Awat'Awanor ~ Sárkányok kora

Magában vigyorog, miközben ajkai is mosolyba fordultak, letörölhetetlenül, ahogy kezét nyújtotta leget téve az invitálásnak. Micsoda parádés mutatványt vihetnek véghez, a démon szárnyakkal és langaléta saláta, vakon, amint orvul megszökve, az ablakon át másznak a ház tetejére. Szívesen megnézte volna az attrakció minden mozzanatát, de megelégedett azzal, hogy egyik résztvevője lehetett, a sószsák szerepét alakítva, még ha súlya nem is tetemes, de előszeretettel cipelték. Érezte így, mikor a tetőre érve egyaránt kapaszkodott Sybaris karjába és kéménybe, mit szerencsésen lelt meg, csak úgy találomra. Aztán tovább. Noha az irány vaktában lett kijelölve, erről viszont senkinek nem kell tudnia, a fő, hogy távol legyen az őrétől, ki ha nem is mélyen, de még az igazak álmát alussza, ahogy sárkánytársai is. Érezhetne lelkiismeret furdalást, de nem érez, mert a kötelességét elvégezte, ha nem is az Öregek által kiokumláltak szerint, ahogy ez a gondolat illant, eszmél, hogy Sybarisnak még nem említette a dolgot. Hirtelen a ráér még kategóriába sorolta, de valamiért nem akart túl sokat várni és a következő tetőre érkezve, már nyitná is a száját, de. A meglepetés véget, szavak helyett egy meglepett nyikkanás csúszott csak ki ajkai között.
Galád csapda az, amibe volt kegyes óvatlan besétálni és magával rántani a démont is, de ártalmatlan a maga kellemetlen módján. Suhanc mágusok állítják egymás lába elé, s szaktudós varázslók ellenfelüknek, ha szembeszállni éppen nem kívánnak velük, vagy a város kártékony lakóit ebrudalják ki e módon. Hatékony. A papírból font kör, leleményes mágiát hord magában, kiszimatolhatatlan, egészen kevés és lényegre törő, belépve, vagy eltépve ívét, amit tett Naae is, rögvest megmutatja hatalmát. Egyszer itt, egyszer ott körnek is nevezik. Ennek a címzése a zúgó volt.
Igazán fel sem fogta, hogy az oly jellegzetes hang, papír foszlása, mert lába alól eltűnt az, ami eddig megtartotta és bár nem fájt, még is úgy érezte milliónyi kéz ragadja meg. El akarta engedni a Sybaris kezét, hogy legalább őt ne sodorja bajba, de jószerével arra is kevés volt az idő és fogalma sem volt, hogy meddig tartott az egész utazás, pillanatokig vagy órákig. Elenyésző volt az a tartam, míg érezte a szövetet és alatta a kart, ujjai között, ugyan, ahogy ez megszűnt abban sem volt biztos, hogy saját teste is még tapintható állagban van e. Tekeredett, gurult, talán még piruettet is elődadott, mire az egésznek vége lett. Hideg és nedves, ez volt az első dolog, ami kóválygó, hányingert legyőzni szándékozó tudatába fészkelődött. Azt azonban nem tudta, hogy bele esett a vízbe, vagy csak úgy ott termett, volt fontosabb dolga.
- Sybaris? Itt vagy? Nem esett bajod? – Aggódva pillantott jobbra-balra, persze hasztalan, mert csobbanást nem hallott és ujjai, most öklömnyi köveken támaszkodnak. Egy tóban van, már ezzel is közelebb került ahhoz, hogy tudja, hol van, vannak, reményei szerint. Bátran emelte meg egyik kezét, hogy kutasson az első hallható hang irányába, nem nyugodva, míg társát nem tudja két keze között. Fel felbukkanó rögeszme, hiszen neki semmi sem valós, míg nem érinthette meg egyszer, a hang hamar eloszlik, az illatokat cafatokra szedi a szél és bár az is eltűnik, ami szilárd, arról tudja, hogy ott van, létezik. A szédülés múltával, eddig támaszul szolgáló kezét is munkába fogta, nagyjából már sejtve, hogy merre mélyül és merre sekélyesedik a tó. Tó? Figyelmét egy pillanatra vonja csak el a jellegzetes zuhogás, az a mély sóhajszerű levezetés, melynek végén hangosan csobogva törik millió darabra a vízfal, a sodrás is most kezdi felfogni, de annak ereje nem elég, hogy megmozdítsa és ez igazán örömteli. Ugyanakkor rémisztő is, egyetlen rossz lépés és kellemetlen csúszdázás veheti kezdetét, aminek a vége nem feltétlen jól alakul. Erre inkább nem is akar gondolni.
Temérdek hajba ütközik közben jócskán a víz felett tartott kezével, fogalma sincs, hogy a vizes lobonc tulajdonosának arcát, avagy tarkóját érte, de képtelen megállni nevetés nélkül. Még életében nem látott elázott embert, sem másmilyen lényt, a benne megragad érzések viszont, amik az ilyen jelenetekhez kapcsolódtak, igen. S ez meg is nyilvánult, halk kuncogással, aztán rövidebb életűn, jóízű nevetéssel.
- Bocsánat! .. Igazán, nem is tudom, hogy min nevettem, rajtad, vagy azon, ahogy ide kerültünk. Amúgy mi is ez az itt? – Teszi fel a nagy kérdést, megcsillapodva, de már érezve, hogy ez a víz még nem alkalmas arra, hogy hosszabb ideig áztassák benne magukat. Hideg még, az alja talán kellemetlenül is, hisz a Nap még nem hintette el sugarát felette, hogy meleggé tegye ezt a kis medencét.

*Könnyed reggeli "sétájuk"- mert hogy két lépés közt egy-egy utca legyen és a sarkakat kémények helyettesítsék, az azért nem szokványos- nem tart soká, bár az első pillanatban fogalma sincs, mi történik, csak görcsbe ugrik gyomra és ösztönösen rámarkol Naae megkaparintható valamelyik részére, mert véletlenól sem akarja elengedni és elveszíteni. Ezért sem tudja megkímélni a féélvér az utazástól, bár a kör eltérő erővel rántotta őket magával, így amikor "megérkeztek", egyszerűen kirántotta ujjai közül magát. És a mágia olyan szerencsétlenül dobja ki őket, alig valamivel a tófelszín felett, hogy még a szárnyait sincs ideje használni vagy összezárni- minden eleganciát nélkülözve esik talpast a vízbe, alig csobbanva, hogy az első lába alá akadó kövön elcsússzon és hasravágódjon, elmerülve az egyébként derékig sem érő vízben. Elsőre csak felülni sikerül, levegőért kapva, aztán egy kicsit úgy is marad- jobb, ha elmúlik a zsibbadt fájdalom, mert a víz nem sokt tompított az érkezés durvaságán- így jobbára csak a feje látszik ki, amibe aztán a kéz ütközik, és később a hahota. Jogos, valószínűleg ő is nevetne magán, ha látná az egészet kívülről, így azonban csak talpra kászálódik, egyensúlyozva, nehogy megismételje az előbbi mutatványt.*
-Semmi gond, nagyjából el tudom képzelni, hogy festek. Laymei zúgóinál vagyunk.-*Érkezik a válasz, ahogy próbálja kigereblyézni arcából a vizes tincseket, amik azonban makacsul tapadnak és ingerlik, mígnem fújtava víz alá merül, így oldva meg a gordiuszi csomót. Ennél vizesebb már egyébként sem lesz, viszont a nedves hajtömeg legalább nem a képes felére fog tapadni, hanem a hátára. Ahogy felbukkan, néhány falevelet vesz észre, de majd később fog vesződni kibirizgálásukkal, ugyanis ez a víz még neki sem kellemes, főként, hogy egyálatalán nem volt felkészülve ilyen landolásra. Északon hidegebbek a vizek, de nem vetik csak úgy bele magukat az úszni vágyók.*
-Másszunk ki száradni.-*Érinti meg a másik vállát, felkínálva vezetését- sajna nem kacsa, hogy vízfelszínről is fel tudjon szállni, és a ruhák által felszívot víz is jelentős terhelést jelentene. Egyszerűbb most elbotorkálni ennek a kis tónak a széléig, felkapaszkodni a kövekre és onnan ki a smaragzöld, szinte hivalkodóan üde fűre. Itt gondolkodás nélkül válik meg ruházatának nagyobbik részétől, cipőjéből is kiöntve a tó ajándékát, majd a kicsavart anyagokat egy száraz kőre dobva, amin a leghamarabb lesznek ismét felvehetőek. Ugyan hideg van és harmatos a fű, azonban nem zavarja igazán, alig érzi- viszont egy gonosz kis hang kezét dörzsölgetve várja, vajon Naae is megválik-e átázott ruházatától, hiszen akkor nyomban elkezdheti roppant zavarba ejtő duruzsolását. Egyelőre azonban még nem sejt veszélyt, majdnem derekát verő hajából csavargatja a vizet, öntözve kicsit tovább a pázsitot, Ai felé fordulva.*
-Hogyan tovább? Nem tudom, hova készültél, de itt legfeljebb teával és kezdetleges reggelivel szolgálhatok.-*Igen, a tűzrakás menne, lehet, hogy foghatna halat is- bár annyira nem kívánkozik vissza a vízbe- de pár illúzió segítségével forralhatna vizet, menta, fürjfű és hasonló, kellemes ízű gyógynövények is biztosan vannak a környéken, úgyhogy legalább  egy bögre meleg itallal kellemesebbé tehetné ezt az "ajándék" kirándulást. Őszintén szólva ugyan egyáltalán nem zavarja, hogy mindennemű társaságtól megszabadultak és kettesben lehetnek, árgus szempárok nélkül. Itt csak a madarak zajongnak, amennyire a vízesésektől hallani, hajnalt köszöntve, s időnként ezüstös testek vetik magukat a víz fölé, hogy aztán megint eltűnjenek a mélyben.*

