nagy szükségük lehetett az ilyen bevételekre. Ha mondjuk, Itáliát már az Alpokig uralmuk alá hajtották volna, akkor esetleg, hiszen a hegyszorosokba telepített erődökkel feltartóztathatták volna a gallokat, amíg a sereg egy része Szardínián harcol. Ebből arra következtethetünk, hogy Flavius Julius egy itáliai gall város elfoglalásának jobban örült volna. Ebben az időben tehát a Julius családnak nem állt érdekében egy háború Karthagóval. Annál inkább a Szicília nagy részét már birtokló Scipio családnak. Minden valószínűség szerint ők álltak a szenátus döntése mögött, hogy Szicília többi részére is rátehessék a kezüket. Legalábbis ez utóbbira enged következtetni Scriptorius, amikor Flavius Juliustól Luciushoz érkezett egyik levélre hivatkozik:

Lucius Julius levelet kapott az apjától, melyben Flavius Julius a Rómából hozzá érkezett hírekről számolt be. A szenátus mozgolódik. Állítólag egy scipio sereg Szicíliában karthagói területre lépett. Lehet, hogy háború lesz közöttük. Mi, akik Lucius háza népéhez tartozunk, reménykedünk benne, hogy kimaradunk ebből a háborúból, elég bajunk van a gallokkal is.

(Caralis az új célpont.)

Futólag már említettük korábban is a punokat, de eddig nem gyakoroltak jelentős hatást a Julius család életére. Most viszont nem árt megismerkedni közelebbről is ezzel a néppel. Szedegessük hát össze, és nézzük meg, hogy mit tudunk róluk.

Karthagó egy volt a föníciai gyarmatvárosok közül. Ezeket, a gyarmatokat a kereskedelmükről híres föníciaiak éppen a kereskedelmi kolóniáik védelmére létesítették. De nem rendelkeztek elég katonai erővel ahhoz, hogy nagy kiterjedésűek legyenek a gyarmataik. Olyan helyeket kerestek, amelyek a tenger felől könnyen megközelíthetők, a szárazföld felől viszont nehezen, így könnyen védhetők az őslakosok esetleges támadásai ellen. Karthagó városa is megfelelt ennek a kitételnek. A föníciai nép nem volt egységes. Az ókori hagyomány szerint a Földközi tenger nyugati medencéjében létesített gyarmatok, így Karthagó is türoszi eredetűek. Türosz az talán a legjelentősebb föníciai város volt. A hagyomány szerint Karthagót az első olümpiai játékok előtt 38 évvel, azaz Kr.e. 814-ben alapították. Elég későn, ha Utica és Gades hagyományok szerinti 1100-as évekbeli alapításához mérjük. De még mindig 60 évvel megelőzi Küméét, amely az első görög gyarmat volt nyugaton. Mindennek ellentmond viszont az, hogy a legrégebbi archeológiai lelet, amelyet a romok között találtak a 650-es évekből való. Itt is látszik, hogy a régi korok megfejtése nem olyan egyszerű, és csak több oldalról megvizsgálva lehet bármit is kijelenteni. Mivel azonban most nem Karthagói, hanem római történelmet írunk, azon belül is a Julius családét, egyezzünk meg abban, hogy a várost 814 és 650 között alapították.

Karthagónak, a városnak, miután az VI. és V. század folyamán teljesen független lett alapító városától, sikerült hegemóniát elérnie a többi gyarmatváros felett. Csakhogy a görögök is szemet vetettek a területre, és ez összeütközéshez vezetett. A karthagóiak, szövetséget kötöttek az etruszkokkal, és ezzel gyakorlatilag sikerült megállítaniuk a görögöket. Ezért lett Szardínia az övék. Szicília birtoklása viszont már koránt sem volt ennyire egyértelmű. Hosszú, véres csatákat vívtak váltakozó sikerrel, de egyikük sem bírt felülkerekedni. Az első összecsapásokból a görögök jöttek ki jobban. Karthagó ezért inkább a következő időkben Észak-Afrika meghódításával foglalkozott. A 400-as években kiújultak a harcok a szicíliai a görögökkel. A punok nagy lendülettel törtek előre, és már Szürakusza városát ostromolták, amely Szicília legerősebb görög városa volt. Közben azonban Athén legyőzésével véget ért peloponnészoszi háború, és így Spárta hadereje felszabadult, hogy a Szicíliaiak segítségére siethessen. Járvány is tőrt ki a pun táborban, így inkább békét kötöttek, amely Karthagónak jutatta a sziget legnagyobb részét. Csakhogy Dionüsziosz, Szürakusza türannosza ezt a békét a maradék görög városok egyesítésére használta fel, amit akár fegyverrel is végrehajtott. És mikor elérkezett az idő, támadott. Most ő tőrt előre nagy lendülettel. Ám a punok végül mégis visszaverték, megint Szürakuszába szorult vissza. A járvány azonban ismét megmentette a várost, és kezdődött minden elölről. A 300-as években is folytatódtak a harcok. A század végén a punok már megint Szürakusza falai alatt állottak. Ekkor azonban Agathoklész, az akkori türannosz, a karthagói flotta éberségét kijátszva 14000 emberével gályákon kitört, partra szállt Afrikában, és megindult Karthagó irányába. Miután pár várost rohammal bevettek, nem messze Karthagó városától tábort ütöttek, az ellenük küldött sereget pedig legyőzték. Később elfoglalták magát Uticát is. Miután azonban Agathoklész hazatért, az ott maradt sereg vereséget szenvedett, de a Szürakuszát ostromló punok sem jártak eredménnyel. Béke lett. Legközelebb a punok már Pürrhosz seregeivel mérkőztek a Szicília birtoklásáért.

