Kalaznó Tolna megye középső részén, a Kapos és a Sió völgye közé zárt löszös dombvidéken, a
Hegyháton fekszik. Már középkori történetére vonatkozóan is rendelkezünk
adatokkal, a török hódoltság végére azonban teljesen elnéptelenedett, s csak a
18. század elején telepítették újjá, felső-hesszeni
németekkel.[1]
Az így kialakuló Kalaznó sem lakóiban, sem települési
területében nem kontinuus a korábbival, így a 18. század előtti település
bemutatásával jelen tanulmány nem foglalkozik.
A németek Kalaznón
való letelepítése 1722-ben kezdődött, s a település 1730-as összeírásakor már
42 ház állt a faluban, és 6 házas zsellér mellett 36 telepes család lakta azt.[2] A 18.
század közepén a falu népessége újabb telepesekkel gyarapodott, s az 1767-es
úrbéri összeírásban már 113 család[3]
szerepel, tehát az épületek száma is körülbelül ennyire tehető ebben az
időszakban. Ez a nagyságrend megfelel annak, amennyi a 15-20 évvel később
készült I. katonai felmérés vonatkozó térképlapján szerepel.[4] A
térképen látható településszerkezet tehát minden valószínűség szerint már a 18.
század közepére kialakult, s már ekkor a rögzültek a falu településformájának
alapvonásai. A Donát-patak mentén fekvő ‘Kalásznónak’
két párhuzamos utcája van, a környező eróziós völgyekbe nyúló kisebb
oldalágakkal.[5]
A falu központi utcája a Hőgyészről Varsádra vezető
út mentén helyezkedik el, s mindkét oldalán házak találhatók. Feltehetően ez a
volt a falu magja, a telepítéskori első utca, s a korai település tisztán patak
menti, völgyi falu formáját mutatta.[6] Az
ezzel párhuzamos utcában csak a patakkal átellenes oldalon álltak házak.
A Hőgyészi
Uradalomról 1791-ben készült térképen Kalaznó már a
völgyekbe futó hosszabb oldalágakkal szerepel.[7] Egyed
Antal összeírása szerint 1829-ben 111 ház állt a településen,[8] tehát
a 19. század első feléig az épületszám nem változott jelentősen a 18. századi
adatokhoz képest.
A II. katonai felmérés Kalaznót ábrázoló térképlapja 1858-ban készült,[9]
ebből az időszakból (1859) részletes kataszteri térkép is megörökítette
a települést.[10]
A térképhez mellékelt leírás szerint a II. katonai felmérés idején 150 ház állt
a faluban, az 1859-ben készült kataszteri térképen
pedig 181 lakóház látható, tehát a 19. század első felében jelentősen
megnövekedett az épületek száma, ami a település szerkezetén is nyomon
követhető. A két párhuzamos, patak menti utca ekkor már jelentős oldalágakkal
rendelkezett, amelyek a dombságot szabdaló eróziós völgyekbe futnak. A falu
magját és az oldalágak indításának helyét a Donát-patakot átszelő két híd
jelöli ki. A fő utcában tulajdonképpen csak e két híd között állnak házak, míg
az azzal párhuzamos utca nyugati irányú terjeszkedés következtében jóval a fő
utca kezdete elé nyúlik. A fő utca két, délre vezető, völgyi oldalága közül a
nyugati fekvésű mindkét oldalon teljes épületsorral rendelkezik, a keleti
fekvésű csak az egyik oldalon teljes, a másik oldal végén azonban egy
területrendezés következtében két sorban állnak a házak.
A statisztikai adatok a 19.
század végi évtizedekben mind a lélekszám, mind az épületszám terén újabb
gyarapodást mutatnak: a népesség 878-ről 1033-ra, az épületszám
pedig 181-ről 200-ra nőtt.[11] A
föllendülés a 19. század végén meginduló, tejelő szarvasmarha tartásán alapuló
gazdasági konjunktúra következménye volt.[12] Az
új épületeknek a központi területeken telekaprózódással, a falu szélein pedig az utcák, elsősorban a fő utca keleti végének
nyúlványszerű meghosszabbításával alakítottak ki helyet.