- Én sem festhetek jobban, csak a hajam nem olyan hosszú. – Mérhetetlen nyugalom telepedett rá, hogy a másiknak nem esett semmi komoly baja. Noha egy cseppnyit megilletődött, amikor csak úgy eltűnt a víz alatt, először nem értette mi célból tette, ha tényleg önszántából tett és nem valami alattomos buzgár szakadt be pille súlya alatt. Amíg újra felszínre nem talált a levegőt is bent tartotta, szerencsére nem kellet kiderítenie meddig is bírja lélegzetvétel nélkül. Egy pillanat erejéig az is megfordul a fejében, hogy megjegyzi: ne ijesztgesse ilyen váratlan dolgokkal, az előbbihez hasonló váratlan dolgok után. Még is annyiban hagyja, inkább egy sóhaj formájában engedi megszökni a benntartott levegőt és más felé terelni gondolatait.
Oldalra pillantott, abba az irányba, ahol messzebb tőlük eltűnt a tavacska partja, szépen fokozatosan haladva lefelé, finoman engedve alá a kristálytiszta vizet, hogy egy nagyobb medencébe töltse és onnét zúdítsa veszélyes fegyverként alá. ~ Laymei .. olyan ismerős ..~ Jelképesen homlokon is csaphatná magát, ahogy leesek, de még inkább a népes családjának egyik tagjának, méghozzá a legfiatalabbnak a neve tűnik fel. Aztán villámgyorsan tűnik tova, vállán Sybaris keze pihen és innentől kezdve képtelen másra koncentrálni, ez újfent meglepi, ám ez úttal ez kellemesen érinti, egy ismeretlenebb részről, amit már megpróbált megfogalmazni. Igaz, nem nagy sikert aratva, a másik rész viszont eléggé érthető és érezhető, ahogy tudatosul benne, hogy remeg, amit a hideg víznek köszönhet.
- Ez egy határozottan remek ötlet, úgyhogy csak egyetérteni tudok vele. – A helyzetük mulatságos élét nem feledve, mosollyal nyugtázta a dolgot és nem is késlekedett, hogy összeszedje lábait, kiosztva számukra a feladatot, vigyék a partra. Az elhatározás ezen részével nem voltak gondok, ellenben a mederben nyugvó kövekkel annál inkább és mire kiért Sybaris segítségével a partra, már azt kívánta, hogy rémálmaiban se térjen vissza ez a kijutás. Fájt is botorkálás és kétszer is majdnem magával rántotta, vissza a hűvös habokba, az önzetlenül segítő démont, de még mindig nevethetnékje volt.
Karjait felemelve vette tudomásul, hogy hacsak magát nem csavarja ki elég dolgos művelet lesz a bőven csöpögő ruhadarabokat a víztől megszabadítani. Így ő is a mellet döntött, hogy vetkőzik, noha volt benne némi vonakodás. Senki előtt nem szeretett különösebben alulöltözötten mászkálni, Sybaris meg valahogy egyenesen feszéjeztt ebben a témában. ~ Egek! Mióta vagyok ennyire paranoiásan szégyenlős? ~ Saját kérdésére csak szépen csendben dohogott, de nekilátott bakancsa fűzőit kibogozni, mert van mint, a vizes anyag nem szívesen engedelmeskedik a háborgatásnak. Mintha csak jelezni akarná: jó ez így, minek bolygatni. Naae még sem adja fel, aminek következtében neki láthat a lábbeli lerángatásának. ~ Nem véletlen szeretek én inkább mesztéláb lenni. ~ A gondolat befejezése végett pedig mit is lehetne mondani, elvágódott, de mielőtt a frászt hozná mutatványával a démonra diadalittasan felmutatta a levetett lábbelik egyikét.
- Nem esett bajom! – Szögezi le, noha ez már inkább a megszokás mondatja vele. Sybaris kérdésére eltöpreng, de nem tétlenül. A levetett mellé kerül a másik bakancs is, aztán némi unszolás után a ing is azokon landolt. – Passz! .. Igazából nem volt és most sincs semmi ötletem a merre és mihez végett. O, a lelkekkel nekünk már nincs több dolgunk, persze egy kicsit megszegtem a szabályokat, de.. Hah. Az érte kijáró fejmosását már előre megkaptam. Van valahol, valami, amire ki tudom teríteni ezeket? – Immáron alsóban feszítve, vizes gönceivel a kezében érdeklődött, elvégre könnyebb volt ezt megtenni, mint nekiindulni csak úgy vaktában kutatni, szárítónak használható után. – Valami melegnek azért tudnék örülni. De segítek! – Fázik, fogai ugyan nem koccannak össze, még, de a Nap sem fog még egy ideig a kis tisztásra óvakodni, van egy olyan gyanúja és elég a libabőr, ami mint egy hűvös fuvallat suhant végig bőrén, igazán vacogni már nem szeretne.

Gondolatban homlokára tapasztotta a kezét és lemondóan megcsóválta a fejét néhányszor, egy bújkáló mosoly tárasáságban. Egek. Azonban volt ebben valami nosztalgikus, valami, ami egyszerre nevettetett és mart az emberbe- valahonnan egy kiskert és egy elkényeztetett futónövény rémlett fel, amely egész  egyszerűen elgáncsolta gondozóját, amiért nem ő kapott először vizet. Persze, megmaradtak az eltérő dolgok- hiányzott a háború előtti ingatag, pillanatnyi béke, s megvolt a száz év ezer és ezer ránca, gyűrődése, karcolása lelkén, amit akárhogy is igyekezett elrejteni, nem maradt sértetlen. Most sem ugorhatott oda, hogy ölébe vonva  Naaet, megvívjon a makacs indával, ami jobbhíján az egyik felkapott kertészlapáttal próbálta fejbevágni, valószínűleg féltékenységből, de ezt már sosem tudja meg biztosan.
A kérdésre felkapja a fejét, elkalandozott és most arra eszmélt, hogy tekintetével csüng a másikon, teljes zavartalanságban bámulva a hófehér bőrt, ami zavaróan nagy felületen vált láthatóvá és kóstolhatóvá... A száz meg száz vízcseppet egyenként kellene felkortyolni róla, illatával együtt, és felmelegíteni... Hogy mi?!
 Valahogy idáig fel sem fogta, hogy mit csinál és ebben a pillanatban egyszerre zúdul a nyakába a valóság, saját zavaros érzései és persze a tetejükön trónol a galád hangocska, ami egészen más stílusú cselekvéseket indítványoz, mint ami helyes vagy egyáltalán, minimállisan illedelmes lenne. Ha nem is lesz olyan vörös, mint egyesek, azért a zavar még pár másodpercre teljesen válaszképtelenné teszi, úgyhogy addig is hallgatnia kell a duruzsolást, miközben kétségbeesetten kalimpálva próbál kimászni ebből a zűrzavarból.*
-Persze-*préseli ki aztán magából, elveivel ellenkezve szavakba fogódzva, majd hatalmas erőfeszítések árán egy vastag törülközőt húzva elő bűvész módjára a semmiből, mindkettejük érdekében.*-Cseréljünk, kiterítem őket!-*Bár abban végképp nem biztos, hogy bölcs dolog most közelíteni Aihoz, halált megvető bátorsággal gyömöszöli egy dobozba az egész mindenséget, ammi fejében és egyéb helyeken támadásba lendült, rájuk vágva a fedelet és ráhalmozva néhány méretes, képzeletbeli követ, aminek köszönhetően legalább átmenetileg ismét uralma alá kerül minden. Azért van gyakorlata az ilyesmiben, csupán általában pont Naae teszi sokszorosan próbára ilyen képességeit, hiszen ha együtt vannak, vagy mindent szabad, vagy semmit. Ezen extrémek egyike sem túl megnyugtató és az átmeneti igencsak néhány percnyi időt enged sejtetni-jobb hát, ha kihasználja, amíg teheti.*
-Elmegyek fáért, ha addig kövekből raknál egy kört a tűznek, hálás lennék.-*Jóformán választ sem várva indul el, addig, amíg magáénak tudja a józan eszét. A közeli ligetes-erdős rész felé tart, hogy a fák árnyékában- bár fény híján ilyen még tulajdonképp nincs is- megálljon és igyekezzen lehiggadni. Légzőgyakorlatok szárazfa gyűjtésével egybekötve, hát nem pompás reggeli torna? És közben vitatkozik a fantáziájával, aki persze ide is elkísérte, válogatott képekkel kínozva, ám egyelőre sikerül legyűrnie és megfékeznie. Sanda gyanúja azonban, hogy ez csak addig tart, amíg az avarban turkál és elég messzire van a kérdéses személytől, így igyekszik nem feltűnően nyújtani a perceket, erőt gyűjtve és tovább mantrázva, mielőtt visszatérne.*

Sybarisnak a nagy rőzsegyűjtés közepette látogatója érkezik. halk csengő nevetés foszlányaival köszöntve. Egy fiatal lányka az, ki áttetsző, akárcsak az emberek képzeletében a szellemek, de nem is ez az érdekes, inkább az, amit kicsiny ujjai közt tart. Egy darab elveszett múlt, az ígéret záloga, amit erős kezek ragadtak el és most a lázadó gyengék visszaadják jogos tulajdonosának. A jelenés el is tűnik, nem sokkal az után, hogy észrevették, barátságos mosollyal köszönve el.
Köveket keres, legalább öklömnyi nagyságúakat, szigorúan a tó partján, főként, hogy távolabb már két követ sikerült megtisztelnie a nagylábujjával és nem ő volt az, aki pórul járt kettejük közül. A vízbe nem szívesen merítette a kezét, de a habok alól már több megfelelő darabot is sikerült előhalásznia és most inkább ezzel foglalatoskodott. Noha a vállaira vetett meleg anyag darab nem segített abban, hogy figyelmét teljesen elterelje. ~ Egészen biztos vagyok benne, hogy nézett … ami nem baj, de … De? ~ Megrázta a fejét. Nem, ez az aprócska tett, ha udvariatlan dolog is, akkor sem volt ellenére és inkább ezzel volt a baja. Nem egyszer osztotta már kis sárkány társait, goromba hangnemben, hogy őt ne nézzék, sőt addig fordítsák el a tekintetüket, amíg van mivel nézniük. Persze ezen mindenki jót nevetett, de akadt, hogy fenyegetését beváltotta, noha más módon, mondjuk egy megvadult szömörcebokor képében. Most viszont..
~ Fel sem kell tennem a kérdést, hogy mennyire álltunk közel egymáshoz. ~ Morcosan nézi a tükörképét, s csak sejtésként él benne, hogy bizony mérges is lehet magára. Mert ha nem megy a saját feje után, ha legalább abból a dologból kimarad, vagy mindent a testvérére hagy, de nem! Újabb szerzeményével visszatér a már félkört is elérő leendő tűzhelyhez és beilleszti a kezében lévőket, a fennmaradó helyet kitapogatja, egynél, de még kettőnél is többre lesz szüksége. Visszatér hát a lelőhelyre, hogy újabbakat horgásszon. A gondolatai azonban nem csitulnak, az halom érzés, ami odabent kavarog, független mindentől és még is kapaszkodva abba a sötét masszába, ami elfedi azt, amihez tartoznak. ~ Mindent! ~ Adja meg a választ korábbi kérdésére, sóhajtva és megoldást keresve. Hiszen percekkel ez előtt, nem csak ő volt zavarban és nem csak neki dúlt elméjében, lelkében akkor zűrzavar. Sybaris felől is ezt érezte, noha csak halványan, de érezte és nem akarja gyötörni a másikat. ~ De vajon mivel okozok neki nagyobb fájdalmat, hogy nem vagyok mellette, vagy ha mellette vagyok? ~ A kérdés saját magát is meglepte, le is telepedett egy nagyobbacska szikla tövébe, hogy ezt megemészthesse. Viszont percek teltével sem sikerült dűlőre jutnia, ugyan voltak felsejlő motívumok, de hiába is kapott utánuk, azok kacagva futottak előle, bosszantva is. Elvégre az emlékek istene vagy mi fene és pont ő képtelen emlékezni? Ezt nevetségesnek tartott, vagy inkább magát, ebben sem sikerült pontos döntést hoznia.
- Szedd össze magad Naae! – Buzdította magát és ezzel egyetemben el is határozta, hogy nem érdekli és bármennyire is rémítő, hogy azt sem tudja miért vonzódik ennyire a démonhoz és miért vágyik ennyire a közelségére. Ennyi elég ahhoz, hogy tudja mellette nem kell másnak lennie, mint ami. Ezzel lezártnak tekinti a dolgot, ami nagyjából pont addig fog ebben az állapotban leledzeni, míg Sybaris vissza nem tér. Sebaj, majd magát adja.
A kör lassan egészé lesz, már csak az utolsó két darab hibádzik, számításai alapján és pont azok után kajtat, amikor másba botlik. Keménynek kemény volt, de nem kő és hinni is alig merte mit érintett meg, egy darabig görnyedten hajolt fölé, mire végre óvatosan el merte venni a vékony láncon függő medált. Utálta a könnyeit, amik most engedélyt sem kérve indultak meg. Még valami fontos visszakerült hozzá, ami egy kicsivel egészebbé teszi a széthullott dolgokat, megadva valamennyit az együtt töltött évekből

