A csángók kutyája
(újságcikk 1974-ből)

Régóta tudjuk, hogy szállásuk és barmaik védelmére különösen erős, vad, farkassal-medvével bátran szembeszálló kutyákat tartanak kora tavasztól késő őszig - olykor egész éven át - a havason élő székely-csángók és román hegyipásztorok, a csobánok. Ám tudtommal, nem vette még senki a fáradtságot magának, hogy kynológus-szemmel, tüzetesebben is megnézze ezeket az állatokat. -Nem tartoznak azok semmiféle fajtához, ronda kuvaszok, melyek akkor boldogok, ha a nadrágot letéphetik rólad!- legyintett kísérőm, Pista bácsi is, aki pedig egész életét a hegyekben töltötte, ilyenformán alaposan ismerhette őket.

Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor idén áprilisban a Gyergyószentmiklós fölé emelkedő Sóvetőn az első csángó-kutyát megláttam. Helyesebben inkább akkor, amikor a másodikat, harmadikat, s a többit is megnéztem. Rendkívűl hasonlítottak egymáshoz - egyetlen sárgásordas kivételével még a színük is! Valamennyien fehér szőrűek voltak, amit egyenletesen eloszló ordas-szürkés, gyakran szürkés-feketébe hajló foltozat tarkázott. Akkor ámultam el igazán - és megörvendtem -, amikor megtudtam, hogy nem egy apától és anyától valók ezek a kutyák, hanem úgy vásárolták össze őket. Mind ilyeneket tartanak a hegyek között a csángók.

Márpedig, ha ezek a kutyák nem közeli rokonai egymásnak, akkor egy olyan lokáltípusra találtam, amely rendkívül egyöntetű, számtalan ősi bélyeget hordoz. Vagyis látszik rajta, hogy nincs köze egyetlen tenyésztett fajtához sem, s melyből - ha akarunk - könnyűszerrel tenyészthetünk egy szép küllemű, teljesen vérszilárd és egyöntetű fajtát. Megkísérlem a csángó - vagy esztena - kutyát leírni, bár egyetlen nadrágomat féltve, bizony nem centiztem le őket.

A kutyák koponyája domború, előrefelé keskenyedő. Felülnézetben az arc és arckoponya élesen elkülönül egymástól. Homloka domború, így stopja erősebb a nagytestű magyar pásztorkutyákénál (a komondorénál is!). Állkapcsa, pofaizomzata, fogazata még robosztus testéhez viszonyítva is igen fejlett, igazi carnivora (ragadozó) rágókészülék. Orrtükre, piszléi fényesen feketék, összefüggően pigmentáltak (amennyire meg tudom ítélni, a pigmentáció foltokban átterjed a száj nyálkahártyájára), nyelve rózsaszín. Szemei viszonylag kicsiek, mélybarna vagy ritkábban fekete színűek, szemhéjai zártak, teljesen a farkaséval megegyezően ferde metszésűek. Füle mélyen tűzött, kicsiny, lekerekedő végű, lelógó. Nyaka rövid, száraz, rendkívűl izmos, lefelé egyenletesen, de határozottan szélesedő átmenetet képez a fej és az igen széles váll között. Nyaklebernyege egyik kutyának sincsen. Válla igen széles, feszes, hatalmas izomzatú, a lapockák szögelése meglehetősen meredek. Mellkasa mély, eléri, gyakran meg is haladja a könyök mélységét, rendkívül dongás.

Háta feszes, egyenes, közepesen hosszú, igen széles, meredek lefutású. Ágyéka erős, a lengőbordák tájékától hátra, erősen keskenyedő vonalvezetésű. Csípeje keskeny, de medencecsontozata igen fejlett, melyhez a hátulsó végtagok hatalmas izomnyalábjai kötődnek. Fara egyenes, farka középmagasan tűzött, lelógó, visszahajló, de nem kunkorodott végű. Hátulsó lábai erősen hátra állnak, nagy területet fednek, viszonylag hosszúak, rendkívüli lökőerő kifejtésére képesek. Elülső lábai a széles mellkas miatt gyakran a földön egy kissé szűken állnak, ugyanerre vezethető vissza a könyökök enyhe kifordult volta is. Mancsai feszesek, kemények, de hosszú ujjúak, s a szőröskezű ujjak szétterpeszkedőek, hogy az állandó havonjárást megkönnyítsék. Szőrzete fedő- és gyapjúszőrből áll. A fedőszőr közepesen hosszú, gyakran hullámos, legnagyobb hosszúsága egyes kutyák nyaksörényében kb. 10 centiméter . Aljszőre sűrű, vízhatlan, egyaránt védelmet nyújt a hideg és a nedvesség ellen.

Az összbenyomás: 60-65cm marmagasságú, rendkívűl zömök, hiéna állású, igen erős állat. Alkatilag jól idomult mostoha életkörülményeihez. Testalakulásában, fejformájában - de kivált mellkasának és vállövének jellegében - rendkívül hasonlít az észak-ázsiai pásztor- és vadásznépek kutyáihoz. Olyannyira, hogy önként felvetődik a kérdés: nem egy, a népvándorlás korában az erdélyi havasok közé szakadt, ott megrekedt, s lokalizálódott, a környező népek pásztorkutyáival módjával átkereszteződött típussal állunk-e szemben? Érdemes lenne megvizsgálni. A csángó-kutya természetét tekintve: vad, ugyancsak bátor. Többedmagával a medvével, farkassal is vitézül szembeszáll, egymagában azonban szinte kivétel nélkül meghátrál előlük. Emberre is veszélyes, az idegent azonnal és tétovázás nélkül megtámadja, vagy inkább támadják - többnyire ugyanis hármat, négyet tart egy csángó gazda. Egy hegyi tanyára, pásztorszállásra váratlanul betoppanni életveszélyes, a kutyákat ugyanis nappal sem tartják láncon. A gazda távollétében tolvajtól, rosszszándékú embertől az ő dolguk megóvni a házat. A csángó nem tűri meg kutyái közt a gyávát, a bátor kutyának viszont nagy ára van. Ezer lej, egy esztendő alatt sem fordul meg egy havasi ember kezében, mégis megad 4-500-at egy olyan kutyáért, amely távoltartja házától a "férget" - ahogy a barmait dúló vadat nevezi. Különösen a medve teszi próbára a kuytákat. "Ha megcsapja, hát két napig biztosan nem ebédel!"- mondta kísérőm. Állítása szerint ezt a típust csak a csángó-székelyek kezén találni. A román anyanyelvű csobánoknak kisebbek és többnyire feketék a kutyái. Ennek is utána kellene járni - ha ugyanis csak a székelyek tartják, vitathatatlan a kutya magyar származása. S ha ez így van, akkor megtaláltuk tizedik, nemzeti kutyafajtánkat. Ha nem, akkor sem szabad elveszni hagynunk, s román kynológus barátainkat kellene ösztönöznünk a fajta felkarolására. Akár így, akár úgy, a két ország kynológusainak szorosan együttműködve érdemes lenne tisztázni ennek az érdekes lokáltípusnak rendszertani helyét, származását - véleményem szerint értelme, reális lehetősége van annak, hogy külön fajtaként nyilvántartásban tenyésztésre kerüljön.

Patay László