A Kalaznó
belterületét ábrázoló, 1928-ban készült térkép korában már csak 190 lakóépület
állt a településen és a lélekszám is visszaesett a 19. század közepi szintre.[13] A
népesség fogyatkozása elsősorban a meggazdagodó családok vagyonmegtartó
stratégiája, az egykézés jelenségével magyarázható.[14]
Kalaznó a 20. század közepéig megőrizte a 18.
századi telepítés során kialakult nemzetiségi szerkezetét, s szinte teljes
lakossága német nemzetiségű volt.[15] A
második világháborút követően kitelepítették a német lakosságot, s helyükre
bukovinai székelyeket, valamint néhány felvidéki magyar családot telepítettek,
s ezzel a település lakosságának kontinuitása ismét megszakadt.[16] A
lakosságcsere után az épületállomány rohamos pusztulásnak indult, 50 év alatt
54 ház, az épületek közel egyharmada semmisült meg.[17] Ez
azonban nem elsősorban a népesség kicserélődésével, hanem a falvakat sújtó körzetesítési programmal magyarázható.[18] A Kalaznót sorvadásra ítélő körzetesítési
program alapján nem adtak ki építési engedélyt, s így a második világháborút
követő 50 év alatt mindössze egyetlen új épületet emeltek a településen. A régi
épületek pusztulásával párhuzamosan a falu településszerkezete, településképe
is megbomlott. Az egykor szabályos beépítésű utcasorokat sok foghíj töri meg,
és az utcasarkok több helyen térré alakultak.
A településszerkezetben jelentős
változás az is, hogy Kalaznó a 20. század második
felére egyetlen bekötőúttal rendelkező zsákfalu lett, noha századokon át gazdag
úthálózat kötötte össze a környező településekkel. A korábbi térképek tanúsága
szerint Kalaznó valamennyi utcája a szomszédos
településre vezető útban folytatódott, mára ez a falut elevenné tevő hálózat
megszakadt, az összekötő utak használaton kívül rekedtek. A falut egyedül a
Siófok-Szekszárd főútvonalról leágazó, a Fő utcába torkolló, 1965-ben
lebetonozott bekötőút köti össze a külvilággal. A település többi utcája
esetenként mezőgazdasági céllal használt „holtág”.
Mindezek
alapján elmondható, hogy Kalaznó többutcás település,
a patak mentén húzódó két párhuzamos utcával és a környező völgyekbe futó
oldalágakkal, s hogy ez a szerkezete már a 18. század közepére kialakult.
Kalaznó központi utcája az egykori és jelenlegi fő
forgalmi út két oldalán, a Donát-patak mentén húzódik, s mindkét oldalán állnak
lakóházak. Az utca németek által használt neve Mittelsgas
(Mittëlszkássz), Középső utca volt, a szocializmusban
Sztálin utca, jelenleg hivatalosan és a köznapi használatban is Fő utca a neve.[19] Az
utcában emelkedő dombra épült a település temploma,[20] a
domb lábánál a paplakás, a tanítói lak és az iskola. Ebben az utcában volt a
posta, a bolt, a kocsma, a községháza, itt lakott a bíró is. Az utcában a
legvagyonosabb, 20-40 kat. hold közötti birtokkal
rendelkező gazdák éltek.[21] A
jómódot és a polgárosulást tükrözik az utcafrontos, L-alakú épületek, melyekből
az 1940-es évek közepén kilenc, s a 20. század utolsó éveiben is még hét állt
ebben az utcában.
A Fő utcával párhuzamosan húzódik a jelenleg Petőfi Sándor nevét viselő Túlsó, vagy Hátsó utca, egykori német nevén Tribergas (Trivvekássz). Ennek az utcának csak az egyik, a patakkal átellenes oldala épült be házakkal, a szemközti oldalon a telkekhez tartozó kertek találhatók. Itt középparaszti, 10-20 kat. holdas gazdák laktak, illetve 5 vagyonosabb, 30 és 40 kat. hold közötti földdel rendelkező birtokos telke is itt feküdt. A jómódról tanúskodnak az utcában álló, a 20. század első évtizedeiben épült, nagyméretű, díszes lakó- és gazdasági épületek is.