Stitches (http://www.youtube.com/watch?v=tDS8poBue5Y&feature=related)
*A percek teltek és a halom nőttön-nőtt, lassan félő volt, hogy kilátni sem fog mögüle, azonban ilyen veszély nem fenyegette, sőt, belerokkanni sem szándékozott az ágak súlyába. Csupán gondolataiba temetkezve tovább gyűjtötte a fát, megszokott mozdulatokkal túrva fel a sekély avart. Valamivel nyugodtabb volt, az erdő különös hangulata rá is átragadt, a levegőben érezte, de a föld és a lombok is ugyanazt a furcsán lelkébe markoló elegyet adták. Nem voltak egyedül és ennek nyugtalanítania kellett volna, azonban a "harmadik" jelenléte nagyon halvány és barátságos volt, mintha várta volna őket... Fanyar levélillat hívogatta emlékeit, számtalan elmúlt ősz és tavasz nyirkos, ismerős illata, mely füstös-kesernyésen ölelte át. A szigeten, ahol Amion védelmét érezték, nem volt olyan éles határ az évszakok között, a tenger megóvta őket a nagy forróságoktól és hidegektől, s még az esőknek is más íze volt. A Sziget annyira különbözött mindentől, amit addig ismert, hogy eleinte nem tudott sokáig megmaradni földjén, csak ha a tenger mellett ült és hátat fordított paradicsomának. Egy darabig pont ezért Morvoraknak hívták, vizeket kémlelőnek, mert nem beszélt másokkal és senki sem tudta a nevét, csak szótlan jött-ment és tette a dolgát, elzárkózva. Annyira várta ezeket a pillanatokat, s most mégis, menekülnie kellett előlük, mert még egy érintés is veszélyessé válhatott, pedig annyira vágyott rá. Felidézte az éjszakát, az egyik fatörzsnek dőlve, a táncoló levelek felé fordítva arcát, suttogásuk hallgatva. Merengett, zavaró hangocskák nélkül, s nem is neszre lett figyelmes. Hirtelen felkapta a fejét, mert az eddig szétterült, mindenbe beleivódó aura összesűrűsödött és alakot öltött, szemei előtt táncolva át a tisztáson, kacagva villantva meg valamit ujjai között. Vékony ezüstlánc, s végén csillogva imbolygott a levegőben a medál, az a medál, amibe emlékek nélkül véste az ígéretet, amikor először kellett elválniuk. Tágra nyílt szemmel, kiáltani akarva, de néma torokkal nézi, ahogy a jelenés szinte táncolva libben, megpördül, aztán semmivé válik. Laymei. Ez eldöntötte a sokat halogatott indulást.

Visszafele sietett, akkor is, ha nem érzékelt veszélyt és szinte élőlény sem volt a környéken, nem olyan, amelyik árthatott volna bárkinek is. A ruhák mellett egy majdnem kész kört talált, ide dobta le a tüzelőt, körbenézve- Naae nem mehetett messze, de nem akart lélekfonalakat használni a keresésére, így inkább elindult abba az irányba, amerre sejtette. Mezítláb elnyelte a lépések amúgy sem sok hangját a nedves fű, bár a harmat már nem sokat rontott-javított elázott mivoltán. Talán hiba volt, hogy nem kiáltotta a nevét vagy nem várakozott a tűznél, de ez itt Laymei erdejének széle volt és ha látta az istennőt, akihez egész életében nem volt szerencséje, az nem ok nélkül történt, főként nem, hogy az elorzott ékszert mutatta fel neki. Nincs minden rendben, a torkában valami kaparászik, a csöppnyi kristályszárny emlékeztette rá, csak ő rejti és ringatja lelkében azokat a szavakat, amik Naaehoz fűzték, s távolléte alatt ehhez a világhoz. Aztán szeme elkapott egy szőke villanást, a sziklák mögött egy pillanatra látta az ismerős kusza hajzatot, amitől egy ütemet kihagyott a szíve, de tovább ment felé. A köveket megkerülve épp megszólalna, de a kép elveteti vele ezeket a holtan született szavakat. Helyettük mellé lép és letérdel, arcát cirógatva, majd finoman magához húzva a törülközős, görnyedt alakot, védelmezőn átölelve- egyetlen érintés elmondja neki azt, ami odabent dúl, ami felszínre űzi a könnyeket. Melegét, közelségét és gondolatait adja cserébe.

~Száz elvesztett év helyett másik százat és százat adhatok és kaphatok, de Téged nem pótol vagy helyettesít semmi. Az álmok nem pusztultak el, megőriztem neked valamennyit...megőriztem azt a nyár végi, keserédes álmot is, amiben együtt tévedtünk el. Elhoztam lugasod és kerted hűs árnyát, lelkemben tovább nyílnak, soha nem hervadva, virágaid. Megóvtam a múltat, s te elhoztad nekem a jelent.~

Utálta? Nem. Nem lett volna képes letörölni egyet sem az áttetsző cseppekből, melyek végigszánkáztak arcán, foltot hagyva maga után a kövön, mely mohon itta azt be. Ahogy tette bőre minden hajnal hozta cseppel, mi csak megtelepedett rajta, akkor is így volt, mikor megébredt az erdő ölelte mezőn. Múló zavar és mérhetetlen boldogság, mi kiemelte a kristály ringatta halomból a neszeket, az érzést, ahogy elterült testén a várakozó pillantás, mikor ébred már. Ujjai görbékbe botlanak a sima felületen, apró repedés az mi vezeti a furán ívelő betűkhöz. Hosszabb utat jár be, ahogy a makacsság vonja ez egyszer magához az édes illattal telt levegők, s valami mogorvaság is bujkál, ahogy elbújnak előle, talán jogosan félve attól, amit kezében tart. Büszkesége, két kezének első önálló munkája, ami kicsit égett és egy arctalan széleljátszó ízlésének jobban megfelelne. Valami más is előbotladozik, hála és meghittség fura elegyét alkotva, ahogy orrába kúszik a finom porrá omlott fa illata, nevetés hallatszik és szinte érzi a valamikor oly drága formákat megelevenedni a gerendán. Meg van e még?
Nem siet úgy időzne még ebben a pillanatban, de a jeges félelem ront rá, kezébe indákat, ajkaira kemény szavakat adva. Valami törött helyét érinti, ki sutba dobva minden levét sújt le ellenfelei után valami sokkal fontosabbra. Lehunyja szemét, mintha így szabadulhatna a képek nélküli múlttól, mely hangjaiban, ízeiben és illataiban nagyon is elven. Most elenyész az a szinte semmi nesz, mit a kedves közeledése csap, Most még vak a jelenre, ugyan érzi arcán a másik kezének langy melegét, ám megannyi szemérmes, suttogás csacsog hozz és megannyi érintis suhan végig bőrén, merészen és akarva. Talán a legelemibb és erősebb érzést engedve a kiürülni nem akaró edényhez, hogy belehullajtva ezernyi markát magához öleljen minél többet, megadva egy percet, mely ép úgy az aggodalomé, de azt letaszítva tónusáról vésve újra az ujjak vonalába, milyen volt a sápad, hideg homlok, a gyilkos ejtette seb, az ében tincsek. Felhozva mást és még ezernyi dolgot..
Ébred, gondolatok közt bukdácsolva, amik nem sajátjai és még is párra talál bennük. Elbújik a karok között, valami kettősség játszik benne, megmaradna apró gyermeknek, ki minden percét élvezi, hogy szerette óvón szorítja, de a másik szívének minden dobbanása arra készteti sajátját, hogy megbolondulva akarjon. A buja szerető a másik, akinek nem elég ennyi, mert újra ízlelni akarja mind azt, mit elveszíthetett volna. Kell egy kis rend. Egy nyugodt pillanat. A leghatalmasabb azonban az asztalra csap, nincs szükség elódázott percekre, meg van minden, amire szüksége van, csak némán, illatukat vesztve, távol várnak. De  nincs közöttük éles szilánk, olyan, ami jobban fájna, mint egy a mostban elvesztegetett pillanat.
- Én .. – Már nem követik egymást könnyei, ha meg nem is nyugodott, ott volt Ő, aki mellet sosem félt és most is végtelen biztonságban érzi magát. Szelíden kér szabadságot, hogy szembenézhessen kedvesével, hogy felhőtlen mosollyal érinthesse meg arcát. - .. érzem .. – Nem torpan meg, mikor a még mindig nyirkos szálakba botlik, -nem változtak, és mint egykor régen homlokát dönti a másikénak. – Nem fogok megrettenni, ha megérintesz.. - Orra szinte koccan Sybariséval. - .. már megtetted.

*A könnyek csatlakoztak a többi, félig felszáradt vízcsepphez, hangtalan hullva alá. Nem sürgette, csak várta a másik visszatértét, akármerre járt is most- nem csak a lélek emlékezhet, hanem a test is, s a könnyű kristálydarab súlyos emlékek garmadát zúdította Naaera. Nem látta konkrét, megfogható képekként őket, de az érzéseket átvette, féltésből is figyelve minden rezdülésre, miközben szíve álnokul dörömbölt a közelség miatt, ám többet nem tehet- most nem kell gondolatait kényszerítenie, hogy nehogy tilosba tévedjenek. Egyszerűen állnak össze fonallá, melyet követni lehet, kapaszkodni a visszavezető úton, ha Ai elszakad az emlékektől- pókfonálként cirógatják ezek a lélekszálak arcát, ahogy a démon körbefonja lényének láthatatlan részével, óvón rejtve. Emlékízű volt ez az ölelés, mégis, élő és éltető, minden pillanatával, ahogy szorosabbra vonta az indokoltnál, lehunyt szemmel lopva a perceket. Furcsa, hogy nyugalmat érez- akár az éjjel, a valóság kézzelfoghatósága nyugtatja, s talán a tudat, hogy akármi is történjen, megvédi és nem engedi, hogy elragadják, bántsák vagy akár csak érintsék.
Ahogy Naae kibontakozik az ölelésből, érezhetően más- értetlenség, sejtések és tapogatózás helyett egy pillanatra az a Naae van karjai között, akit kitéptek közülük, hangjának dallama is egészen más, ahogy halkan megszólal. Az érintése, a mosolya mind-mind olyan fájdalmasan ismerős, régi-új... Simul a kézhez, arcával kérve csak egy kicsivel többet, csak egy pillanattal hosszabbat. Boldog, és mégis, féken tartja az érzést, nehogy hirtelenségével letiporjon valamit, nehogy elrontsa, amit sikerült összeilleszteni, mint a régi katedrálisok hatalmas ablakainak színes darabjait. A szavak lázadásra késztetik bensőjét, de nem söpörnek el minden felállított gátat és védőállást a keltett hullámok. Apránként, szinte hitetlenkedve közelít, sajátjával cirógatva a másik mosolyra görbülő ajkait, egészen finoman, puhán ismerkedve ismét azzal a tetőtől talpig zsongató érzéssel, ami teljesen eltűnt életéből eddig. Fogalma sem volt, hogy meddig bírja, mikor kezd el sodródni, de képtelen lett volna megállni, félelmei ellenére, hogy megcsókolja, arcát cirógatva, enyhe zavarodottsággal és zűrzavarral, mint egyes bakfisok. Nem mintha bizonytalan lenne, ha gondolatai össze is kavarodtak, tudja, hogyan érintsen -önmagát ijeszti meg azzal, ami odabenn szabadulásért dörömböl, s bizonytalan, hogy képes lenne-e visszafogni magát, nehogy akaratán kívül bántsa. Nem felejtette el, mennyire elvadult és eldurvult a magánytól, ahogy tegnap éjjel is látszott- nem akarta, hogy állatias "kell"-lé változzon az, amit érez. Elmélyítette a csókot, lassan, megmaradva a lépésben tempónál, hagyva, hogy ujjai menthetetlenül belegabalyodjanak a másik nedves tincseibe, bizsergette ujjbegyeit tapintásuk. Egyre bódultabb, az illatától és az érzésektől, s amit a csípős hajnali levegő sem tudott elérni, libabőrös lett, végül szédülve, levegőért ordító tüdővel szakadva el Naaetól. Ahogy tekintete végigsiklik rajta, megakad a parányi ékszeren, amit kihalász ujjai közül, hogy a láncot kibogozva a vékony nyakba kapcsolja újra, ahol lennie kellett volna.  A felkelő nap sugarai rácsodálkoztak és megcsillantak rajta, az első, leheletnyi meleget lopva a levegőbe, de Sybaris tenyere sokkal melegebb volt, ahogy közé zárta Naae kezét, hogy kicsivel később, megnyugodva, szemébe nézzen. Szeretett volna valami szépet mondani, vagy csak valami egyszerűt, de jobbára csak tátogni tudott volna; összefonta hát ujjaikat, s magához húzva újra csak egyetlen szót suttogott neki.*