(Karthagói területek a Mediterránumban.)

De térjünk vissza a Juliusokhoz, és nézzük meg, hogyan készültek fel az újabb háborúra. Egyenlőre megvoltak a bajaik a saját tartományaikban is. Mindössze annyira futotta az erejükből, hogy Secundus Horatius követi felhatalmazással parta szállt caralis mellett. A feladata azonban inkább kém jellegű lehetett, mert nem tudunk semmilyen érdemi tárgyalásról. Ráadásul az őt szállító flotta azonnal visszaindult Arretium kikötőjébe.

Közben Narbonensis tartományban Publius kapitány rablósereget támadott meg. Az íjászokat küldte előre, akiknek sikerült némi veszteséget okozniuk, főleg a paraszti egységek között. Az íjászok nyílvesszőinek elfogyása után, középen álló parasztokat támadta meg először a hastatusokkal. Majd a két szárnyat zárkóztatta fel. Az ellenséges balszárnyat hadicsapat alkotta, amely lényegesen jobban helyt állt, mint a paraszti egységek. Főleg, hogy a vezéri lovasság a segítségükre sietett. Az egyik hastatus manipulus meg is futott. Azonban a paraszti jobbszárny, és a zöm nem állta a rohamot, és elmenekült. A római balszárny folytatta az üldözést, míg a középhad a még harcoló rabló balszárny felé fordult. Ezt már ők sem állták, ezért ők is megfutottak.

(A bekerítés veszélyét látva a még harcoló rablók is futásnak eredtek.)

A másik harctéri fejlemény már koránt sem volt ilyen örvendetes. Erbin gall kapitány vezetésével 1000 fős sereg vonta ostrom alá Ariminumot. Manius Julius hiába eredt utána, nem érte utol. A városnak el kellett szenvednie az ostromot. Manius, miután az ostromot nem tudta megakadályozni, tétlenkedni kezdett. Az év második felében gyakorlatilag semmit sem csinált. Ez az időszak Decius Julius házasságával telt el. Ő volt az első unoka aki megházasodott, és mintha ez elterelte volna a Juliusok, köztük a családfő, Flavius Julius figyelmét a fontos eseményektől. De hát hogyan is zajlott le egy ilyen esküvő?

A római törvények korán megadták a lehetőséget a családalapításra, de végül is a szülők döntöttek. Ha a fiatalok a házasság feltételeinek megfeleltek, elérték a törvényes korhatárt, a szülők beleegyeztek, és nem voltak vérrokonok, akkor eljegyzést tartottak. A jegyes a násznagy kíséretében felkereste a mennyasszonyt, hogy nősülési szándékát kifejezze. Ennek során különféle ajándékot adott, ami lehetett pénz, gyűrű, vagy bármi más. Az eljegyzést e szavakkal fejezték be: Javunka fordítsák az istenek! Srciptorius ekként örökítette meg a kor lakodalmi szokását:

Az esküvő előtti napon a mennyasszony leveszi leányruháját, játékait, babáit az isteneknek ajánlja fel. A mennyasszony ruhája fehér tunica és négyszöglettű lángvörös kendő, vagy olyan fátyol, amely a testet egészen a sarokig befedi. A lakodalom napján a mennyasszony apjának a házában kötik meg tíz tanú jelenlétében a házassági szerződést. Utána a mennyasszonyt a férjéhez vezetik, és kézfogással kinyilvánítják egybekelési szándékukat. Ezt követően malacot áldoznak Junónak, a házasság istennőjének. A malac epéjét kiszedik, hogy ne legyen a házasság keserű. Majd a házassági lakoma következik.

Alkonyatkor fáklyafény és fuvolaszó mellett átkísérik a mennyasszonyt a férje házába, utána viszik a házasság jelképéül a rokkát és a szövőszéket. Bent a mennyasszony holtomiglan holtodiglant fogad, majd a férje átnyújtja neki a kulcsokat, a pince kulcs kivételével. Új otthonában a mennyasszony olajjal keni meg a kapufélfákat, és ezzel a ház védőszentjének oltalma alá helyezi magát. A küszöbön át kell emelni a menyasszonyt, mert rossz ómen, ha megbotlik benne. Az atriumban ismét áldozatot mutatnak be az isteneknek, majd az asszony meggyújtja a ház tűzhelyén a tüzet, és ezzel véglegesen a férje hatalma alá kerül az apja uralma alól. Másnap az ifjú pár szűkebb körű lakomát ad, és ezen jelenik meg először stólával az ifjú asszony.

Scriptorius leírásában valószínűleg nem ezt az esküvőt jegyezte le. De valószínűleg mindegyik ilyen, vagy hasonló lehetett. Decius Juliusé is. Ne legyünk hát túl szigorúak Flavius-szal, amiért lazított egy kicsit a nagy gondok közepette.