A Petőfi utca nyugati irányú nyúlványa szintén csak a patakkal átellenes oldalon épült be, s itt is 10-20 kat. hold közötti birtokkal rendelkező földművesek laktak. Ezt a részt a 20. század második felében az ott lakó gazdag felvidéki telepes után, Holec-féle utcának nevezték.
A Fő utca keleti
meghosszabbításából, a Donát-patak mentén indult a Varsádra vezető út, a Varsadereck. A kezdetén fekvő utcát Libafaroknak (Knénc’svánc) is hívták, itt hajtották ugyanis a libákat a
libalegelőre. Az utcának csak az egyik, a patakkal átellenes oldalán állnak
házak. A településnek ezen a részén szegényebb, 10 hold alatti birtokosok és
falusi mesterek (borbély, suszter) laktak.
A település nyugati szélét érinti
egy út, ami egykor déli irányba Murga felé vezetett.
Ennek mentén fekszik a Berngas (Bernkassz),
mai nevén Kossuth Lajos utca. A faluközponthoz közel, az utca elején 30-50
holddal rendelkező földművesek, az utca fölső szakaszán 10-20 kat. hold közötti birtokkal rendelkezők és falusi iparosok
laktak. E terület mellett fekszik a temető, amibe az utca kezdeti szakaszán
leágazó kis utacska vezet.
Az út északi irányban Szakadát felé vezetett. Az ennek kezdőpontján fekvő rövid
utcát a Schindler család nagy, utcafrontos házáról Schindlersecknek hívták. A székelyek Iskola utcának
nevezték, hiszen az 1950-es évek végétől megszűntetéséig, 1973-ig itt működött
az iskola. Ebben a településrészben is jómódú, 10-30 kat.
holdas gazdák laktak.
A Fő utca keleti szélén dél felé
ágazik egy út, ami szintén Murga felé vezetett,
illetve ezen hajtották a borjakat a legelőre, ezért az
utca a Kelbergrund (Borjú utca) nevet viselte. Mai
neve Béke utca. A Borjú utca elején a század első felében megvagyonosodott,
20-25 kat. holdas gazdák és falusi iparosok laktak.
Az utca második szakaszában a falu szegény, 5 hold alatti földterülettel
rendelkező, napszámos lakossága élt. Ezen a területen csak az utca egyik oldala
épült be, a házakkal szemközti oldalon a kertek találhatók. Az utca végső
szakaszán, a meredeken emelkedő löszfal fölött egy, a lentivel párhuzamos
utcaszakasz húzódik.
Mindezek alapján megállapítható,
hogy a település központi és vagyonosak által lakott része a két párhuzamos
utca, valamint a déli oldalágak kezdeti szakaszai voltak. A település nyugati
oldalán fekvő oldalágak a középparaszti, míg a keleti szélén húzódó nyúlványok
az iparos és szegényparaszti rétegeknek adtak otthont.
Telekrend[22]
Kalaznón a kezdetektől fogva a szalagtelek az
uralkodó telekforma, melynek részei: az épületeket magába foglaló udvar, a
szérűskert és a gyümölcsös kert.[23]
A legtöbb udvar négyzetes
elrendezésű, amelyben az utcavonalra merőleges lakóházhoz az utcával
párhuzamosan fekvő komplex gazdasági épület (istállóspajta)[24]
csatlakozik, és az udvar harmadik oldalát a telekhatárra emelt
szomszédos lakóépület zárja. Ez a telekrend már a 19. század közepi térképeken
is megfigyelhető. Az udvar végén keresztbeforduló gazdasági épület az istállózó
szarvasmarhatartáson alapuló gazdasági konjunktúra hatására még meghatározóbbá
vált, s a 20. század közepén készült légifelvétel a
települést szinte zártan körülölelő istállóspajta-sort
mutat.[25] A
20. század elejétől kezdve az istállóspajták
növekedése mellett azok korszerűsödése is megfigyelhető. A lakóépülethez
nagyméretű, tégla falazatú istálló csatlakozott, amit szárnyas nagykapu helyett
immáron tolókapuval ellátott kocsiszín kötött össze a
korábbi gerendavázas pajtákat[26]
felváltó téglapilléres[27]
pajtával. Számban és méretben is gyarapodtak a kukoricagórék, és a korábbi
földszintes építmények helyett téglalábazatos kukoricaszárítók épültek az udvar
harmadik oldalán, a lakóházzal párhuzamos elhelyezkedésben. Ennek következtében
az udvarok U-alakúvá, vagyis sokkal zártabb
elrendezésűvé váltak.