Reszketeg pilleszárny, mi megtelepedett ajkán. Úgy marasztalta ezt az érzést, könnyed érintésekkel, lehunyt szemmel rekesztve ki minden mást, csak kettőjüket hagyva meg ebben a bóduló világban. Mintha most nem léteznének külön-külön, csak együtt, gondolatok és érzések, ott tornyosulnak, várva a pillanatra, hogy elömöljenek, teret hódítva. De kint kell ácsorogniuk, Naae egyet sem enged át ezekből a pillanatokból a felesleges elmefuttatásoknak, töredékként elősejlő emlékeknek, ahhoz túl drága és kívánt. Bánnia kéne, igen, szörnyen kéne éreznie magát, hogy eltűnt az édes érzés, sajdító nyomokat hagyva csak maga után, de még sem tudja elengedni. Nevetnie kell. Halkan kacag is, annyira boldog, hogy szavakba önteni képtelen, de valahogy még is hangot kell neki adnia. Tenyerei közt simul az arc, oh de rég volt, mikor megcsodálhatta két szemével, s most csak fényből szőtt vonalak adják vonásait. Képtelen megállni, hogy nem búcsúzzon méltón egy időre azoktól a csábítóktól, csak egy egészen apró, falatnyi csók.
Miután megadva magát ült sarkaira, még mindig mosolyogva, talán le sem tudja majd törölni arcáról ezt a görbét. Meg is említené, hogy talán örökre így marad, akkor is szeretni fogja? De figyelme elkalandozik, ahogy markából elvonják az ékszert, megdobban a szíve, nem akarja, hogy újra eltűnjön és feszülten vár, csupán azért, hogy megkönnyebbülve érinthesse újra nyak legértékesebb díszét. Már majdnem olyan, mint régen .. Megborzong, ahogy a gyenge szellő váratlan meleget hoz és elmélyül a sötétségben, amin túl hideg kezére egy melengető simul. Melege van és enyhén reszket még is a hidegtől, nincs is semmi hezitálás abban, hogy Sybarishoz bújjon, kicsit talán úgy, mint egy törleszkedő cirmos. Újra lehunyt szemmel, merülni el a másik rezdüléseiben, hiányzott, most először vetődik fel benne ilyen sóváran, pedig itt van.
- Milyen meleg. – Súgja szinte, nem akarja hangos szóval elrontani a pillanatot. Pedig minden egyre hangosabb lesz, ahogy a hajnal túllép beharangozó szerepén, elhozva a reggelt, madarak köszöntik szomszédaikat, tollaikról rázva a harmatot. Más is mozog a levelek között, de csak nesz, annyira sem árulkodik létéről, mint akis tollruhás énekesek.
- Szeretem ezt a nevet, mondtam már? – Érdeklődik, most sem emelve meg túlzottan a hangját. És valóban, amióta hallotta ragaszkodott hozzá, jobban is, mint bármelyik nevéhez, pedig aztán nem egy van. – Azért fura, hogy a legtöbben szeretnek valamilyen virágnak nevezni. – Felnevet. – Fura, hogy egy alapvetően hideg lényt, ilyen kedves, ártatlan jelzővel látnak el. Örülök, hogy az egyszer volt énemet nem kellet megismerned, félek, utálnád. – Feljebb emelte fejét, halkan sóhajtva, szavakat keresett, hogy valami újba foghasson, de túl andalító volt így, hogy tovább gondolkozzon. Már így nagyokat pislogott, hát persze, semmit nem aludt az éjszaka és mindent elkövetett azért, hogy véletlenül se őrizze meg ereje teljét. Inkább ennek szólt a sóhaj, de más is hangot követelt magának, egy jellegzetes és semmivel össze nem keverhető, egy örök zsarnok, ha nem tömik be a száját. A gyomrának jött meg a bátorsága, hogy most már reklamáljon valami emészthető után. Ez rögtön kiverte az álmot Naae szeméből, s a rá oly jellemző módon el is vörösödött, szabad kezével dédelgetően simogatva pocakját.
- Úgy néz ki, illetve úgy hallom éhes vagyok! – Motyogja, olyan hangszínnel, mintha ez a világ legmegbotránkoztatóbb dolga lenne, de találékony, hogy még ne kelljen kibontakoznia Sybaris ölelésből. teste még mindig hordozza a növényi jegyeket, s míg el nem pusztul ez így is lesz. Felemelte hát kezét, elérve a napsugarakat. – De még kibírom egy kicsit.
 
[hát ^^ furán jött át az érzelmes-bohózat ]

*Azt mondják, az eső tanította a lelkeket érezni. Észrevétlen szivárogtak át cseppjei a bőrön, keveredtek  könnyekkel és vérrel egyaránt, simogattak és sebeket ejtettek...Az eső látott mindent, azt is, ami Nap vagy Hold elől rejtve maradt, éltetett és fojtogatott, adott és elvett mindent. Amion azt mondta, az ő végtelen lelke az óceán, s az, ami a földön jár, úgy hull alá, mint az eső cseppjei, hogy végül visszatérjen hozzá és összeolvadjon vele. Ha így volt, csak két összesimuló csepp voltak, évezredek óta bolyongó cseppek, amiket igazán elválasztani nem lehetett.
Őrizte nyugalmát, ahogy ismét körbevette az a buborékszerű érzés, minden külső elcsendesült és csak a legközelebbi zörejek hallatszottak, felerősödve. Szívdobbanás felelt szívdobbanásnak, halk tamtam beszélgetés és érintések félszavakba sűrített mondanivalója keveredett.
A szóra nem felelt, csak ölelésén változtatott, hogy több meleget adhasson a feleslegessé váló mennyiségből, lehunyt szemmel élvezve a megkísértő simaságot, cirádákat rajzolva és elgondolkodva simogatva, szabálytalan időközönként szusszanva a hajtömegbe, ahogy gondolatai ritmusa változott, hol meglendült, hol lelassított. Nem zavarták az éledő neszek, csak emlékeztették- egy régi képre, melyből szálakat fejtett le, majd engedte, hogy elsodródjanak, ahogy visszakapaszkodott a jelenbe. Valahol ez kellett, hogy leperegjenek róla a maradék, vakolatvastag réteg maradékai, hidakat vert emlékekből múlt és jelen közé, alig csókot lehelve a száradó tincsek közé. A mondatra elmosolyodik, orrával nemet cirógatva Naae fejére, hallgatva tovább a szavakat, amik némi kesernyést lopnak gondolatai közé, de forgatja szájában a szavakat, mielőtt feleletté gyúrná őket. A nevet magát azért kapta, mert annyira csak az övék volt, mert kifejezte, hogy hozzá tartozik, durva birtokló jelek nélkül; nevet adott annak, amit magáénak érzett, ami a legkedvesebb volt neki, s mint egy ékszert, lénye köré fonta a hangokat, s velük a képet, amikor orcái lángra gyúlnak, s a tisztaságot is, amivel méginkább megidézte. Ebbe a névbe szőtt mindent.*
-Örülök, hogy az egyszer volt énemet nem kellet megismerned.-*Ellopta a mondatot. Nem volt olyan vén, mint az istenek, de azt a Sybarist, akit Círdan nevelt, már régen elfelejtették, s így volt jó. Ő halott volt, ahogy az a lény  is, akire Kyuhomme emlékezhetett még, ha ugyan akart, s amely a mélybe vetette magát, amikor az önvád és a veszteség fájdalma szilánkokra hasogatták. Sokáig hurcolta magával ezeket a tetemeket, súlyuk lehúzta és legyengítette, mígnem egy különös, tengerillatú estén összebotlott egy különös vándorral. Terhet cserélt, de egy pillanatra sem bánta meg soha, hogy a barátságos csöndtől és nyugalmas percektől elbúcsúzni kényszerült. Nem kellettek az elmúlt életek, nem kellettek azok az arcok és álarcok, amik mögött megbújt és élt. Csak annyit akart, amennyit most tartott- se többet, se kevesebbet.
A morranásra alig kuncogást hallat, inkább rendellenes levegővételnek hat az egész, s ahogy Ai felfelé nyújtózkodik, játékosan kap ujjai felé, mintha meg akarná harapni.*
-Csak az kellene, nagyszájú, hogy itt és most halj éhen...Sajtos pirítós?-*Ugyan a kenyér minden bizonnyal némi szárításra szorul, a sajt nem elázós, s ha a tűz fellobbant, pár percen belül meleg itallal tud szolgálni, amíg kétszersültet farag a péktermékből. Hogy Naae kívánságának megfeleően ne kelljen felállnia, felnyalábolja kerge kóróját, tiltakozás ide vagy oda, áttelepítve rögtönzött, bár félkész tábortüzükhöz, hogy néhány intéssel fellobantsa a lángokat. Erejét használja, hogy az ölébe vackolt kedvest ne kelljen a nedves fűbe letenni és nyugodtan sütkérezhessen, amíg a többivel elkészül.*