259 nyarán Brennus, a gall törzsszövetség vezére Narbo Martius mellett tartózkodott, majd 600 főnyi haderejével. A tartományban egyéb kisebb csapatok is állomásoztak, amelyek valószínűleg hozzá tartottak. De nem Quintus lett volna Quintus, ha ezt nem veszi észre, és nem használja ki. Narbo Martius teljes őrségét magával vitte, és rátört a gall seregre. Bár Quintus létszámfölényben volt, és hadvezéri hírneve megelőzte a gall vezérét, mégis csak kisebb fölénnyel rendelkezett.

(Quintus Julius rátört Brennus törzsszövetségi vezető seregére.)

A két sereg között egy fasor rejtőzött. Quintus ismerte fel hamarabb a jelentőségét, és seregét rohamléptekben megindította felé. A gallok talán támadásra vártak, mert nem mozdultak. Ám a római sereg megállt a fasorban, és rendezte a sorait. Quintus szokásához híven először az íjászokat vetette be. Okoztak némi veszteséget a gall csapatoknak, de korántsem akkorát, mint kellett volna. A velitesek következtek utánuk. Mindezt a gallok türelmesen állták a pajzsaik mögé húzódva. Brennus nyílván félt betámadni az erdőbe, hiszen ott csapda is várhatta. Quintus előre vonatta a hastatus manipulusokat. Az ő pilumjaik eldobása után már csak a közelharcban bízhatott Quintus.

(A fasort előbb elérő Quintus katonái nyugodtan szórhatták nyilaikat, dárdáikat a gall seregre.)

Meg is tette a szükséges előkészületeket azzal, hogy a gall zsoldos lovasságot balra, oldalra küldte, hogy amikor a gyalogság leköti a gallokat, az hátulról megtámadja az ellenséget. Brennus azonban észrevette a mozdulatot, és meghátrált a seregével. Quintusban talán felmerült az üldözés lehetősége, ám hamar kiderülhetett számára, hogy rosszabb döntést nem hozhatott volna. A gall sereg ugyanis csak lendületnyerés miatt hátrált, mert kis idő múlva megfordult, és frontális támadást indított az arcvonal ellen. Maga Brennus a serege zömével középen támadott. És bizony sikereket ért el. A közép kezdett megrogyni. Quintus bevetette közelharcban a veliteseket, valamint kevés triarius katonáját is a gall vezérre küldte. Ezután a széleken támadást indítatott. A baloldalon az oldalra küldött lovasság, a jobboldalon pedig a gall zsoldos hadicsapat egyike, illetve a másik gall zsoldos lovasság támadott a gallok hátába.

(Brennus gall vezér sikereket ért el középen, ezért Quintusnak is be kellett avatkoznia.)

Miután, a csata kimenetelére láthatóan további hatással nem lehetett, Quintus kíséretével a triarius csapat segítségére sietett. Nagy és véres tusa alakult ki, amely során több római csapat is megfutott. Ám a gall vezéri lovasság, amely kezdetben oly sikeresen harcolt a hastatusok ellen, elvérzett a triariusok lándzsáin, és a római vezér lovasainak kardjain. Ráadásul a szárnyakon elért sikerek miatt felszabadult római csapatok is középre fordulhattak. Most már a gall csapatok rogytak meg, de ők visszavonhatatlanul. A megmaradt római csapatok immár felszabadultan vadászhatták le a menekülő ellenséget. Mindezt olyan hatékonysággal tették, hogy a harctérről csak másodmagával menekült meg Brennus. A római sereg megsemmisítő vereséget mért az ellenségre, de majd a sereg fele odaveszett, és Brennus is elmenekült. Nagy segítség lett volna a csatában Amulius, és kis serege is, de ők gall föld felé kerültek, hogy ne találkozzanak a gall seregekkel, amik az útjukat állták. Mindenesetre Arretiumból el is indult két hastatus manipulus hajón, hogy erősítést vigyen.

(A gall sereg, és Brennus megfutása után a római katonák felszabadultan vadászhattak a menekülő gallokra.)

Ez után a csata után említik először Quintus Juliust ragadvány néven. Quintus Julius Pedites alakban tűnik fel ezentúl a neve. Ez furcsa, ugyanis a pedites gyalogos katonát jelent. Márpedig nincs arra adat, hogy Quintus gyalogosan harcolt, vagy az átlagnál kevesebb lovast használt volna. Manius Julius még ennyire sem használta őket, mint Ő. Talán volt a csatának egy olyan mozzanata, ami elveszett a történelem sodrában. Esetleg jobban törődött a gyalogosokkal, mint a lovasokkal. Mivel mellette nem volt egy Scriptorius, aki leírta volna tetteit, és működési területe igen messze esett Rómától, nem valószínű, hogy erre a titokra valaha is fény fog derülni.