A Béke utca végén fekvő
szegényparaszti udvarok nem négyzetes, hanem -mivel a telkek igen keskenyek-
soros elrendezésűek, vagyis a lakóépület mögé sorban kapcsolódik az istálló.
A szérűskert az istállóspajta mögött, illetve a Béke utcában az utca
beépítetlen túloldalán helyezkedett el. A szérűskertben végezték a cséplést,
valamint itt tartották a fát, és sok esetben ólak is álltak e területen.[28]
A szérűskertek mögött a veteményes
illetve gyümölcsös kert feküdt, ami azonban csak a Fő utca patak felé eső
oldalán helyezkedett el közvetlenül a szérű mögött. A település többi részén a
telket meredek emelkedésben elvágó löszfal fölötti területen, illetve az utca
beépítetlen túloldalán helyezkedtek el a kertek. A szérűskertet – illetve a
Béke utca második szakaszában már az udvart - határoló löszfalba pincéket
vájtak, és azokat terménytárolásra és ólként használták.
Kalaznó utcabeépítésében több típus figyelhető meg.
A 19. században és a 20. század elején az előkertes beépítési mód volt a
meghatározó, sem az 1859-es, sem az 1928-as térkép nem mutat más formát.
Kivételt képez ez alól a Fő utcában álló, L-alakú épületek sora, amelyek
fordított házas beépítést alkotnak.[29] Az
1930-as évek végén, 40-es évek elején emelt házak, a városi építkezési mód
hatására, utcavonalas beépítésűek.
A jelenleg álló 111 épület
utcaképi megjelenésében az építés, illetve bővítés kora alapján három alapvető
típus határozható meg.[30]
A Béke utca és Kossuth utca
végein álló házak a 19. század folyamán épültek, és napjainkig őrzik a 19.
századra jellemző, szegény- és középparaszti építési hagyományokat. A házak
szoba-konyha-(kamra), szoba-konyha-szoba-(kamra)
alaprajzi elrendezésűek.[31]
Külső megjelenésükben meghatározó a csúcsos oromfalas nyeregtető, a kisméretű,
egyrétegű ablakok, amit fatábla, vagy ahhoz hasonló, enyhén osztott zsalugáter
véd, a felezett ajtó és a díszítetlen homlokzat.
A jelenlegi épületállomány zöme a
19. század végén és a 20. század első évtizedeiben épült. Ekkor vált
általánossá a szoba-konyha-szoba-konyha-kamra
alaprajzú, kétkonyhás hosszúház.[32] Az
épületek külső megjelenésére a díszesedés jellemző ezekben az évtizedekben.
Igen jellegzetes utcaképet eredményez a csonkakontyos tetőformával keretezett,
erőteljes vízvető párkánnyal tagolt, lizénákkal
díszített, zsalugáteres ablakkal és a tornác utcai végén tympanonos
ajtóval ellátott homlokzatok sora.[33]
Az 1930-as évek végén, 40-es évek
elején, amikor az átmeneti megtorpanás után a gazdaság újabb lendületet vett,[34]
mintegy 15 új lakóházat építettek. Ezekre az épületekre a polgárosuló
paraszti építkezés vonásai jellemzőek. Gyarapodott a szobák száma, és az utcai
szobákban nőtt a belmagasság is, a még monumentálisabb hatás érdekében
pedig az épületeket az utcafronton magas lábazattal emelték meg. Az utcai
homlokzatot a városi mintákhoz igazították, s a kétsoros alaprajzi elrendezés
látszatát keltve a tornácvég elfalazása révén egy harmadik ablakot helyeztek el
a homlokzaton. Az ablakok igen nagyméretűek, gerébtokosak,
és beépített redőny valamint spaletta található rajtuk. A homlokzatokon
megjelentek az íves párkányok és a virágmotívumok, valamint az építés idejére
és építtető személyére utaló feliratok.