- Itt megesznek! Kiáltsak segítségért? – Nevet, halkan. Pontosan tudva, hogy az imént kacsójára pályáztak és még dörgölné, ezen felbuzdulva, démona orra alá, hogy akkor most ki is fog éhen halni? De nem teszi, felrémlik benne, hogy az elmúlt néhány évben nem nevetett ennyit és egy kicsit kezd zsibbadni az orcája. Különösebben még sem érdekli, játszik vonásaival, ha már megteheti. – Nem is vagyok nagyszájú! Kikérem magamnak, az bevallom hogy sokat beszélek, de nem szoktam nagyot mo .. – Tiltakozik, megjátszott szomorúsággal, de hiába minden élethű vonás, ha a szeme oly galád módon árulja el. Örül, talán túl is csordul ez az öröm, mert nem lesz elég magas a gát, vagy szimplán összeroskad a tömérdek mennyiség súlya alatt.
- Még is minek nézel te engem? – Kérdi alig felháborodással hangjában, a meglepettségtől szorosan Sybaris nyakába karolva. Kiélvezve a helyzetet, bizony azon morfondírozva, hogy eljött az idő, hogy megcsócsálja kedvese fülét, de inkább egy tincsét tekeri gyűrűként az ujjára. Óvatosan meg ne húzza. A végén még meggyanúsítanák, hogy nem képes kivárni a reggelit. – Van két lábam, járni is tudok és kezdjem megszokni, hogy ilyen váratlan módon kapsz fel és viszel? – Igen-igen, ha nem is oly távoli emlékei nem csalnak, Sybarisnak szinte hobbija lehet az ő cipelése, aminek azért be kell vallani, vannak előnyei. Nem is egy, de kettőben sem merül ki. Ettől függetlenül, mérhetetlenül zavarba ejtő és óhatatlanul is arra gondol, hogy régen is sokszor járhatott így, mert arca még mindig lángol, de most már nem a gyomorkorgás végett való szégyenkezés miatt. Átok rád, piros orcák!
- Sajtos pirítóst még soha sem nem ettem. – Külön-külön volt már szerencséje ezekhez az étkekhez, de együtt, vagy közvetlen egymás után még nem. Na de, majd most! - De árulj el nékem egy nagy titkot, ha én itt gubbasztok az öledben akkor… - És lőn meleg, ahogy fellobbannak az első lángok, csupán kézmozdulatra. Naaenak pedig emlékeztetnie kell magát, hogy bizony egy nem akármilyen személlyel van, hiszen Sybaris kedve szerint, a valóság és képzelet szövete egyaránt engedelmesen meghajlik, változva, valami teljesen mássá alakítva. – Azt hiszem megválaszoltad a kérdésemet, de ettől függetlenül szeretnék segíteni, kenyeret szelni, vagy sajtot, bármit. Bár … eléggé marasztaló erővel bírsz. – Megadni látszik magát, ahogy merészen fúrja fejét kedvese nyakához, csókkal illetve azt. - De akkor is! – Csak azért is makacskodik és mocorog, helyezkedik, akárcsak egy vérbeli sajtkukac, akinek mellesleg feladták a leckét. Szembeállítva az ősi nagy kérdések kifordítottjával: menni é vagy maradni? Mert szolgálat készen állna Sybaris rendelkezésre, mint egy odaadó kukta és maradna, minél közelebb, hallgatva még a szíve ritmusát, bőszen figyelve minden, széljárásként változó lélegzetét, lopva illatát és bőrének bársonyát. Még, még többet kapva a kószáló érintésekből, mindegyik nyomát feljegyezve, hogy megmaradjon az örökkévalóságnak. Nehéz döntés, aminek a végén ott áll, hogy lehet segítség legközelebb is, úgy ahogy bújhat még Sybars ölébe. Nehéz, nagyon nehéz.

csak hogy legyen valami kis régi bolondság

*Naae szokásos, zizzent saláta stílusában kapálózik, tiltakozik és méltatlankodik, miközben Sybaris fejében az álmok hangocska, mint aki sosem adja fel, újra duruzsol, most példának okáért azt, hogy újabb csókkal hallgattassa el ezeket a bolondságokat. Azonban szívesen hallgatja és őszintén derül rajtuk, így a hang kishamar csalódottan elhallgat, háttérbe vonulva erőt gyűjteni és várni a megfelelő alkalmat, hogy ismét nyeregbe kerüljön. Azonban amíg egyesek amiatt puffognak, hogy éppen teljes kényelmet garantálva szállítják őket, magaslati levegővel toldva meg a szolgáltatásokat, aligha jut szóhoz.*
-Ártani nem árthat...-*Somolyog a felkapós részre, mert igen, kettőig még tud számolni, tisztában van a láb és jár szavak jelentésével, azonban hajlamos megfeledkezni róluk, csak hogy ne kelljen lemondania még arra a néháyn méterre sem a másik közvetlen közelségéről. És persze ott van még annak a karmazsin árnyalatnak a bűbája, amit nem szalasztana el- és bár nem szép dolog, megmosolyogja a pipacsszín kedvest, mielőtt a földre helyezkedne vele.*
-Remélem, ízlik majd.-*Teszi hozzá, hogy ne akadályozza a beszélgetést, miközben a szükséges előkészületek zajlanak- jobbára akarat és ereje segítségével, míg a vállára vackoló fejre hajtja sajátját. Egyik karja foglalt, amivel Naaet tartja-öleli át, ám a másik kezében már egy egyre inkább nyársforma botot tart, mely nemsokára be is tölti szerepét a reggelikészítés hadműveletében. A kitartó ostromnak végül enged, megoldva a dilemmát is- olyan feladatot kínál, amihez Ainak fel sem kell állnia, ha nem akar.*
-Segítség? Kérd meg azokat a mentákat, hogy adjanak pár levelet teának. Rád kevésbé fognak megorrolni érte.-*A kenyérvágás inkább maradjon rá, mivel a héj egy részét le kell kanyarítani, ahol átnedvesedett- a többi relative száraz marad, s most már kézzel dolgozik- a levágott szeletek egyikét nyársra húzza, hogy a tűz szélén kezdje meg pirítgatását, míg egy légből kapott kannát akaszt az ágakból rögtönzött bográcsállványra, amit pár pillenattal ezelőtt töltött meg a zúgók kristálytiszta, ám jéghideg vizével. Halandó talán fel sem bírná fogni, hogyan győzi ezt ilyen sebességgel és kevés mozdulattal, azonban a legvénebb és legerősebb adrák közé tartozik, dacára öregedést nem mutató alakjának. Ráncokat sem az idő, sem az érzések nem rajzoltak arcára- az, hogy most minduntalan csendes mosolyra húzódott szája, sokak számára teljesen ismeretlen jelenség volt és minden bizonnyal ámulva figyelték volna, ha látják. A kenyér kisvártatva illatozni kezdett, de még pár perc, mire színt kap és ráolvasztják még a sajtot.*

- Nem, az igaz.. de .. Hem. – Mondhatjuk, hogy ezt a nem csatának nevezet csatát elveszítette? Igen. Nem tették len, hagyva had botorkáljon a tűzhöz saját lábán, de igazság szerint, sokat nem is tett szabadulása érdekébe. Ez olyan dolog volt, amibe szívest örömest, áldozatok nélkül, belenyugodott. De még mennyire! Már nem volt mérges önmagára, mert bolond módon beleugrott az elmúlt éjszaka eseményeibe, meggondolatlanul, tudva, hogy a víz sekély lesz és ha, nem kellően óvatos a legkisebb baja lesz, hogy összetörte magát. Halk kis hangot hallat, ahogy az égben lakozókra gondol, mert e pillanatban és talán a következőben és minden eztán felmerülőben, ami hozzájuk fűződik, nem lesz könnyű. Ragaszkodnak és tiszta kézenfekvő érveket képesek lefektetni, s bár minden gondolkodás nélkül hozzájuk vághatná, hogy vigyázzanak kivel beszélnek. De még is kivel beszélnek? Az istennel? Aki szinte alig létezik. A fogadott sárkánnyal? Akit hátrahagyva nagyobb hasznát veszik, mint a harcban. A félvérrel talán? Akinek nincs fontosabb annál, hogy nyugalomban élhessen Sybaris oldalán. De egyáltalán önmaga tudja, hogy ki is pontosan?
- Biztosan, már azzal az előnnyel indul, hogy te készíted. – Elhessegetet, de el nem tűnő gondolatai felett vett erőt. Majd válaszol a kérdésekre, ha eljön az ideje, addig nem akar fölösleges időt rájuk pazarolni, amúgy is van mit figyelemmel tartani. – Értettem! Menta rendel. – Mosolyodik el, noha azt nem köti a másik orrára, hogy csak nem régen jött rá természetes kapcsolatára a növényekkel, de amióta élvezi társaságukat, mintha születésétől fogva diskurált volna velük. S valljuk be, így volt, csak még arrafelé nem minden bontakozott még elő a homályból. S jönnek már, mintha vízben siklanának a csokrok, gondosan kikerülve a tüzet és kézséggel hajolva meg Sybaris felé, keze alá azokat a leveleket nyújtva, amiket szívesen adnak. Miközben sárguló, vagy rozsdás szélű leveleiket igyekeznek mélyen elrejteni.
- Kicsit szégyenlősek. Úgyhogy ne vedd észre a csúf leveleket. – Közben mozdul, hogy maga is elérhesse legalább az egyikőjüket, nincs szándékában levelet tépni róluk, csupán csak kedveskedni. Néha jó megérinteni ezeket a vad és sokaknak néma létformákat.  Váratlan nevet fel, új gondolatok nyomán. – Ugye tudod, hogy észveszejtően követhetetlenek a mozdulataid? A tűz, a kegyér, érzem az illatát és akkor a menta, ha nem hallottam volna a víz loccsanását, akkor nagy ínyencként várnám a mentás-sajtos pirítóst.  Gondolom abból valami forró itóka lesz. Mindezt egy kézzel!? – Elismerően bólogat szavai nyomatékosítása képen, de nem csak ő mondja a magáét, a pocakja is reklamál, főként az után, hogy elé hintették a sülő kenyér illatát. Amiből persze még semmit sem kapott.