Viszont ez egy ragyogó alkalom arra, hogy megálljunk egy kicsit, és elmélyedjünk a római nevekben. Korábban már említettük, hogy a gyermekek közül a fiú a kilencedik, a lány a nyolcadik napon kapott nevet. Eredetileg a rómaiak csak egyetlen nevet használtak. A Szabinokkal való egyesülés után terjedtek el a két tagból álló nevek. A köztáraság időszakában már három neve volt egy rómainak. Az első név volt a praenomen, ami a mi utónevünknek felel meg (Quintus). Családi körben a gyerekek, a kliensek, a rabszolgák a ház urát ezen a néven szólították. A második a nomen gentile, azaz a vezetéknév (Julius). Ez a tag volt a név gerince, mert ez határozta meg, hogy az illető melyik nemzettség tagja, ahova jogilag, vallásilag tartozott. Harmadik nevük pedig a cognomen volt (Pedites). Ez a mi előnevünknek felel meg, és jelöli, hogy a nemzettség melyik ágához tartozott. A jó barátok szólították ezen a néven, és a címer is e név alapján készült el. Cognomenhez több módon lehetett jutni, és egy embernek egyszerre több is lehetett. Cognomenhez lehetett jutni adoptálás útján, amikor az örökbe fogadott az örökbefogadók nevét, mint előnevet felvette, de lehetett kapni valami hőstett után, illetve egy jellemző tulajdonság után. A lányoknak eredetileg egy nevük volt. Később az apa vezetéknevét nomen gentile-jét használták nőnemű alakban. Ha egy lánynévből több volt a családban, a minor és a major szavakkal különböztették meg őket. A rabszolgáknak is egy nevük volt. Ám szabadon bocsátásuk után felvették uruk nemzettség nevét, és gyakran előnevét is.

Még egy dologra szeretnék kitérni úgy mellékesen a nevekkel kapcsolatban. A házasságnál észrevehető volt, hogy bizonyos dolgok nem változtak az idő folyamán. A mai napig divat a hatalmon lévők kifigurázása, neveik elfordítása, sokszor vaskos, akár altáji kigúnyolása. Nem volt ez másként az ókorban sem. Scriptorius felháborodva írja:

A mai napon, a piacon járva, egy római kereskedő mellett vitt el az utam. Ez a kereskedő vidám beszélgetésben állott egy általam csak látásból ismert ariminumi polgárral. A szófoszlányok alapján, ami fülembe jutott a zsivajban, arra jutottam, hogy a dicső Julius családról beszélnek. A közelükben megálltam, és nézegetni kezdtem a kirakott portékát, de nem törődtem vele igazán, mert fülem a beszédüket figyelte. De bár ne tettem volna!!! A helyi polgár a nemes Quintus Julius Pedites legújabb győzelmeiről mesélt. A római kereskedő nevetve visszakérdezett: Quintus Julius Pedites? Nem Quintus Julius Peditus*? És a szégyentelenek együtt nevettek! Eljöttem onnan, mielőtt önuralmam vesztvén tettlegességre ragadtattam volna magam. . .

*(fing, fingás, a krónikás megjegyzése)

Ebben az évben még egy nagy csata várt a Julius családra. Ez pedig Ariminum felszabadításáért kellett felvállalják. Bár a gall sereg nagy létszámú volt, mégis a csapatok nem voltak túl erősek. Ennek ellenére Manius még felfogadott egy gall hadicsapatot, amelyekből így már négy volt neki. Csak ezután kezdte meg a csatát. Luciusnak a várból kitörő haderejével együtt a rómaiak két és félszeres túlerőben voltak. Manius ennek ellenére védelmi felállást határozott el. De ezen korábbi csatáit ismerve nem kell meglepődni. Az első sort a két velites csapat alkotta. Mögöttük sorakozott fel a négy gall hadicsapat. Utánuk következett hat hastatus manipulus. A szárnyakat megerősítendő a két szélső manipulus között még egy-egy hastatus manipulus állt fel. Mögöttük pedig a két lovasság. A római a jobb, a gall zsoldos pedig a balszárnyon. Manius pedig középen helyezkedett el.

(A római sereg felállása.)

A gall sereg mögött Lucius is feltűnt kis seregével. Erbin gall kapitánynak a következő választási lehetőségei voltak. Bevárhatja a két római sereg támadását, és védekezéssel igyekszik megnyerni a csatát, vagy egyenként számol le a római csapatokkal. Azt már sohasem tudjuk meg, hogy mi játszódhatott le a fejében. Csak a döntését ismerjük. Seregével Manius csapataira zúdult. Jobban járt volna, ha Luciust támadja meg. Az ő seregét könnyedén elsöpörte volna, és a segítségére siető Manius katonái meglehetősen kifulladva értek volna csak oda. Ráadásul a Manius elleni rohamot is rosszul vezette. Lovasságával előre tőrt, és a gyalogságát megelőzve ért a római sorokhoz. A velitesek nem tudtak idejében visszavonulni a roham elől, és a gall lovasság beléjük gázolt. Nagy veszteséget szenvedtek a rohamtól, és a gall lovasok is elérték a zsoldos hadicsapatokat. Manius nem rendelte vissza a veliteseket, így a gall lovasság ott ragadt a zsoldosok lándzsái előtt. A gall lovasság ott veszett a harcmezőn. Hiába rohantak a gyalogosok, nem tudtak segíteni nekik. Alig páran menekültek csak meg a lovasok közül.

(Az elhamarkodott lovassági roham katasztrófális lett a gallokra nézve.)

