Kalaznói kalauz

Kalaznó?! Csodálat, tágra nyílt szemek, a település, lakhelyem nevének említésekor. Ugyanbiza merre van? Következik a kíváncsiság, mögötte a kétely is: ki tudja, milyen Isten háta mögötti, mindentől elzárt szórvány. Nem egyszer még az azonos megyében élők körében is. Útbaigazításom meglepő: földrajzilag, elérhetőség szempontjából betájolni egyszerű: a helybeliek szerint Kalaznó Tolna megye közepe, a zsákfalut a Siófok-Szekszárdot összekötő 65-ös országútról Hőgyész után letérő keskeny aszfaltcsíkon lehet megközelíteni és ez a négy kilométeres útszakasz már az első lépésektől megkapó; csendjével, az évszakokhoz igazodó színváltásaival lenyűgöző. Bozótból kikandikáló riadt őzszemek, szivárványszínnel ékesített fácánok, mókusok teszik mozgalmassá az útszakaszt, míg hirtelen felbukkan a Donát patakot körülvevő dombok teknőjében a falu: Kalaznó. Szekszárdtól fél-, Siófoktól, Pécstől egy órai autójárásnyira, még kétszáz főt is alig számláló település. Tovább sorolva: a környező termálfürdők - Hőgyészen az Apponyi kastélyszállóban, Gúnarason, Tamásiban - ugyancsak "kőhajításnyira" távol. Útirajzokban, turisztikai tájékoztatókban nem említett és mégis látnivaló, nyugalmat, békét, csendet sugárzó, létező, életképességét bizonyítandó; egyre több friss levegőt szippantó falu.

A történelem zivatara, a mostoha sors Kalaznót sem kímélte: az Árpádkori település törökök utáni elnéptelenedése, a svábok későbbi betelepítése, majd a mai napig is szégyenletes, módszeres kitelepítése után közel hatvan esztendeje új gazdára lelt a falu: az üldözés, kényszerű vándoroltatás, a kisebbségi sors kétszáz esztendei keserű kenyerét evő bukovinai székelyek egy csoportja talált itt magának végleges hont. Számuk ugyan az elmúlt évtizedekben lényegesen megfogyatkozott, az itt maradottak túlélési, továbblépni akaró reménye viszont nem.

Színét, arculatát, összetételét változtatja Kalaznó. Magával szemben egyre igényesebb. Varázsának, szinte mágneses vonzásának magyarázatát nehéz felfedni. Kontyos tetőszerkezetű, zsalugáteres ablakú, vastag vert falú házai bizonyára titkot rejtenek. Mert mivel mással lehetne magyarázni a már-már kihunyó parázs újralobbanását. Azt, hogy az innen elvándoroltak közül egyre többen látogatnak vissza, vásárolnak házakat, egyre gyakrabban látni itt született, meghatódott, könnyes szemű, "hazalátogató" sétáló svábokat. És nem utolsó sorban az "új telepeseket", Kalaznó új felfedezőit: hazaiakat, németországiakat, svájciakat, akik a nyelvi nehézségeik ellenére is a beilleszkedés, tenni akarás útját választották. Jelenlétükkel színesedik, újraéled az egyre nyilvánvalóbban arculatváltó közösség. A lakó és gazdasági épületek felújítása a helyi építkezés jellegzetességeit figyelembe vevően, csaknem műemlékvédelmi igényességgel történik; ennek ösztönzése, az erről való gondoskodás egyre inkább érdekké válik. Mert a komfortosabbá tétel igyekezete - gáz, víz, villanyvezeték létének köszönhetően -, járdák, zöldterületek, pihenőhelyek kialakítása megannyi összetevője az új falukép alakulásának. Ha mindezt egységében szemléljük, talán sikerül az ujjá varázsolt homlokzatok, udvarok, kontyos tetők mögötti titkokat felfedni. Azt, hogy miért szeretik a kalaznóiak Kalaznót, és mi vonzza annyira ide a távolabb élő honbelieket, és nem utolsó sorban a Johannokat, Arthurokat, Wolfgangokat, más külföldit, vagy külföldre szakadt hazánkfiát. Ilyenekről elmélkedünk a kalaznói tökéletes csendet megtörő tücsökciripelés, békakuruttyolás, madárcsicsergés kórussá dagadó, szarvasbőgéssel fűszerezett szimfóniája bűvöletében, csodálva a csillagos eget, amely világjáró barátom szerint talán a legszebb itt, a Donát patakot körbezáró dombok között.

Kalaznó, 2004. október 10.

Morvay Zoltán