-Akkor igyekszem, hogy ne ez legyen az egyetlen ok, ami miatt elfogyasztod.-*Mintha egy félmosoly is megbújt volna a szavak közt, azonban nem kellett attól tartani, hogy valami ennyire banálisat sem tud elkészíteni. Nem volt született konyhatündér, de egyszerűbb étkekkel nagyon jól boldogult, érzékeny szaglásának köszönhetően pedig a fűszerekkel is elég jól bánt, ami ízletessé tette a legpuritánabb reggelit is, ha arra volt szüksége.
A kenyérre vékony sajtszelet kerül, majd még két-három percre visszavándorol a tűz felé, hogy az első karéjra ráolvadjon és így késznek minősíthesse. Persze nem nyomja azonnal Naae kezébe a forró ételt, de tányér híján botostul nyújtja oda, hogy tartsa egy kicsit, amíg óvatosan elvesz pár mentalevelet, a lehető legkevesebb sebet ejtve a növényeken ezzel.*
-Ugyan, miért néznék ilyeneket? Üdék, illatosak és szép virágaik vannak.-*Felel közben, míg a kannába irányítja a teának valót, amitől hamarosan még egy intenzív illat kezd terjengeni a levegőben. Amikor visszakapja a nyársat, újabb kenyérszeletet húz rá, folytatva a reggelikészítést abban a tudatban, hogy most már senki sem fog éhen halni.
-Ne aggódj, semmi ilyen elvetemültségre sem készültem. Csupán kicsit másképp használom a kapott erőket, mint azt legtöbbször szokás, de eredetileg erre szolgáltak.-*Amion az új szigeten annak a régi, tengerbe veszett világnak a képét élesztette újjá, megtanítva a valósághajlításnak ezt a módját nekik. Sokaknak furcsa volt, annyi harc után, amikor legtöbbször álcaként és fegyverként vették kézbe erejüket. Nem akarta azonban hangosan is végigmondani ezeket a gondolatokat, még ha lett is volna kedve mesélni a holdsarló gyöngyéről, a szigetről, amit laktak és formáltak, épp csak annyira, hogy vad szépsége egy kicsit megszelídüljön. A házakról, a kertektől, amik úgy olvadtak az erdőkbe, hogy szinte észrevehetetlenek voltak, mindenről, amit látott és ismert, amit segített felépíteni. De több dolog is gátolta, az is, hogy neki nem volt kertje vagy otthona, tulajdonképpen a helyét sem találta eddig a paradicsomnak beillő talpalatnyi földön.*

- Nem.. nem, nem csak ez lesz az egyetlen ok. – E pillanatban bántónak érezte előbbi szavait, de nem tudta hogyan is kérjen miattuk bocsánatot és talán életében nem használat egy mondaton belül, föle ilyen apróban,a nem szócskát. Kicsit szégyelve magát hajtotta lejjebb a fejét, ami viszont jó, hogy nem érezte veszettnek az ügyet. Nem derengett fel a megbántottság savanyú esszenciája és ennek nagyon örült és butának érezte magát, hogy egyáltalán felötlött benne, hogy Sybaris ilyen apróság miatt megsértődne. Ő maga viszont kicsit kellemetlennek érezte, hogy olyan egyeletlenül változik benne minden, meglehet ezért tiltották még mindentől, amit ismer. Még képtelen teljesen egészet alkotni? Kizárt, sosem volt teljesen egész, már régóta nem. ~ Nem érdekel! ~ Rázta le magáról a makacsan belékapaszkodó gondolatokat, melyek nem hagyták leülepedni a Sybaris iránt érzett érzéseket, amik pedig vígan foglalták volna el a helyüket, de valami folyton azt szajkózta: Nem ismered. Viszont most már betelt vele szemben a pohár és kiebrudalták az összes többi zavaró zöngével egyetemben. Mondván, miért kell ilyen butaságokkal szép és kellemes dolgokat elrontani.
- Tudom, én tudom. De … Mh. Gondolj rájuk úgy, mint a fiatal, szeplős lányokra, akik megpróbálják elrejteni apró kis pöttyeiket, pedig azokkal is szépek. – Ahogy ujjai elválnak a zöld levelektől érzi csak igazán, mennyire is kötődik minden zöldhöz. Haragudott egyesekre, talán még szidalmazott is, ahogy nevelt és tanítgatott valahol, egy felsejlő kertben talán, amit együtt alakítottak a démonnal. Megkérdezné, de még mennyire, de orra alá valami kellemesen illatozó és meleg kerül, feledve legtöbb gondolatát le is csap rá. Nem tudva mit keressen, először Yba kezét érintve halad az étek fel, mikor már a nyárson tartotta kezét érezte, hogy azt meg is kapja, de azt is, hogy az evésnek sem most fog nekiállni. Óvatosan megfújta, forgatta is egy kicsit, bátortalanul, mert akkor tényleg szörnyen érezné magát, hogy a nagy gonddal és legalább, ha nem nagyobb szeretettel készített kenyér röppályára állna. S teszem azt, rövid, talán kevésbé íves útja a hűvös vízben érne véget. Nem, ezt megkockáztatni sem érdemes.
- Aggódtam én valaha, ilyenek miatt? – E kérdést kivételesen nem költőinek szánta, érezte, hogy részéről a válasz igen lenne, de nem félelem miatt, inkább igazi aggodalom volt. ~ Hogy? Hogy, felejthettelek el, szinte teljesen, ha ennyire félek és féltem, hogy valami elemészt? ~ Tűnődött, ahogy ehetőnek érezte porcióját és meg is szabadította a nyárstól. Óvakodva harapott bele, de felvidult az arca és némi mohósággal várta, hogy még egy és még egy meg aztán is egy újabb falatot ízlelgethessen a szájában és tömhesse meg végre nyughatatlan gyomrát. – Ügye volt egy kert, ami csak miénk volt? – Naae számára is váratlanul formálódott meg ez a kérdés. - Hah, mintha lonc illata lenne … Ehm, lehet hogy ez egy kicsit még homályos emlék .. vagy annyira nem is. – Pirul és inkább eszik, ahogy a felidézett illathoz halk neszek is társulnak. – Nagyon finom. – Motyogja a lenyelt falat után, megint egy olyan pillanat, amikor egy kicsit bizonytalan, de hamar túlesik rajta. – Yba máskor is tiéd a reggeli készítés joga. ..E .. Nem baj, mármint hogy lecsíptem a Sy rész? – Óvatlan és hirtelen emeli fel a fejét, majdnem vagy talán állon is találva démonát. Hogy miken nem képes fennakadni?

-Majd kinövik, csacska, hiú kis lények.-*Sosem beszélt növényekkel, de minnél idősebbek, annál bölcsebbek és annál szebben tudnak mesélni, bár hangjuk megkopik és színeik megfakulhatnak. Volt, hogy Amiont látta növényekkel társalogni, megnyugvást keresve és megosztva az egyszerű teremtményekkel gondjait, panaszait. Amion kertje tele volt különös palántákkal, amik hatalmasra nőttek és mintha lassabban öregedtek volna a szokásosnál kezei alatt. Újabb kérdés, egy utolsó fordítás a pirítóson, majd válasz.*
-Nem, bár sokan tartanak az erőmtől és az ötleteimtől, nem tartoztál közéjük.-*Sőt, kifejezetten a  nehezen vagy egyáltalán nem elrettenthető csoportban foglalt el előkelő helyet. Most azonban még sokminden bizonytalan, újra kell építeni a dolgokatt, apránként helyére rakni a hiányzó darabkákat. Hogy ne kételkedjen és bizonytalankodjon, hogy keze egyszerű puhasággal simuljon a tenyerébe, véletlen, lopott kis érintés helyett, amíg a következő pirítóst adja. Nem volt telhetetlen, csak lekötötték figyelmét az apróságok, melyekből néha többet tudott meg és érzett ki, mint a hosszas monológokból. A kert említése sebeket tépne fel- ha azok egyáltalán begyógyultak volna és nem akarná, hogy mindez újra valósággá, jelenné legyen. Nem lesz, nem lehet minden úgy, mint régen, de az emlékek pontosan elérajzolják, mire vágyik, alig érintésnyire tőle.*
-Ha szeretnéd, megmutatom, ahogy én emlékszem rá.-*Igennek hosszú, értelmes mondatnak rövid, mégis elfért benne minden, ami kell. Talán elfelejtette említeni, miért lonc, miért nem kakukkfű vagy zsálya, mely a nyári rétek álomhozó illatát adja. A lonc a sötétség virága, mel sápadt, mint a holdfény, s maga az álom, az emlékek tömény, nehéz illatát leheli, alvás közben indái ráhajolnak az álmodó ajkaira, hogy csókot lopjanak. Tudta, hogy ő maga jóformán szagtalan, mégis, ezt a növényt érezte magához  legközelebb, elkábította és lombjai árnyékot borítottak föléjük, késleltetve a hajnalt.
-Játssz csak a névvel, engem nem zavar.-*Sosem szerette igazán, bár ez volt az utolsó, ami emlékeztette édesanyjára, de arra is, hányszor próbálta megváltoztatni, kibújni alóla és kitörölni. Mégis, mint a bőre, hozzánőtt, s csangése átvette ízét- néha kesernyés, nyugodt és mély volt, bár mindenki máshogy ejtette. Így, ilyen kurtán megbékélt vele- olyanná vált, mint egy érintés, mint egy kósza simítás, egyszerre rezdült várakozóan lelke és nyugodott meg. Nem zavarták a kérdések, melyek elől máskor kitért volna, s nem zavarta az sem, hogy saját hangját hallja, mert ott volt mellette az a másik szólam.  Nem zavarta, hogy kis híján lefejelték, hogy még mindig csurom víz és hátán jeges cseppek folynak végig- talán nem is érezte. Csak önkéntelenül, óvatosan ölelte Naaet, egy szelet pirítóssal egyik kezében, percekre hajába temetve arcát és csak belélegezve illatát.

Emlékezni fogsz rám, ha eljön az ideje. Ha megérintesz, ha meghalodd az igazi hangom, ha gondolataim közt eltévedsz kicsit. Ha közlebb merészkedsz, meg fogsz ismerni, mert arcod pont tenyerembe illik, hangod összecsendül az enyémmel, lelked enyémhez simul. Várok rád. Ameddig csak kell.

- Kinövik!? – Meglepődve ívelt hangja, ahogy gazdája hitetlenkedve pillantott fel Sybarisra. – Egyesek biztos, de mások .. hát, de végül is reménykedni még szabad. Nem? – A halk, félig elnyelt nevetés valahogy illet a mondat végére, mert Naae nem tudta elképzelni a tündérkert leghíresebb lakóiról, hogy valaha is megismerik, mi is az a szerénység, jó lehet, hogy az elbandukoló menták igen egyszerűek voltak s inkább szégyelték, hogy nem adhatnak csupa egészséges levelet. Nem, ahogy a hajnalban illatozó méz sárga rózsák, melyek legszebb leveleiket tartogatják és a legsilányabba adják a sebek sajgásának csillapítására, keserű gondolat is lehetne, de most is csak megmosolyogni tudja azokat a bokrokat. Csak a megszokás végett érinti össze ujjait, de azok nem hordják a tüskéik nyomát, csoda is lenne, ha hetek alatt nem gyógyultak volna be, a kis vérszívók ütötte sebek. Rákaptak az ízére és nem restek csenni belőle, Naae pedig csak bosszankodni tud és ráhagyni másra nemes feladatot, hogy megmetssze ágaikat, törjön virágaikból, s szakajtson leveleikből. Addig ő elven, a békésebbekkel, akik ugyan nyelvben szemtelenebbek, de oly otthonossá teszik, adva valamit, abból a kertből …
- Mm, ennek igazán örülök. – Valóban, mert ha most fél is egy kicsit, az másnak szól és nem a hatalomnak. Az érzések, amik csak úgy támadnak, leterítve, eltelítve minden érzékét, olyat suttogva sunyin, amitől önmagában is pirulna mindenki, hát még ha éppen annak a bizonyos személynek vendégszeretetét élvezi, nem is akár hol, rögtön az ölében. Még is, olyan megszokott, annak dacára, hogy teljesen újszerűnek hat, mintha a mindennapjaiból ez hiányzott volna. Csak odatelepedni, közel hozzá, élvezni az érintéseit, talán még egybe is olvadva vele, ahogy a lüktetők megtalálják a közös ütemet, s minden sóhaj is párban rója a megszokott ritmust, ki és be. – Bár meg kell, hogy mondjam. Igazán nem értem mi félelmetes van benned… – Félrebillenti a fejét, kényelmesen támasztva Sybaris vállának, tényleg megszokott mozdulat, olyan természetes, hogy „használhatja”, bátran érintheti és most még csak fel sem tűnik neki. Roppan a kenyér, ahogy újabb falatot harap, a sajt is még elnyúlik, de egyre kevésbé, ahogy újra megszilárdul. Míg rágódott, volt ideje összekapargatni, hogy miért is nem félelmetes, mert hát még is honnan tudhatná ő azt? Még is. - …helyesbítek! Annak valóban igazán félelmetes lehetsz, aki a szeretteidet akarja bántani … vagy, ha valaki túl sokat locsog értelmetlenül, bár eddig sem haraptad le a fejem, nem, a nyakamat akartad kitekerni. Azt hiszem. – Feltűnik, de kinek ne tűnne fel, hogy olyan pillanatból idéz, mi nagyon, de nagyon régen volt. S most melegséggel tölti el, kevésbé téve zavarossá gondolatait, jó lesz így és egyre jobb, talán tényleg csak ennyi a nyitja az egésznek, csendben, minden akarástól mentesen, hagyni, hogy jöjjenek az emlékek? Vagy most is még a medál adja át ezeket, nem, hiszen akkor még nem volt vele az ékszer.
Újabb falatba folytja szavait, mert mohón kérné az emléket és nem is érti miért sóvárog annyira utána, szinte betegesnek tűnik. Ezért inkább csak őröl, ropogtatva a kétszersült kenyeret, igyekezve minél kevesebb morzsát szórni ölükbe, csupán csak azért, mert szúrni fog. Vagy nem? Elenyésző számú ruhadarabjuk, mi még fedi őket, vizes, tagadhatatlan, de így a tűz mellett, a felkelő nap sugarainak ígéretével, egészen elviselhető.
- Megfogtál. – Leereszti kezét, megmozgatva nyakát, mielőtt még venné a bátorságot és elgémberedne. Aztán csak nem mozdul, csak egy egészen aprót, ahogy érzi Yba beletemetkezik fürtjeibe, valamiért egy kicsit szomorkássá válik. – Én nem tudok hangzatos, vagy illő neveket kitalálni, sosem volt az erősségem. – Halk kis sóhajt enged szabadjára. – Sybaris én, szeretném tudni, te hogy emlékszel .. a kertre. – És másra is, de még most, az elején elhatározta, hogy nem fog többet kérni, sem pedig csenni. Megelégszik annyival, amennyit kap. Megtörli ujjait, hogy a morzsákkal véletlenül se csikarja meg Yba arcát, melyet megérint, gyengéden.