A lovasság megfutása ellenére a gall gyalogság nem hagyta abba a rohamot. Azonban az eredeti arcvonaluk széles volt, és mindegyikük a bajba jutott lovasság, azaz a hadrend közepe felé indult el, így nem egyszerre érték el a római sorokat. A gall csapatok egymás után pattantak le a római csapatoktól. Manius nem engedett mindaddig üldözést, amíg az összes gall csapatot vissza nem verte. Utána azonban szabad volt a vásár. Lucius is hátrahagyta seregét, és kíséretével a menekülőkre rontott. Alig maradt hírmondó a gall seregből. Scriptorius a következőt írja a győzelemről:

Lucius kormányzó visszatért a csatából. Nagy örömünnepet ült a város, amiért megszabadult a galloktól. Lucius nagyúr fennhangon hirdette mindenkinek, hogy a római csapatok milyen fegyelmezettek, milyen nagyszerű harcosokból állnak, és hogy olyan hadvezérek, mint Manius Julius legyőzhetetlenek.

(Lucius Julius is csatlakozott az üldözőkhöz.)

A következő megmérettetés 259 telén történt. Lucco gall vezér még ez év nyarán ostrom alá vette Narbo Martiust. Quintus Julius Pedites, mivel nem számíthatott fiára, Amuliusra, nem várt tovább, hanem kitört az ostromlókra. Bár a rómaiak a baráti gall törzsektől felfogadott gall zsoldosok miatt majd0 kétszeres létszámfölényben voltak, az írások szerint, a tényleges katonai erő tekintetében alig, minimális erőfölénnyel rendelkeztek. Ez a minimális fölény talán csak Quintus volt, aki számtalan nehéz csatában szerzett hírnevet magának.

(Quintus kis erőfölénye birtokában is vállalta a csatát.)

Lucco már a kitörés első jelére távolabbra vonta csapatait a várostól, hogy ellenfele ne tudja kedvenc taktikáját alkalmazni, azaz egy oldalsó kapun kivonulva, két tűz közé fogni a gall csapatokat. Quintust ez meglehetősen kellemetlenül érinthette. Két választás előtt állt. Vagy gyorsan kitalál valamit, vagy lefújja a kirohanást. Abból, amit jelleméről ismerünk, biztosak lehetünk benne, hogy a második megoldás egy pillanatig sem jöhetett szóba nála. Lucco alaposan kényszerpályára állította őt. Egyetlen megingást nem engedhet meg magának egy olyan hadvezér, aki ilyen kiélezett helyzetben, az anyaországtól ennyire elszakítva, ellenséges környezetben kell harcoljon. Márpedig a kitörés lefújása bizonytalanságot, megingást sugallna. Hogy Quintus ezeket végig gondolta-e, azt nem tudjuk. Lehet, hogy ösztönösen cselekedett. Egy biztos. Kivonult csapataival a városból. Ball szárnyra tette az erősebb hastatus manipulusokat, míg a jobb szárnyon a gall segédcsapatok voltak. Középen a gyengébb hastatusok, és a kevés triarius álltak. Mögöttük, középen voltak a velitesek, és az íjászok. Mellettük álltak balról a gall, jobbról a római lovasok. Ebben a hadrendben indultak meg Lucco csapatai felé.

(Quintus Julius Pedites a szárnyakra, főként a balszárnyra helyezte a támadása súlyát.)

Lucco egy döntő rohammal el akarta söpörni a római jobbszárnyat, és a közepet, mielőtt az erős hastatusok közbe avatkozhatnának a bal szélről. A támadást saját maga vezette, amint lovasaival a rómaiakkal szövetséges gall segédcsapatokra tőrt. Gyalogsága szinte azonnal követte. Ők is a római jobbszárnyat, és a közepet támadták. A rómaiak középső hadrendje meg is bomlott, és a kissebbik hadicsapat megfutott. Azonban mindkét római lovasság középre vágtatva helyreállította az arcvonalat. Lucco kísérete teljesen odaveszett a nagyobbik római hadicsapat lándzsáin, amely derekasan helytállt a túlerő ellen. Csak maga a vezér tudott kimenekülni a forgatagból.

(A gall támadás a római jobbszárnyra, és a középhadra nehezedett. A római balszárny felett látható gall lovas, a csatából távozó Lucco.)

A balszárny hastatusai, a lovasság segítségére sietve, pillanatok alatt felszámolták a gall jobbszárnyat. A gall sereg, amit vezére magára hagyott, nem bírta elviselni az oldalról érkező nyomást, és megfutott. Quintus felszabadult üldözésbe kezdett. Lovasai, és gyalogsága a gallok után vetették magukat. Végre a csata előtti összes feszültséget kiadhatták magukból. Ez olyan jól sikerült, Hogy Lucca kivételével az egész gall sereg a csatatéren maradt. A gall vezért már hiába vették üldözőbe Quintus gall lovasai, akkor előnyre tett szert, hogy nem lehetett utolérni. Quintus ezzel a győzelemmel bebizonyította, hogy tud alkalmazkodni az ellenfél által diktált helyzethez. Lucco pedig azt, hogy a gall vezérek, ha lassan is, de tanulnak a vereségekből, és keresik a rómaiak hadászati taktikáinak ellenszereit. Az már más kérdés, hogy eleddig nem találták meg.

Üldözni jó. Üldözés közben felszabadul az ember.)