A 18. században újjátelepített és
azt követően egyenletesen gyarapodó, s a 19. század második felétől
virágzásnak, majd polgárosulásnak induló település sem domborzathoz igazodó
településformájában, sem gazdag épületállományában nem különül el a Tolna
megyei német falvaktól. Jelenkori kiemelkedő néprajzi és építészeti értékét az
adja, hogy a tájegységre jellemző építési hagyományokat viszonylagos egységben
őrizte meg, a történelem fintoraként éppen az azt pusztulásra ítélő szándék
következtében. Az pedig már az integrált
műemlékvédelem kérdése is, hogy a kényszerű szendergésből felébredő településre
milyen jövő vár.
Megjelent: Etűdök. Tanulmányok Granasztóiné Győrffy Katalin tiszteletére. Kulturális Örökségvédelmi
Hivatal, Budapest, 2004. 331-340
[1] A németek 18. századi Tolna megyei letelepítésére
és Kalaznó településtörténetére vonatkozóan ld.: Schmidt János: Német telepesek bevándorlása Hesszenből Tolna-Baranya-Somogyba
a XVIII. század első felében. Győr, 1939. Szita László: A lutheránus németség
bevándorlása és településtörténete Tolna megyében a XVIII. században. Tolna
Megyei Levéltári Füzetek 5. Szekszárd, 1996. 5-163. Várnagy Antal: Hőgyész – Községtörténeti monográfia I-II. Hőgyész, 1990, 1998.
[2] TMÖL. Ö. 292. Extractus
Völgysegiensis 1730/31. Közli: SZITA 1996. 76.
[3] TMÖL. Acta Urbariala. Kalaznó. Közli: SZITA
1996. 76.
[4]
Első katonai felmérés 1782-1785, Coll XI, Sect. 28.
[5] A Tolna megyei német falvak jelentős része Kalaznóhoz hasonlóan völgyi település. A Tolna megyei
településformákról ld.: Tóth Ferenc: A németség elterjedése és településformái
a Dunántúlon. Szigetvár, 1931.
[6] Bárth János:
Település. In: Magyar Néprajz IV. Életmód. (Szerk.: Balassa Iván) Budapest, 1997. 7-88. (BÁRTH 1997.) 41. patak
menti falunak, Barabás Jenő – Gilyén Nándor:
Vezérfonal népi építészetünk kutatásához. Budapest, 1979. (BARABÁS-GILYÉN
1979.) 24, völgyi falunak nevezi ezt a formát.
[7] A Hőgyészi
Uradalom Térképe 1791. TMÖL. T. 72/II.
[8] Cserna Antal – Kaczián János: Egyed Antal összeírása és korrajz Tolna
vármegyéről. Szekszárd, 1986. 117.
[9]
Második katonai felmérés 1829-1866 (1858), Coll X20. Sect.
59.
[10] Kataszteri térkép 1859. TMÖL. K. 54.
[11] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára I. Budapest, 1851. 166. (1851-ben 878
fő) A Magyar Szent Korona országainak 1900. évi
népszámlálása I. Budapest, 1902. 254 (1890-ben 1033 fő) és 129. (1900-ban 200
épület)
[12] Jelen tanulmány terjedelmi keretei nem
teszik lehetővé, hogy részletesen foglalkozzunk a Kalaznón
a 19. század végén meginduló, az I. világháborúban megtorpanó, majd a II.
világháború előtt és alatt ismét meginduló, a tejgazdaságon alapuló gazdasági
föllendüléssel. A gazdasági folyamatok Tolna megye több településéhez hasonlóan
zajlottak, amire vonatkozóan ld: Ettig
László: A Völgység szarvasmarha-tenyésztése a századfordulótól 1945-ig. In: A Völgység két évszázada. Bonyhád, 1991. (ETTIG 1991) 217-224. Illés Ferenc: Adalékok
a mezőgazdasági termelés történetéhez Tolna megyében. In:
Tanulmányok Tolna megye történetéből X. Szekszárd, 1983. 407-461. (ILLÉS 1983.)