 zene a felkelő naphoz a felkelő nap országából :)  (http://www.youtube.com/watch?v=xL8TwN-caEg)

*Mentaillat és a vízesések friss permete a levegőben, a lassan mindent betöltő fény és a fokozatosan hangosodó erdő...Egy dallamot hozott magával, egy csendes, megfoghatatlan, kissé álomízű dallamot. Elmosta a gondolatokat pár pillanatra, érzések és benyomások összefolyó egyvelegét hagyva meg.*
-Talán mert vén vagyok és sokat hallgatok.-*Sokan nem tudtak mit kezdeni vele, hát még csöndjével, amibe úgy burkolózott, mint más a köpenyébe, ha nagy útra készül. Távoli maradt és ha nem is volt ősi, évei érződtek rajta, erején, szavain. Mégis, ha elkendőzte démoni vérét, ha csak egyszerű halandónak tűnt, akkor is megaradt valami ebből, ha ametisztek nem is árulkodtak, megtette más. Nem igazán zavarta, apránként közönyössé vált számára sokminden és ettől még egy fokkal különcebb lett. Ami megmaradt a régi életből, elenyésző volt- a bejárás a Zugolyba, Kyu és pereputtya(mert ez az évek során gyarapodott), Xana és néhány kísértő lélek. A háború elsöpörte a maradékot, helyeket, életeket, szabályokat, egyetlen egyszerű mozdulattal eltörölve a föld színéről. Naae feje a vállára dől, felnéz és hagyja ezeket az emlékeket eltűnni, visszahullni abba a sötétségbe, amiben emlékei kavarognak, lustán sodródva ebben a nyugodt pillanatban. A pontosításra csak elmosolyodik, még ha tudja is, hogy amikor utoljára meg akarta fojtani az akkor még ismeretlent, majdnem elveszítette és rögtön utána el kellett hagynia, hosszú időre. És minél többszört mart bele az érzés, hogy talán soha többet nem láthatja, annál szorosabbra húzódott a kötelék, annál nehezebben viselte az elválásokat.*
-Nem baj.-*Inkább suttogja, messze jár a rendes hangerőtől, mégis derűt őriz, hiszen Ai kifogyott a szavakból, nem talál olyat, amit megfelelőnek tartana, egyet sem, pedig szórni szokta őket. Aztán a másikk mozdul és szembe fordul vele, olyan közelről látja az arcát, hogy egy pillanatra megint elakad, a hosszú szempillákat és holdfényszín szemeket nézve. Az érintés lendíti tovább.*
-Vezmi si ich.-*A nyelv változott, ám a szavak értelme oly egyszerű, hogy szükségtelen fordítani. A feketeségbe meríti kezét, hogy mélyéről emelje ki azokat a képeket, azokat a hangokat és darabkákat, amik a kerthez tartoztak, attól a pillanattól, hogy oda vitte Naaet. Először még nem volt semmi, csak szitkozódó, mogorva gazok, amik szárazon zörögték világgá véleményüket. Aztán lassan, apránként, magok és csemeték kerültek a földbe, s a gondos kezek alatt egészen megváltozott a kert, kizöldült és megtelt színekkel. Minden egyes látogatással szebb és nagyobb lett, s ha tehette, hozott is palántákat vagy alvó magokat. Amikor utoljára látta, nyár volt és a csemeték nagyok voltak, lombjuk sűrű és lágy szavú. Törzsükön felkúsztak más növények, virágaikat bontva és egyikük kifejezetten féltékeny volt rá, pedig gyönyörűnek találta és el is suttogta neki. Ez próbálta később fejbevágni, de a legtöbb zöld elfogadta. Rengeteg emlék került elő, színesen halmozódtak egymásra és csak ki kellett nyújtani a kezét, hogy valamelyiket életre keltse, de most nem neki kellett nosztalgiáznia. Meglehet, jobb lett volna megválogatni ezeket, ám felhozta valamennyit, szétterítve őket elméjében, s hagyva, hadd válasszon közülük Ai. Megtehette volna azt is, hogy egy időre kristályba zárja lelkének ezt a darabját és odaadja neki, de vágyta azt az érintést, nem csak a tenyereket, amik arcára simultak, hanem azt is, ahogy Naae emlékein át hozzáér egy pillanatra a lelkéhez is.*

Idegenül csenget az a néhány hang, de oly otthonossá tette a helyet, ahová bátran lépet, ügyelve másba még véletlen se gabalyodjon bele. Eltelt a megannyi növény édes és keserű illatával, suttogásuk szavakká álltak, nem olyanná, amiket ő és rajta kívül több millióan használnak. Érzések, vágyak, a puszta fény élvezte, a víz dicsérete. Olyan hihetetlenül közeli, mintha a leveleket fodrozó szél az ő arcát is megérintené, ott van és részese, most kicsit másként, mint akkor volt, boldog, kicsit most annál is boldogabb. Mindig így volt, igen, minden viszontlátás alkalmával több öröm költözött lelkébe és egyre nagyobb szerelem töltötte meg szívét. Csak lassan ingatja meg fejét, lehunyt szemmel, tovább barangolva a kertben, változó arcát lesve, hogy lett puszta kis bölcsödéből, burjánzó növényváros. Buja titkok őrzői, az egyetlenek, akikkel nyíltan beszélhetett, elmondhatta örömét és bánatát, hogy könnyebb legyen, hogy a búcsú pillanatában mosolyoghasson, elfeledve a „Mikor látlak viszont?” fájó kérdését.
~ Hunyd le a szemed! .. Kérlek! ~ Mosollyal cseng a hangja, szinte egészen halkan. Hányszor járta be a zárkózott arc tájait, de mikor már azt hitte, nem találhat újat, mindig ráakadt egy kis bujdosó vonalra. Most is ezeket a kedves a selymes utakon halad, gondosan suhanva a szemek felett, úgy kószál, mint a szabadon engedett bárány, ki elhagyta csengettyűjét s csak lépteit érzi a föld. Öt lábán bujdos a vékony fákkal sűrűn benőtt, fekete erdőben, míg társa elheveredik a kevés mosolyt megélt dombon. Mind csak gondos cselszövés, ezért mozdul csak apránként, cselesen, hiszen csenni szeretne és fog is, ebben már biztos. Arcát éri a lélegzet és ajkát a másiké, csak egy apró kis érintés, csóknak még nem nevezhető. Csak egy bátrabb „Köszönöm!”, ami szavakkal fonva semminek tűnne, mintha közönséges dolgot kért volna, amit megkapott, mert szeretik. Tudja, egyre inkább, buta gondolat, de így diktálta mindene. Ajkai helyére mutató ujja suhan, mintha csendre intené Sybarist, kajla mosolyt festve saját arcára.
- Mm! Most pedig tessék reggelizni! – Váratlan a fordulat, ám bár Naaetól talán annyira nem, hiszen nem állnak tőle oly távol ezek az apró bohémságok. Elhúzódik, Sybaris mellet foglalva helyet, kezeit gyengét simítással vonva vissza, ölébe ejtve. Pedig olyan nagyon maradna, de nagy valószínűséggel, ha minden úgy akarta volna, hogy ilyen szorosan legyenek egymásba gabalyodva, akkor kéttörzsű fának teremtik meg őket. – Én már elpusztítottam az adagomat és szeretném magamhoz venni a teát is, nagyon finom illata van, meg hát .. én már bezsebeltem a. ..- És vörösödi, mintha csak most döbbent volna rá mi merészségre adta a fejét. Noha inkább abba pirult bele, hogy milyen szándékkal indult neki, de nagyobb volt az akarat, meghagyva a legszebb köszönömnek. – a… aa. .. Um. Kérek szépen teát! – Nevetve fejezi be a mondatott, nem zavartatva attól, hogy ebből nem a legjobban vágta ki magát. Jobbját a magasba emeli és élvezi, hogy ujjait már körbefonja a Nap fénye, a nyújtózást sem tudja megállni és még nagyon szívesen el is terülne a fűben, de azt még elég hűvösnek érzi.
- Mihez kezdjünk később? … A sárkányoknak sem lenne rossz szólni, hogy nem esett bajom, de visszamenni félek, valahogy azaz érzésem, elérnék, hogy köztük maradjak. – Letörten vizslatja a tűzet, még élvezve melegét, kicsit hunyorogva is tőle. Maradni akar, nem csak órákra, napokra, hanem egészen addig, míg Sybarisszal lehet, amíg fontos a démon számára.