Az események Itáliában sem csillapodtak. Narbo Martius ostromával egy időben szinte a semmiből ott termett Vellocatus gall kapitány Ariminumnál, és ostrom alá vette a várost. Manius Juliusa város segítségére sietett, és vállalta a csatát. Csak úgy, mint Quintus, csekély erőfölényt mondhatott magáénak. Lucius Juliusra és városőreire, valamint az Oppius centurio által vezetett hastatus manipulusra számíthatott segítségül.

(Manius még a segítségére érkezőkkel együtt is csak minimális erőfölényben volt.)

Manius Julius a már bevált hadrendhez folyamodott. Annyit módosított rajta, hogy a veliteseket a gall sorok mögé helyezte. Így nagyobb védelmet kaptak, mint az előző csatában, ahol érzékeny veszteségeket szenvedtek. Mögöttük négy hastatus manipulus állt, azok mögött meg a lovasság. De hova lett Manius manipulusainak a fele? Az előző csatában még nyolc manipulusa volt. Ez érdekes kérdés, de hagyjuk egyenlőre függőben. A legtöbb ilyen kérdésre az idő általában meg szokta hozni a megfelelő választ.

(Manius Julius hadrendje.)

Ebbe a hadrendbe nem tartozott bele az erősítés. Oppius centurio hastatus manipulusával Lucius Juliushoz és két városőr csapatához csatlakozva oldalról közelített a gall sereg felé. Vellocatus gall vezér egy dombon állt fel seregével, ami nagy előnyt jelentett számára. Lucius és Manius remekül együtt működött. Manővereikkel elérték, hogy Vellocatus feladja a dombot, amit Lucius birtokba is vett. A gallok valószínűleg féltek az oldalról érkező támadástól, ezért úgy helyezkedtek, hogy mindkét római sereget az arcvonaluk előtt tartsák. Ezt viszont csak a már említett domb feladásával tudták megvalósítani.

(Lucius Julius csapataival elfoglalta a gallok dombját.)

A gall sereg bal szárnya messze túlnyúlt a római arcvonalon. Viszont nem volt igazi mélysége. A római sereg szándékairól Scriptorius a következőket írta:

Uramnak, Lucius Juliusnak a feladata volt, hogy a gall jobbszárnyat lefoglalja, megfutamítsa, míg Manius középen sikert nem ér el. Ekkor Manius seregét két részre bontva, a nagyobbik részével felszámolja a gall jobbszárnyat, a kisebbiket pedig Lucius segítségére küldi. És így is tettek.

Hát az lehet, hogy így indultak neki, de Scriptorius itt szemérmesen elhallgat valamit. De nézzük, hogyan folytatja a csata leírását.

Lucius Julius hastatusai az összes pilumot eldobták a gallokra, miközben Manius is közelebb vonta csapatait. Lucius csapatai keményen megütköztek a gall kardosokkal. A gall sereg Maniusra rontott. Nagy tusa alakult ki. Manius hastatusokat rendelt a gall balszárny visszaverésére. Az istenek megsegítettek bennünket, és megsemmisítő győzelmet arattunk.

(A Luciushoz csatlakozott Oppius centurio manipulusa elhajítja pilumait a gallokra.)

De mit hallgat el Scriptorius? Hát azt, hogy a csata után sohasem látott mértékű sorozást kellett elrendelni, hogy feltöltsék a manipulusokat. Márpedig ez soha nem látott veszteséget jelent. Ez pedig arra utal, hogy a haditerv nem igazán vált be. Mindjárt ott bukik a terv, hogy városőröket rendeltek a jól felfegyverezett gall kardos csapatok ellen, még ha hastatusokkal erősítették is meg őket. Valószínűleg a szárnytámadás nem vált be. És középen sem sikerülhetett olyan gyorsan eredményt kicsikarni, ahogyan kellett volna, különben miért lett volna szükség a gall balszárny feltartóztatására hastatusokat kivezényelni? Hatalmas adok-kapok, kavarodás, zűrzavar alakulhatott ki a harcmezőn.

(Hatalmas kavarodás lehetett a harcmezőn.)

Minden jel arra mutat, hogy a csata irányítása kicsúszott a római vezérek kezei alól. Akkor hogy győzhettek mégis? Az istenek segítették őket, ahogy Scriptorius is írta? Vagy csak simán szerencséjük volt? Ezek a válaszok egy laikust kielégíthetnek ugyan, de bennünket nem. Bár nem valószínű, hogy a csatát valaha is tökéletesen rekonstruálni tudjuk, de azért ássunk bele amennyire lehet. Először is tudni kell azt, hogy nem elég átvenni a csata irányítását, élni is kell vele. A gallok még sohasem tudtak sem stratégiailag, sem taktikailag a rómaiak fölé kerülni. A csata végeredményének ismeretében most sem. Könnyen lehet, hogy Vellocatus kezéből ugyanúgy (ha nem jobban) kicsúszott a csapatainak az irányítása. Figyelembe kell még venni a római csapatok jó morálját, jobb fegyverzetét, amik szintén fontos szempontok. Összegzésül kijelenthetjük, hogy valószínűleg mindkét hadvezér elvesztette az irányítást, és a jobb harci morál, fegyverzet és képzettség döntötte el a rómaiak javára az ütközetet.

(Hatalmas véráldozattal bár, de győzedelmeskedtek a rómaiak.)