[13] Az 1920. évi népszámlálás I. Budapest, 1923.
41. és 262. Az 1930. évi népszámlálás I. Budapest, 1932. 113. és 23.
[14] „A környéken a
legegykésebb gyülekezet Kalaznó volt” Magyarországi
Evangélikus Egyház Levéltára. TBS 121/c. A kalaznói
evangélikus gyülekezet története 1900-1950. 1.
Erre vonatkozóan ld. még: Kogutowitz Károly:
Dunántúl és Kisalföld írásban és képben II. Szeged, 1936. 156.
[15] Az 1941. évi népszámláláskor a kalaznóiak 95%a- vallotta magát német nemzetiségűnek. Az
1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok. Budapest, 1947. 637.
[16] A németség kitelepítésére és a bukovinai
székelyek letelepítésére vonatkozó fontosabb irodalom: Komanovics
József: A hazai németség helyzetét szabályozó rendelkezések és ezek
végrehajtása a felszabadulást követő években 1945-1950. In:
Baranyai Helytörténetírás 1978. A Baranyai Levéltár Évkönyve. Pécs, 1979. Bodor
György: A székely honfoglalás 1945-ben I-II. In:
Forrás 3. sz. 70-83. Forrás
4. sz. 59-68. 1975. Zielbauer György: Együttélés és
asszimiláció az őslakos németség, a bukovinai székelyek és a felvidéki magyarok
között (1945-1980). In: A Dunántúl településtörténete
VIII. Pécs, 1990. 123-134. Földi István: Mádéfalvától
a Dunántúlig. Szekszárd, 1987.
[17] 1990-ben már csak 135 lakóépület állt a
településen. Az 1990. évi népszámlálás 19. Budapest, 1992. 388.
[18] A Kalaznóra
telepített székelyek az 50-es évekre alkalmazkodtak az itteni gazdasági
körülményekhez, és a település gazdasági élete kiegyensúlyozott volt, a tsz jól
működött. A gazdasági mutatók romlása és népesség tömeges elvándorlása az
1970-es években, a körzetesítési porgram
megindításával vette kezdetét. Erre vonatkozóan ld.: Andrásfalvy
Bertalan: A bukovinai székelyek kultúrájáról. In:
Népi Kultúra-Népi Társadalom VII. 1973. 7-23. Ősy-Oberding József: A bukovinai székelyek letelepítése a
Dunántúlon. In: Agrártörténeti Szemle 9. 1967.
183-194. Hajdú Zoltán: Közigazgatási és ellátási körzetesítések a Dél-Dunántúl
falusi településhálózatában. In: Zalai Gyűjtemény 27.
Zalaegerszeg, 1987. 145-68.
[19] Valamennyi szerepeltetett történeti utcanév
forrása: Végh József, Ördög Ferenc, Papp László (szerk.): Tolna Megye Földrajzi Nevei.
Budapest, 1981. 285.
[20] A templom 1787-1790 közt épült. Krähling János: Evangélikus templomépítészet a
Dél-Dunántúlon – egy hagyományos templomforma kialakulása a XVIII. század
végén. Kandidátusi disszertáció (kézirat) 1993. XXX.
[21] Az egyes településrészekben lakók vagyoni
helyzetére vonatkozó megállapítások a 20. század közepén fennálló viszonyokat
tükrözik. Az adatok forrásai a németek kitelepítése során, 1946-ban és 1947-ben
felvett kitelepítési leltárak, melyek 1.b. pontjában a
beltelek nagyságát és rendeltetését is rögzítették.
Kitelepítettek vagyonleltárai, Kalaznó. Tolna Megyei
Földhivatal XXIV/201/b.