Pale beauty (http://www.youtube.com/watch?NR=1&v=W-giyjfthXA)

*A langyos tenyerek melengetően simultak arcára és alattuk finoman bizsergett valami, mintha lényének újabb darabja ébredt volna, ahogy egész közelről figyelhette a másik arcát. Ami a kezdetekkor furcsa volt és nem tudta megmagyarázni, azóta érthető- az, hogy bár a félvér vaknak született, miért rendeződnek vonásai oly finoman és kifejezően, egészen apró rezdüléseket, árnyalatnyi érzéseket formálva. Mégsem vesztett varázsából és még mindig meg tudtak bújni titkok a mosolyok ráncaiban vagy egy felhős pillantás árnyékában. Most ez az arc olyan volt, mint a tó felszíne esőben- másodpercről másodpercre formálódott, ahogy mögötte is szüntelen váltották egymást az érzések és benyomások. Érezte, ahogy Naae lelkének lapjait forgatja, képeit nézve és szavait olvasva, amiket belekarcoltak a napok, órák és évek, óvatosan és vigyázva, nehogy beletépjen az anyagba, aminek felületéről semmit sem lehetett letörölni. A csöndben csak a tűz pattogott, halkan kotnyeleskedve, a zúgók hangja távoli mormolássá folyt össze és a leghangosabbak az emlékek voltak, és saját szívdobbanásai. A percek múlását csak ez jelezte, ahogy lehunyt szemmel elveszett kicsit az érintésekben, minden bőrére rótt kacskaringó titokzatos üzenet betűjének tűnt, pedig csak vonásait kutatták, amiket jól ismert. A tenger sosem volt elég nyugodt, hogy vizének tükrében nézze magát, de ha nem is látta, érezte, ha megváltoztak a szigorú rendben tartott vonalak. Igaz, keveset, épp csak észrevehetően változott- öregebb lett, de egy évszázad alig pár apró ráncot hagyott rajta, csak tekintete árulhatta el, hány évet hord vállán és mekkora súlyt cipel. Az ujjak ezekbe az apró egyenetlenségekbe futottak bele, hogy ismerkedjenek velük, finom mosolyt csalva ajkaira. Ae ezt a mosolyt csókolta meg.
A görbe pedig elidőzött még egy kicsit, mielőtt elsimult, mint a partra futó hullám- helyette mozdult, s két bögrébe öntötte a kis túlzással teának nevezhető forrázatot. Méz vagy cukorszirup nem volt, hogy megédesítsék, de a levelek friss, enyhén csípős íze nem is hiányolta annyira- épp csak várni kellett, ha nem akarták összeégetni maguk. Naae kezét felemelve adja oda a bögrét, mert az oldala forró, jobb, ha csak a fülét fogja, míg ő egyszerű reggelijét fogyasztja. Nem sok az a karéj kenyér, amivel most beéri, de volt már rosszabb és annyira nem is hiányolja a lakomákat, amiken részt vett valaha, egyikért sem cserélte volna el ezt a pillanatot. Mire a másik kipipacskodta magát, csaknem el is fogyott a pirítós, de a válasz váratott magára egy keveset, ahogy ismét Naae mögé húzódott, hogy átölelje és a fülébe suttogja szavait.*
-Oda megyünk és azt csinálunk, amit szeretnél. Nem eshet bajod, ha velem vagy.-*Hogy a sárkányok ezt tudták, abban biztos volt- ha tettették is a süketet és vakot, valójában tisztán láttak dolgokat és az éjjel történtek felett sem hunyhattak egyszerűen szemet. Tény, tűvé tehetnek értük mindent- de nem fogják őket megtalálni, ha nem akarják; vádolhatják azzal, hogy elrabolta, megigézte, Naae önként jött, jönni akart és neki elég volt ennyi. Orrával megcirógatta a másik arcélét, belélegezve illatát, aztán, ha nem tiltakoznak, elengedi, hogy ne váljon tolakodóvá vagy kényelmetlenné, csak erre a pillanatra akarta körbevenni és közel lenni hozzá.*

Tudom! Megnyugvással dől az újabb ölelésbe, törekedve, minden, még a legapróbb mozdulatával is, hogy elbújhasson benne. Mélyet lélegezve, felszabadultan, pedig csak áltatás lenne, ha az mondaná a hallottak miatt könnyebbült meg ennyire, mert megerősítést nyert általuk saját elhatározásához. Egészen más volt az ok, amely oly könnyedén bírja fullasztó iramra szívét és teszi elviselhetetlenné a sok makacs karmot, amik kis cicamódra kapnak, ragadnak meg minden alkalmat, csak ez esetben nem a játékhoz, hanem, hogy éljen a felkínált érintéssel. Melynek bársonyában, selymében? El tudna veszni, s ami ijesztő még most számára, hogy szeretne elveszni és nem is kér hozzá sokat, csak lengje körül mindig ez a kellemes, alig illat. Tél? Nem, nem egészen, bár pont olyan halvány és friss, mint az első hóé, de van benne valami egészen más. Lehunyt szemmel igyekszik megtalálni ennek a parányi cseppnek nevét, talán egy frissen serkenő zöld, csöppnyi virágát rejtegető erdei fa, bűvös illatát messze elhintő vad szépség. Nem, még mindig nincs meg teljesen, hiszen olyan ravasz és csalóka. Képet fest, csendes, nyugodt tájat, melyben suhanva lép tova a csillanó folyó. Víz lenne, mely értékes érce által szűrt, kristályfolyam? Szürke szalagja tán, amely elterpeszkedik tágítva medrét? Rohanó folyó, ami éppen mellette pihent meg, éltető vizével most őt táplálja és dacol mindennel, hogy maradhasson.
Magához öleli a vállait átfogó karok fonatát, egy kézzel, a másikban az alig tartalmában hiányos bögrét egyensúlyozva. Ezt meg tudná szokni és végül is hányszor gondolt már ez alatt a röpke idő alatt, mi eltelt, hogy nem is kell más, nem is kell több csak ő, Sybaris. Halkan ejti a nevet, mintha csak gyakorolná, de nem elsuhanó foszlány volt ez, kedves szólítás azzal a nem fakuló szeretettel, mi belülről elönti és eltelíti, jólesően. Halkan nevet is, miután újra formálja ajkaival a nevet, eljátszva betűinek hangicsáival. Hátradönti fejét, arcával a kedves arcához furakodva, el nem feledhető mosolyainak egyikét varázsolva arcára, szelíd ívek, mintha nem is ismernék szomorkodó oldalukat.
- El leszek kényeztetve … - Kérdés volt e, vagy kijelentés? Nem kis fejtörést adhat, de mindenféleképpen magyarázatot a pimaszba forduló ívnek. - .. és még a neved is elkoptatom, de hiába, akárhányszor mondom ki magamban és hangosan, mindig ugyan az jut eszembe. Hóesés, de így még sem hívhatlak. Igaz? – Alig kacaj mi megszökik ajkai mögül, újra egyenesbe állítva fejét, engedve, de megcirógatva az eddig hűségesen tartó karokat, pedig marasztaló mágikus erejük cseppet sem lohadt. De azaz álnok bögre, elnehezül kezében és csavarodik ujjai szorításában, hiába tartják a fület erősen, forró oldalának érintését kevésbé tolerálja, hát még azt, ha végig is löttyinti magán a ki nem hűlt italt. Az inkább melengesse belülről, ne pedig bőrét perzselje hólyagosra. Előrébb hajol, óvatosan igazít a bögrén, jószerével fölöslegesen, hiszen másik kezébe veszi, de fordul Sybaris irányába.
- Nagyon átlagos válasz lenne, ha azt mondanám, nekem ott jó, ahol te vagy? – Kérdi szájához emelt bögréjével, az első óvatos korty előtt, mi meg nem égeti, de a kellemes és kellemetlenség határán táncolva perzseli végig torkát, megborzongatva egész testében. S aztán folytatja. – Különösebben nincs hely, ahová szeretnék elmenni .. vagy is… - Töprengve fordítja pillantását lefelé, tudja, hogy szabad és az is, hogy szeretettel várják. - … szívesen megnézném szigeteteket. De ha nem szeretnél oda menni, akkor más is szóba jöhet. Nem akarok egyedül dönteni, nem akarom, hogy miattam olyan helyre menjünk ahol talán nem érzed jól magad és erre az a válasz nem elég nyomos érv, hogy mindegy, amíg veled vagyok. – Felnézett, persze hogy, s végig megbabonázva nézte azt a sűrű sötétségben is tisztán fénylő lángot, oly hosszú idő után az első lélek, aki elég nyitott felé, hogy láthassa fényét. Nem tűnik újnak, de az évek nyoma még is azzá teszi számára

Nem mozdult, egyetlen apró rezzenést sem engedett meg, annyira szépnek tűnt a pillanat, a csábítás fátyolszerűen rájuk telepedő kelméje, ami még nem durvult valódi vággyá. A karcsú test hozzásimult, a hajnali fürdő ellenére sem volt azonban hideg, a tűz és közte felmelegedett, ő pedig takarta a hűvös levegő elől. Elég volt ennyi, a bőréből párolgó illattal keveredve. Elég volt érezni, milyen vadul ver a két szív és hallgatni a dübörgést. Idő kellett, hogy Ai merjen engedni, hogy emlékei visszaadják neki az érzést, ami karjaiba hajtotta, ha megpillantották egymást. Aztán nevét hallotta, egész halkan, szinte mantrázva ismételgette és gondolatban mindannyiszor felelt rá, más-más névvel és boldogan.*
-Anyám azt mondta, a hópelyhek hoztak a földre...az első hóval együtt születtem.-*Nem volt idő soha ilyenekről beszélni, s talán nem is érezték szükségesnek, mert távoli múlt volt ez, melynek pillanatai szilánkossá töredeztek és eltűntek lassan, megfakulva. Értelmét vesztette keseregni felettük, átkozni a holtakat és a Sorsot, mert ott volt vele ő, mert össze tudott lopni annyi időt, hogy karjaiban tarthassa, akkor is, amikor a fenyegető árnyak hatalmasra nőttek és már érezni lehetett a háború előszelét. Meg akarta védeni, ahogy most is, de mégegyszer nem vallhatott kudarcot- a gondolatra szorosabban ölelte magához, arcát a vállára hajtotthoz simítva.*
-Hóesés és tűzvirág...Tudod, az én nyelvemben a hónak és a havazásnak ugyanaz a szava, mert nincsen magányos hópehely.-*Lassan megszáradtak, egymáshoz bújva, és ahogy a napsugarak egyre erősebbé váltak, a tűz melletti kövön heverő szikkadó ruhák is közel álltak már a felvehetőséghez. Ebben a pillanatban már nem érezte zavarónak hiányukat, bár még mindig pengeélen egyensúlyozott, de Naae szavai, mosolyai megszelídítették, feledtetni tudták vele, mennyire vágyja kóstolni a meztelen bőrt. Talán a fény is segített távol tartani, józanságot öntött a túlcsordulni készülő kehelybe, melyben annyi érzés gyülemlett fel olyan rövid idő alatt. A válaszra, ahogy a másik megfordul, finoman csókot lehel a bögrét tartó ujjakra.*
-Jöjj hát! Amion is örülni fog és biztosan tudom, hogy a kertje elvarázsol majd. Valaha...jártam kedves fáidnak árnya alatt, szeretném, ha te is látnád a mi bölcsőnket, vagy legalább hű mását.-*A Gyöngy-sziget a démonsarló közepén Messiah volt, kicsiny, zárt, édenszerű nyugalmával. Nem volt gondtalan az élet, de ha segítő kéz kellett, mindig akadt, vigyáztak egymásra és tanították egymást, annyi év vándorlása után valahova visszatérhettek, valahol bizton várták őket és bár egyikük sem az isten kezei közül került ki, a szálak, amik összekötötték őket és Amiont, újra érezhetővé váltak, megerősödtek. A szigetet átitatta valami, nem mágia, hiszen egyikük sem bírt vele, de energiák gócpontja lett, valamennyire hasonló a forrásokhoz, s így számtalan más lényt is vonzott.

// köv. hsz mehet a szigetre, ha még van kedved//