258 nyarán Decius Julius partra szállt Caralis mellett, és ostrom alá vette a várost. Ezzel a hosszas készülődés után megkezdődött a háború a Juliusok és Karthagó városa között. Decius hat jól felfegyverzett hastatus manipulust vitt magával. De honnan volt neki ennyi? Az tudjuk, hogy a család nagy fegyverkezésbe kezdett. Sorozásokat rendeltek el, és zsoldosokat fogadtak fel, mondhatni erejükön felül. Ennyi új manipulust azonban nem sorozhattak csak kimondottan erre a célra. A talány megmarad. Honnan volt Deciusnak hat manipulusa? Emlékezzünk csak vissza Manius Julius éppen hogy megnyert csatájára! Ott arról beszéltünk, hogy a hastatus manipulusainak csak a felével rendelkezett az előző csatájához képest. Mindössze néggyel, nyolc helyett. Valószínűleg megtaláltuk a hiányzó négy manipulust. A jelek arra mutatnak, hogy Arretiumban újra fegyverezhették, és Decius alá rendelhették őket. Két új hastatus manipulust már minden további nélkül kiképezhettek. Úgy néz ki, hogy egy csapásra két talánynak is sikerült a nyomára jutnunk. Mert a manipulus nem vész el, csak. . .

Még ez év végén Decius megrohamozta a várost, amit Germelquart kapitány védett mindössze 80 városi milicisával, a több mint 500 római ellen. Az arányok nem voltak túl bíztatóak a punokra nézve. Nem is törekedtek falaik védelmére, hanem a város központjában gyülekezve, a főtér védelmére készültek. Decius ezt nem tudhatta, ezért két faltörő kossal a kapu, és a fal ellen indult. A fal és a kapu betörése után a főtér ellen vonult. Gyakorlatilag az történt, amit a számok előre vetítettek. A hősiesen küzdő punok mind ottvesztek a főtéren. Bár a Juliusok módszere, ahogyan orvul elfoglalták a várost etikailag kifogásolható ugyan, de meg kell jegyezni, hogy Decius Julius nem engedte meg a katonáknak a gyilkolást, fosztogatást, nem hajtotta el rabszolgának a lakosságot. Sőt alacsony adót állapított meg a városban!

(Germelquart kapitánynak és embereinek a leghalványabb esélye sem volt a győzelemre.)

257 nyarán megszületett Vibius Julius, Deciusnak, a fia. Ő volt az első dédunokája Flaviusnak Juliusnak. Arra nincs a legcsekélyebb utalás sem, hogy miért adta Decius a nagybátyja nevét a fiának, de ettől az időtől fogva két Vibius volt a Julius családban.

Talán a dédunoka születésének hírével egy időben érkezhetett szenátus rendelete, hogy a Julius család Karthagó kikötőjét vonja blokád alá. Ezt nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy Flavius azt a flottát rendelte erre a feladatra, amelynek Caralisból kellett volna visszavinnie Itáliába a Deciusnak felesleges manipulusokat. Nem biztos, hogy taktikailag jó döntés volt, hiszen már korábban el lett vezényelve az Adriáról Augustus admirális flottája, és ők is elindulhattak volna blokádolni. De Flavius így döntött, és 257 telén kihasználva, hogy a pun flotta Szicíliában támogatta a Scipiok ellen harcoló csapatokat, blokád alá vonták Karthagó kikötőjét.

257 telén Meriadoc gall vezér ostrom alá vette Narbo Martiust. Vele volt Lugotorix, az örökös is. Ez túl nagy kísértés volt Quintusnak, és 256 nyarán kitámadott az ostromlókra. Bár ismerve jellemét ez valószínűleg mindenképen megtörtént volna. A gallok visszább húzódtak, mint annak idején Lucco is. A falakon kívül Quintus a sereget 3 sorban állította fel. Elől a gyalogosok, utánuk az íjászok, velitesek, parittyások, majd leghátul a lovasok.

(Quintus Julius Pedites harcrendje.)

Ezután a római katonák megindultak a gallok felé. Mikor a gall sereg lő távon belülre került, megálltak. Az íjászok és a parittyások lőni kezdték a gall sorokat. Erre a gallok előrébb vonták a saját dárdásaikat. Komoly eredményt azonban nem érhettek el. Ezután a gallok támadásra szánták el magukat. Meriadoc lovasságával a jobbszárnyra támadt, míg Lugotorix a balszárnyat vette célba. A gall gyalogság, amely mindösszesen két hadicsapatból állt a feljegyzések szerint, a római had centrumának bal szélét támadta meg. Meriadoc sikert ért el a római jobbszárny ellen. Hiába volt ott Quintus maroknyi triariusa, elvéreztek a harcban. Bizony a római jobbszárny vereséget szenvedett. Quintus azonban nem is próbálta megsegíteni őket, összes lovasságával a gall örökös ellen harcoló gyalogosok megsegítésére indult. És mire Meriadoc végzett a jobbszárnnyal, azt kellett látnia, hogy Lugotorix lovasságának maradéka megfutott, és a római balszárny a közép segítségére sietve a gyalogságot is megverte. Meriadoc ezért visszafordult, és a serege után sietett, amit a római lovasság a szokott elszántságával üldözött. A könnyű lovasok már majdnem utolérték a gall vezért, amikor az váratlanul visszafordult, és levágta őket. Ám ez a megtorpanás elég volt ahhoz, hogy utolérje őt Quintus és kísérete, de még a római gyalogság is. Rohamukkal elsöpörték a gall vezér megmaradt embereit. Maga Meriadoc is kard által veszett. Sőt, a csata után az elesettek között találták meg Lugotorix örököst is.