[22] A fogalmakat BARABÁS-GILYÉN 1979.
meghatározásai alapján használom.
[23] BÁRTH 1997. 59.
[24] Az istállóspajta
többfunkciójú pajta, amiben sosem végeztek cséplést, s melynek egyik fiókjában
a tároló funkció érvényesült, a másikban pedig az
istálló kapott helyet. A két épületrész között elől-hátul nagykapuval ellátott,
fedett kocsiszín helyezkedett el. Barabás Jenő: Csűrök. In:
Magyar Néprajz IV. Életmód. 194-199. Budapest, 1997. (BARABÁS 1997) 198.
[25] Légifelvétel 1952. Hadtörténeti Intézet Térképtára,
43461/L-34-49-D-b
[26] A hazánkba települő németek elszakadtak
eredeti lakóhelyük építkezési hagyományaitól, s több kutató szerint csak egy
elemet, a fachwerk oromzatot őrizték meg. Kalaznón nem lelhető föl fachwerk
oromzatú lakóépület, viszont annak egy sajátos változata, a gerendavázas
pajtaépület igen. Ehhez ld. Balassa M. Iván: A magyarországi
németek népi építkezéséről. In: Ház és Ember 5. 1989.
31-49. Lantosné
Imre Mária: Hagyomány és kölcsönhatások a magyarországi németek népi
építkezésében. In: A III. Békéscsabai Néprajzi
Nemzetiségkutató Konferencia előadásai 2.
Budapest-Békéscsaba, 1986. 507-516.
[27] A téglapilléres pajták a dunántúli lábaspajta építési hagyományait követik. BARABÁS 1997. 198.
[28] Az út két oldalán elterülő, de összetartozó féltelek alkotta telekrendet Hofer
Tamás páros udvarnak nevezi. BÁRTH 1997. 63.
[29] BÁRTH 1997. 66-67. Az építészetben és a
korábbi szakirodalomban használt „sorházas beépítés” helyett a népi építkezés
sajátosságaihoz jobban illő „fordított házas beépítés” kifejezést javasolja.
[30] Az épülettípusok meghatározásához a
helyszíni vizsgálatokon túl a település 15 épület műszaki felmérését tartalmazó
dokumentációja szolgáltatta az alapot. KÖH Népi Építészeti Archívum. BME
Építészettörténeti és Műemléki Tanszék: Kalaznó.
1998.
[31] A 19. században a dél-dunántúli házak
körében is ez a két típus volt a legelterjedtebb. Zentai Tünde: A
parasztház története a Dél-Dunántúlon. Pécs, 1991. (ZENTAI 1991.) 155.
[32] A kétkonyhás hosszúház a 20. század első
felében általános volt a dél-dunántúli németek körében. Ez a háztípus úgy
alakult ki, hogy a konyha zárt kéményt kapott, és ún. melegkonyhát alakítottak
ki belőle, a hátsó szoba mögé pedig szabadkéménnyel és
katlannal ellátott, ún. hideg konyha került. ZENTAI 1991. 161.
[33] Az épületek tájegységre jellemző külső
megjelenéséhez ld. K. Csilléry Klára: Stíluskorszakok
a Dél-Dunántúl népi építészetében. In: A Dél-Dunántúl
népi építészete. Szerk.: Cseri Miklós-L. Imre Mária.
Szentendre-Pécs. 1991. 65-76. Zentai Tünde: A
parasztházak díszítése a Dél-Dunántúlon. In: Kultúra
és Tradíció II. Miskolc, 1992. 653-665.
[34] Az ekkor ismét meginduló gazdasági fejlődés
alapja az Olasz- és Németországba irányuló export, valamint a Németországban és
Amerikában vállalt vendégmunka volt. A külkereskedelemre vonatkozóan ld.: ILLÉS
1983. 443-453. A vendégmunkára és a kivándorlásra vonatkozóan az elsőrendű
forrás a nem-kitelepített kalaznói németek
adatközlése (Gutermuth Erzsébet, sz. 1915 és Lux
Henrik, sz. 1920).