(Meriadoc a csatatéren maradt, miként az örökös, Lugotorix is.)

A római fegyverek fényes győzelmet arattak. Két törzsi vezető, köztük az örökös halála komoly fegyvertény a Juliusoknak, és érvágás a galloknak. De hogyan vélekedtek a győzelemről a rómaiak? Forduljunk Scriptóriushoz:

Azt mondják, megint nagy csata volt Galliában. Quintus megvert egy gall sereget, és megölte a vezérét, valamint a gall örököst. Nagy dicsőség ez nekünk. És nagy baj. . .

Azt mondják, nagy mészárlás volt. Azt mondják, több római feküdt a harcmezőn, mint gall. . .

Azt is mondják, hogy a gallok egyre jobban harcolnak, és most a bosszú is űzni fogja őket. . .

A kincstár üres, számolni nincs mit, csak az adósságot. Nem tudunk új manipulusokat toborozni, nem tudunk Galliába segítséget küldeni.

Mi lesz a nemes Quintussal? Mi lesz velünk? Mi lesz Rómával?

Elég aggodalmas szavak egy ilyen győzelem után. Azonban van alapjuk. A Juliusok gazdaságát kimerítették a háborúk. Csak adósságuk volt, pénzük nem. És az adósság, ha semmit sem tesznek ellene, újra generálja önmagát. És minél mélyebb a gödör, annál nehezebb belőle kimászni. A censor, Gaius Maxentius is felhívja a figyelmet a Juliusok eladósodására. Sürgősen tenniük kell valamit, ha ebből az adósságból ki akarnak jutni. Ám az ilyen dolgok, sohasem egyszerűek, és gyakran fájdalmas döntéseket kívánnak. Ráadásul a gondokat egy családi tragédia is fokozta.

Meghalt ugyanis Faustina, Flavius Julius felesége. Scriptorius természetesen írt a tragédiáról:

Lovas futár érkezett Arretiumból. Egyenesen Lucius urat kereste. Miután elolvasta a neki szánt levelet, komor arccal így szolt: „Anyám, Faustina megtért az őseinkhez.” Fájdalmas volt ez a hír mindannyiunknak. Bár én személyesen nem ismertem, de oly sok szépet, és jót hallottam róla, hogy a hír mélységesen megrendített. A futár még szóban azt is említette, hogy Quintus fiát emlegette a halála előtt. Hiába a dicsőség, a győzelem nimbusza, egy anyai szív mindig azért a gyermekéért dobog jobban, aki a legnagyobb veszélyben van.

Az, hogy 256 telén Amminios gall kapitány ostrom alá vette Ariminumot, még önmagában nem adott volna okot az aggodalomra. Nem ez volt az első gall sereg. De az, hogy Mannius Julius gyengébb sereggel rendelkezett, mint a gallok, és nem támadhatta a siker reményével az már igen. Scriptorius ismét közel volt a tűzhöz.

A városban mindenki reménykedve, és bizalommal telve várta Mannius Julius seregét. Csak mi, Lucius nagyúr közvetlen környezete tudtuk, hogy erre nincs esély. Az üres kincstár miatt el kellett bocsátanunk gall zsoldosainkat. Mannius hadereje nem vehette fel a versenyt a gallok seregével, akik most erős, jól felfegyverzett gyalogságot is hoztak magukkal. Csak az istenekben bízhatunk. . .

És az istenek jók voltak Ariminum városához. Mannius megtudta, hogy Mediolanium városában tartózkodik Eporedorix, a gall törzsszövetség vezetője, nagyon kevés gall harcos társaságában. Ha Amminios seregével nem is vehette fel a versenyt Mannius, de a gall törzsi vezető könnyű falatnak tűnt. Vagy felhagy Amminios Ariminum ostromával, vagy a rómaiak bosszút állnak a gall vezéren. Amminos felhagyott az ostrommal, és Manniusra támadott, aki kitért az ütközet elől. De a gallok nem mentek utána, hogy ütközetre kényszerítsék, hanem védelmi állást vettek fel, fedezve Mediolaniumot. Ezzel a pillanatnyi veszély Itáliában elmúlt.

De nem múlt el Narbo Martiusban. Két olyan gall sereg jelent meg, amelyikből egy is elég lett volna Quintus kivérzett seregének. Ráadásul az egyiket az a Lucco vezette, aki annak idején elég reményteljesen szállt szembe Quintussal. Időközben megérkezett Caralisból az ott nélkülözhető haderő, de az még mindig nagyon kevés volt. Ezt a kis segítséget is úgy tudták nekik elküldeni, hogy Augustus flottája átvette Karthagó blokádját, és az így felszabadult hajóhad elszállíthatta az erősítést. Quintus azonban nem láthatott esély a sikeres harcra, mert fiát, Amuliust, és az íjászokat kiküldte a városból. És milyen igaza is volt. 255 telén az egyik gall sereg már körbe is vette a várost. A helyzet súlyos volt. Nagyon súlyos.